Cardoselli legutóbb megjelent képregénye, a Holtak nem nyugszanak szerintem nagyon ütős volt. Egy kevés színnel dolgozó, rendkívül hullámzóan rajzolt képregény volt, kis alapon. Gyorsan el lehetett olvasni, viszont egyértelműen többször olvasós darab.

Az olasz rajzoló egy másik képregénye is megjelent korábban itthon, Az Összetört Szív Balladája, amit szintén a Frike Comics adott ki, viszont nagy alapos TPB albumként, ami nagyon jól áll neki. Marha szép ez a képregény, emellett pedig érdekes a mondanivalója is, bár nem ebben találták fel a spanyolviaszkos vásznat.

Cardoselli ebben a képregényben sziporkázik. Egyrészt a főszereplőt, a borítón látható halfejsisakos férfit a legtöbb esetben rendkívüli részletességgel, olykor egész oldalas rajzokon ábrázolja. Másrészt jelen van egy olyan Kill Billes érzés, nem tudom máshogy megfogalmazni. Ez a képregény nagyon színes, sokkal színesebb, mint a Holtak… viszont ugyanolyan zaklatott, és iszonyat véres. Na jó, a másik is az volt, de itt kardoznak, és fröcsög a vér, meg repkednek a testrészek.

A képregény által felvázolt jövőkép egy nagy keverék, és ismerős is. Egyrészt jelen van benne az Éhezők viadala-szerű tévében mutogatott háborúskodás, másrészt akcióiban, ahogy az előbb írtam, a Kill Billt idézi. A Halálos lottó ötlete is a „társadalmi szelekció” egy módozata, ha kihúzzák a vonalkódodat, deportálnak, megölnek, transzplantációra használnak. A gazdagok sokáig élnek, a szegények meg a kutyát nem érdeklik. Sokan és sokféleképpen fogalmaztak meg hasonló társadalomkritikát.

A társadalmi rend megpecsételi a főszereplőnk sorsát, aki az egész képregény alatt egyetlen szót sem szól. Másoktól tudjuk meg, hogy ki ő, illetve csak utalásokból, hogy miért rendez vérgőzfürdőt a szentem. Pont így a legjobb.

Cardoselli rajzain sokszor elidőzik a szem, főleg, mert a színezés nagyon el lett találva. Ez a halfejsisak nagyon egyedi szerintem, és tényleg leragadtam sokszor rajta. A harcok viszont elnagyoltak, néha olyanok, mintha egy barlangrajzot néztem volna. Ez minimum furcsa, de szerintem kevés embernek jöhet be ez a fajta művészet. Valahogy vicces, hogy az egyik oldalon egy mestermű, a másikon meg a panda csoportos Pistike szamurájos rajza elevenedik meg.

Nem csak a rajzok miatt fogom ezt újra és újra levenni a polcról, a története sem kutya. Bár nem mond újat, sőt, több dolgot vegyít, mégis valahogy másfajta látásmóddal mutatja be nekünk azt a világot, amikor egy család királyként áll az emberiség élén, és hogy mekkora hatalma van annak, aki uralkodik a média felett. Ilyen a valóságban sose fordult még elő.

Olvassatok képregényt, ha elmúltatok 18 évesek, akkor az Összetört Szív Balladáját is kézbe vehetitek. Nekem tetszett.

Bélu voltam. Sziasztok!

Az Amazon Prime Video 2020-as sorozatáról, a Tales from the Loop-ról (Mesék a Hurokból) sokan írtak már sokfélét, ezért nekem eddig kimaradt, főleg a negatív kritikák miatt. Összességében meg voltam elégedve Simon Stalenhag könyvével, amit az Elektronikus Állam után (nálunk az hamarabb jelent meg) kicsit kevésnek éreztem, főleg abból a szempontból, hogy egyáltalán érdekelne-e egy ebből készült sorozat.

Simon Stalenhag svéd grafikus könyvei a svéd pusztaságot, kisvárosi életet elevenítik meg digitális munkával készült képeken, olykor festményeken, rajzokon. Stalenhag egy-egy alternatív világot tár elénk más-más szemszögből, viszont a technológiai fejlődés mindig a központban van. A Tales from the Loop egy – kitalált – gyerekkori emlékeket felsorakoztató könyv, mintha egy illusztrált naplót olvasnánk. Az Elektronikus Állam és a Labirintus pedig egy-egy összefüggő történetet mesélnek el.

A Tales from the Loop a Hurok, a világ legnagyobb részecskegyorsítójának környékén élő emberek világát mutatja be nekünk. A Hurok segítségével az emberiség hatalmasnak látszó fejlődésen ment keresztül, mindenhol repülő autók, mezőgazdasági gépek, robotok, és dinoszauruszok (?) járkálnak. Stalenhag könyve nem egyértelműsíti, hogy a különböző technikai csodákon felül az emlegetett rejtélyes dolgok valóban megtörténtek-e az emberekkel, vagy csak a képzelet szüleményei. Talán épp ez a szép az egészben.

A Tales from the Loop sorozat alkotói viszont nem így gondolták, bár szemmel láthatóan a könyv alapulvételével készült, egy kicsit másféle, mint az alapjául szolgáló mű. Egyrészt minden részben egy-egy (látszólag) semmilyen módon nem kapcsolódó történetet kapunk a környéken lakókról, egy konkrét személy főszerepbe helyezésével. Aztán a sorozat végére összeáll a kép, mivel mindennek következményei vannak. Az biztos, hogy a Hurok mindenkinek az életébe beleszövődik, vagy, mert minden környéken élő ott dolgozik ilyen-olyan minőségben, vagy azért, mert valamiféle hurok-eredetű rejtély kellős közepébe csöppen.

Az első rész után megvallom, féltem folytatni a sorozatot, mert egyáltalán nem tetszett. Összességében ez az időutazós dolog nekem nem „gyerebe”, abból pedig van a sorozatban rendesen később is. Meg másféle utazás is, ha már itt tartunk. Dinoszauruszok viszont nincsenek sajnos, pedig azokat megnéztem volna.

Ahogyan mondtam, a részek nagyon különbözőek. Van itt dráma dögivel, de van például egy olyan rész, ami teljesen horrorba ment át szerintem (a hetedik, az Ellenségek című rész). Összességében mind emlékezetes, kettőn még sírtunk is Biankával. A Visszhanggömb és az Irányítás című részek egymás után túl megterhelőek voltak a főszereplők személyes tragédiái miatt.

Mivel ez egy drámai sorozat, alapvetően arra kell számítania a nézőnek, hogy olyan nagy csihipuhik nem fognak történni a képernyőn. Na, jó, a közel 7 órás játékidő alatt volt néhány húzósabb, akciódúsabb jelenet, de igazából csak csordogál a sztori, lassan, zongorára, vagy hegedűre. Beszélgetnek, sírnak-rínak, filozofálgatnak, és minden mondat egy felé mutat. Egy közös mondanivalója van minden résznek. Az idő telik, minden változik, és semmi sem tart örökké.

Összességében egy nagyon depressziós sorozat ez. Alig beszélnek benne a szereplők, inkább csak a halk zenére vágóképek nézegetése tölti ki a játékidőt. Viszont nagyon szépek ezek a vágóképek, a tájak, és még a CGI is nagyon rendben van. A látványvilága teljesen az alapműhöz igazodik. A könyv borítóján lévő apuka és lánya – és a kesztyűvel irányítható robot – egy egész részt kapnak, míg a könyvben látható más személyek maximum itt is csak rövid kameók erejéig jelennek meg a történetekben.

Hogy jó sorozat-e a Mesék a Hurokból? Nem tudom biztosra mondani, viszont nekem nagyon tetszett. Lelkizős, az érzelmekre hat, és ehhez tökéletes szereplőket találtak. A gyerekek is lubickolnak a szerepeikben, de a Trónok Harca sorozatból ismert Jonathan Pryce-t, mint a Hurok Projekt vezetőjét kiemelném még, hihetetlen erős a jelenléte.

Ha esetleg támogatnátok a magyar könyvkiadást, azon belül is Simon Stalenhag könyveinek kiadását, most az Agave Kiadó honlapján jelentős kedvezménnyel juthattok hozzá a kötetekhez (lényegében a három közül az egyik még postával együtt is majdhogynem ingyen van.

Ez nem fizetett hirdetés, csak gondoltam megemlítem az Olvasóinknak, akik érdeklődnek az ilyesféle könyvek iránt.

https://agavekonyvek.hu/talalati-lista?kulcsszo=simon%20stalenhag

Bélu voltam, sziasztok!

Három az egyben poszt. Legszívesebben a bragging lenne az első, de az önzést hagyjuk meg másoknak. Illetve: a Diabolikról már többször is írtunk, a bemutatót-bevezetőt megspórolom.

Bár még a nyár elején jelent meg a két új Diabolik kötet, de az olvasás-írás restancia továbbra sem elhanyagolható. A két kötet a "Nincs menekvés" (No. 16) és az "Ismeretlen tettesek" (No. 17). Ahogy azt megszokhattuk, ha párban jönnek a kötetek, valamilyen összefüggés van köztük, leginkább tematikájukat illetően. Természetesen nem szeretnénk lelőni semmilyen csattanót, csak óvatosan közelítjük meg a történéseket. A "Nincs menekvés"-ben Diabolik és Eva egy gazdag látogatóra akarnak lecsapni. Ez nem új. Viszont akció közben felfigyel rájuk egy hölgy, aki azonnal felismeri a lehetőséget. A gyors pénzszerzési lehetőséget. Csapdába ejtheti egy hétköznapi ember a mestertolvajt? Előfordulhat... Az "Ismeretlen tettesek" története több csavart is tartalmaz. Itt is a hétköznapi emberek próbálkoznak nagyot szakítani, de egy idő után már nem tiszta, hogy ők vagy Diabolik vagy esetleg valaki más volt az elkövető? Remekül összerakott történet mindkettő, van bennük újraolvasási potenciál.

Diabolik hamarosan hatvan lesz, november elsején. Ezt a hazai kiadója, az Anagram Comics is megünnepli. Így vehetjük kezünkbe a harmadik Diabolik Extra kötetet (tudjátok, ezek az extrán nagyméretűek), ami a legelső epizódot tartalmazza, korszerű feldolgozásban. Ez az a történet, ami az azt követő évtizedek, kiadványok, filmek, figurák, rajongások alapja, tehát - ahogy mondani szoktam - kihagyhatatlan! Szokás szerint ez a krimi nem egy kiragadott sztori egy hosszú sorból, hanem önállóan is működő, kerek egység, így kóstolónak is megfelel, ha valaki ismerkedne ezzel a világgal. Először az október kilencedikei - holnapi! - képregénybörzén lesz kapható, utána a szokásos helyekről is. Én inkább a kiadót ajánlanám, több okból is. ;) https://www.anagramcomics.hu/

És a végén az öröm/dicsekvés. Én "kicsit" későn kezdtem el a hazai Diabolik olvasását, csak az első Extra kötet után. Azóta sincs megállás, viszont az első kötetek már nem kaphatók, újranyomás nem lesz. Jött a "Fekete gyűjtemény", amely első kötete nagyjából tartalmazza az elejét, ráadásul nagyon szépek is. Meg az Extrák, amiből ugye már három is van/lesz. De ha nincsenek meg az első kötetek, az szomorú. És egyszer csak valaki eladósorba dobta a sorozat elejét, tökéletes állapotban. Tulajdonképpen egy olvasás sem látszik rajtuk. Az áruk pedig... Én duplájáért sem adtam volna. Szóval teljes a gyűjtemény, boldogság van, és végre nem csak a szám jár (vagyis a kezem a billentyűzeten), hanem úgy "evangelizálok", hogy az összes hazai megjelenést ismerem. Muszáj volt ezt is megosztanom. :)

Október ötödike a "Bond Day". Mert ezen a napon, 1962-ben, tehát hatvan (!) évvel ezelőtt látott napvilágot a "Dr. No" című film. Sean Connery főszereplésével ez volt az első Bond film, és ezek a filmek a mai napig nagy sikernek örvendenek. Bizonyos körökben. Igaz, napjainkban ezek a körök bővültek, mert... sok okból. Párat majd biztos említek.

Az első Bond könyvet - "Casino Royale" - Ian Fleming tíz évvel korábban, 1952-ben írta meg. Összesen egy tucatnyi ilyen könyvet írt, meg pár rövidebb történetet is, amik külön kötetekben lettek kiadva. A második világháború alatt Fleming tengerésztiszt és hírszerző volt, tehát sok mindent első kézből tudott a "kémesdiről". A történetei olyan sikeresek voltak, hogy a "The Times" magazin 2008-ban összeállított "Az 50 legnagyobb brit író 1945 óta" listáján a 14. helyet foglalta el. Na de: kanyarodjunk vissza a filmekhez.

Pár hónappal ezelőtt néztem meg újra az első filmet, még mielőtt az utolsó bekerült volna a streaming világába. Szóval akkor még csak egy 59 éves, fiatal alkotás volt. Érezhető a kora, ez nem kérdés. Mindig csak azt tudom mondani: a régebbi filmeket kezeljük a helyükön, ne legyenek a napjainknak megfelelő elvárásaink. Szóval úgy indul az egész, mint egy régi film. Aztán megjelenik a 32 éves Sean Connery, és elvarázsol. A megjelenés, a sárm, a játék, minden nagyon a helyén volt. Viszont már itt megjelent nagyjából minden, ami a Bond univerzumhoz tartozik, és azok is ismerik, akik a filmeket nem. "A nevem Bond. James Bond." A vodka-martini, rázva, nem keverve. A Bond-lányok. M, az MI6 feje. Moneypenny, a titkárnő, akivel mindig flörtölni kell, de nagyjából fölöslegesen. A gonosztevő, aki elkapja Bondot, majd egy őrületes és bonyolult módszert talál ki a megölésére, ami időzített, de ő már nem várja meg a végét, és Bond valahogy kiszabadul.

A sztori is nagyon eredeti. Mondjuk akkor még talán az volt. Valamilyen amerikai rakéta akármi után nyomoznak, az MI6 is, a 007-es pedig Jamaicára utazik. Onnan persze bonyodalmak, nem tudni, ki az ellenség, ki a barát. Mondjuk ezek a csavarok teszik érdekessé az egészet. És pont akkor nincsenek, amikor számítana rájuk az ember. Nyomozása során Bond eljut egy szigetre, ahol egy Honey Ryder nevű hölgy jön ki a tengerből. Igen, ez a neve, és ügynökünk jót mosolyog ezen (egyik kedvenc jelenetem). Az őt alakító színésznő Ursula Andress, ez a jelenet legendássá vált. Sőt, egy Golden Globe-ot is bezsebelt a művésznő. És így eljutunk Dr. Julius No-hoz, aki a Bond-világ übergonosz szervezete, a SPECTRE tagja, sőt, aktivistája. Szóval ezt is megalapozták, már az első filmben.

A Bond filmek jelentős részét az EON Productions készítette, két kivétellel. Az egyik főszereplője David Niven (egyszeres Bond), a másik pedig Sean Connery (7 Bond szerep), az első Bondhoz képest húsz évvel később. Rajtuk kívül George Lazenby (1), Roger Moore (7), Timothy Dalton (2), majd a kilencvenes években Pierce Brosnan (4), a kétezres években pedig Daniel Craig (5) vehette kézbe a Walther PPK-t. Nem tudok egy kedvencet kiemelni közülük. Esetleg pár olyat, aki annyira nem jött be, de ebbe inkább nem mennék bele.

Van egy másik fontos terület, ahol viszont tudok kedvencet mondani. Természetesen a zenék. Parádés az előadók és a számok listája. Csak párat említek, pedig megérne egy külön misét: A View to a Kill (Duran Duran), Skyfall (Adele), Live and Let Die (Paul McCartney & Wings) No Time to Die (Billie Eilish), Goldeneye (Tina Turner), Diamonds are Forever (Shirley Bassey). De a kedvencem – nyilván az előadó miatt is – a You Know my Name (Chris Cornell). Tudom, van jobb, de akkor is.

Hatvan év telt el. Nincsenek nagy csodák azóta sem. A sémák nagyjából ugyanazok, de mégis működik. Már akinek. Mindig várjuk a bemutatkozást, az italt, a csábítást. A Bond-lányokat, a zenéket. A lehetetlen helyzetet, a megoldást. A zseniális színészeket, akik vagy ebben a szerepben alapozták meg a nevüket, hírnevüket, vagy már bizonyítottak, azért kerülhettek ide. De ha valakit nem tud megfogni ez a világ, azt is megértem. Esetleg próbálkozhat a Craig-érával. Vagy legalább a Skyfall-t nézze meg. Én türelmesen és kíváncsian várom a következő filmet, a következő Bond-ot alakító színészt. Türelmesen, de nagyon.

Nem én vagyok a legnagyobb James Bond rajongó a világon. Bár többször is megnéztem a filmeket, és van köztük pár, amit még meg is fogok. A könyveket nem olvastam, pedig szeretek olvasni, de nem volt a környezetemben. És igazából ingerem sem volt ehhez, pedig 1953-ban adták ki az első sztorit. Magyarul mostanában nem is kapható, esetleg használtan, szóval lehetőség sem igazán van. Volt egy filmsorozat, a "Fleming", az nagyon bejött. És vannak képregények is. A Dynamite Entertainment több füzetet/kötetet is adott ki, ezeket eddig csak digitálisan szereztem be, megszámoltam, 33 darabot.

Na de... A Vad Virágok Könyvműhelynek köszönhetően magyarul is olvashatunk Bond kalandokat. Egyelőre kettőt, képregényben. Akár két külön, puhatáblás kötetben, de egy kéménytáblás, gyűjteményes csodát is beszerezhet az erre vágyó. Én is utóbbit választottam, és nem bántam meg! Pár milliméter híján 18×28 cm, 328 oldal, vörös jelszőszalag, papírborító, extrák. Sokáig ki sem nyitottam, csak gyönyörködtem benne. (Ínyenceknek még elérhető - némi extra zsetonért - az író által dedikált, 100 darabra korlátozott verzió is.)

Egyre több szerzőre mondhatjuk már itthon, hogy a munkáit ebből-abból a kötetből ismerhetjük, mert az utóbbi években nagyon sok képregény jelent meg magyarul is. Én már csak nagyon-nagyon ritkán veszek külföldit, éves szinten is elenyésző mennyiséget, mivel folyamatosan jönnek a szebbnél szebb és általában az eredetinél sokkal jobb minőségű hazai kiadások. Persze, a fordítás nem eredeti, de túl nagy gondok nem szoktak lenni ezen a téren. A rajzoló Jason Masters, akire sajnos nem illik az ezt megelőző pár mondat. Pedig dolgozott már DC és Marvel képregényeken is, pl.: Amerika Kapitány, Wolverines, Batman, Batwing, Batwoman. Viszont az író neve már minimum ismerősen cseng, egy igazi nagyágyú: Warren Ellis. Itt aztán van hazai megjelenés: Transmetropolitan, Marvel Kapitány, Mennydörgők, Vasember (Extremis), Fantasztikus Négyes (Újvilág, a Panini kiadás). És remélem, ezzel még nincs vége!

A Dynamite Entertainment 2014 környékén találta ki, hogy lehetne egy Bond szériájuk. Ekkor már túl voltunk a harmadik Daniel Craig filmen, köztük a 2012-es - fantasztikus - Skyfall-on, és ezt a sikert szerették volna meglovagolni. Meg is találták a megfelelő írót, aki megtalálta a megfelelő rajzolót. (Nem véletlenül írtam kétszer is, hogy "a megfelelő".) 2015 novemberében, az új film - Spectre - megjelenésével egyidőben adták ki az első füzetet, a Vargr sor nyitányát. Az elején annyira buborékok és szöveg nélkül operál, hogy megijed az ember: ebben nem is lesz szöveg?! Igazi dinamikus akciójelenetek, törik a csont, fröccsen a vér, ugrik, esik, tör, zúz. Elmeséljem, miről szól? Nem fogom. Van benne valamilyen újfajta drog, egy doki, több bűnszövetség, félrevezetés, cselszövés. De, ami a legjobb: több csavar és váratlan fordulat. Kiszámítható, de mégsem. A kötet címe, a Vargr ismerősen cseng sok mindenki fülében. Az északi mitológiában gyakran találkozhatunk ezekkel a hatalmas erejű farkasokkal, de Tolkien műveiben is ott vannak a vargok (eredetileg vargr, angol alakjában warg). Ennek tudatában, majd az elején megismert szakállas "úriember" megismerése után elkezd variálni az agyunk. Jó irányba? Nem.

A második kötet első füzete, az Eidolon következő évben, 2016-ban jelent meg. A szó jelentése lehet idealizált személy, dolog, vagy jelenthet kísértetet, fantomot. Okulva az első kötetből, ne nagyon alapozzunk arra, hogy ismerjük a cím jelentését. Sőt, itt inkább utólag lesz értelme. Most egy bonyolult összeesküvésbe csöppenünk, ami beláthatatlan szintekig hálózza be a rendszert. "Szuperkatonák" (nem szupererő, hanem az elért eredmények és természetes tehetségek alapján) támogatják azt, amit és akit nem kellene. Vagy fene tudja... MI5 kezdeményezésre az MI6 nem használhat lőfegyvert belföldön, mert hát a hatosok a külügyesek, az ötösök a belügyesek. Logika van benne, de "kicsit" megnehezíti a létezést. Na, így kellene valahogy megoldani a helyzetet. Lehetetlen? Igen.

Tudom, nem árultam el sokat a történetekről, nem is volt célom. De nagyon Bond minden. Szinte Fleming is írhatta volna őket. Nem tudom, mennyire rajongója Ellis, de az biztos, hogy ismeri a műveit. Persze kihagyhatatlanok a "főgonosz csapdát állít Bondnak, amiből tuti nem mászik ki" jelenetek, amik a klasszikus Bondok kötelező, és egyben vicces részei. Meg egyéb apróság, ami csak a "bondosokat" izgatja. Szeretném azt mondani, hogy mindenkinek szólnak ezek a képregények, de jó eséllyel nem így van. Viszont: ha valaki önszántából megnézte a filmeket, akár többször is, ne gondolkodjon sokáig!

Bátran kijelenthetjük, hogy Zukál Ferenc nem kispályás. Akik valamennyire követik a hazai képregényes történéseket, eseményeket, webshopokat, pár évvel ezelőtt találkozhattak már a My Comic Center oldalával, ahol leginkább tárolási megoldásokat vásárolhattunk. Fóliák, hátlapok, dobozok, amik nélkül elég nehéz elképzelni a "rendes képregényes" életet. Majd egyszer csak képregények is lettek az oldalon, Ferenc pedig rendszeresen járja az országot a különböző képregényes események alkalmával. Nem olyan rég a második képregénybörze is megvolt Kecskeméten, szintén az ő szervezésében. És most jött a nagy dobás, amire nem sokan számítottak: képregénybolt! Kecskeméten!

Még mielőtt azt gondolnánk, hogy "kicsit sárgább, savanyú, de... mienk", le is állítom ezt a gondolatmenetet. Tulajdonképpen a városközpontban található, a "Szalagház" környékén, könnyen megközelíthető, jó helyen. Már kívülről is jól néz ki, meg kell hagyni. A kínálat pedig: elsősorban amerikai képregények - füzetek, TPB-k, HC-k, omnik, artist's edition-ök -, de mellettük mangák, tároló dobozok, fóliák, figurák (Funko is), pólók, poszterek. Tehát minden. Ami nincs, az pedig beszerezhető. A négyzetméterre eső menőség (vagy inkább geekság? Ugyanaz! ;) ) mérőszáma az egekben, nem kérdés.

Voltak érdeklődők is, vásárlók is, beszélgetések is. Ki félénkebb, ki bátrabb, de majd kialakul ez. Valahol el kell kezdeni, és ez egy ilyen hely. Csak bátran, megéri. És mai rövid helyzetjelentésünk végén már csak... Sok sikert Ferencnek!

Tibi

Alapvetően nem utazó blog vagyunk, nem nagyon megyünk messzebb az országhatárainkon belül rendezett képregényes eseményeknél. Viszont szeptember közepén egy olyan utazásban volt részem, ami semmiképp sem hétköznapi, és csak nyomokban geek, viszont egy nagyon nagy élmény volt.

Ez a madeira-i körutazás, amiből kiemelem a geek vagy ahhoz nagyon hasonló élményeket.

Madeira Portugália része, egy szigetcsoport, az Atlanti-óceán veszi körül. Az úticélt Bianka nézte ki, mivel tavaly elmaradt az igazi nászút, ezért idén próbáltuk ezt bepótolni. Fontos volt, hogy uniós ország legyen, ez biztonságérzetet adott sok mindenben.

Az utazást egy utazási irodán keresztül foglaltuk le, lényegében minden programot megszerveztek helyettünk. Egy buszravaló ember megy ilyenkor egy idegenvezetővel.

De hogy tényleg ne egy utazó majomba menjünk át, térjünk a lényegre. Miért jó egy geek egy ilyen csoportba? Egyrészt már a lisszaboni reptéren bebizonyosodott, hogy – mivel nem mindenki ért, vagy beszél angolul – az selfcheck, amikor is egy automatával csekkolsz be a gépre, nem is megy mindenkinek. Így amikor az idősebb korosztály tagjai segítségre szorultak, és még a személyzettel sem tudnak kontaktusba lépni, ki jön kapóra? Az a magas fiatalember, aki már megcsinálta a saját és a felesége beszállóját meg a csomagmatricát is. Természetesen segítettünk ebben.

A másik, hogy a geek ért az okostelefonhoz, annak működéséhez, természetesen műszerész is. Dr., tehát orvos és mindenész is. Ezért, ha valakinek nem ment a roaming beállítása, vagy szarakodott a vibere, szívesen segítettem.

A sörökre térve, merthogy azok is voltak. A Sagres és a Super Bock nagyon baba, nem okoznak meglepetést, világos sörök. Viszont a Madeira Brewery által gyártott Coral volt talán a legkellemesebb élmény. Volt lager, meg stout is, de valakinek sikerült valahol király ipát kóstolnia. A Coral stoutnak szerintem köze nem volt a stouthoz, viszont egy jó sötét karamelles ízű fekete ital, ami jól csúszott.

Felmentünk egy 1810 méteres hegyre, a Pico De Arieiro-ra, ahol a felhőszintbe lépve lópikulát nem lehetett látni, viszont egy radarállomás-szerű izé mellett egész jó képeket csináltunk. Tisztára Simon Stalenhag Elektronikus állama jutott eszembe. Egy kihalt csúcs, rajta egy emberalkotta építmény maradványaival. Legalábbis olyannak néz ki képeken.

Lehet-e geek dolog valamiféle sportért rajongani? Szerintem lehet, mivel gyerekkoromban, még a ’90-es években szívesen gyűjtögettem kosaras kártyákat, sőt. Minden fiú majdhogynem gyűjtött valamiféle kártyát, matricát, mittudomén. Viszont ami most jön az nem kosár, hanem futball. Nos, Christiano Ronaldo (a helyiek kriszcsiánu ronaldunak ejtik) egy igen megosztó alakja a futballtörténetnek. Nem kevés botrány övezi a pályafutását, magánéletét, és sokan nagyképűnek tartják. Madeira szülötte, és élő ember létére az ő nevét viseli a reptér, van szobra és egy róla elnevezett múzeum is Funchalban (Madeira legnagyobb városa).

Christiano Ronaldo múzeuma telis-tele van ennek a nagyszerű futball-legendának a különböző relikviával. Díjak, trófeák, érmek, viasz szobrok, csoki-Ronaldo, dedikált focilabdák a különböző csapatoktól, ahol focizott. Szerintem minden rajongó instant a gatyájába csinál, ahogy belép. A csávó annyira gyűjti a trófeákat, hogy már a garázsa is tele van, és ide kényszerült elszállíttatni a régebbi darabokat. Aranylabda, aranycipő, aranyminden. A múzeum még azt is lenyűgözte, aki nem focirajongó (ide négyesben mentünk el egy másik párral, akikkel összehaverkodtunk, és ők sem akkora nagy drukkerek, viszont ami tény, az tény, a díjak tények, és abból volt úgy másfél tonna egy hatalmas teremben). Ott helyben 2 Euróért lehetett érmét vásárolni, amin Ronaldo rugdossa a bőrt, szép csillogó fém cucc, vettem egyet, szép emlék lesz (a jegyet is eltettem).

Ami pedig a végére maradt. Funchalban is van egy képregénybolt, viszont olyannyira kiesett a mozgásterünkből, hogy a drága taxi miatt inkább kihagytuk. Úgy gondoltam, hogy ha már Portugáliában járunk, egy portugál képregényt azért csak be kellene szerezni. Valami Pókember füzetet legalább. Ezért lisszaboni kitérőnkön a szabadidőnkben ellátogattunk az egyik képregényboltba, a BdManiába, ahol annyira sietnünk kellett, hogy egy fránya képet nem lőttem. Viszont a neten megtalálható a boltocska.

Egy Marvels kötetet sikerült betárazni, viszont ami fontosabb volt, hogy eredeti portugál képregényt is szerettem volna, így jött velünk José Carlos Fernandes képregénye, a Világ legrosszabb bandája. A Marvels kötetre azért került rá a bolt neve, mert ők csinálják az ottani Marvel képregények kiadását, és a fordításokat, meg egyéb szerkesztői feladatokat. Szóval nekik is van egy Tálosijuk.

A képregényekről annyit, hogy füzetek náluk nincsenek, a boltban is csak angol és brazil füzetek sorjáztak. Egy rahedli Relay üzletet felkutattam hiába, egy nyavalyás képregényük nincs. Szóval pont jól jött a lisszaboni belvárosban lévő kis boltocska.

Ez lett volna Portugália geek szemüvegen keresztül.

Ja meg vettem egy gyíkos Madeirás pólót is. Mert az kell ugye. Munkába jó lesz.

Bélu voltam, sziasztok!