Azt gondolnánk, hogy egy 48 oldalas képregényről nehéz lehet cikket írni. Főleg, ami válogatást tartalmaz több, más-más helyen és időben megjelent képregényből. Mégis úgy gondoltam, hogy megérne egy misét a Nero Blanco és Pepita Ofélia válogatott kalandjai külön és együtt.

A kötetben szereplő képregényeket többségében Bayer Antal írta (vagy kitalálta az alapszitut, a karaktereket, a kiindulópontot), és sokan mások rajzolták, nem szeretnék senkit kihagyni, ezért a felsorolást mellőzném, a kötet végén olvasható mindenki neve, aki közreműködött a történetekben. Az, hogy ennyi rajzoló dolgozott rajta, igazi felüdülés, lényegében majd’ minden fejezet másként néz ki. A képregények 2005-2014 között jelentek meg különböző antológiákban. A Nero Blanco Comix vezetőjét gyakran kérdezték a képregényes eseményeken, hogy miből ered a képregénykiadója elnevezése, és ezért gondolta, hogy egy kötetben gyűjti össze Nero Blanco történeteit. A kötetben a képregények mellett a karakterek megszületéséről és a sorsuk alakulásáról is több oldalnyi leírást olvashatunk. Egy kis adag a magyar képregényes történelem egy szeletéről.

Nero Blanco egy üzletember, akit Budapestre hívnak egy cég vezetői posztjára, míg Pepita Ofélia egy a nevét viselő zenekar frontembere, blues zenész. Útjaik sokszor érintik egymást, míg végül keresztezik is.

Ahogyan azt az instagramon már ellőttem, háromszor olvastam el a képregényt. A történetek könnyedek, kedvesek (egy-két kivétellel), szerintem megunhatatlanok. A képregény lapjain ismerős helyek köszönnek vissza, Budapest, Szeged, ahova egyetemre jártam, így még jobban hozzám szól. Az épületek, képzőművészeti alkotások ábrázolásmódja rengeteg emléket és érzést elevenít fel. A történetek humora is afelé mutat, hogy ez egy többször olvasós cucc. Talán a kedvencem, amikor Nero Blanco napszemüvegben mászkál mindenfelé a szegedi éjszakában, és többször megjegyzi, hogy semmit sem lát. :D De legalább stílusosan néz ki.

Amit még kiemelnék, azok az utalgatások, például Rejtőre, a különböző magyar zenekarokra, más képregényekre. Érdemes elidőzgetni a rajzokon, mert sok helyen rejtett dolgokat találhatunk még akár harmadik olvasásra is. Az is érdekes, hogy több éves történetek még ma is aktuálisak. Lehet aktuálisabbak, mint valaha, de ezt nem szeretném konkrétabban kifejteni.

A képregényből 200 db készült. Ez az igazi limitált kiadvány. Remélem, nem kell Bayer Úrnak évekig árulnia, mire elfogy. Szerintem, minden elfogultság nélkül mondhatom, megéri beruházni rá.

Bélu voltam, sziasztok!

105 évvel ezelőtt született Jack Kirby. Ezzel tulajdonképpen mindent el is mondtam. Aki ismeri a munkásságát, az úgyis tud pár dolgot róla. Minden másra pedig ott van az internet. Ja, hogy ez is az internet? Igaz. Akkor mondok pár dolgot.

Tehát 1917 augusztus 28, valahol New Yorkban látott napvilágot Jacob Kurtzberg. Nagyjából autodidakta módon sajátította el a rajzolás fortélyait, másolgatta a kor képregényeit. 1938-ban egy adaptáció, a Monte Cristo grófja rajzait vetette papírra, következő években a Lone Rider és Blue Bolt is az ő nevéhez fűződött. Természetesen sok egyéb is, amiről alig (vagy egyáltalán nem is) hallottunk itthon. Majd jöttek azok, amelyeket most is gyakran lapozgatunk, de a filmvásznon is megfordulnak: Vízió, Amerika kapitány, és ekkor még csak '41-'42-ben járunk. Na jó, nem vagyok sem enciklopédia, sem internet (valamikor találkoztam egy oldallal, ahol hónapokra lebontva vannak összegyűjtve a király munkái - hihetetlen mennyiség!) (ja, igen, a király, mert ez volt az egyik beceneve: The King). A hatvanas években sok olyan karaktert alkotott meg, ami azóta is fantasztikus népszerűségnek örvend: Fantasztikus négyes, X-Men, Thor, Hulk, Fekete párduc, Vasember. A legnagyobb dobás talán a Fantasztikus négyes 48-50, a "Galactus trilógia", ahol az Ezüst utazó is nagyon fontos szerepet kap. Aztán jött egy "kis" durcis időszak, Kirby elhagyta a Marvel fedélzetét és pár évig a DC csapatát erősítette. Pl. a magyarul is megjelent Új Istenek is az ő munkája. Öt-hat évvel később visszatért a Marvel-hez, megszülettek az Örökkévalók, illetve egy adaptáció is, ezúttal filmből lett képregény.

És ezzel bekanyarodtunk egy nagyon kedves kis utcába. Több Kirby mű is megjelent a "Nagy Marvel-Képregénygyűjtemény", az "A Marvel legnagyobb hősei képregénygyűjtemény" illetve a (sajnos nem a legjobb fordítással rendelkező) "DC Comics nagy képregénygyűjtemény" köteteiben, hol mellékszálként, a kötet "vintage" részeként, hol pedig fősztoriként. De a legjobban mégis annak örülök, ha egy kisebb kiadó nyúl valamihez, mert annak a kiadványnak lelke van, árad belőle a törődés, a rajongás. Ilyenek pl. a Képkocka kiadó Marvel klasszikusok - X-Men sorozata mellé kiadott különszámok, néhány Kingpin vagy Képregény Kedvelők Klubja kiadvány oldalain is akad Kirby. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban: a Frike comics kiadó. A tavaly elkezdett Fantasztikus négyes sorozatából már öt kötetet olvashattunk, de most megjelent a már említett filmes adaptáció is, a 2001: Űrodüsszeia. Olyannyira "most", hogy a csak a napokban került ki a nyomdából, a megrendelők még várják a postai kézbesítést, ami folyamatban van. (Amint megérkezik, készítünk pár képet nektek. ;) És megkeresem az említett oldalt is, ahol minden munkája szerepel.)

Olvassatok sokat, keressétek Kirby munkáit!

Nem tűntem el teljesen, csak az úgy van, hogy amikor van idő, akkor az kevés. Ki kell használni, olvasni kell! Csak akkor nem marad írásra. Így született meg egy újabb „mostanában” összefoglaló.

"Igaz volt egyáltalán?"
Emlékszem, egyszer voltam horgászni (na jó, kétszer, de mindegy), kifogtam egy halacskát, de az lenyelte a horgot, és amikor kihúztuk, kifordítottuk a halat. Emlékszem, hogy a nagyanyám megtanított, melyik a szép kezem, és a másikkal ne nagyon csináljak dolgokat, mert az nem jó. Vagy arra, hogy mennyire nem szerettem E.T.-t, azt a fura lényt a TV-ben. Szép Eszter, a mi egyetlen és igazi képregénykutatónk "Emlékcsíráztatás" címszó alatt egy olyan kurzust tartott a MOME-n - 2021 februárjában -, amely célja az ilyen jellegű, gyerekkori emlékek felidézése volt. De nem csak ennyi! Ezeket a gondolatokat a hallgatók képregénnyé varázsolták, és szerencsére mi is kaptunk belőle egy kis ízelítőt. Már az első szösszenetek beindították a saját emlékeim gépezetét is. Rajzolni nem fogok, úgy érzem, de nagyon szívesen néztem és olvastam volna tovább ezt az elegáns kis kötetet (mérete A4, 38 oldalon).

"Fekete lyuk"
Elképesztő, milyen képregények jelennek meg itthon is mostanában! És ezt abszolút pozitívan gondolom. Túllépve a szuperhősök, mesefigurák és adaptációk világán, a képregényben még nagyon sok tartalék van. Ez a kötet kicsit olyan, mintha Boris Vian szexuálisan túlfűtött írása találkozna Kurt Vonnegut borzasztó irányba fejlődő embereivel, miközben betépve utaznak Jack Kerouac-kal, mindezt David Lapham (Stray Bullets) rajzaival. Charles Burns képregénye - itt: graphic novel, abból is a nagyon fiction - egy tíz éven át futó, 12 részes sorozat, amit mi egyben olvashatunk, egy masszív, 368 oldalas kötetben. Nehéz eldönteni, mi a valóság és mi a hallucináció, mi az igazi és mi a valamilyen anyag hatása. Seattle, hetvenes évek, tinik, felnőtté válás, szerelem, vonzalom, vágyak, szégyen - minden adott, hogy az előző mondatom igaz legyen. Van egy vírus, amitől megváltozik az ember teste, és ez persze terjed is. Nem egy könnyű olvasmány, de nagyon sok szinten létezik és működik. Nekem bejött.

"Sora! Puff ide 4."
Kovács Viktória "Midori" sorozata a negyedik résznél jár. És ennek örülünk, mert továbbra is lélegzetelállító. Bevallom, néha fogalmam sincs, miről van szó, és vissza kell lapoznom, mert a rajzok annyira gyönyörűek, hogy bizony hajlamosak elterelni a figyelmet. De a képregény ilyen, és vissza lehet lapozni. Sőt, ajánlott is! Sora még mindig egy kutyus, egy kis shiba, a kalandjai pedig... Hétköznapi helyzetek, de egy kutyus mindenben a kalandot és a kihívást látja, akár a gyerekek. A fantázia, a kalandvágy, a felerősített félelmek - mind átalakítják a tárgyakat, a környezetet, az élőlényeket. Ebben a részben a gazdi elmegy otthonról, amit Sora először nem érzékel, utána pedig nagyon ügyesen megold minden helyzetet, legyőzi az ellenfelét. Akinek volt már bármilyen háziállata, sejtheti a végkifejletet. De inkább nézzetek bele ti is!

Januárban mutattam be itt a blogon a Stray Dogs minisorozatot (Tony Fleecs és Trish Forstner közös képregényét az Image Kiadótól). Ehun a link, ahol a korábbi cikket elolvashatjátok, és itt van még egy másik link is, amin a Stray Dogs első részét lehet olvasni a kiadó honlapján, angol nyelven.

Anno a cikk tartalmazott egy ferdítést, mert azt írtam, hogy „megkönnyeztem” a képregény végét. Ez nem igaz. Én bőgtem, szipogtam, megállás nélkül perceken keresztül, akkora hatással volt rám a képregény vége. Ez volt a coming out.

A képregény zseniálisan működik ezzel a rajzfilmes stílussal, miközben a története egy igazi pszichothriller, nem kevés horror elemmel gazdagítva. Gyönyörűek a rajzai, és letehetetlen olvasmány. Tartottam tőle, hogy a Dog Days (Kutya Idők) csak egy jól megtervezett kutyabőrlehúzás. Vagy tényleg egy értelmezhető képregény, értelmes tartalommal? Nem volt mindegy, mert a megugrott papírárak miatt már 6.000 jó magyar forintba kerül a 128 oldalas képregény a bookdepository.com-on.

A képregény alkotói ugyanazok, mint az első résznél, kiegészülve néhány új névvel. A képregényben egyszerre olvashatunk előzményeket, és egyfajta lezárást a korábbi történethez. Legalábbis erkölcsi értelemben véve, mert az első résznek tökéletes lezárása volt.

A második kötetben visszatérnek a kutyusok, és gazdáik, ugyanis fejezetről fejezetre megismerhetjük mindegyikük elrablásának történetét. Most nem sírtam, csak majdnem. Az első kötettől eltérően annak ellenére, hogy az előtérben az állatokat mutaják, a háttérben mégis az emberek kapták a főszerepet. Miközben elöl bugyutáskodnak a kisállatok, mögöttük folyik a komoly dráma. A legrosszabb az az egészben, amikor tudod, hogy már halott a delikvens, de még keresik, mondjuk a neten meghirdetve, vagy fára tűzött hirdetésben.

SPOILER

Ugyanis a főgonosz egy pszichopata állat, aki a kutyáikon keresztül próbál közelebb férkőzni áldozataihoz, és miután megölte őket, az állataikat magához veszi trófeaként.

SPOILER VÉGE

A második résszel annyi a bajom, hogy nagyon kevés az olvasnivaló benne, ezért nagyon hamar a végére értem. Kb. fél óra olvasás volt. Ezért kicsit inkább a bőrlehúzás felé hajlok, önállóan ugyanis ez a képregény nem áll meg, mivel ismerni kell az elsőt, hogy tudd, mi történik itt. Mivel itt senkire sincs elég idő a néhány oldalas kis sztorikban, az első rész elolvasása egyenesen kötelező előtte.

Hiába rövid a képregény, mégis elidőzik az ember a rajzokon, és a végén kaptunk néhány popkultúra által ihletett borítóvariánst. Van itt Stray Dogs Walking Dead, Stranger Things, Alien, vagy Az stílusban, de találtam még a neten Az emberi százlábú ihlette borítóvariánst is.

Ezeknek semmi koncepciója nincs, csak a kutyákat használták fel hozzájuk. Összességében jó poénnak tartom a legtöbbet.

Kicsit csalódtam ebben a kötetben, mert túl rövidek lettek a sztorik, így sokallom érte az árát, de ez már veszett fejsze. Talán ha az első rész nem lett volna tökéletes, akkor mérges is lennék, de annak se lenne sok értelme.

A képregény rajzai továbbra is ütősek, a történetek pedig szívszorítóak. Ha túl jó a kedved, és igazán szeretnél szomorkodni egyet, akkor a Stray Dogs kötet tökéletes vidámságűző (az első rész). Ha nagyon beleszerelmesedsz, mint én, és van felesleges lovettád, amit mondjuk, nem kell a gázszámlára, vagy kenyérre költeni, akkor tegyél egy próbát a Dog Days-szel is.

Bélu voltam, sziasztok!

Sziasztok Geekok!

Nem is tudom, hogyan kezdjem, olyan sok gondolat kavarog a fejemben ezzel az új Spawn kötettel kapcsolatban. Egyrészt nagyon szeretem a képregényt, és nagyon tetszik a hazai megvalósítása is, Spawn karaktere is a szívemhez nőtt. Viszont az utóbbi időben kicsit elindult egy irányba, amit valamiért nem tudok felfogni.

Miért vesszük be még mindig ezt a semmit? Todd McFarlane szerintem nagyon jó rajzoló, és eleinte, amíg nem csak a pénzt akarta összetarhálni, egészen jó író is volt. Csomó fantasztikus karakter, történet jelent meg a Spawn lapjain, és most? Mit is kapunk a 24. kötetben? Az eredeti megjelenés 201-225 számait rekord oldalszámban, 660 oldalas robusztus keménykötésben (kiadja itthon az Infinity).

Nem annyira borzasztó a helyzet, mint amennyire elsőre tűnik. Azon kívül, hogy néhány füzetnyi fejezetben tényleg történik valami, viszont a 25 fejezet nagyobb részében önismétlésbe bonyolódik az egész. Az új Spawn, Jim Downing nem tudja, hogy kicsoda, nem tudja, hogy mik a képességei, igazából semmit sem tud. És ezt kapjuk 25 füzeten át. Senki semmit nem tud róla, folyton megkörnyékezik mindenféle szerzetek, a fülébe suttog a Violátor, aki ezúttal Cogliostro szerepében tetszeleg. Értem itt ez alatt, hogy Jimnek a Bohóc olyan, mint Al-nek Cog volt, egyfajta mentor, segítség. Persze csak látszólag.

A történetvezetés borzalmas. Miért van szükség újra és újra ugyanazokra a szereplőkre, miért nem sikerül mást kitalálni, miért kell egyeseket keresztezni egymással? Semmi sem jön össze. Dögunalmas az egész sztori. Amúgy a mellékszálak, amik bemutatják Jimet, azok szerintem teljesen rendben vannak. De az, hogy már százszor megölt főgonoszokat hoznak vissza (igen, többes számban írom, mert többen visszatérnek), megbocsáthatatlan hiba, és teljesen érdektelenné teszi az egészet. Mi a történet tétje? Hogyan értelmezzük akkor a halált? Tudom, hogy még többen vissza fognak térni, ugyanis sikerült már 300 környéki számokat is olvasni. Komolyan mondom, kiábrándító az egész.

Az is kiábrándító, hogy megmagyarázzák, hogy Spawn anno a 100. részben miért tudta legyőzni a megalkotóját. Hát a horcruxok miatt! Hát persze, hogy azok miatt, mert Malebolgia szétszórta lelke darabkáit imitt-amott. Ezért nem teljes erejével csapott össze Spawnnal és Angelával.

Ja és nem is említettem a még nyilvánvalóbb lopást, amikor Spawn betér egy diszkóba, és éppen tuc-tuc zenére vérfürdőt rendező vámpírok között hentel. Mit gondolt Toddpapa? 2011-re elfelejtettük a Penge ikonikus nyitójelenetét? Ugyanis ez akkor jelent meg, a film meg tizennéhány évvel korábban.

A történet visszatér önmagába állandóan, és erre a legjobb példa a folyton visszatérő tévés riporterek hírmondása, akik ugyanazt szajkózzák, pedig ez korábban egyfajta kitekintős poén volt. Most ugyanazt ismétlik, mint Jim és baráti köre. Jim nem tudja sajnos, hogy ő kicsoda valójában, viszont nagyon jól tud kézrátéttel gyógyítani.

Mi történt a harcokkal? Miért van az, hogy a Violátor éppen összecsapna Spawnnal, majd egy snitt, és egy kocsmában borogatják egymást, miközben sört isznak. Miért ez az alibizés? Alig van benne valamirevaló démon. Egyébként, amik benne vannak, kinézetre teljesen rendben vannak, a kedvenc rajzaim ebből a kötetből azok, amiken valamiféle szörny, vagy démon látható. Mert amúgy a kötet rajzai csapnivaló tracelések. Annyira látszódik, hogy élő modelleket rajzolt körbe Szymon Kudranski, hogy borzasztó, és a karakterek elütnek a rajzokon a háttértől. És az egészben vagy részben ismétlődő panelek is nagyon szembetűnők, már-már zavaróak.

És hova tűntek a színek? Minden sötét, fakó, mattos fos, szürke mindenki, olyan élettelen az egész.

Mindezek ellenére megveszem majd a Spawn következő részeit, mert rohadtul kíváncsi vagyok Jim Downing sorsára. Remélem, valaki rendesen kibelezi majd. De hogy valami jót is írjak az egészről. A Violátor jó, továbbra is, és a hajasbaba bőrbe bújtatott démon is. Jim múltjának részleges megismertetése is elment a végén, viszont hogy ez megint egy régi és halottnak hitt gonoszhoz köthető, már felháborító. Miért kell mindenkit feltámasztani?

Na, mindegy, parttalan a vita magammal. Nem is folytatom inkább.

Bélu voltam, sziasztok!

Ismét véget ért egy Robert Kirkman széria. A Walking Dead után az Oblivion Song a 36. füzettel köszönt el, én előrendelésben szereztem be a hat részt magában foglaló hatodik TPB kötetet. Megvallom, nagyon a szívemhez nőtt a sor, és kicsit kár, hogy vége lett.

Elsősorban Lorenzo De Felici rajzai azok, amik nagyon hiányozni fognak. Tökéletesen elkapta az Oblivion világát. Nyilván a rajzok mellett a harsány színek is hozzájárultak az élményhez, amikért Annalisa Leoni felelt.

Akik lemaradtak arról a néhány cikkről, amiket már írtam az Oblivion Songról, azoknak most szokásomhoz híven egy gyorstalpalót tartok.

10 évvel a képregény eseményeit megelőzően egy baleset folytán Philadelphia egy része, annak háromszázezer lakójával együtt eltűnt az Oblivionban (Feledés, egy párhuzamos univerzum egyik emberi életre is alkalmas bolygója). A városrész helyén furcsa erdő jelent meg, mindenféle idegen lénnyel, amik rövid úton kiirtásra kerültek. Ezért nagyrészt Nathan Cole a felelős. Nathan és csapata az egész életét arra tette fel, hogy a túloldalon ragadtakat visszahozza a világunkba. Emberenként.

Nathan a túloldalon végül megtalálja a kolóniát, amit testvére, Eddie alapított. És találnak egy idegen, „arc nélküli” fajt is, a Kuthaalt, akik embereken kísérleteznek, és úgy gondolják, jobb helyen lennének ők is a Földön. Ugyanis Oblivionban vírusként terjed az erdő, ami mindent felemészt, ami az útjába kerül.

Egy szerintem fantasztikus sorozat, érdekes lényekkel, akciódús cselekménnyel. Kirkman itt is arra helyezi a hangsúlyt, hogy megmutassa, mivé válnának az emberek, ha egy szokatlan helyzetbe kerülnének. Nathan és Ed karakterei messze a legjobban kidolgozottak a sorozatban, mindenki más háttérbe szorul, kicsit egydimenziósak, csak jelen vannak. Az egyik főgonosz, Dakuul viszont kifejezetten menő volt. Ő volt a Gozan, az ugyanígy hívott hadsereg főparancsnoka, akivel Nathan életre-halálra vív párbajt fénykarddal. Igen, fénykarddal, vagy valami ahhoz nagyon hasonlító fegyverrel. Túl sok minden történik a sorozatban, amit lehetetlen egyetlen bejegyzésben részletesen összefoglalni, ezért ez a pár sor legyen most elég az előzményekről.

Az utolsó kötetnek nehezen álltam neki. Nem tudtam, hogy újrázni kellene-e az egész sort, vagy emlékszem az utolsó kötetre eléggé. Ahogy beleolvastam, rájöttem, hogy emlékszem, pedig elég rég volt már 2021.

Különösebb spoilerek nélkül úgy írnám körül az Oblivion Song lezárását, hogy Kirkman nem akarta ismét megölni (az egyik) főszereplőjét, és szeretett volna egy boldog lezárást a sorozatának. Ez szerintem sikerült, annyi, hogy bennem hiányérzetet hagyott. Valahogy elmaradt a katarzis. Ugyanis amikor éppen el kezdett volna igazán kellemesen keserédessé válni, akkor vált erőltetetté a történet. Most jön a spoiler

SPOILER

Ugyanis ha Eddie tényleg feláldozta volna magát Nathan-ért, ahogyan egész életében tette, akkor szarrá bőgtem volna a szemeimet, ahogy anno a Stray Dogsnál tettem. Viszont így elég gyatra lett a lezárás.

SPOILER VÉGE

De nem sírtam, sőt. Ez szerintem egy kihagyott ziccer. Oké, Robert bátya nem akart nekünk szomorúságot, és ezt tiszteletben tartom. Kicsit erőltetett lett ez a happy end. De mindegy, tartsuk tiszteletben az írót és munkásságát.

Nézzük együtt a naplementét az Oblivionban.

Ui.: miközben keresgettem a képeket neten, rátaláltam néhány cikkre, amik szerint Robert Kirkman tárgyal az Oblivion Song megfilmesítésének lehetőségéről. A képregény megfilmesítése jogainak eladásáról már egy stúdióval tárgyalt, és így, mivel Kirkman a Skybound alapítója, producerként több ott dolgozó név is szóba került (köztük David Alpert, akinek a neve a Walking Dead stáblistájáról lehet ismerős). Egyébként Nathan Cole szerepére Jake Gyllenhaal került szóba. Remélem, megvalósul egyszer.

Ha Batmanre gondolok, nekem inkább a filmek ugranak be, mint az a néhány évtizednyi képregény, ami a Denevérember kalandozásait ecsetelgeti. Az utóbbi években próbálom legalább egy kicsit behozni a lemaradásom, több kevesebb sikerrel. Sajnos, vagy nem, a gyerekkorom a Batman filmekre (is) összpontosult, és a kedvencemet nemigen tudnám megnevezni a régiek közül. Az biztos, hogy az első 1989-es Tim Burton mozit és a Val Kilmer főszereplésével készült Mindörökké Batmant láttam a legtöbbször és imádom őket.

A mai nap filmes cikkének apropója az 1989-es Batman folytatása, a Batman Visszatér, ami immáron 30 éves, már ami a magyar megjelenését illeti. 1992. augusztus 14-én mutatták be a hazai filmszínházak.

A második film elején egy gazdag házaspár éppen a ketrecben nevelt bébijétől próbál megszabadulni sikeresen, beledobják a kanálisba szegényt babakocsistól, és bumm, így lett a Pingvinember. A történetben a Pingvin (Danny DeVito) Max Shreck (Christopher Walken) iparmágnás segítségével kíván polgármesteri babérokra törni, miközben Shreck magánosítaná Gotham energiakészleteit. Egy cirkuszi bohócokból és egyéb fura alakokból eszkábált bűnbanda segítségével terrort engednek a városra, magukat megmentőként beállítva, így hamarosan elérhetik a kívánt célt, miközben elég sok embert eltesznek láb alól. Köztük Selina Kyle-t, Max asszisztensét.

Batman (Michael Keaton) nyilvánvalóan a tervük mögé lát, és meg akarja akadályozni az egészet, amiben segítségére (?) lesz a Macskanő (Michelle Pfeiffer) is. Köztük egy romantikus szál alakul ki, viszont eleinte nem tudják, kivel is állnak szemben.

A film zseniális. Ennek több oka is van szerintem. Engem legalábbis több minden megfogott, amik miatt emlékszem a film rengeteg jelenetére, és ezért elsősorban a rendező személye, Tim Burton a felelős, mert egy kib@szott zseni.

Tim Burton mindig egy sötétebb látványvilágot tár elénk, simán megismerhetők a filmjei. Olyan „börtönösek” ezek a filmek. A Batman Visszatér is egyszerre sötét, mégis sok helyen rajzfilmes. Rengeteget humorizálnak benne a szereplők, akár másokon nevetnek, akár öniróniáról van szó. És mindezek mellett sok helyütt igazi dráma bontakozik ki a néző szeme előtt.

Amin kiráz a hideg, az DeVito játéka, amikor már Pingvin a végét járja, és egyszerűen hiába utálom szegényt, mégis szeretem. Ahogyan Christopher Walken is zseniálisan hozza a főgonoszt, a maga pökhendi, mindenkit lekezelő stílusával. Mindenki lubickol a szerepben, látszik, hogy egyikük sem vette fél vállról a helyzeteket. Pfeiffer Macskanője iszonyat kemény. Amikor „halála után” visszatér a lakásába, és annyit mond : „Szia Drágám, hazaértem… eh… már megint elfelejtettem, hogy egyedül élek”, majd minden rózsaszín naiv kislányos cuccát ledarálja, szétvágja, összefirkálja, lefújja spray-vel miközben szól a drámai zene, és rájössz, hogy Selina halott, már csak a Macskanő létezik. Hihetetlen színészi játék ez ettől a zseniális művésznőtől.

Olyan mondatok hagyják el a színészek száját a legkomolyabb jelenetek közepén, hogy
„Lehet nem a legjobbkor említem, de a jogosítványom régóta lejárt” – ezt mondja Pingvin Batmannek, amikor elcsaklizza a kocsija irányítását.

A Macskanő Batmannek olyat nyávog sértett hangon, hogy „Hogy tudott megütni? Nem látja, hogy nő vagyok?”

Vagy amikor a Pingvin előadja Maxnek, hogy Fredet (az egyik munkatársát) eltette láb alól: „Emlékszel rám Max? Én vagyok Fred keze!” És meglengeti a levágott kézfejet.

A film látványvilága Stan Winstonnak köszönhetően szerintem ugyancsak említésre méltó. A vizuális effektekért ő felelt. Az épített díszletek, a jelmezek, az egész nagyon egyben van, rohadt jól néz ki, élő, és természetes. Most kövezzetek meg, de ezt nevezem én igazi filmnek. Az biztos, hogy az ilyeneknek van igazi lelke. Minimális a CGI az egész filmben, és inkább a modellekre helyezték a hangsúlyt.

Danny Elfman zenéje a kilencvenes évek gyermekeinek ugyancsak felismerhető minden közül, Tim Burtonnel szoros barátságban voltak, és sok filmen dolgoztak együtt. A Batman Visszatér zenéje is tökéletes, viszi tovább az első rész zeneiségét (mily meglepő, azon is közösen dolgoztak). Amikor megszólal a főcímzene, teljesen átszellemül a bennem élő geek, kiráz a hideg, minden bajom van. Ikonikus ez a főcímdal.

Nem is ajnározom tovább ezt a remekművet, irány megnézni, ha jól akartok szórakozni. Én jól szórakoztam ismét.

Bélu voltam. Sziasztok!

Nemigen volt még olyan, hogy Bianka azt mondta egy sorra, hogy erre elő lehetett volna fizetni. Igazából egyetlen egyre, ami se nem képregény, se nem figura, hanem egy magazin egy-egy karakter sisakjával, olykor fejével (pl. C3-PO fejét nem nevezném sisaknak, viszont nagyon meg fogom szerezni). Ez a DeAgostini Star Wars sisakgyűjteménye.

Néhány hete három számot rendeltem meg a sisakgyűjteményből a Képregénymarkettől, mert kapható náluk is korlátozott mennyiségben. Érkezett négy füzet, egy Darth Vader, rohamosztagos és egy Boba Fett sisak.

A füzetek a karakterhez kapcsolódó információkat tartalmaznak, meg a sisak technikai specifikációit. Itt különböző szögekből mutatja be nekünk a sisakokat, néhol keresztmetszetelve a belsejét is. Többségében azonban a filmekből ismert jeleneteket ismertetik ezekben. A füzetek nem sikerültek tökéletesre. Szó-, néhol teljes mondatismétlések tapasztalhatóak náluk, amiket egy rendes lektorálás megoldott volna, de lehet egy szimpla átolvasás is. Legalábbis nálunk úgy szokott menni, hogy egy cikk akkor lesz véglegesítve, ha a másik rámondja az áment. Nálam még Bianka is moderál, lektorál, mert a saját hibáimat én sem látom. Ezeken kívül sok helyen magyarításokba ütköztem, amik kifejezetten zavarják a szemem (pl. dzsava).

Na de. Összességében a füzetek lekötötték a figyelmem, és jó újra meg újra látni a filmekből ismert jeleneteket, akár így kinyomtatva is. Boba Fettnél még az új sorozattal is aktuálizálták a történetét, így jó naprakész végülis. Ami viszont szerintem megbocsáthatatlan, hogy azt a bizonyos mondatot, hogy „Nem. Én vagyok az apád!” sikerült „Luke, én vagyok az apád!”-ként idézni.

Essen szó a sisakokról is. 1/5 méretarányúak, és fenemód kidolgozottak. Búra védi a műanyag sisakokat, amik egy-egy feliratozott talapzaton állnak. Nekem az eddigi kedvencem egyértelműen Boba Fett sisakja. Tényleg úgy néz ki, mintha kihányta volna a Sarlacc. Szép koptatott, nem steril cucc. Vader és a rohamosztagos nyilvánvalóan egyszínű darabok, viszont Vader nyakánál is koptatva vannak a gombok, ami megtöri az egész „műviségét”. A rohamosztagos sisakja a legtisztább sisak, amit a messzi-messzi galaxisban láthattak, valószínűleg a Halálcsillagon takarítóosztagos volt a csávesz, akiről mintázták.

Teljesen vállalható ez a sor, szépek a sisakok, jól néznek ki a polcon. Valószínűleg egy-két darabot még be fogok szerezni, Luke Skywalker és C3-PO „sisakja” must have kategória minden Star Wars rajongónak.

Bélu voltam, sziasztok!

U.i.: az Erő legyen veletek!

Stjepan Sejic képregényei szépek. Ezen kívül nem sok jót tudok róluk elmondani. Nem értem, miért próbálkozok mindig a képregényeivel, de az én hibám. Nem tetszenek. Nincs ez sajnos másként a Death Vigillel, másnéven Virrasztókkal sem, ami itthon sorszámozottan került kiadásra a Fumax Kiadónál.

A kiadó ismételten remek munkát végzett. A szokásos minőségben kapjuk a képregényt, szép, nagy alapú, kemény kötésben, kiváló minőségben.

A Death Vigil képregény főszereplői az ősz hajú, a Kaszás munkáját segítő szupererejű holtak. A Kaszás (Bernie), ez a gyönyörű, szintén ősz hajó néhány ezeréves fruska küldetése, hogy csapatával védelmezze a világunkat az izéktől… a másik univerzumbéli, tehát nyilvánvalóan gonosz démonoktól.

A virrasztók a Fátyolnak nevezett, teret és dimenziókat elválasztó izén keresztül tudnak ide-oda utazgatni a Földön, és ebből ered a képességük is. Minden Virrasztó, feltámadása alkalmával egy-egy fátyoltépőt kap ajándékba a kaszától, ezzel különleges képességekre tesznek szert.

Van itt draugr-okat megidéző Ásó, gondolatolvasó és térkapukat nyitogató Penna, de a leghatalmasabb fátyoltépő maga a Kasza, ami még a Godzillát is félbe tudja hasítani. A virrasztók ellenségei a démonok meg a szolgáik, a magukat nekromantáknak nevező, mindenféle pecsétekkel sátánizáló ürgék.

Összességében nem is lett volna baj a képregénnyel, az elején. Nagyon szépek a rajzai, Stjepan Sejic tud, az biztos. Érdekes ez a vegyesnek tűnő technika, a photoshoppal ízlésesen felpimpelt rajzok. Kár, hogy Sejic nem tud rendes történetet, vagy lezárást írni.

A képregény minden fordulatot egy-egy árulásra épít, ami a végére már elég unalmas. Viszont vannak benne óriás szörnyek, amiket szeretek, meg egy fehér holló, ami allosaurussá tud változni, meg egy kislány, aki ősi teremtménnyé, aminek a puszta látványát sem bírja ki az ember elméje. A szörnyek is marha jól néznek ki a képregényben.

Ahogy haladok a cikk vége felé, egyre jobbnak érzem ezt a képregényt. Az biztos, hogy átgondolom, hogy van ez annyira szép, hogy fenntartsam a polcon.

Az biztos, hogy cseppet sem unalmas darab, és a rajzok tényleg nagyon szépek. A történet eredetiségét meg hagyjuk. Ilyet már valahol olvastam (az Őrség sorozatban a Homálynak nevezett, több valóságot átfogó közeg volt, amire ez a Fátyolizé erőteljesen hajaz. Ha bárkit érdekel az urban fantasy stílus vámpírokkal, varázslókkal, mindenféle jósággal, ajánlom figyelmetekbe Szergej Lukjanyenko Őrség sorozatának első négy könyvét – Éjszakai, Nappali, Alkonyi és Utolsó – a többi felejtős).

Hát lehet egy próbát megér ez a Death Vigil. Én senkit nem fogok lebeszélni róla. Magamat sem talán, de még átgondolom.