Régen nem szerettem a majmokat. Gyerekkoromban minden hétköznap délután ment az egyik kereskedelmi csatornán a Charlie, majom a csalánban, vagy családban, amit kifejezetten rühelltem. Igazából az undoromat az váltotta ki, hogy nem tudtam hová tenni a majom emberszerű viselkedését. Sok év telt el azóta.

A csimpánzokért továbbra sem vagyok oda, elviselem őket, mert kevés él a Nagy Magyar Alföldön. Viszont tény, hogy a popkultúrában a majmok szép pályát befutottak. Hol óriás szigetlakók majd Empire State Buildingre felmászók és helikoptereket elhessegetők, hol egy zombivírus nulladik páciensei, hol aranyos házikedvencek, hol genetikailag, vagy máshogyan módosított szörnyek. A kedvenc ilyen lényem a kibernetikus gorilla testbe zárt szuperkatona, Cy-gor a Spawnból. Viszont ma nem róla lesz szó.

Ugyanis ma a Dredd bíró majmos kötetét hoztam el nektek, a Nobody Apes the Law címűt, ami több, különböző időpontban megjelent emberszabásúakkal teletűzdelt történetet tartalmaz. Szóval senki nem majmolhatja a törvényt. Vagy valami ilyesmi.

A XXII. század elejére a majmokat genetikailag módosították, hogy tudjanak végre beszélni ők is, viszont másodlagos állampolgárokként gettóba zárva élnek. Egy fasiszta rendszerben nem sok jó teremhet egy majomnak. A majmok majmolják az embereket, és mi ragadna a legjobban a majomra a koszon kívül, mint a bűnöző életmód.

Az első néhány részben Don Uggie Apelino és öltönyös bandája lövöldöznek a csikágói írógéppel mindenfelé, amíg nem likvidálja őket Dredd, ami eltart néhány progon át, mivel a Donnak elég kiterjedt maffiája van.

Azt is megtudhatjuk, hogy miért él a Majomnegyedben szesztilalom, ugyanis amint néhány kupicával legurul, csoportos garázdaság lesz az eredménye. Jason Brashill rajzaira érdemes ránézni, nagyon rajzfilmszerűek, és imádnivalóak. Tiszta komikum az egész.

Ja és ne feledkezzünk meg arról, amikor egy őrült tudós vissza akarja repíteni Mega-1 lakosságát az őskorba, mindenkit majommá változtatva, aztán az evolúciót teljesen visszafordítva néhányan óriás amőbává változnak.

Az utolsó történetben egy Dreddet majmoló gorillát ismerhetünk meg, Harry Hestont, aki Dredd könyvét olvasva fejébe veszi, hogy ő bizony bíró lesz. Viszont Mega-1 törvényei nem engedik meg, hogy majmokból bíró legyen, hiába szuperintelligensek. Heston először önkényes igazságosztóként bírói egyenruhában osztja a pofonokat, aminek hála izo-kockába kerül rövid úton. Dredd itt nem annyira volt szimpatikus nekem. Viszont a marcona bíró a történet végére megkedveli (?) Hestont, aki egy börtönlázadás leverését követően szépen elindul felfelé a ranglétrán, a Krong Sziget biztonsági szervezetének szekusává avanzsál.

Harry Heston története nekem nagyon tetszett, kicsit a kövesd az álmaidat, és minden sikerülhet. Ha-ha-ha. Viszont a karakter születésének története szíven ütött. Ugyanis Jake Lynch rajzoló és Stewart Perkins találta ki a karaktert. Ők régi barátok voltak, díjat nyertek 1999-ben egy közös képregényükkel. Jake Lynch rajzai szerintem fenomenálisak, kicsit Capullo Spawn rajzait idézik, miközben kicsit vastagabb kontúrokkal dolgozik. Igényes, annyi szent. Stewart Perkins pedig hatalmas képregényrajongó volt, és a 2000AD Kiadónál egyfajta zseniként tartották számon (John Wagner egyik tanácsadója volt, mert hatalmas lexikális tudása volt a képregények terén). Perkins nagyon örült volna, ha Heston bekerülne a Dredd Megazinba, viszont – mivel hivatásos katona volt – nem érhette meg a karakter megjelenését. Egy gyakorlat során váratlanul hunyt el szívroham következtében. Rá négy hónapra jelent meg Heston a Judge Dredd Megazine-ban.

Heston karakterét Dirty Harry és Charlton Heston inspirálta (kettőjük neve adja a majom nevét).

A képek forrása a 2000AD kiadó honlapja és az Eastern Daily Press 2016. szeptember 16-án megjelent cikke (Army veteran’s 2000 AD comic dream is realised, four months after his death, link: https://www.edp24.co.uk/news/army-veteran-s-2000-ad-comic-dream-is-realised-four-903418).

Ha esetleg kedvet kaptatok a majmokhoz, akkor szerezzétek be a Nobody Apes the Law című Dredd kötetet. Garantált a szórakozás.

A köteten olyan nevek dolgoztak együtt, mint John Wagner, Alan Grant, Mick Mcmahon, Jake Lynch, Ian Gibson, Arthur Ranson és Arthur Wyatt.

 Bélu voltam. Sziasztok!

A ma 25 éves Spawn mozifilm szerintem minden rajongónak jelent valamit. Számomra nem igazán a film volt, ami meghozta a kedvet az Ivadékhoz anno. Igazából az utóbbi néhány évben izgultam rá a karakterre, amikor néhány füzetet újonnan be lehetett szerezni a feltámasztott magyar megjelenésnek hála. Aztán a keményfedeles kiadás még jobban belopta magát a szívembe.

Todd McFarlane játékgyárának portékái közül is van néhány itt a polcon, most már viszonylag kevesebb, mint korábban. Na de a filmről is essen néhány szó.

Todd McFarlane Pokolivadéka 1992-es indulása óta a legtöbb részt megélt független képregény, több mellékszála indult az utóbbi időben, viszont a fránya filmnek nem sikerül összehozni a folytatását/vagy rebootját. Pedig néhány éve Jamie Foxx neve, mint Spawn esetleges megformálója, már felmerült. Én imádnám a fószert, meg ha lenne egy normális Spawn film. Az 1997-es Spawn az Imdb-n masszív 5,2-es pontszámon áll, ami szerintem teljesen jól tükrözi a film minőségét. Akárhogy is szépítette a nosztalgia, ez bizony egy közepes cucc.

Lehet magyarázni, hogy a technológia nem volt olyan 1997-ben, hogy ezt a komplex sztorit szépen meg tudták volna formálni. De. Volt már olyan a technológia. A filmmel a probléma nem a technológiai megvalósítás szerintem. Ugyanis meg tudnám bocsátani a vetített tüzes pokolra rámontázsolt lassított felvételben halként tátogó Malebolgiát, akinek a szája egyáltalán nem úgy mozog, ahogy azt a mondandója indokolná (igazából beszéd közben teljesen tátott szájjal bólogat). Sőt, a cgi kifejezetten tetszett Spawn köpenyénél, ami hihetetlen dolgokra képes a filmben, másrészt a Violátor démon megvalósításakor. Volt itt rendes gumi Violátor is, ami nosztalgikus, és szeretem az ilyen dolgokat, ezeknek van szíve.

A fő probléma a cselekmény átírása, leegyszerűsítése, és a színészek teljes érdektelenségbe fulladása a film során (valószínű úgy álltak hozzá, hogy ez egy B kategóriás fos lesz). Ezeken kívül azért Spawn (Michael Jai White) mozgása is hagy némi kívánnivalót maga után.

A történet nagyot merít a Spawn képregény elejéből, annyiban tér el, hogy Jason Wynn (Martin Sheen) és Jessica Priest öli meg Al Simmonst, aki alkuját megkötve visszatér a pokolból a földi pokolba. Segítője a Bohóc (John Leguizamo), aki a pokol tökéletes hadvezérét akarja létrehozni belőle, miközben Jason Wynn a világ ura akar lenni, amihez az eszköze a bioterror. Aztán van egy kínos épp meghalnék, de váratlanul megmentenek dolog… és minden jó, ha a vége jó.

Lényegében a film végére a Violátor lesz a főgonosz, és ennyiben ki is merül az egész. Kapunk néhány kínos lövöldözést, meg szilikonban motorozást, meg rosszabbnál rosszabb transzformációkat.

A színészek közül Michael Jai White szerintem teljesen jól hozza a figuráját, és John Leguizamo bohóca iszonyat vicces. Lényegében ez a film egy Violátor vígjátékként tök jól működött volna, mert a csávó a maximumot hozza ki magából az egész film alatt. Undorító karakter, és egyben nem tudod levenni a szemed róla. Lubickol a szerepben.

Nicol Williamson Cogliostro grófja egy Tesco gazdaságos Obi-wan-Yoda szerelemgyerek, erre a filmben Spawn utal is, valahogy úgy, hogy „elég volt már Yoda”. A csávó néha azt se tudja, hol van. Ugyanez igaz Martin Sheenre, aki felettébb modorosan hozza a CIA-főnök főgonoszt, és az utolsó csatajelenetben, miután legyőzték, véletlenül ott marad ülve a sarokban. Szegényt ott felejtette a rendező.

A Spawn jelmez rohadt kényelmetlen lehetett. White sokszor úgy mozog, mintha be lenne állva a nyaka. Valahogy a jelmez korlátozta a színészt. Nem is csodálom. A sokszor órákon át készülő gumiruhákban kell a színészeknek aludni, mert ezeket nem szokás levenni. Vagyis ha leveszed, akkor kuka. A Predator forgatásán pont ilyen történt, viszont ott a jelmezben a színész zseniálisan mozgott (valószínűleg nem ugyanazok feleltek a jelmezekért, de ennek nem néztem utána).

Szóval akkora B film a Spawn, hogy megnézni sem volna érdemes, ha nem vagy nagy rajongója az Ivadéknak. Én most néztem meg harmadszor, sose voltam oda érte, ezután sem leszek, aminek Bianka örül, mert nem kell újra megnézni.

Bélu voltam, sziasztok.

Nem olyan régen volt a Képregényfesztivál, ezen alkalomból minden évben rengeteg újdonságot jelentenek be a kiadók. Nekem a kedvenceim a Frike Comics, és az Anagram Comics, akikkel úgy gondolom, nagyon könnyű jó kapcsolatot felépíteni. Jó, nem megyek bele romantikus ajnározásba. Az olaszok idén nagyon kitettek magukért, amikor bevállalták a Color Zagor kiadását, és vállalták a közreműködést a neves olasz rajzolónak, Walter Venturinak az Olasz Kultúrintézet által a Képregényfesztiválra való meghívásában.

A Color Zagort előrendelésben szereztük be, mivel Giovanni ígért meglepetéseket az előrendelőknek. Ez csak az indok volt, majdnem mindig előrendelünk mindent. :D Na de akik követnek minket instán, azok láthatták, hogyan érkezett meg ez a Zagor. A Fishleg Kapitány Szellemeit összefirkálta nekünk névre szólóan Walter Venturi, és kaptunk mellé egy dedikált printet, ami Venturinak a dunai hajós Zagorjáról készült, háttérben az Országházzal.

És akkor essék szó a képregényről is. Fishleg Kapitánnyal már találkozhattunk korábban egy Zagor kötetben, és most az ő történetét tudhatjuk meg, vagyis, hogy mi bántja szegény lelkét. A cím beszélő, szellemek kísértik Fishleget, aki Zagor segítségét kéri egy rejtély megoldásához. Ezúttal is egy fordulatokban bővelkedő sztorit olvashatunk, ahol kiderül, hogy az a valaki, akit annak hittünk, mégsem az, aki valójában, és hogy a természetfeletti dolgokra néha, tényleg csak néha vannak észszerű magyarázatok.

Nem tudom, miben áll a Zagor történetek sikere. Nincsenek túlbonyolítva, követhetőek, nincsenek benne szuperhősök se, meg multif@szomok sem. Zagor egy kőbaltával elnáspángol mindenkit, miközben ha tarkón vágják, az se kottyan meg neki (na, jó, lehet néha mégis). Egy átlagosnak nem mondható erejű férfi ő, akit csak a becsület és a hősködés, no meg az ártatlanok védelme érdekel.

A Fishleg Kapitány Szellemeiben kapunk némi westernes lövöldözést, Moby Dicket, harrut! a hegyek között az erdőben megbúvó kastélyt, meg szárazföldi patkányt. Érdekes egyveleg ez megint, és ahogy a neve elárulta, ezúttal színes lapokon elevenednek meg a kalandok. A képregényben továbbra is Chico jelenti a humorfaktort, és ezúttal egy másfajta szerepben ismerhetjük meg a kedves mexikói bélpoklos hőssegédet. De Fishleg Kapitány is egy szerethető, önironikus csóka.

Venturi zseniálisan rajzol. Itt a mondat vége, meg a cikké is szerintem. Erről a képregényről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A Zagor kötetek eddig is a polcom ékei voltak, ezután is azok lesznek. Igazából mindegyik más, és mégis nagyon működnek.

Bélu voltam. Sziasztok!

Igaz, Bélu már nagyjából lemondott az MCU-ról, és talán igaza is van. Egyre bonyolultabb, lassan követhetetlen, mindent látni kell, hogy teljes legyen a kép, és így tovább. De lássuk be, sokat köszönhetünk az MCU-nak, mi, földi halandó képregényesek is. Hiszen akkora népszerűségnek örvend a Marvel moziverzum, hogy azt meglovagolva nagyon sok képregény is megjelent világszerte, majd itthon is. És nemcsak Marvel, hanem lassan minden egyéb is. Szóval dübörögjön csak az MCU!

A napokban zajlik a San Diego Comic-con, a geekvilág egyik legnagyobb eseménye. Természetesen a Marvel (Studios) is ott volt/van, és elég sok bejelentésük volt. Ezeken kívül megpróbáltam összegyűjteni a hamarosan induló sorozatokat is. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már itthon is van Disney+, nagyon sok tartalom érkezik oda is, a mozikba is, de aki nem feltétlenül mozis ember, a premier után két hónapon belül már streamingen is élvezheti a filmeket. A mozifilmek premierje természetesen az Egyesült Államokra érvényes dátumot tartalmazza, de nagyjából erre számíthatunk mi is.

Jó szórakozást, jó várakozást!

• I Am Groot - 2022 augusztus 10. - Disney+
• She-Hulk - 2022 augusztus 17 - Disney+
• Black Panther: Wakanda Forever - 2022 november 11. - mozi
• What If? Season 2 - 2023 eleje - Disney+
• Ant-Man and The Wasp: Quantumania - 2023 február 17. - mozi
• Secret Invasion - 2023 tavasz - Disney+
• Guardians of the Galaxy vol. 3 - 2023 május 2. - mozi
• Echo - 2023 nyár - Disney+
• Loki Season 2 - 2023 nyár - Disney+
• X-Men '97 - 2023 ősz - Disney+
• Ironheart - 2023 ősz - Disney+
• Blade - 2023 november 3 - mozi
• Agatha: Coven of Chaos - 2023 tél - Disney+
• Daredevil: Born Again - 2024 tavasz - Disney+
• Spider-Man: Freshman Year - 2024 - Disney+
• Marvel Zombies - 2024 - Disney+
• Captain America: New World Order - 2024 május 3. - mozi
• Thunderbolts - 2024 július 26. - mozi
• Fantastic Four - 2024 november 8.
• Avengers: The Kang Dynasty - 2025 május 2. - mozi
• Avengers: Secret Wars - 2025 november 7. - mozi

A 21. században olyan mértékben megnőtt a bűnözési ráta, hogy az igazságügyi rendszernek teljes átszervezésre van szüksége, hogy felvegye a harcot vele. Fargo bíró javaslatára létrehozzák az igazságügyi osztályt, ahol olyan bírókat alkalmaznak, akik egyszerre rendőrök, bírók, és ítéletvégrehajtók is.

Ez a 2000AD Kiadó megkockáztatom legkedveltebb történetfolyamának, a Dredd bírónak a kiindulópontja. Mindannyian ismerjük már a történetet (valamennyire). A rendszer kiépítése nem volt zökkenőmentes. Már olvashattunk egy történetet róla, ez volt a Judge Dredd Origins, ami itthon is megjelent Eredet címen. Az előzménysztorik azt feszegetik, hogy az új rendszer nem a gyógyír a betegségre, hanem ez is csak egy tünete.

Hogyan süllyedhet egy demokratikus állam a fasizmusba? Erre a kérdésre kíván választ adni a Dreadnoughts – Breaking Grounds című előzménykötet, ami több, mint 60 évvel az első Dredd történet előtt játszódik, a 2030-as évek derekán.

A képregény első oldalain meghökkenve tapasztalhatjuk, hogy mennyire zavarja az embereket a rendőr-bírók megjelenése, ezért egy tüntetésen elszabadul a pokol, az egyik bíró kénytelen lesz kiverni egy lázadó szellemű jóember fogait, ami miatt a tömeg lincshangulatba kerül. 

Ekkor érkezik meg a főszereplő, Glover bírónő, aki a tömegoszlatás legjobb módozatát választja, ugyanis a tömegbe lő. Ezután egy gyerekrablási ügyre állítják rá, ami nem úgy sül el, ahogyan elsőre gondolnánk. Van itt döglött akta, ami feléled, szektások, ellenségeskedők mindenhol, akiket péppé lehet zúzni. Mindez egy új korszak hajnalán.

A képregényben egy Paradigmaváltás című történet is helyet foglalt. Ebben Dredd egy tömegpusztító fegyver megszerzését szeretné megakadályozni, aminek a fellelhetőségi helye egy 104 éves tableten van. A poén ebben a sztoriban az, hogy a múltban, és Dredd jelenében történteket párhuzamosan olvashatjuk.

Michael Carroll ismét bizonyította, hogy jó Dredd író, John Higgins rajzai pedig fenomenálisak. A rajzok olyanok, amiken elidőzik a szem, és nem csak akkor, amikor a latexbe bújtatott Glover bírónőt mutatják nekünk hátulról. Jake Lynch Dreddje kicsit négyszögletesre sikerült, viszont szerintem ezek a karikatúraszerű-izék nem olyan bántóak a szemnek, mint egy Dean Ormston firkálás (pl. a Judgement Dayben, pfej). Szépnek semmiképpen sem mondanám.

A gyűjteményes kötetet a Rebellion adta ki 2021-ben, viszont a Dreadnoughts a Judge Dredd Megazine lapjain jelent meg korábban (424-429), míg a The Paradigma Shift a 2000AD Magazine 2082-2086 progjaiban.

Mark Millar jó. Úgy tud írni, hogy amikor egy kötet (vagy run) végére érek, legszívesebben elölről kezdeném. Pedig nem (mindig) mélyenszántó gondolatok tömege. Sőt, néha nagyon nem. És természetesen nincs meg minden, amit valaha írt, nincs is ilyen szándékom. De például a Ha/Ver (Kick-Ass), a Kingsman - A titkos szolgálat (Kingsman: The Secret Service), Logan/Rozsomák: Vén Logan (Wolverine: Old Man Logan), Superman: Red Son (még nem jelent meg magyarul, lehetne Vörös Fiú, Vörösfi), de leginkább a Jupiter hagyatéka (Jupiter's Legacy). Utóbbinál valahogy úgy dolgozik az agyam, hogy a kötet vége felé el akarja felejteni a részleteket, a neveket, a szereplőket, csak hogy legyen okom újra és újra elolvasni. Az utolsó lapot tanácstalanul lapozom oda és vissza, mert nincs tovább. Egyszer már újráztam ilyenkor, de általában türelmesebb vagyok, és kap pár hónap pihenőt.

Itt "nyitok egy zárójelet". A Netflix készített egy sorozatot is a képregény alapján. Ami enyhe túlzás, mert rá sem ismertem. Pedig olyan csodálatosak voltak azok a felragasztott álszakállak, amelyek épp, hogy le nem estek a színészek arcáról. Nem mondom, hogy rossz, mert nem néztem végig. Túlzottan szeretem a képregényt, nem tudtam befogadni. És ezzel én is hozzájárultam ahhoz, hogy ne készüljön második évad. Mert van a Netflixnek egy olyan algoritmusa, amely szerint, ha valaki elkezd egy sorozatot, de 28 napon belül nem nézi végig azt az évadot, az egy hatalmas fekete pont a sorozatnak. Több cím is áldozata lett ennek a matematikának, szóval így kezdjetek bele bármibe is.

Meséljek róla? Hát jó. A történet több síkon fut. Hol a jelenben, hol a múltban vagyunk. Igaz, a váltakozás egy idő után abbamarad, így aszimmetrikus lesz a képregény felépítése. Ez egy ideig zavar, de aztán már nem érdekel, mert a cselekmény és a történések tempója magával sodor. A szuperhősök korában élünk, ahogy ez már megszokott. Na nem azért, mert körülöttünk röpködnek a feszülő műszálas szerkós egyének. Hanem mert van pár olyan képregény, amelyben érezhetően nemcsak a bűnüldözés és a szuperhősök fantasztikus bemutatása a cél, hanem az emberi oldal és nézőpont, a politikai és a társadalmi helyzetek ábrázolása is. Ezt lehet úgy is, mint pl. a Csodák kora (Marvels), amikor a hétköznapi ember látja és meséli történéseket. De ez a képregény nem ilyen. Itt azért tudunk azonosulni a helyzetekkel, mert ilyen helyzetekben élünk. Gazdasági válság, belpolitikai harcok, a szokásos. És akkor is érezhető a helyzet súlya, ha csak a szuperek szemszögéből látjuk. Ők is ebben a világban élnek, és sokan közülük azt vállalták, hogy ezt a világot jobbá teszik. A múltbéli szál a majd' száz évvel ezelőtti gazdasági válság idejére repít vissza minket, míg a jelen az konkrétan a jelen, ugyanis 2022 is szerepel a dátumok között. A képregény 2013-ban jelent meg, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Millar az új Nostradamus, viszont a történelem ismétli magát, és az emberek is folyamatosan elkövetik ugyanazokat a hibákat. Hja, én is.

Kicsit konkrétabban. Egy fiatalokból álló csapat elindul egy sziget felé, ami talán nem is létezik. Legalábbis a térképek szerint. De a főhősünk (Sheldon Sampson) ragaszkodik hozzá, mert látta álmában, és a többiek hisznek a meggyőződésében. Az álom - és így a sziget - fantasztikus távlatokkal kecsegtet, és talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy elmondom: szupererőt kapnak. De a részletekért már olvasnotok kell! Sheldonból Utópia lesz (eredetiben: The Utopian), és csapatával jobbá teszik a világot. Persze saját elképzelésük szerint. De az akkori ötletek és felfogás működőképes napjainkban is? Hiszen nagyjából kilencven év telt el, generáció- és szemlétetváltás történt. Tudnánk úgy élni, ahogy nagyszüleink, dédszüleink? Nem. Utópia természetesen meggyőzhető, hogy új szelek fújnak, és az ő gondolatai már idejemúltak. Á, dehogy. Majd erőszakkal megoldják. És ez még csak a történet eleje. Mert a másik jobb? Meg "elmúlt akárhány év", "Te is, fiam, Brutus?", meg minden. A szokásos politikai körök, csak szuperképességekkel, ami egyszerre menő és veszélyes. Arra sincs garancia, hogy az új jobb, és ezért lehet akár sokkal rosszabb is. Mindig aktuális témák, mert mindig emberek vagyunk és maradunk.

Csak a felszínt karcolgattam, és így is elég hosszú lett, de a kedvenceinkkel mindig így van. És Frank Quitely nem akármilyen rajzairól - Peter Doherty színezésével - még nem is mondtam semmit. Összegzés: engem megkajált ez a sor, nem tudom megunni.

Ezt a cikket nagyon nem akarózott megírnom. Igazából mindig megfogant bennem a gondolat, de elvetettem, mert a témája nekem nagyon fájó. A blog jellege sokszor olyan, hogy az ember leírja az agymenéseit, de nálunk ez annyira nem volt ezidáig divat. Most kivételt teszek, és a teljes bejegyzést egyetlen embernek, és a róla kialakult gondolataimnak szeretném szentelni.

Ugyanis ma öt éve, 2017. július 20-án ment el Chester Bennington, a Linkin Park egykori frontembere, szövegírója, aki számomra legenda. Hiányát sosem fogja a rajongótábor kiheverni. A mostani sorok írása közben is Linkin Park best of lejátszási lista szól, és nem könnyíti meg a dolgomat.

A Linkin Park első nagylemeze 2000-ben jelent meg, Hybrid Theory címmel, melyik metal rajongó ne ismerné. A stílus valami új, nu metalként aposztrofált valami, meg rapcore (rock és rap keveréke). Én először 2002-ben találkoztam az albummal, egy idősebb unokatesóm adta a kezembe, hogy „nesze fiam, hallgass zenét is ne csak szart”. Egyébként a Hybrid Theory gyémántlemez lett, több, mint tízmillió darabot adtak el belőle az Egyesült Államokban. Hangzásában ez valami új volt, amit zabált a nép.

Meg kell mondanom, hogy anyáméktól azért valamicske zenei ízlést örököltem, mert nálunk Depeche Mode, Dire Straits, meg Iron Maiden szólt a háznál, sosem volt oda a család a rokonság köreiben nagy népszerűségnek örvendő mulatósért, vagy a magyar popzenéért.

Szóval Linkin Park. A második lemezük, a Meteora, amin olyan slágerek, tényleg slágerek voltak, mint a Numb, vagy a Breaking the Habit, 2002-ben jött ki. Ezeket még rádióban is lehet hallani a mai napig, amit nem is csodálok. Bár a keményebb nótáik hallatán szerintem a rádiós szerkesztők keresztet vetve imákat mormolnak, csak ne kelljen lejátszani.

Végigkövettem a zenekar minden megmozdulását, lemezeiket, karrierjüket, de soha nem láttam őket élőben. Chester mégis olyan volt, mintha mindannyian ismertük volna. Tudtunk a nem túl pozitív függőségeiről, hogy nehezen dolgozta fel a sztárságot, de egy valamit nagyon nem tudtunk róla, pedig minden dalából sütött, ezek pedig a gyerekkori traumái, a depressziója. Valamiért nem akarta róla azt elhinni a világ, hogy ő is lehet nagyon szomorú…

Chester nem tudta elviselni a depressziót, nem beszélt erről, még a saját családja sem tudta, mi történik a lelkében (legalábbis a feleségének a halála után tett egyik interjújából erre emlékszem). Egyet az ő példáján keresztül is megtanulhattunk, hogy a depressziónak sajnos mosolygós arca van, nem biztos, hogy kiderül, mi zajlik egy szerettünk lelkében. De ha valami bánt, akkor el kell mondanod valakinek, aki segíthet feldolgozni, mert a lélek marha bonyolult dolog, amit egymagad lehet, meg sem tudsz gyógyítani. Chester rohadtul elrontotta, mert nem tudom úgy hallgatni a Numbot, a Leave out all the restet, a Heavyt, a My decembert, vagy akármelyik dalát, hogy ne kapna el a sírás.

Én nagyon szeretem a zenéjüket a mai napig, és soha nem fogom elfeledni Chestert. Remélem, ahol most van, békére lelt.

Bélu voltam. Sziasztok

Szóval Robotzsaru. Ennek most több apropója is van. Az egyik alap, és egyértelmű, hogy 1987. július 17-én volt a bemutatója. Vagyis 35 évvel ezelőtt, ami félelmetes. Igaz, pár évvel később láttam, de még akkor is gyerek voltam, most pedig... már nem. A másik apropója a Szárnyas fejvadász, amiről (pontosabban: amikről) Bélu nem is olyan rég írt párat. Konkrétan azért kapcsolható ide, mert a Blade Runner megihlette Edward Neumeiert (Robotzsaru egyik alkotója, a társa pedig Michael Miner volt). Az ember, amelyik robot, de öntudattal bír, így mégis emberi, és így tovább. A harmadik pedig az, hogy a napokban (ahogy az a Facebook-oldalunkon kiderült) az "új" Star Trek filmeket nézem. A 2013-as második film (Sötétségben - Into Darkness) egyik kulcsfontosságú szereplője Marcus admirális, akit Peter Weller személyesít meg, aki bizony maga Robotzsaru. És itt már nem írom, hogy Weller játszotta el, hanem ő volt. Ahogy pl. Christopher Reeve Superman volt. (Jöhetnek még példák, ha van kedvetek! ;) )

Rendezőnek a fura holland fickót, Paul Verhoevent kérték fel. Filmjei már az Egyesült államokban is ismertek voltak, bár vegyes fogadtatást kaptak. Az elképzelés nagyjából az volt, hogy egy európai sokkal amerikaibb filmet képes készíteni, mivel sokkal élesebben látja az eltéréseket, a társadalmat, mindent. Verhoeven elolvasta a forgatókönyv elejét, és egyből rávágta, hogy: Nem! A felesége viszont elolvasta az egészet, és meggyőzte, hogy ez nemcsak egy robotos-Frankenstein valami, hanem nagyon sok szinten működő dolog. Nem véletlenül szoktuk a házastársat a jobbik felünknek nevezni! És egyértelműen igaza volt.
Bár az alapsztori tényleg olyan... valamilyen robotos film, emberből lett, aztán megy a lövöldözés, de ez nem ilyen egyszerű. Aki még nem látta, az talán ne is olvassa tovább. Bár aki nem látta, jó eséllyel eddig sem olvasta ezt a bejegyzést. A helyszín Detroit, egy nem is olyan távoli jövőben. A bűnözés virágzik, a gazdaság hanyatlik, az OCP (Omni Consumer Products) vállalat nagyjából mindent megkaparint, még a rendőrséget is. Egy álomvárost kívánnak létrehozni, ami utópia, disztópia, meg minden hasonló, de először el kellene fojtani a bűnt. A rendőröknek viszont már mindene kivan, sztrájkkal fenyegetőznek, és erre az OCP kipróbálja az egyértelmű megoldást: egy harci robot bevetése. Igen, ez a fura szappantartó, amelyik csirkelábakon mászkál, az ED-209. A bemutató katasztrofális, viszont így egy újabb terv ütheti fel a fejét, a Robocop program. Ez emberre hajazna, és a gondolkodása is valamennyire emberi lenne, de tulajdonképpen egy parancsokat gondolkodás nélkül végrehajtó robot lenne. Mivel ez sem sztrájkolna - jöhet! Már csak egy önkéntes kellene.
Alex Murphy épp hogy átkerült az új körzetébe, Clarence Boddicker - hírhedt rosszfiú - sza..., nos, szitává lövi. Így meg is lett az önkéntes. Memória törölve, test teljesen lecserélve, remek fegyverrel felszerelve (ez eszperente lett), már indulhat is a tökéletes zsaru. Na de ez így nem jó, mert már van tökéletes zsaru, a jól kitalált ED-209, amiben sok pénz van, és a hadseregnek is el lehetne adni jó pénzért, meg satöbbi. Szóval jó lenne megszabadulni Robotzsarutól, és erre az OCP egyik fejese (az alelnök, Dick Jones) pont azt bérli fel, aki egyszer már végzett vele. Van itt minden: csalás, korrupció, fegyverek, drogok, bűnözők foglalkoztatása. Ám Robotzsaru nem sokat tud tenni Jones ellen, pedig már bizonyítékot is gyűjtött, mert az okosan beépített egy kivételt a programba, ami szerint nem tartoztathat le OCP alkalmazottat. Eddig is volt akció bőven, de innen lavinaként jönnek az események. Az utolsó percek fordulatait és csattanóit már csak azért sem lövöm le. Miért? Mert zseniális jelenetek.
Szóval a kis robotos történet végül egy cyberpunk disztópia lett, ahol a társadalmi problémák lépten-nyomon előtörnek, az "igazság" annak a kezében van, aki a pénzt és a hatalmat birtokolja, ahol nem félnek piszkosan játszani azok, akik a jó és helyes útra kellene tereljék az embereket, ahol szép hírekkel terelik el a figyelmet az akut gondokról, ahol... Várjunk csak! Ez most kicsit olyan, mint a pár nappal ezelőtti Transmetropolitan 3 bemutatónk. Na igen, a világ mindig így működött, és jó eséllyel így is fog, de mindig van remény!

„Utálom az egészet!” Idézhetném kedvenc Spider Jerusalemünket, ha a legkedvesebb mondatát emelném ki a Transmetropolitan 3. kötetéből. Utálom, hogy a sorozat végére értem, viszont bármikor újra lehet olvasni, mivel itt fog héderezni a polcon.

A Transmetropolitan harmadik kötete rengeteg gondolatot ébresztett bennem. A képregény, lehet sokszor öncélúan bunkó, trágár, ennek ellenére rengeteg mondanivalója van. Na de miben tudja még a harmadik kötetre is fenntartani az olvasó figyelmét ez a képregény.

A harmadik kötet cselekménye rendesen eltér az eddigiektől. Sokkal akciódúsabb, ezáltal kevesebb olvasnivalót ad. Két este alatt elolvastam ezt a monstrumot, viszont főleg azért tartott eddig, mert rengeteg olyan kép volt, amin elidőztem. Vagy azért, mert nagyon szép volt, vagy, mert sírva röhögtem rajta. Továbbra sem hiszem el, hogy Darick Robertson létezik, zseniálisak a rajzai. Nem tudom elmondani, micsoda igényességgel dolgozott, miközben a színek továbbra is fantasztikusak.

Spider testi és lelki állapota az utolsó kötetre eléggé megroggyan, annak a pár mázsa különböző fajtájú pszichotikumnak, amit elfogyasztott a városba érkezése óta, és egy fertőzésnek köszönhetően. A történet nyilván erre hegyeződik ki, és a Callahan elnökkel folytatott személyes háborújára. Ugyanis az épp regnáló elnökről még több információ jut kedvenc köcsög újságírónk birtokába. Nyomozgat, rejtőzködik, a rosszéletű segédeivel együtt. Néhány új szereplőt is megismerhetünk, akik a nagy képhez adnak hozzá még többet.

A cselekményről ennyit. Nem is igazán akarom feszegetni a spoileresség határát. Mit adott nekem a harmadik kötet? Egyáltalán az egész sorozat?

Egyrészt társadalomkritikát. Kábítószer és egyéb bűnözésről, prostitúció különböző formáiról, a kilátástalan helyzetben lévő rétegek mindennapi harcairól, amikből sokunknak szerencsére nem jutott ki. Ezen felül az is elgondolkodtató, hogy mégis mekkora hatalom rejlik a médiában, akaratbefolyásolás tekintetében. Ebből a szempontból szerintem, ismerve a mai környezetet, teljesen tökéletesen öregedett a képregény.

Elhatárolódom magamtól. Szóval a képregényben akié a média, ami mai viszonylatban is a negyedik hatalmi ág, ez megkérdőjelezhetetlen tény, az diktálja a valóságot. Ez a Transmetropolitanben és a nem olyan régen látott/olvasott Boysban is kiemelést nyert. Bármit képesek eltussolni, más színben feltüntetni, embereket ellehetetleníteni, még akár gyilkosságokat is sikerült a média bűzös pöcegödrébe temetni.

Az is csak kitaláció, hogy ha eleget szajkózod a hazug szarságaidat, akkor beveszi a nép, két kiskutyás-kismacskás cukiskodás, egy állatkertben született kispanda, az éppen aktuális álompárról való szerelmes ömlengés, és „ZS” kategóriás celebkedés közepette el is felejtik, hogy az életük semmivel sem lesz jobb, a fizetésük napról napra kevesebbet ér, hogy nem nézed őket semmibe sem. Minden csak kirakat, látszatemberek élik a bérelt életüket, miközben arról standupolnak, milyen boldogok azzal a nővel, akivel két hét múlva már külön vannak, mert ugye nem működött. De amíg ezekkel foglalkoznak, addig se foglalkoznak mással. Erre van igény.

Természetesen a képregényben van így. A valósággal bármilyen egyezőség a véletlen műve.

Üdvözöl Titeket: Spider Jerusalem, aki utálja az egészet.