A felnőtt férfiak nem sírnak filmeken, én sem teszem soha. Mégis hogy nézne ki? Mit is gondoltatok? Na, nem. Persze, szeretem a sárkányokat, meg a lovagias hősködést, de hogy én sírjak? Az persze.

Adott egy középkori világ, ahol a királyok akkora idióták, hogy a parasztlázadást az első sorból akarják leverni, persze meg is halnak. Meg egy olyan világ, ahol a várvédők kirohannak a várból a csapdákat rejtő erdőbe.

Nos, ebben a világban él a mi főszereplőnk, Bowen, aki a kis herceg lovagi mestere, harcolni és a lovagi erényekre tanítgatja, kevés sikerrel, mert velejéig romlott a srác. Mit lehet tenni, ezt az apjától örökölte. Miután apuka, a zsarnok király egy parasztfelkelés során meglincselődik, a fiú is megsebesül. Egy kislány véletlenül belelöki egy karóba. Életét csak egyvalami mentheti meg, ha egy sárkány segít neki. A sárkány a fél szívét adományozza a hercegnek, hogy jóvá tegye, viszont…

A srác megrontja a szívet, és olyan aljasságokat követ el népe ellen, ami miatt Bowen, a lovag teljesen kiábrándul mindenből, és örök harcot hirdet a sárkányok fajával.

Bowen (egy bő évtizeddel a király halála után) kóbor lovagként tengődik, és pénzért gyilkol ártatlan sárkányokat. Így fut össze az általa később Dracoként elnevezett sárkánnyal, akivel békét köt egy patthelyzet után, mivel a sárkány nem tudja anélkül lenyelni, hogy ő fel ne nyársalná az agyát a kardjával.

„- Nem tudnál leszállni a nyelvemről?
- Neked miért legyen kényelmesebb? A páncélom berozsdál a nyáladtól! A leheleted meg írtó büdös!
- Mit vársz, amikor öreg lovagok rohadnak a fogaim között?”

Draco és Bowen alkut kötnek tehát, mert ha Draco meghal, vele kihalnak a sárkányok, és Bowen is éhkoppra kerül előbb utóbb, ha pedig mindketten meghalnak, az sem lenne jó egyiküknek sem.

Szépen kibontakozik egy újabb jobbágylázadás ötlete, aminek kitervelője egy fiatal, tettre kész lány, Kara, akinek édesapját a király először megvakíttatta, aztán pedig saját kezűleg ölte meg. Bowen, Draco, Kara, Gilbert szerzetes tehát a felkelés élére állnak.

Ami szomorú az egészben, hogy ha a király meghal, a sárkány is vele együtt, mert a szívük, az életük közös. Így már tudhatjuk, hogy mi lesz a film vége. A sárkány megkéri Bowent, hogy végezzen vele, mert máshogy a zsarnokságot nem tudják megszüntetni.

A film a mai napig hatalmas hatást tud kiváltani az emberből. Egy nagyon jól felépített kaland. Mondhatnánk, hogy a cgi nem igazán öregedett jól, viszont a történet miatt egyáltalán nem érdekel, hogy a Skyrimben szebb sárkányokat láttam, mint néhol a filmbéli cgi Draco. A távoli képeken, repülés közben teljesen jól néz ki, a közelieken nekem kifejezetten akkor tetszett, amikor láttam a „gumidinót”, a teljes életnagyságú modelleket. Mert azért akad abból is bőven, és rohadt jól néznek ki.

A színészi játék egyszerűen zseniális a filmben, nem is kisebb nevek láthatóak/hallhatóak a filmben, mint Sean Connery (Draco), Dennis Quaid (Bowen), vagy Pete Postlethwaite (Gilbert). Ami a gyerekkori emlékeimből megmaradt még, hogy a sárkány magyar hangja Sinkovits Imre volt, aki zseni volt a szakmájában, de kiemelném még Alföldi Róbert (Einon király), vagy Szabó Sipos Barnabás (Bowen) fantasztikus szinkronhangját.

Szóval ezek miatt emlékezetes a Sárkányszív. És hogy miért firkáltam ezeket a gondolatokat ide? Mert ma 25 éve, hogy a magyar nézők először láthatták a magyar mozikban ezt a gyöngyszemet.

Jól van na, a végét kicsit megkönnyeztem, de nem áruljátok el senkinek.

Előre szólok, hogy a bejegyzés SPOILEREKET tartalmaz a Spawn 185-200 részét tartalmazó, szám szerint 23. keményfedeles Spawn kötethez. Szóval csak saját felelősségre olvassátok el. A lelki sérülésekért nem vállalok felelősséget (a konkrétumoknál jelzem a spoilerveszélyt)

A Spawn 22. kötete nekem kellemes csalódás volt. Az Armageddon utáni történéseket szerintem nagyon jól eltalálták, egyszerre volt szép, és a története is jó volt. A 23-as is szép. A története? Hát. Nem rossz, nem rossz, de mégis hatalmas csalódás.

A kötet rajzai nem annyira hullámzóak, mint az előzőé volt. Összességében a McFarlane-Capullo vonalat imádom, és ez a kötet nem mozdul ki erről a mezsgyéről. Egyébként Capullo mester és Toddpapa is rajzolt a kötetbe néhány történetet. Írói vonalon meglepetés volt Robert Kirkman neve, akit szeretek, de azt a néhány oldalt, amit írt, igazából ki se tűnt a többi sztori közül (prológusokat írt a kötetbe).

A Spawnnal sokaknak az a baja, hogy ismétli önmagát. És most már nekem is ez a bajom vele. Lényegében ez a 15 füzet a Violátorral operál, csak már semmi humoros nincs a jelenlétében. A Bohóc teljesen elvesztette a humorát, ahogy öregedett, átvette Spawn korábbi mesterének, Cognak a szerepét. Ismét lejön egy angyal, aki Spawn életére tör, és visszatér a Megváltó (Redeemer) is. Ja és ha valakinek még rémlik a Szörny nevű bolond a Spawn korábbi történeteiből, szóval ő is visszatér, csak ő nem a Szörny, hanem valaki más költözött a testébe.

A kötet rajzainak brutalitása továbbra is nagyon tetszik, és továbbra is gyönyörűnek találom (kivéve talán a 200. füzet harcos rajzai, amik már egy más, éles, kockásabb stílust képviselnek).

És innentől kezdődnek a SPOILEREK!

A kötet elején Al Simmons megöli magát. Feladja. Számomra teljesen érthetetlen a dolog. Spawn egy utolsó leheletével Jim Downingnak adja az erejét, hogy miért? Az írók se tudják. Valamit zagyválnak a légióról (Spawn hadseregéről), de semmi sem tiszta.

Azért ismétli magát a történet, mert egy teljesen új Spawnt kell felnevelni, aki minden Spawnnál hatalmasabb lehet. Ebből már elegem van, de komolyan. Jim sztorija szerintem teljesen rendben volna, ha nem ölték volna meg kedvenc Ivadékunkat. Persze, Spawn világában semmi sem végleges, szóval Al még visszatérhet, de kinek hiányzik egy ilyen öngyilkos gyáva féreg?

Egyébként Spawn halálával a lelke egy darabjából létrejött egy még hatalmasabbnál hatalmasabb Spawn, az Ómega Spawn, így most már Al gonosz is. Köszönjük.

Egyébként ha már a nagy visszatérésekről esik szó, Malebolgia is él újra. Hála az Ördögnek. Már csak ő hiányzott.

 SPOILEREK VÉGE.

Ami még zavaró a történetben a már szokásossá vált önismétlésen kívül, hogy mindenki elfelejtette, hogy létezik Spawn. Amikor megjelenik, teljesen rácsodálkoznak, nem tudom, ezek hol éltek eddig. Az Armageddon meg mintha meg se történt volna. Az oldalakon egy csomó lényegtelen karakter felesleges, túlírt dumája kerül előtérbe, miközben ismét találkozhatunk egy ronda keresztapával, aki nagyon zabos Spawnra (ilyen is volt még az elején).

Miközben ellentmondásokba keverednek egymással az írók, ezért utóbb toldozgatnak-foltozgatnak hozzá a Spawn világának működéséhez. Ez kifejezetten a halálban mutatkozik meg. Akit meg akarnak ölni az írók, az meghal, akit nem, az majd visszatér, vagy már visszatért. De hogy miért, azt nem tudjuk meg, csak így van, mert csak.

Én úgy gondolom, hogy ez már nem az a Spawn, amit szerettem. És biztos vagyok benne, hogy a folytatás ennél csak rosszabb lesz. :D

Bélu voltam. Sziasztok.

Vannak kulcsszavak, amelyekkel elég könnyen lehet triggerelni egy képregényest, de igazából a „bármi” kategória gyűjtőit. Ilyenek a: limitált, díszdobozos, teljes szett, akciós, dedikált, ingyen szállítás. De szerencsére elég ritkán vesszük be ezeket, csak hetente vagy kéthetente. Valahogy így vásároltam én is pár héttel ezelőtt, és így lett meg az „Élet és halál” díszdoboz, 25% kedvezménnyel, ingyenes szállítással. :D

A doboz négy kötetet tartalmaz, a Dark Horse által 2016/2017-ben kiadott… hogy is mondjam magyarul? Franchise-crossing event. Olvasási sorrendben: Predator, Prometheus, Aliens illetve Alien vs. Predator. Melyikért rajongom? Egyikét sem. :D De hát ott voltak a triggerek, plusz Bélu múltkori írása a Predator filmről. És valahol olvastam egy ismerősöm kommentjét, miszerint elolvasott egy Alien képregényt, amitől nem várt sokat, viszont azt bőven hozta. De meghozta a kedvét a filmekhez is. Szóval: mi bajom lehet? Megint rászokok valamire, ami nemcsak a pénzem, hanem az időm is elviszi.

Amikor kézbe vettem a dobozt, kijött egy halk „Wow!” a számon. Minden díszdoboz szép, ez sem kivétel. Benne van, hogy dísz. Még akkor is jó, ha csak a polcra rakod. Benne a négy keménytáblás kötet, ami szintén „Wow!”. A doboz és a kötetek is nagyon elegáns fekete és fehér alapokon, nagyon menő borítókkal. Igaz, ez csak később derül ki, de a fordítások, beírások is igényesek, ez is stimmel. A történet persze viszonylag egyszerű. Sem az Alien(s), sem a Predator világában nem voltak túlbonyolított dolgok. A Prometheus kicsit felkavarta az állóvizet, ez most is áll. Olvashatjuk külön is a köteteket, de nem sok értelme van. Ez akkor kerek és teljes, ha szépen sorban elolvassuk mind a négy kötetet. Vannak összefüggések, folytonosság, váratlan fordulatok, minden. Igazából csak egy valami zavart: a harmadik – Aliens – kötet rajzai nagyon eltérnek a többitől (három rajzoló dolgozott a négy köteten), és kicsit lerombolják azt a hangulatot, amit az első kettőben felépítettek. A sztori nem szenved el semmit ezáltal, de a feeling igen.

Ahogy már mondtam, tipikus sztori. Nem mondanék túl sokat, mert minden spoiler lehet. Gyakran inkább vizuális, mert akció van, de ez jó! Nagyon hozza a filmek hangulatát, ahol nem feltétlenül a dialógus volt a lényeg. Bő negyven évvel a filmek után vagyunk. Van egy csapat katona, amely egy bolygóra utazik, ott meg jön a gyilok. Nagyon jó, amikor a katonai vezető nyakába szakad a politikai döntés, és teljesen átjön, hogy mennyire nehéz másképp gondolkodni, másképp irányítani. Ha nem lenne elég a predatorok hada, akkor jönnek a nagyjából legyőzhetetlen zsenik, a Tervezők. Már itt is nehéz a helyzet, mert mindenki a mi kis katonáink életét akarja venni, de minden jó képregényben akad egy váratlan szövetséges. És akkor jönnek a xenomorfok is. Anyám… Röpködnek a testrészek, cafatokban hever a mócsing, fröcsög a spriccelő. Az ellenségem ellensége a barátom? Nem biztos. :D

Nem bántam meg ezt a vásárlást. Nagyon akció és gyilok, visszadob a kilencvenes évek filmjeibe, de ott van az a tipikus hangulat, amit még az első Alien film alapozott meg. A reménytelenség, a kilátástalan próbálkozások. Azt gondolod, már nem lehet rosszabb, de közben mindig lesz. És amikor valami lezárul, érzed és tudod, hogy nem. Ami biztos: amikor a negyedik kötet végére értem, elkezdtem újranézni az Alien filmeket, szóval ezzel számolnotok kell! ;)

Sok idő után végre folytatódik a Spawn hazai kiadása. Ezúttal a 22-es kötetet vettem kézbe, és olvastam el. Ez egy 20 füzetet magába foglaló dromedár kötet, a szokásos Infinity minőségben.

Az Armageddon sztori után nem gondoltam, hogy lehet még jobb a Spawn. Egyelőre azt mondom, hogy szerintem ez a 20 rész, habár hatalmas cliffhangerrel van vége, mégis szuper volt. Majdhogynem letehetetlen.

A Spawnt az igényes, rajzfilmszerű rajzolás tette azzá, ami. Persze néhol egy-egy melléksztoriban megismerkedhettünk másfajta rajz/festés stílusokkal, mint a Hellspawnnál, vagy a Sam és Twitch kötetekben, de alapvetően ismerősek voltak a rajzok (kicsit a fő sorban Capullo mestert másolta mindenki, ami nem is volt baj).

Nem sok jóra számítottam a 22-es kötettől. Csalódtam. Viszont kellemesen. Korábban volt szerencsém elolvasni a 300 körüli részekből a Spawn: Vengeance kötetet, ami sem történetben, sem rajzban nem találta el az ízlésem.

Ebben az (egyik) új kötetben az Armageddon utáni zavaros vizeken evezünk, ugyanis mivel Spawn bezárta a Pokol kapuját, néhány démon itt ragadt, néhányan visszatérnének a Földre, csak hogy borsot törjenek Spawn orra alá. Találkozhatunk újra a Violátorral (egy nagyon durva gore horror történet az övé), és visszatérnek az ajtónyitogató démonok, Ab és Zab (akiket mindig is szimpatikus ürgéknek találtam). Ja és Mammon, a bukott angyal tovább szövögeti tervét a világ meghódítására egy hihetetlen epikus háttértörténetben.

És amit a King Spawn és a Spawn Universe füzetekből hiányoltunk, hogy nincs elejük, az azért volt, mert itt találkozhatunk először Spawn elődeivel, Mandarin Spawnnal, Gunslinger Spawnnal (Vadnyugati Spawnnak lett fordítva) és a Háborús Spawnnal, aki az első világháborúban harcolt emberként, aztán máshol nem emberként, de ezt el kell olvasni.

Mindhárom „új Spawn” valamilyen elcseszett módon kapcsolódik a mi Spawnunk, Al Simmons sorsához, amit szintén nem annyira szeretnék lelőni, mert akkor nem olvasnátok el, azt meg nem szeretném. 

A rajzok több, mint szépek. Az első történetben a Violátor ámokfutása rohadt durva lett, simán 18-as karikát érdemel, nagyon realisztikusak lettek azok a rajzok, rémálomba illőek. Gunslinger és a Háborús Spawn történetei festményeken elevenednek meg, kiemelném Mike Mayhew munkáit, aki a 179-es részt (a háborús Spawnt) festette, leírhatatlan, ahogy megjelenítette a háború borzalmait. 

Ez a kötet nagyon jól sikerült szerintem. Egyrészt sok (20) füzetnyi tartalmat kapunk a pénzünkért, másrészt még jól is vannak ezek megírva, a rajzai pedig csak egy-egy helyen, panelen voltak vállalhatatlanok, a Sam és Twitch vs. Violátor sztori első füzetében alig ismertem meg Twitchet. De ez csak szőrszálhasogatás, mert összességében nagyon igényes az egész.

Csak ajánlani tudom ezt a kötetet, neki is esek a 23-asnak.

Bélu voltam, sziasztok!

A 2000AD Kiadó egyik friss hírlevelében bejelentette, hogy 2022-ben érkezik a Hiya Toys és a 2000AD együttműködéséből egy új figura vonal. Ez pedig nem más, mint Dredd bíró és „barátai”. Mindez a marcona bíró 45. születésnapja alkalmából, ugyanis 1977-ben találkozhattak az olvasók először vele a 2000AD Magazine lapjain.

A kiadó nem kisebb ígéretet tett, mint hogy 19 artikulációs ponttal fognak a figurák rendelkezni. 4 inch (kb. 10 centi) és 6 inch (15 centi) verzióban. Elsőként a 10 centis verziókat teszik rendelhetővé.

Dredd bírót és Halál bírót, akiket a képeken láthattok. Szerintem marha jól néznek ki ezek a prototípusok, bár sok következtetést egyelőre nem tudunk levonni mi sem. Többek között beharangozták még – képek nélkül – Halál bíró brancsának többi tagjának érkezését is, és az ikonikus Lawmaster motorét, amin Dredd szolgáltatta az igazságot.

Dredd figurája a Lawgiverrel érkezik, ami a sokfunkciós pisztolya, és kap még a kezébe egy fa testápolót. Halál bíró egy kitépett emberi szívet szorongat kezecskéjében.

Ami jól kivehető a képeken, hogy ezek többféleképpen pózolhatóak lesznek, és láthatjátok, Dreddet is olyan menőn beállították, hogy nyomban kattintanánk a rendelés gombra, ha lenne.

Egyelőre a kiadó oldalán csak azoknak a kiskereskedőknek a neveit olvashatjuk, ahol a hónap folyamán később rendelhetővé válnak a figurák, én azért megeresztettem egy e-mailt nekik, hogy náluk is megvásárolhatóak lesznek-e ezek a kis finomságok, egyelőre várom a válaszukat.

További infó a kiadó oldalán:

https://tinyurl.com/vst2mvpc

Bélu

„Miért képezd magad évekig egy munkáért, amiről aztán egész nap panaszkodsz? Nem lenne több értelme követni az álmaidat, és közben még egy kis jót is tenni? Nem akarok jogász lenni, sem bankár, sem valami kurv@ burgerforgató. Egy életünk van, és azt akartam, hogy az enyém érdekes legyen…”

Szép gondolatok ezek persze, a maga durva szóhasználatával együtt, viszont az élet nem ilyen. Viszont semmi sem akadályoz meg minket abban, hogy képregények lapjain beleéljük magunkat egy-egy szuperhős életébe. Ez a milyen lenne ha… és ha van olyan képregény, ami erről „a milyen lenne ha…” dologról szólna? Megvennénk? Vegyük meg, én azt mondom.

EZ A KICK-ASS! MAGYARUL A HA/VER!

Főszereplőnk egy hétköznapi kis srác, éli a geekok életét. Haverkodik, általában az osztálytásai lenézik, a lányok rá sem néznek. Sokunk középiskolai éveit tárja ez a képregény elénk ismét, feltépve ezer éves sebeket. Nos, engem annyira nem viselt meg, mert én menő voltam (persze, hogy nem).

Szóval Dave élete elég ergyán alakul, viszont ő az, aki elég tökösnek bizonyul ahhoz, hogy a képregényekből ismert szuperhősök mintájára bűnüldözésbe kezdjen. Nehezen indul a dolog, szétverik, elüti egy autó, hetekig kórházban lábadozik, de aztán… Még elverik párszor, viszont ő is elég sok segget szétrúg. Ami viszont üdítő, hogy egy idő után megjelennek többen is, akikben barátokra lel.

„Ha azt mondanám, hogy rendhagyó gyerekkorom volt, azzal elég pontosan leírnám a lényeget. Amíg a legtöbb korombeli lány Bratz meg My Scene babák felett gügyörészik, én egy M-16-ost kértem karácsonyra, meg egy pár ezüst bokszert. Amíg a többi lány rollercipőért könyörög, én egy GYÖNGYBERAKÁSÚ PILLANGÓKÉSÉRT nyaggattam aput.”

Szóval elég sok traumatizált emberről olvashatunk a képregény lapjain.

A Kick-Ass egy olyan történet, amiben a főszereplők kicsit őrültek, éppen ebből erednek a szituációs poénok. Az olvasása közben semmiképpen sem ajánlatos étkezni, vagy inni, mert biztosan kiköpöd, ami a szádban van.

A képregény rendkívül véres. Ezért az akciókról nem is igazán mertem a facebook miatt képeket felrakni. Elég annyit róluk, hogy a legkevésbé bántó képen négy emberi fejet dobnak be egy szobába…

A képregényt Mark Millar írta, és John Romita Jr. rajzolta. Millartól én még nem olvastam semmit, tökéletes indító volt ez nekem. Romita Jr. rajzaival sokan nincsenek megelégedve, viszont nekem a Kick-Ass rajzai nagyon bejöttek.

Erősen felnőtt tartalom, ez a Fumax Kiadó képregényén is feltüntetésre került.

Bélu voltam, sziasztok!

Régen olvastam már a Gyűrűk Urát vagy a Szilmarilokat, vagy bármit, ami Tolkien. Mostanában minden olvasásra szánt időmet Karinthy Pistikéje és a képregények teszik ki. Ja és sosem játszottam szerepjátékokkal.

Én vagyok tehát az ideális alany, hogy Nemes Annamária (Aventisz) Szilmarilok és szerepjátékok által inspirált képregényeiről írjak itt a blogon. Tibi koma javaslatára szereztem be őket, és nem csalódtam.

Elsőként az Alma és Bodza képregényt szereztem be, és Tibi nem szólt, hogy miről is szól ez a darab. Két tünde szerelméről egyébként, és annak ellenére, hogy a bal oldali fiúnak néz ki, a jobb oldali mégsem lány. Ezt hívják művészi szabadságnak.

Miután a képregény rajzai nagyon szépek, be kellett szereznem a többit is. Az a helyzet, nem tudom eldönteni, melyik tetszett a legjobban. Igazából az összes ugyanolyan igényes, cseppnyi humorral. A tündék szexik, szépek, állandóan vigyorognak, mint a vadalma, ahogy rájuk nézel, egyből jobb kedved lesz tőlük.

Az üresség egy éberkómában lévő tündéről szól, a Hart, No! rejtélyes bújócskára hív, míg az Ékesebb egy Szilmarilnál Melkor (ő volt a gonosz Tolkien könyvében, Sauron „apja”) egy csínytevését tárja elénk.

A képregényekkel egy problémám van, borzasztóan rövidek (Bodzáék a leghosszabbak, 44 oldallal). Ezekből simán olvasnék, nézegetnék többet. A kis füzetkék igényes, minőségi megjelenést kaptak, szép fehér papírra (Alma és Bodza története vastagabb borítólapot kapott). Szóval, aki még csak szemezett ezekkel, fejezze be, és szerezzen be egyet mindből. Ezért a röhejes néhány száz forintos árért igazi gyöngyszemeket csaklizhattok be.

Remélem kapunk még tündesztorikat. De addig is újra lehet olvasni mindet.

A képeket Aventisz szerzői oldaláról szerváltam: https://www.facebook.com/aventisz

Az összes emlegetett képregény kapható a Képregénymarket oldalán:
https://kepregenymarket.hu/shop_search.php?search=aventisz

Bélu voltam! Sziasztok!

Mindenki ismeri azt az agyszaggató érzést, ami akkor fog el minket, amikor november másodikától megszólalnak a különböző üzletekben a karácsonyi hangulat megteremtéséért felelős nóták. Ilyenkor nem hogy megjönne a hangulat, inkább elmegy az ember életkedve. Természetesen erre rásegítenek a TV-ben látható reklámok is, az ordító békákkal, mikulás sapkákkal, fenyőágakkal, black friday-jel, akciókkal, amik tudjuk, hogy nem is azok. Csak vásárolj minden sz@rt, mert fogyasztói társadalomban élünk.

Nem akartunk mi is olyanok lenni, akik már november elejétől bombáznak Titeket a karácsonyi ömlengéssel. Viszont november 22-e egy olyan film 25 éves amerikai premierjének dátuma, amire sokan emlékeztek. Ez pedig a Turboman baba, bocs, akciófigura főszereplésével készült Hull a pelyhes. Az eredeti, nem hivatalos premier a Mall of Americában volt, 1996. november 16-án. Nem véletlen, a Mall of America sokat szerepel a filmben… lehet inkább ez a cég a főszereplő.

Egy munkamániás apuka, Howard klisés karakterét kapjuk Arnold Schwarzenegger testében, aki elhanyagolja a családját, még karácsonykor is. Mindenütt Hull a pelyhes és Csendes az éj, errefel a csávó még most is telefonálgat a kuncsaftokkal, hogy még egy bútort rájuk sózzon. Szegény Anakin Skywalker meg otthon várja a Tatooine-on az apukáját. Ja nem, az egy másik film. Csak a színész ugyanaz. A kis Jamiet az egykor jobb napokat megélt gyerek Jake Lloyd alakította.

Arnold Schwarzenegger családi komédiáit sokan szeretik, és még többen nem szeretik. Én előbbiekhez tartozom. Szerintem simán jól álltak neki az olyan szerepek, mint az Ovizsaru óvóbácsi rendőre, vagy éppen ebben a korrekt kis családi vígjátékban a kiégett családapuka karaktere.

A filmben a kis Jamie minden vágya egy Turboman akciófigura, mert az apja lekéste a karatevizsgát, és ezzel meg lehet venni a gyerek szeretetét. Turboman viszont mindenütt elfogyott karácsonyra, így különböző vadabbnál vadabb ötletei támadnak, hogy szerezzen egyet. Meg akarja venni az utolsó darabot, zaklatva az épp hazafelé tartó édesanyát, megveri a télapókat, köztük egy kisembert, továbbá egy afroamerikai postást, Myront, aki végig a főbb ellenfele a vadászatban, ugyanis az ő gyereke is természetesen Turbomant szeretne karácsonyra. Többször visszatérnek különböző okoknál fogva a Mallba, mert olyan keveset mutatták, és teljesen indokolt dramaturgiailag.

Howard ahol csak tudja, megsérti szegény Jamie lelki világát, ezért már majdnem feladja a kutatást, viszont… Egy bakinak hála a karácsonyi kapitalista Turboman felvonuláson Howard betéved a Turboman díszletei közé, ahol puszta véletlenségből ráaggatják a szuperhős jelmezét. Myron viszont leüti a Turboman ellenfelét játszó színészt, így ő lesz Agyhalott kapitány (vagy ki), és a film végén egy vérre menő csörtében küzd meg Howard és Myron, aminek csak a postás lehet a vesztese. Amikor Jamie megtudja, hogy apja Turboman, odaadja Myronnak a figuráját, hogy az a gyerekének adhassa. Kis önzetlen.

A film tökéletesen megmutatja nekünk, hogy hogyan ne viselkedjünk karácsonykor, és azt is, hogy az emberek mennyire képesek meghülyülni ilyenkor. Ezt a koronavírus azóta hatványozottan megmutatta karácsony nélkül is, emlékezzünk csak a wc papír forradalomra, de voltak lehet azóta cifrább dolgok is.

A film engem kikapcsolt, tiszta ’90-es évek, és meghozta a karácsonyi hangulatomat.

Bélu voltam. Sziasztok!

Tavaly áprilisban (pontosabban 2020 április 22.) egy olyan képregény(sorozat) látott napvilágot, amelyre már nagyon készültem. Nem azért, mert a kedvenc szuperhőseim szerepelnek benne, nem is azért, mert egy film vagy sorozat kapcsolható hozzá. Az író egy amerikai "srác", Eric Skillman, aki az írás mellett designer, art director. Könyvei, filmjei és dokumentumfilmjei mellett van pár képregénye is, ami talán annyira nem ismerős itthon. Ha valaki mégis kíváncsi lenne, keressen rá a "Liar's Kiss" című kötetre. Ami még érdekesebb, és igazából ezért vártam nagyon ezt a szériát, mert a rajzait Felvidéki Miklós készítette. Már 17 évesen ismertté vált képregényes rajzolóként, az azóta eltelt 15 évben pedig nemcsak a képregények („Noname”, „Némajáték”, „Papp Laci - A londoni olimpia bajnoka”, „A fiú, akit Zsuzsinak hívtak”) és illusztrációk, hanem az animációs filmek területén is nagyokat alkotott. Stílusa könnyen felismerhető, kicsit régi stripes, kicsit reklámgrafikás, nagyon művészi, nagyon jó összhatást kelt. Személyes kedvenceim közé tartozik, igaz, mindig ezt mondom. De ez a sok remek hazai művész hibája, nem az enyém!

Az "Action Journalism" sorozat digitális formában jelent meg, természetesen angol nyelven. A comiXology-n hetente jelent volna meg az ötrészes széria, de volt benne pici csúszás. Ettől még ugyanúgy vártam a következő számot, és nem is csalódtam a folytatásban. Nem is reméltem, hogy bármikor nyomtatott formában vehetem kézbe, azt pedig végképp nem, hogy magyar nyelven. Erre idén, február kilencedikén a kilencedik.hu bejelentette, hogy "várhatóan még tavasszal" (ebből ősz lett, de sebaj) jön „Kate Kelly – A tettre kész hírvadász”. 98 oldalon, a teljes sorozatot tartalmazva, majdnem A4 méretben, ahogy kell. Öröm a köbön! Vagy akár a kilencediken. ;)

A nagy formátum külön jól áll ennek a kiadványnak. Igazából lehetne A3 méretben is, mivel a témája az újságírás. A füzetek borítói újságok címlapjához hasonló módon lettek felépítve, ami nagyon ötletes. Az egész képregény "újságos", a szürkeárnyalatok, hátterek pontokból, pöttyökből vannak felépítve, ahogy ezt a régi újságokban láthattuk (vagyis a raszter, hogy picit szakmázzunk is). Az akció maga inkább filmszerű, gyors, nem egyszer teljesen meglepő fordulatokkal. Ezen sem kell meglepődni, mert a helyszín - javarészt - Új Árkádia, ahol az emberek mellett megjelennek földönkívüliek is, szuperhősök, meg... tulajdonképpen minden lehetséges. Amúgy a bennszülöttek csak Flippervárosnak nevezik ÁRKÁDiát (pun intended). Ja, és a képregény fekete-fehér, ami szintén nagyon jó. Eredetiben mindegyik füzet borítója külön színvilágot kapott, de igazából csak a fejléc (sorrendben: kék, zöld, lila, narancssárga és piros). A magyar változat, mivel gyűjteményes kötet, külön borítót kapott, természetesen Felvidéki Miklós munkája ez is. És teljesen színes. Ismerve az eredeti kiadványt bátran kijelentem, hogy a fordítás is nagyon jó lett, érezhető a rajongás a mű, illetve a képregényekért általában. Ez nagyon fontos, mert képregényt fordítani más munkát és hozzáállást igényel, mint egyéb irodalmi művet.

Megint elszaladt a ló, nem beszéltem még a képregényről. Gyors pótlás. Kate Kelly, a főszereplő a Hírvadász újságírója, riportere, aki mindig a történés sűrűjében van. Kérdés, hogy ő van mindig jó helyen, vagy vonzza a veszélyt, az eseményeket? Amikor először olvastam, nagyon Lois Lane-t láttam a karakterben, de Superman nélkül. Viszont van egy asszisztense, Danni Ulssen. Hogy is hívják a Daily Planet fotósát? Jimmy Olsen? Biztos véletlen. ;) És van egy feltörekvő újonc, Grant Russel, akiben erős a bizonyítási vágy. Erősen indít már az első füzet is: Kate az űrből tudósít, de bizonyos űrlények beleszólnak a békés eseménybe. Ők viszont nem annyira békések. A továbbiakban járunk tudományos kiállításon is, ahol remek, de veszélyes találmányok és tudósok is vannak, lesz majd lejáratási kísérlet, illetve jönnek a szuperhősök is! Ezek nem filozófiai esszék. Aki erre számít, nem jó helyen jár. Viszont nagyon szórakoztató, nagyon menő, nagyon pörög, nagyon szép, nagyon... minden!

Viszonylag kevés olyan film van, amit bármikor meg tudnék nézni és bármennyiszer, és a feleségemnek sincs tőle még herótja. Meglep, de ha megkérdezik, melyik a kedvenc filmem, nem nagyon tudnék válaszolni, vagy mindig éppen mást válaszolnék. Viszont a kedvenceim között foglal helyet (igen előkelőt), az éppen ma 18 éves Az Utolsó Szamuráj, amit tényleg bármennyiszer meg tudnék nézni.

Öregszünk, az biztos. Minden évfordulós bejegyzés rámutat erre, ha nem lenne elég az, hogy egyre inkább fáj imitt-amott éppen valami. No de, hogy a lényegre térjek.

Az Utolsó Szamuráj nekem a tökéletes film, és nem tudom megmondani, hányszor láttam. Ez is egy olyan darab, amit egy képkocka, egy hang alapján be tudok azonosítani, ha éppen odakapcsolunk a tévében.

Tom Cruise-ban az embereknek elég sok minden nem szimpatikus, viszont engem általában nem érdekel, hogyan él egy sztár, amíg másoknak nem árt az életvitelével. Megvallom, szeretem a munkáit, és nem nagyon tudok olyan filmet, amiben ne a maximumot akarná kihozni magából.

Az Utolsó Szamuráj is pont egy ilyen film. Maximálisan hozza a karakterét, Nathan Algrent, akit Amerikából szakajtottak Japánba, hogy kiképezze az új birodalmi hadsereget, akik háborúban állnak a szamurájokkal. Persze a haladás a fő szempont, meg egyeseknek a pénzszerzés, jó szaftos kis megbízások, egyebek. A haladás címszó alatt a még fiatal, tapasztalatlan császárt is szépen meg sikerül vezetni.

Úgy esik, hogy a japán birodalmi hadsereg hatalmas vereséget szenved a szamurájoktól (félnek tőlük, mint a kutya), és a csata végeztével már csak egy katona marad talpon, Algren kapitány. Szerencséje van, mert hősiessége miatt ahelyett, hogy elvágnák a torkát, fogságba ejtik (jó, persze a szamurájok becsületesek is, szóval ezért is nem ölték le, amikor tehették volna).

Algrent befogadják a szamurájok. Barátságot köt a szamurájok vezetőjével, Katsumotoval, akit a kétezres évek egyik legfoglalkoztatottabb japán színésze, Ken Watanabe alakított.

 A kapitány szépen fokozatosan megismerkedik a japán kultúrával, a szamurájok életvitelével, becsületességével, értékeivel, bátorságával, és rájön, hogy nem ők a rosszak ebben a háborúban. Végül tudjuk, Algren kapitány a szamurájok oldalán vonul a végső ütközetbe, ahol rossz véget érnek, viszont a becsületüket nem veszítették el.

Nagyon kevés olyan film van, amit bármennyiszer meg tudnék nézni, és még kevesebb az olyan, minek a végét mindig megkönnyezem. A film gyönyörű képekkel operál, a japán cseresznyefák, a szamuráj falu képe, a gyönyörű tájak, a számunkra idegen kultúra képviselői mind-mind hozzátesznek a hangulathoz egy lapáttal, mert tökéletesen működnek együtt, ez így ahogy van, kerek egész.

Ne feledkezzünk meg Hans Zimmer fantasztikus zenéjéről sem. Megvallom, a munkában is sokszor hallgatom Az Utolsó Szamurájt. Szóval a születésnapján újranézem ezt a számomra remekművet.

Bélu voltam, sziasztok.