Ma a konditeremben egy haverkomával beszélgettem, mikor a zasszony <3 rámírt, hogy „tudtad-é, hogy ma lenne 100 éves Charles Bronson. Kellene írni egy cikket nem?” Köszönöm az emlékeztetőt ezúton is, meg itt ül mellettem a drágám, szóval…

Ekkor elmondtam a 16 év körüli gyúrós kollégának, hogy izé, ma lenne 100 éves Charles Bronson. Válasza rövid volt, velős: „Azmegki?” - Szomorú lettem.

„Hátnemigazhogynemtudod?!?!négy4!?” – vontam kérdőre. Hát nem tudta. El kellett neki mesélnem.

Charles Bronson hatalmas sztár volt, és azért szeretem a filmjeit, mert apám a hazai premier idején (1974-ben) egymás után négyszer nézte meg a Volt egyszer egy Vadnyugatot, mert szerelmes lett Bronsonba, és ez a rajongása a mai napig nem csökkent, és átragasztotta rám is.

Ha valaki nem tudná, ki is volt Bronson bácsi, akkor csak a Volt egyszer egy Vadnyugatot (western), a Piszkos Tizenkettőt (háborús akció) és a Hét mesterlövészt (szintén western) tessék megnézni. Mind-mind másért szerethető, mindegyikben fantasztikus karakterekkel találkozhatunk. Ja és A Halál ötven órája, ami szintén egy háborús film. Felsorolni lehetetlen lenne az életművét.

Most tényleg maratont kell tartanom Bronson filmjeiből, mert meghoztam a kedvemet, csak azzal, ahogy ezeket a sorokat írom.

A filmtörténelem egyik legnagyobb alakja volt ő, aki borzasztó sanyarú sorsból verekedte fel magát, megjárta a második világháborút is, ahol sebesülésért kitüntetést kapott, és végül a filmszakmában helyezkedett el, egyszerű munkásként, csak hogy felfigyeljenek jellegzetes vonásaira, amik mindenkinél jobban felismerhetőbbé tették (apai ágon tatár származású volt).

Nem gondolnám, hogy nekem kellene lennem a wikipédiának, én csak szeretnék megemlékezni erről az emberről a születésnapján. Nyugodjék békében.

Tekintsetek be a galériába néhány képért erről a mesteri színészlegendáról!

Bélu voltam. Sziasztok!

A geek is csak ember, valahol. :D Sokszor elgondolkodik, látszólag értelmetlen dolgokon. De ez mindenki másra is igaz, csak éppen nem feltétlenül a fantázia világához, vagy egy elképzelt karakterhez köthető. Nem értjük, hogy maradhat egyben Hulk gatyája? Vagy Flash, a rohadt gyors metabolizmusával, hogy nem öregedett meg és nyúlt ki maximum pár hét alatt? Vagy kell nekem az a plusz memória, a Ti videokártya (miközben nem is játszom a gépen...)? És még rengeteg ilyen fontos kérdés. Szóval... Hétköznapi geekmenések.

Azon gondolkodtam legalább 10 percen át, mi a baj ezzel a Batmannel? Alapvetően szeretem, már több, mint 30 éve. De néha lapos, életlen, szürke, néha eltúlzott, hatásvadász. De minden karakter ilyen, hát még ennyi év, és ilyen franchise múlt után? Nem is ez a legnagyobb gond. Ha a Marvel háza táján nézelődünk egy kicsit, látunk változásokat. Pókember - az igazi és eredeti Peter Parker - mellett megjelentek új "pókemberek" is. Sőt, egy teljesen új "igazi" is, egy alternatív szálon. Miles Morales egy nagyon szerethető, hétköznapi srác, és igazából jól viszi tovább az "örökséget". A Hangya is megújult, más vette át az öltözéket. Az egyik legjobb példa a Fantom, aki nemzedékről nemzedékre adja tovább a nevet, az öltözéket, a főhadiszállást, meg mindent, ami ehhez tartozik. Így már évszázadok óta él és tevékenykedik, viszont aki nem ismeri a titkát, azt gondolhatja: ez a fickó örökké él! Fontosak a szimbólumok, az elvek, és ezt ilyen formában szépen tovább is lehet vinni, meg lehet tartani a folytonosságot, és senki sem fog furán nézni. Na de... Mennyire hiteles ilyen szemszögből Batman, azaz Bruce Wayne? (Persze itt sok más nevet is leírhatnék, de ő egy igazi nagyágyú.) 1939-ben is Bruce Wayne volt, 2021-ben is Bruce Wayne. Amikor a piros bakelit telefonon fogadta a polgármester hívását, de amikor egy szinte láthatatlan pici eszközön beszélget, az is Bruce Wayne. 80 évvel ezelőtt is 30-40 éves volt, és most is. Persze, most már nehéz lenne ezen változtatni, a hardcore rajongók sem nyelnék le a dolgot, mert "régen minden jobb volt" (fú, de utálom ezt!). Néha vannak próbálkozások, Robin lesz Batman, vagy előkerül egy sztori erejéig egy idősebb Batman, de ezek gyorsan elpárolognak. Jó, jó, tudom: Frank Miller - The Dark Knight Returns. Az hatalmas sztori, tény. De csak négy füzet, és nem a „fő vonal”.

Nem akarok világot váltani, meg ilyenek. Csak egy gondolat. Kíváncsi lennék, Ti mit gondoltok erről? De ha pár percre elültettem a bogarat - ahogy én is jártam -, nekem már az is megfelel. ;)

2021-ben Lakatos István, az ismert képregényíró/rajzoló nagy fába vágta a fejszéjét. Kiadót alapított. És egyből két olyan kötettel indított, amiknek sikertörténeteknek kellene lennie. Vajon képes-e a Nimuě Kiadó két kötete ugyanazt az eredményt elérni itthon, mint a kiadványok eredetijei nemzetközi szinten, vagy ismét bebizonyosodik, hogy az általános felfogás a képregény=szuperhős? Reméljük, hogy előbbi lesz, és ezúttal is sok sikert kívánunk neki. A két kötetből a mai alanyunk: Zerocalcare: Torokszorítósdi. (a másik majd a Múmin lesz ;) )

Michele Rech Olaszország legkeresettebb és talán legsikeresebb képregényalkotója Zerocalcare néven. Művészneve Zéró Vízkövet jelent, amit egy reklámból választott ki komoly hirtelenséggel. 12 könyve jelent meg eddig, és milliószámra kapkodják őket, hamarosan pedig jön a Netflixre egy sorozata is, ha már itt tartunk. Szóval alappal eshetett a kiadó választása pont őrá.

A képregény gyönyörű keménykötéses, fényes borítót kapott, és marha jó kézbe venni a maga több, mint 200 oldalával. A történetről is essen némi szó, csak a szokásos spoilermentes módon, mert erre is azt tudom mondani, hogy el kell olvasni.

A Torokszorítósdi egy nagyon jól felépített, komplex, életrajzi ihletésű alkotás, némi fikciós behatással. Zero saját magát és barátait helyezi a középpontba, három különböző életciklusban: kisgyerekként, tinédzserként, majd pedig felnőttként. Rosszul mondtam. Mert igazából a képregényben ez a ronda polip a főszereplő, ami mindenkinek az életét megfertőzi:

ez pedig a SZORONGÁS/BŰNTUDAT. Az éveken, évtizedeken át rejtegetett kisebb-nagyobb titkok, amik miatt olyan furcsa torokszorító érzés fog el. Felteheti az olvasó a kérdést: Vajon tényleg létező problémákról van szó, vagy csak mi nagyítjuk fel őket? Miközben ezen gondolkozunk, az alkotó fantasztikus humora is megmutatkozik több helyen, amikor saját megszemélyesített érzelmeivel/frusztrációival beszélget. Emellett pedig a különböző életszakaszokra jellemző, mindenki által elkövetett – ne is tagadjátok – baklövéseinkkel is szembesít minket, a maga szarkasztikus módján.

„- Kurt Cobain! Che Guevara! Joe Strummer! Hol vagytok? Miért nem segítetek ki ebből a szörnyű bajból?! Miért nem veritek el ezt a macskabajszos apácát?
- Mert beszari alakok voltak! Ha igazán nagy a baj, csak rám számíthatsz, tudod.
- Dávid Törpe! Ne haragudj, hogy elhanyagoltalak!”
(ford.: Várnai Dóra)

Szerintem egy nagyon ütős történetet kapunk amellett, hogy rendkívül lélektani és elgondolkodtató. A képregény rajzai nagyon könnyedek, rajzfilmszerűek, imádom őket.

Ez bizony többször újraolvasós cucc. Szerintem megérdemli, hogy itthon is nagy sikerrel fogyjon majd a Torokszorítósdi. Egy tanulságos történetet kapunk, a végén pedig leszakad a pofánk.

Bélu voltam, sziasztok!

Kicsit hullámzó a viszonyom Deadpoollal. Még a nagy képregénydömping előtt beszereztem angolul a Deadpool kills sort ( amiben megöli a Marvel univerzumot, mindenki mást, saját magát is), ami alapvetően nem tetszett. Azért az vicces volt, amikor Moby Dickre ment egy szál csáklyával, de összességében egy nagy céltalan blődségnek tartottam.

A Wade Wilson háborúja egyáltalán nem jött be. Ez a „lavírozunk a képzelet és a valóság határán, mert Wade agya már teljesen tropára ment a sok öngyógyítástól dolog” nem kicsit zavart, és általában utálom, ha egy történet végén a főszereplő úgy ébred fel, hogy az egész kaland csak a képzelet szüleménye volt.

Nem szerettem Deadpoolt. És a Megtorlót sem. Viszont a közös képregényük bejött. Egyrészt rövid, másrészt rohadt vicces, harmadrészt meg fordulatokkal is szolgált. A rajzai gyönyörűek szerintem, szóval felkerült a polcra. Az is tetszett benne, hogy elég földhöz ragadt maradt.

Wade Wilson elmebeteg, de jól áll neki. Laza, mindenre van egy frappáns válasza (vagy nincs), önironikus, szerethető bolond. És most jutottunk el a lényeghez. A Deadpool és Kábel képregényhez.

Amíg Megtorló és Deadpool hasonlóan barom, addig Kábel egy igazi nagyképű messiáskomplexusos megalomán állat. Kábel a jövőből érkezett mutáns, aki egyébként Küklopsz fia, szóval előjön a szokásos Marvel humbug, ha nem tudod, hogyan tegyél valamit izgalmasabbá, Csimicsangaaaa! Időutazás. Köszönjük. Van itt még több Deadpool is, ha nem lenne elég, de az nem az időutazás miatt van.

A képregény elején Deadpool és Kábel összeakaszkodnak, ellentétes oldalra kerülnek, mertlényegében Deadpool minden sz@r melót elvállal, ami pénzt hoz a házhoz. Kábel pedig meg akarja váltani a világot. Kábel ereje közben olyan hatalmassá nő, amivel már nagyon nehezen birkózik meg, ilyet is láttunk már…

A képregény első harmada nagyon szórakoztató. Egy vallási szekta béreli fel Deadpoolt, hogy ellopjon egy vírust, amivel mindenkit a saját képükre formálhatnak (hupikék törpikévé), így eltörölve minden különbséget a világban. Ez a nézet viszont főhőseinket is megváltoztatja, mert látnak benne fantáziát.

A vírussal csak annyi a baj, hogy cseppfolyósítja az alanyokat, ebből lesz egy kis galiba… Deadpool és Kábel teste (fúj) és sorsa összefonódik a nem kicsit bibliai töltetű történetben, ami kevés fordulattal szolgál, viszont annál több mondanivalóval. Kicsit túlírt a történet, és mivel az eleje tetszett inkább, így ez a sztori sem lesz a kedvencem a piros-fekete pizsamás zsoldos történetei közül. A végén az események eléggé randommá váltak, és hirtelen lett vége.

A képregény rajzai szerintem nagyon rendben vannak, és a külső megjelenése is. Összesen 12 füzetnyi tartalmat kapunk a Fumax könyvében.

A kötet hozza a szokásos deadpooli elborult elmeroggyant, egyben morbid humort. Ízelítőül:

„-Mi lett X-ügynökkel…? Á! Kiírtad a beleivel, hogy „Szia, Cserkész!”
-Tudtam, hogy kikukucskálsz.
-Ez… Kedves tőled Wade.”

Bélu voltam. Sziasztok!

Szeretjük a filmeket. Persze jóval kevesebb alkalmunk van mozizni, mint azt szeretnénk, de ez már csak ilyen. Bélu szívesen kóstolgat új filmeket is. Én - és másodjára mondom pár mondaton belül - az idő hiánya miatt kicsit inkább a biztonságra megyek. Ő szereti a horrort is, én nem annyira. A zombis mindenféléről inkább ne is beszéljünk. Viszont nagyon-nagyon sok olyan van, amiben egyezik az ízlésünk. Többször volt már olyan, hogy csak bedobtunk pár régebbi filmcímet, kb. egymásra licitálva, hogy melyik a jobb. De általában az lett a vége, hogy mindegyik. És így mindig előjönnek az emlékek, a vágyak, és már csak a megfelelő alkalom kell, hogy valamit újranézzünk. Az apropó gyakran egy közeledő "kerek" évforduló, és igazából a blog csak egy ürügy, hogy megint megnézzünk egy 20-30 éves, vagy akár még régebbi remekművet. Persze ez szubjektív, tudom. Így esett most a választás a Függetlenség napja (Independence Day) című 1996-os alkotása, amely premierje október 24.-én volt, tehát 25 évvel ezelőtt. Született egy folytatása is, 2016-ban, tehát 20 évvel később. De ez most nem téma.

Ez megint egy olyan, hogy "mindenki látta már". Nyilván túlzás. Aki '96-ban volt már legalább 10 év körüli, az látta. Nagyon sok sci-fi és akciófilm készült akkoriban, akkori fejjel szinte mind jónak tűnt, de nem mind maradt nézhető. Bevallom, többször is azt vettem észre magamon, hogy valamit szorítok a kezemben, mintha most láttam volna először. Ott volt a "most mi lesz?!" izgalom. És ez jó! Aki még nem látta, vagy nem emlékszik, annak próbálom kicsit összefoglalni. Úgy gondolom, egy 25 éves film esetében elég nehéz spoilerezni, de... fene tudja. A Függetlenség napja az Egyesült Államokban július negyedike, emlékezvén arra, hogy 1776-ban ezen a napon írták alá a Függetlenségi nyilatkozatot. Másodikán szavazták meg, negyedikén írták alá. A filmünk is másodikán kezdődik, amikor egy fura jelre lesznek figyelmesek a légtér és az űr figyelői. Úgy tűnik, a holdról jön, de kiderül, hogy a távolság stimmel, de az bizony egy mocskosul nagy űrhajó. Vagy valami olyasmi. Aztán több "kisebb" űrhajó (darabonként 15 mérföld átmérő, ami durván 24 km) csatlakozik le, amelyek szépen elhelyezkednek a világ nagyobb városai fölött. David Levinson (Jeff Goldblum) egy műhold-szakértő, és kibogozza az űrből érkező jelet, ami egy visszaszámlálás. Steven Hiller (Will Smith) kapitány, vadászpilóta. Reggel kilép a ház elé, felveszi az újságot a földről, a szomszédok pedig pakolják a kocsiba a cuccaikat. Minden szomszéd, az egész utca. Felpillant, és egy rohadt nagy gép takarja ki az ég felét. Hí a haza, nincs mese. David barátunk próbálja Thomas J. Whitmore elnök (Bill Pullman) tudtára adni, hogy van ez a visszaszámlálás, és előbb-utóbb sikerül is, de picit már későn. Sokan kimenekültek a városokból, de nem mindenki. És aki ott maradt, amikor a számláló elérte a nullát, az űrhajó halálsugarát láthatta egy rövid ideig. Hát... Ilyen az első nap, a bevezető, tulajdonképpen. Nem fogok ám mindent elmesélni, tessék szépen megnézni! ;) A következő napon kiderül, hogy egy pajzs védi a csészealjakat minden támadás ellen, és a kis földi fegyvereink nem sokat árthatnak nekik. A helyzet: kilátástalan. A következmények: sok emberi élet elvesztése. A harmadik napon, július negyedikén David apja, Julius Levinson (Judd Hirsch) egy mondatából egy hatalmas ötlet születik, ami talán egy esély lehet felvenni a harcot az idegenekkel. A nyomulást és az órát nézve talán az egyetlen és utolsó esély. De ennél többet tényleg nem mesélek!

A főszereplők gárdája parádés. Akkor is az volt, és visszanézve is az. A tökéletesség szóba sem jöhet, ez egy sci-fi akció, nem az Arany pálma vagy medve volt a cél. Inkább a szórakoztatás, és a bevétel. Mondjuk ez be is jött, mert 1996 legnagyobb bevételű filmje lett. És egy Oscart is bezsebelt, a legjobb vizuális effektusok illetve. Ami most, 2021-ben kicsit viccesnek tűnhet, mert sokszor nagyon mű egy-egy látvány. De nem is ez a lényeg, hanem az érzés, a feeling. Mit tennél, ha egy reggel, amikor kilépsz az ajtón a kilátást kitakarja egy nagy valami az égen? Amin látszik, hogy technológia, nem pedig egy elfuserált bárányfelhő. Pánik, alsónemű csere, és utána? Ha valaki vizuális típus, akkor megpróbálhatja elképzelni. Ott a nagy sötét tárgy, és kiürül a fejed, a gondolataid. Ez egy olyan dolog, amit el sem lehet képzelni, de ha mégis, akkor a sötétség és a reménytelenség marad. Semmit sem tudsz tenni. Akkora, mint egy város. És egy rakás van belőlük, mindenhol. Ezt bizony nem tudod legyőzni facebook kommentekkel. És nem is tudsz behízelegni egy gif-fel vagy "matricával". Marad a gondolat, hogy "mit tennék utolsó perceimben?". És a választ a legtöbben nem tudják. És nem az a lényeg, hogy ez az űrlényes-űrhajós helyzet előfordulhat-e, hanem a "mi van, amikor talán nincs tovább?". Ez a mai házi feladat.

Sziasztok, Geekok!

2021-ben az Infinity Kiadó, a Spawn hazai terjesztője belekezdett egy új sorba. Ez a Top Cow univerzum meghonosításának kísérlete, a Fúzió gyűjteményes kötet (TPB), ami kéthavonta robbantja fel az újságárusokat.

A Fúzió több történetet tartalmaz, a kezdetektől. De mi is az a Top Cow? Kezdetben ez csak egy, az Image Kiadóban működő stúdió volt, Marc Silvestri alapította 1992-ben. Silvestri itt készítette az első önálló képregényét, ez volt a Cyberforce. Olyan neveket foglalkoztattak, int Michel Turner, vagy David Finch, de például Garth Ennis is dolgozott ezeken a lapokon. Ahogy az lenni szokott a képregényes világban, Silvestri offolta az Image-et, és saját útra lépett. Az első igazi nagy sikere a Witchblade lett, ami egyébként meghozta Turnernek is a hírnevet (találkoztam már Turner képregénnyel, az Aspennel és a Fathommal például, ami Turner saját sora volt, és hát egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége, de erről majd talán, egyszer később egy másik cikkben…)

A Fúzióban olyan címekkel találkozhatunk, mint a már emlegetett Witchblade, a Darkness, Aphrodité IX és a Humankind. De mik is ezek.

Összességében azt lehet mondani, hogy a Witchblade egy az egyben egy Tesco gazdaságos női Spawn. Ilyet már láttunk amúgy a Spawn lapjain is, de no… A boszorkánykard egy szimbióta (ki is mondják a képregényben, szóval egyértelműen Spawn klónról beszélünk, ami lehet Venom klón, de ők legalább apai oldalról testvérek). A kardot egy nyomozónő találja meg, és ez lényegében egy kesztyűféleség, ami ránőtt a hölgy kezére. Egyelőre 4 füzet jelent meg a Fúzió lapjain, és nem sok minden történt eddig benne. Akció, szép nők, macsó férfiak, tiszta kilencvenes évek.

A Darkness szerintem szóra sem érdemes, annyira jellegtelen. Az Aphrodité IX szerintem egy Szárnyas Fejvadász utánzat, csak szexi női köntösbe bújtatva. A Humankindban egy idegen bolygón járunk, ahol egy idegen faj embereket gyárt, lemásolva a mi társadalmunkat, és egy földi ember okoz náluk zűrzavart. Természetesen itt is nagyon szépre rajzolt nőket nézegethetünk, amint tangában robogóznak.

A rajzok végig pompásak, nagyon adja nekem a Spawn fílinget. A bibi annyi, ha Spawnt akarok olvasni, ott van a polcon szép sorban.

Mondhatnám, hogy ilyen is kell. Vonzó lehet a képregényektől eddig távol maradóknak a gyönyörű borítóval, a kerek popókkal, és cickókkal, de valakinek ez már kevés. Nem tudom még eldönteni, hogy nekem ez kevés-e így, majd a harmadik szám után meglátjuk. Egyelőre nem vágtam magam földhöz tőle. Kicsit olyan látványpékség ez, hogy jól néz ki ez a sütőben, de amikor beleharapsz, érzed, hogy tele van nyomva tartósítószerrel, és tölteléke sincs túl sok. A tartósítószer itt a szilikoncici, míg a tölteléken értem a történetet, karakterek jellemét, amik eddig kicsit hiányoztak, és hogy ne csak a dupla oldalas seggekben gyönyörködésben merüljenek ki ezek a képregények.

A kötet szép, masszív, szerintem a magyar kiadványokhoz képest igényes TPB (ragasztott papírkötés). Lehet egy harapást megér, hátha megtetszik a látványpékáru.

Tudjátok, nem vagyok oda eddig egyetlen Star Wars képregényért sem, ami a Marvel égisze alatt született. Szerintem sok esetben agyoncsócsált, unalmas melléksztorik ugyanazokkal az agyonhasznált karakterekkel. Mostanában ezért is nem rendeltem egyetlen SW képregényt sem. Eddig. Mert most a Kylo Ren Felemelkedésével (Szukits) tettem egy próbát. Lássuk, milyen is ez.

Összességében én azok közé a Star Wars rajongók közé tartozom, akik szerint csak az első trilógia és csak Darth Vader, és csak a fiatal Luke, nem ez a vén kiégett trottyos alak, aki csak bemocskolta a gyerekkorom egyik legszebb meséjét. Ja, megint nem a képregényről írok…

Ugyancsak azok közé a rajongók közé tartozom, akik szerint az új trilógia borzasztóan áll karakterépítésben. Személytelen üres szereplők, sokszínű, de lényegében humanoidokkal teli univerzum. Ja és minden részben egy új halálcsillag, vagy halálcsillagok, vagy halálcsillagkukijú csillagrombolók, halottnak hitt, de feltámasztott (lopott) császárok és újrahasznosított megjavulás és mennybemenetel.

Más lehet ez a képregény, mint a többi? Valószínűleg nem, így álltam hozzá, mert ugyanaz a Charles Soule írta, akinek annyi a fantáziája, mint egy tyúknak (elnézést a tyúkoktól), viszont ezúttal nem Salvador Larocca követte el a vizuális, szemkifolyató holokausztot, amit ő rajzolásnak nevez… Bocs, ez még mindig nem a képregény…

A Kylo Ren Felemelkedése jó. Tényleg jó. A rajzok szerintem kellemesek, jó iparosmunka, csak néhol fedezhetőek fel benne a photoshop nyomai, de nem bántóan. A harcok szépek, a karakterek jól kidolgozottak, és sok helyen tényleg jól sikerültek a hátterek is. Több bolygóra is ellátogathatunk, és habár nincsen benne sok idegen lény (csak egy Ctulhu utánzat Jedi tanítvány), mégis lekötött.

Kylo Ren karaktere nem egy túlírt valami. Viszont ez a képregény javít ezen. Végülis Ben Solo alapvetően egy rendezett családban nőhetett volna fel, csak annyi a bibi, hogy Darth Vader unokájaként elég sok köze van a Sötét Oldalhoz is. A kettősség pedig eléggé az agyára megy. Szóval nem annyira volt jó ötlet Luketól, hogy látva a Benben (benbenben) növekvő sötétséget, álmában akart tőle megszabadulni (ez a húzás nagyon karakteridegen szerintem, de lépjünk rajta túl). Szóval Ben Solo bepipul, felégeti Luke akadémiáját, és azt hiszi, a mesterével is végzett.

Ben Solo kiválasztja az útját. Megkeresi a Ren Lovagjait, hogy tőlük tanuljon a Sötét Oldal ármánykodásairól, miközben néhány Jedi tanonc kutat utána, hogy a Jedik ellen elkövetett bűneiért felelősségre vonják.

Hogy ne lőjem le teljesen a cselekmény poénját (kb. mindenki sejti mi lesz az), elmondhatom, hogy Kylo Ren karaktere tényleg rendesen kimunkálásra került. Ez az ember egy igazi pondró, egy szemétláda, aki minden létező társát elárulja, legyen az jó, vagy rossz, pusztán azért, mert magát tartja áldozatnak, mindenért másokat hibáztat, és állandóan picsog. Ez ő. Gratulálok.

Amúgy olvassátok el, mert tényleg egész jó.

Bélu voltam. Sziasztok!

Akik rendszeresen követik az oldalt (sokan vagytok ilyenek, Isten tartsa meg a szokásotokat), azok tudják, hogy a 2000AD Kiadó cuccai mindkettőnknek nagy kedvencei. Dredd bíró, Halo Jones, Slaine (ha ide sikerül érnie a vámról) vagy Al’s baby, vagy… Vagy ki még?

Ki más, mint a magyarul is olvasható Strontium Dog! A Fekete Fehér Kockás lapjain vissza-visszatérő mutáns fejvadászt is imádjuk. A cikk írásakor még nem tudjuk pontosan, mi is lesz a Fekete-Fehér Kockás sorsa, de remélem, hogy megoldódik a probléma és tudják folytatni a munkát.

Strontium Dog a két zseni, John Wagner és Carlos Ezquerra másik kedvelt szerelemgyereke (Dredd az első nálam).

Strontium Dog egy gyűjtőnév. Igazából minden mutáns fejvadász gyűjtőneve, köztük a legfontosabb Johnny Alpha, akinek a történetei itthon megjelentek. Neki a mutáns képessége a gondolatolvasás és átlát a falon (néha bét, bocs). Ismerős lehet még a szintén Strontium Dog Durham Red, aki olyan, mint egy vámpír, és csaj, és szexi.

Nos, Johnny Alpha 2150 körül született, egy olyan korban, amikor az atomsivataggal körülvett városokban élő emberek kiutálják a mutánsokat, egyenesen a világűrbe. A képregénysorozatban a Földet nem is igazán mutatják nekünk. Johnny társaival, az erős német akcentusos „normival”, Wulffal és az aggódó űrlénnyel, Gronkkal járja a világegyetemet. Egyébként ugyanabban az univerzumban játszódhat, mint a Dredd, legalábbis a Top Dog képregényben találkoznak Dreddel, ahol jól kiverik egymás fogát. Akkor Dreddnek úgy mutatkozik be, hogy a jövőből (50 évvel későbbről) érkezett…

Kereső/megsemmisítő egység tagok ők, és Johnny nem is rest gyilkolni, akár figyelmeztetés nélkül is, ha szükséges.

A Fekete Fehér Kockás lapjain eddig a volrogokkal, egy agresszív idegen fajjal való összetűzését olvastam el és azt a történetet, amikor egy másik Strontium Dog ellen küldik Alphát. Hát meg kell mondanom, Johnny számára az első történetben könnyeb dolga akad egy bolygó megmentésével és egy ellenséges flotta megsemmisítésével, mint kézre keríteni Légyszem Wagnert.

Légyszem Wagner szintén egy muti fejvadász, viszont amikor szorul a nyakán a hurok, amit Johnny és Wulff dobott rá, egy olyan dimenzióba utazik, amit lakói csak pokolként emlegetnek… ömmm. Hát tényleg olyan. Ennek majd folyt. köv.

Wagner és Ezquerra két zseniális alakja az angol képregényvilágnak. Nagyon jól működnek együtt. Ezquerra rajzai egyértelműen felismerhetőek, imádom őket. Wagnernek pedig hatalmas fantáziája van. Egytől egyig fantasztikus történetek, amiket tőle olvastam. A maga elmebeteg humorával, és nem tudom máshogy leírni, szuperhősös pózerkedésével. Most komolyan. Mennyire kell elmebetegnek lennie valakinek ahhoz, hogy a főhősével atombombákat lovagoltasson meg? :D

Strontium Dog történeteivel a Fekete Fehér Kockás lapjain a 2020/5-ös számtól ismerkedhettek meg.

Bélu voltam. Sziasztok!

Néhány fiatal egy rozzant kocsival egy elhagyatott házhoz mennek, hogy egy igazán nyomasztó, horrorisztikus hétvégét töltsenek különböző rémségek közepette, hogy aztán egy túlélje, hogy elmesélhesse a történetet. Rengeteg horrorfilm épül erre a sablonra, viszont… a mai bemutatómban egy olyan filmet hoztam el Nektek, amitől sokan nyúltak. Ugyanis éppen ma 40 éves a Gonosz Halott! Gyerekek ez brutális lesz.

Néhány fiatal egy rozzant kocsival elmegy egy lepukkant vityillóba, hogy egy igazán kellemes hétvégét töltsenek együtt orgiázva… khm. Kártyázgatva. Két fiatalember és három fiatal hölgy a messzi Tennesseeben úgy dönt, marha olcsón vikkendeznek, kell a pénz kábszira. Na persze nem, de azért elég surmók. Odaérnek a házhoz, és látszik rajta, hogy bizony ez minimum szellemlakta, de azért bátran befészkelnek, mi bajuk eshet.

Valahol az erdő mélyén sutyorog valami, de kit érdekel. Szeretné, ha megszállhatna ártatlanokat, de ezt hagyjuk figyelmen kívül. Vacsora közben aztán a pinceajtó magától felcsapódik, és természetesen oda is le kell menni, mert nagy poén. Lenn egy bőrkötéses könyvet, és egy magnetofont találnak hőseink, amin a ház korábbi lakójának mondandója hallható, többek között arról, hogy a könyv a Holtak Könyve, és feltámasztja a holt lelkeket, akik alig várják, hogy idegen testekben új életet kezdhessenek. A doki volt olyan szemét, hogy felmondta a szalagra a holtakat feltámasztó varázsigét is, aminek hála kezdődhet az igazi muri.

A film első 20 perce ezzel telik, majd az egyik főhősnőnket meg akarja erőszakolni egy fa, de nem hisznek neki, mert egyedül volt. Természetesen, ha védtelen nőként furcsa hangokat hallasz az erdőből, egyedül mész ki. Persze a fiatalok ott ragadnak az erdőben, és a nő, akit megerőszakolt a fa hirtelen élőhalottá változik. Hát gyerekek, ha a gonosz halott új életet akart volna kezdeni, biztos nem ilyen ocsmány trutymós csőcselékké változik, mert nincs az az ember, aki ezzel hosszabb beszélgetésekbe szándékozna elegyedni.

Ash, aki néha olyan fejet vágott, hogy „mégis mi a szarért vállaltam el ezt a szerepet”, szakít a barátnőjével, aki megkóstolta a nyakát. Közben a többiek is egyenként átváltoznak, és Ash életére törnek, de végül minden jóra fordul, vagy mégsem. A Holtak Könyve a tűzre kerül, a zombik pedig elrohadnak. De mikor Ash a kocsihoz veszi reggel az irányt, még valami ráveti magát.

A film hatalmas kultusz lett a tengerentúlon, több folytatása, de sorozat is készült belőle. Ha a további finomságokat keressük, több cég adott ki hozzá akciófigurákat is (a fő jogtulaj a Neca), de készült belőle videójáték is.

Számomra ez a film inkább röhejes volt, mint félelmetes, és több helyen már unalomba fulladtak az akciók. Kicsit túl volt tolva a gumihorror része, ki nézi szívesen, amikor a darabokra vágott gumizombi tejet okád és ordít földöntúli hangon, mindezt 2 percen keresztül. Én biztosan nem. Amúgy annak ellenére, hogy Bruce Campbellt kifejezetten szimpatikus színésznek tartom, a film nem lett a kedvencem. Igazából, ami a legjobban hiányzott az egészből, az a dramaturgia. A jeleneteket sokszor semmi sem köti össze, a zenei vágások is borzasztóak sok helyen, és olyan volt a film, mintha random jeleneteket vágtak volna össze. Értem én, hogy a kor technológiája kimerül a gumihorrorban, de az, hogy minden jelenetben túl vannak nyújtva ezek a betétek, az már fárasztó volt. Példaként: amikor a gonosz halott beleszúrt egy ceruzát az egyik nő gumibokájába, és abban forgatta, miközben a többiek nézték bambán jó fél percen keresztül, teljesen életszerű. Ja, a bamba nézés több jelenetben is visszaköszönt, de már csak röhögtem.

De mondom, több folytatása is született, amiknek érdekes a háttértörténete, de Sam Raimi rendező nem hinném, hogy ezekkel a filmekkel ért volna el karrierje csúcsára.

Nosztalgikus film volt ez a javából. Főleg, hogy VHS kazettáról digitalizált változatot sikerült meglesnem, így még a hang is több helyen torzult. A fiatalok ezt nem érthetik. Nekünk ez olyan nosztalgikus hang, mint a betárcsázós internet dallama. De a film maga az kellemetlen élmény. Nem tudom máshogy kifejezni.

 Bélu voltam. Sziasztok.