Bő két évvel ezelőtt, egy teljesen más esemény kapcsán már írtam pár gondolatot erről a filmről. Nem fogom visszaolvasni, így előfordulhat, hogy pár dolog ismétlődik. Nézzétek el nekem, mert csak másfél hónap van a film első hivatalos vetítése és az én születésem között. A vetítés napja 45 évvel ezelőtt volt, én még fiatal vagyok.

Béluval már beszéltünk párszor erről, vagyis én mondtam, ő pedig szinte udvariasan többször is szinte elviselte. Az első mozis élményeim egyike ez a film, az akármelyik moziba '86-'87 környékén juthatott el, amikor a cenzorok és a körülmények úgy ítélték meg, hogy ez nem veszélyes a rendszerre. Pedig én is elhittem, hogy akár repülhetünk is. (Pár évvel később az utcák megteltek emberekkel, és bár egyikük sem repült, mind hősök lettek.) Nem tudom, másokra milyen hatással volt ez a film, de az én - nagyjából másodikos - fejemben elültette az érdeklődést a szuperhősök iránt.

A film megjelenésének évében Superman kereken 40 éves volt. A sztoriját mindenki ismeri, aki nem, ezt amúgy sem olvassa. :) Krypton bolygó a megsemmisülés határán, Kal-Elt a szülei egy kis űrhajóba pakolják, kilövik a Föld irányába, természetesen az Egyesült Államokban landol (Smallville, Kansas), a gyermektelen Martha és Jonathan Kent rátalálnak, felnevelik, a gyerek nagyon erős, aztán majd egyéb képességekre is fény derül. Ez az egymondatos eredettörténet. Aztán felnőttként beköltözik a nagyvárosba, ahol újságíró álruhában éli az életét, és szinte naponta megmenti a világot. Itt előjön a szokásos dilemma: azelőtt nem kellett megmenteni a világot? Illetve: vajon nem pont a szuperhősök vonzzák a bajt? :D Házi feladat.

Szoktunk panaszkodni, fikázni vagy nem is tudom mit csinálni, hogy XY színész eladta magát, szuperhősös filmben játszik. Ezt is több oldalról nézhetjük. Először is: a színészet hivatás, de munka is, a megélhetést is biztosítja. Egy "akármilyen" tematikájú filmben szerepelni pedig akár kihívás is lehet. Szóval... De nézzünk rá picit a Superman stáblistájára. Rákerestem Wikin, vicces. A lista tetején Jor-El megszemélyesítője: Marlon Brando. A keresztapa, Apokalipszis most, Az utolsó tangó Párizsban, és így tovább. A vágy villamosa, Julius Caesar, A rakparton, na jó, abbahagyom. A második említett - Lex Luthor szerepében -: Gene Hackman. Francia kapcsolat, Nincs bocsánat, Lángoló Mississippi, A Poszeidon katasztrófa, stb. És csak ezután jön a főszereplő, Christopher Reeve. Az ember, akinek mindent elhittem. Még azt is, hogy nem ember. Lehet, hogy nem ő volt a világ legjobb színésze, de ő volt a világ legjobb Supermanje.

Persze voltak itt még egyéb "körülmények" is. A forgatókönyvet többen rakták össze. Mario Puzo (igen, ő, A keresztapa), David és Leslie Newman, Robert Benton (pl. Kramer kontra Kramer). Zene: John Williams (A cápa, Star Wars, E.T., Indiana Jones, Schindler listája és még naaaaagyon sok zseniális filmzene szerzője). Tulajdonképpen minden adott volt, hogy egy remek film legyen belőle. És az is lett!

Frank Herbert Dűne univerzumával eddig elkerültük egymást. Az első találkozásunk pedig most történt, a Gabo Kiadónál megjelent két Dűne képregény formájában. Szóval ennek sem én vagyok a célközönsége.

A Dűne egyike a legeknek, ami a sci-fi műfajt illeti, ezt a következtetést abból vontam le, hogy rengeteg könyv és most már képregény is megjelent a témában, volt egy kultikussá vált filmváltozata 1984-ben, ami 2021-ben kapott egy szanaszéthájpolt rebootot. Szóval, amit csak tudnak, meglovagolnak ezzel kapcsolatban.

A képregény annyira jó, hogy simán meghozta a kedvem a regény elolvasásához, vagy az eredeti film megnézéséhez (az újban állítólag Zendaya nagyon edz a távolbanéző világbajnokságra, ez, és úgy a művésznő alapjáraton sem igazán érdekel). A képregény egy visszafogott, egyszerű világot épít fel, amiben nem annyira a látvány, hanem a karakterek és konfliktusaik kapnak fontos szerepet. Kicsit nekem trónok harca ez egy sivatagi bolygón.

A képregényben rengeteg név, szereplő, idegen fogalom van, gyorsan történnek az események, és ezek miatt majdhogynem követhetetlenné vált, ki kivel van, vagy éppen kit miért kell gyászolni. Így viszont nem is igazán sikerült minden karakternél megfogni azt a bizonyos pillanatot, hogy igen, érte igazán kár, hogy feldobta a pacskert. Néha pedig férgesek vagyunk nagyon. Az Arrakis homokdűnéi között ugyanis ott élnek a homokférgek, amik szeretettel fogyasztanak el bármi mozgót, élőt, és élettelent is egyaránt.

Az Arrakis bolygó viszonyait, az ottani élet megpróbáltatásait rendesen szemlélteti a képregény. Ugyanis ezen a bolygón alig van víz, ami pedig szükséges az élethez. Az Atreides család „boldogan” megy az Arrakisra, mivel ők lesznek ott a császári helytartók. Eleinte legalábbis úgy tűnik, aztán beüt a krach.

A képregény inkább az intrikákkal operál, viszont alig van benne olvasnivaló. Az egyenként 160 oldalas kötetet egy óra alatt át lehet nyálazni, ugyanis a rajzok sem olyan látványosak, amik miatt elidőztem volna rajtuk. Nem rosszak a rajzok, sőt, a szereplők minden rajzon ugyanúgy néznek ki, egyáltalán nem hullámzó a minőség. Viszont nagyon egyszerű az egész kinézete. Az Arrakis sivatagja mindig piros árnyalatokkal van ábrázolva, míg sok jelenet este játszódik, így sokszor úgy éreztem magam, mint az űrgolyhók a sivatag átfésülésekor, szóval szart se találni a képeken, ami érdekes lenne. Valahogy az árnyékolás sem az igazi benne.

És ahogy mondtam, viszonylag kevés olvasnivalót tartogat, és a készítők alapvetőnek tartották szerintem, hogy a Frank Herbert által kitalált fogalmakat az olvasó betéve tudja. Így semmit sem adnak elő szájbarágósan, és ez szintén megnehezítheti a megértését.

A két kötet nagyon jól néz ki. Vaskos keménykötésű könyvek, porálló védőborítóval (csillogó fényes feliratokkal), szép, mattos, vastag papírra nyomtatva. Igazán pofás darabok, a polc ékei lehetnek, és ár-érték arányban viszonylag olcsón beszerezhetők.

Úgy gondolom, hogy erősen réteg cuccok ezek, viszont a harmadik kötetet biztosan be fogom majd szerezni (2024-ben fog megjelenni előreláthatólag). Eléggé kíváncsi vagyok a végére.

Bélu

Amikor Váradi Gabival együtt ültünk… az idei Szegedi Képregénybörzén, szerintem jól eldumáltunk egymással. Volt időnk egymásra, mivel Gáborék asztalát nem mondanám, hogy elkerülték, de röpke pillantások után egy-egy vállvonással hagyták ott a nem potenciális vásárlók. Nálam meg gyenge kezdés után erős visszaesés volt tapasztalható a portéka értékesítésében.

Pedig Gáborék képregénye, az X-Embörök jó. Röviden ennyi, vége is lehetne itt a cikknek, de nem lesz. A Szegedi Képregényfesztiválon Pilcz Roland képregényén felül a frissen megjelent X-Embörök: A Mutánsijesztők éjszakájának első részét is megvásároltam. Az X-Embörök nekem szívügyem, és ennek az alkotók személyén felül a képregény minősége is hozzájárult.

Az X-Embörök paródiaképregény, és ez sokakat elriaszthat a megvásárlásától. X-men az alapja, de nagyon ki van facsarva, mindenből viccet csinálnak a srácok. Nekünk, magyaroknak inkább érthető poénokkal van teletűzdelve, miközben sokszor irtó pihent. A mutánsijesztők ilyen. Pihent. Pedig az ikszek tudnak komolyabbak is lenni.

De általában az X-Embörök nagyon gyökerek, viszont a maguk szórakoztató módján. Nem csak szavakkal, de a képi világgal is jól operálnak az alkotók, ha el kell rejteni egy-egy vizuális poént. Emellett a rajzok nem kis fejlődésen mentek keresztül. Félreértés ne essék, korábban is jó minőségűek voltak, de ebben az új részben majdnem tökéleteset sikerült alkotni. Ezen kívül, mivel Szegeden tanultam, számomra ismert helyszíneket is láttam, amik szintén tökéletesen valósághűek. Mondjuk a Pláza hátrafelé vizelő asszonyos szökőkútja valamiért nem rémlik.

A mutánsijesztők az X-menből ismert őrrobotok elmeroggyant változatai, és nehezen magyarázná ki nálam az író, hogy nem állt valamilyen szer hatása alatt, amikor ezt a képregényt megírta. Sajnálom, hogy vége az első résznek. Szerintem a folytatásban lesz még egy-két csavar. Én legalábbis azt várom.

A képregény nagy alapos, papírja masszív. Jó kézbe venni. Remélem, a második részre nem kell majd olyan nagyon sokat várni. Szóval, ha képregényes eseményen jártok, érdemes megkeresni Váradi Gáborékat, az X-Embörök alkotóit. Nagyon kedvesek, és ritkán esznek embert (állítólag a mutánsok emberevők!).

X-Embörök: A Mutánsijesztők éjszakája 1. rész

Történet, szöveg, betűk: Váradi Gábor

Rajz, kihúzás, színek: Papp Viktor

Nyomdai előkészítés, logisztika: Pilcz Roland

Y-men és Mutánsijesztők koncepciójának kidolgozója: Pusztai Dániel

X-Embörök dizájn és logó: Rozgonyi Zalán.

És hogy mi lesz a következő beszerzendő magyar képregény? Van már pár ötletem. Több cuccot is szívesen elolvasnék még magyar alkotóktól. Kerítek is majd rá alkalmat.

Bélu

Minden képregényes esemény előtt megfogadom, hogy vásárolok magyar képregényt is, támogatva ezzel a magyar alkotók munkáját. A Szegedi Képregényfesztiválon viszont most csak magyar alkotói képregényt sikerült szerválni, főként ezek miatt mentem. Így került a képzeletbeli kosaramba Pilcz Roland YKX – Yorn Kayrah Xemovrah című képregénye. Annak ellenére, hogy bizarr a címe, a cucc nem az. Sőt.

Mind a négy füzetet megvásároltam Rolitól, mert már rég tartoztam neki ezzel (ő nem tud róla, de milliószor megfordult a fejemben, hogy beszerzem őket). Négy kis alapos füzet, mellé ajándék Kalyber Joe matricák. Roli másik, mára legendássá vált figurája Joe, anno valamelyik egyetemi lapban olvashattam agyzsibbasztó kalandjait, de azóta már saját sorozata is megjelent.

De hogy ne csak rólam szóljon megint minden... Az YKX jó minőségű képregénynek tűnik már első látásra, kézbevételre is. Masszív, vastag papíron jelent meg mind a négy rész, tűzött kötésben, ez nem egy lenge szellőtől szétesős valami.

A főszereplő, Kay élete csupa kaland, az egyik ezek közül, hogy senki sem érti a nevét. De amúgy tényleg eseményből eseménybe csöppen, és a történetet úgy néz ki, nem annyira ő befolyásolja. Kicsit a körülmények áldozata, és mintha kicsit mellékszereplője lenne a sztorinak. Így esik, hogy nőmentésből hirtelen egy kincsvadászatba, egyik gonosz karmai közül a másik gonosz (?) karmai közé keveredik, és a negyedik füzet végére sem tiszta, hogy kinek mik a céljai, ki használná a „szent grált” jóra, vagy épp rosszra. Elég izgalmas a történet ahhoz, hogy várjam a folytatást.

A karakterek eredettörténetei nagyon szépen ki vannak dolgozva, viszont a cselekményeik írják körül őket, nem esnek át túl nagy karakterleíráson, vagy fejlődésen. Van hallgatag titokzatos muki, a manipulatív gazdag megbízó, a főszereplő humoros segítője, erős, szexi, elutasító nő. A főszereplőnkre is igaz, hogy könnyen körülírható. Egy jó humorú, és sokszor túl laza ereklyevadász. A jelleméről is lerí Roli célja, ami egyértelműen a szórakoztatás. És nekem letehetetlen olvasmánynak bizonyult ez a képregény.

A kalandokra tényleg nem lehet panasz. Gyorsan történik minden, mintha egy filmet néznél, és szerintem ez is lehetett az elsődleges koncepció. A képek nagyon összetettek, engem azok tényleg megfogtak. Nem hullámzik a minőség, végig pazar. Külön tetszik, hogy a hátterek is szépen ki vannak dolgozva, hogy a figurák arcai tükrözik az aktuális érzelmeiket, és hogy nagyon dinamikus az egész. Mondhatni, hogy élettel teli. A belső és külső terek egyaránt. Nekem a dzsungeles rész tetszett talán a legjobban, de a sivatagi homoklapátolásnak is volt hangulata.

Továbbra is azt mondom, hogy érdemes belekóstolni egy-egy magyar alkotó képregényébe. Egyáltalán nem sárgább és savanyúbb, viszont a miénk. Ne menjünk el a képregényes rendezvényeken a magyar alkotók asztalai mellett, mert igazi kincsekről maradhatunk le. Roli hihetetlen igényes képregényei is megérdemlik a nekik kijáró figyelmet.

Már megint elkalandoztam. Hamarosan egy másik szegedi képregény, az X-embörök új epizódja kerül terítékre. Azt is nagyon várom már, hogy elolvassam.

Bélu

 Tavaly októberben a(z addig ismeretlen) C.S.A. Comics kiadó bejelentette, hogy kiad egy klasszikus Tex történetekkel megtöltött kötetet. A borítón egyes szám szerepelt, ami egyben azt is jelentette, hogy lesz folytatás. És lett is! Négy kötet jelent meg eddig, egyik szebb, mint a másik! (Egyformán szépek.) Azért jutott mindez eszembe (és még sok minden egyéb is), mert éppen mostanában lapozgatom a Tex Classic negyedik kötetét, illetve találkoztam a kiadó bejelentésével, miszerint hamarosan megjelenik a Nathan Never (náluk) első kötete. És ez még nem minden... Viszont pár dologra kíváncsi is voltam, ezért inkább megkérdeztem. Tehát: következik beszélgetésünk Kertész Lászlóval, a C.S.A. Comics atyjával.

H.G.: C.S.A. Comics. Honnan a névválasztás? Ez a Confederate States of America rövidítést jelöli, ezzel utalva Tex Willer (eredetileg texasi és unionista) konföderációs álláspontjára? Nagyon mellé lőttem? 

K.L.: A név valóban a Konföderációs Államokra utal, de a választáshoz nincs köze Texnek. Tex egyébként texasi és déli, de számomra sajnálatos módon az északiakkal szimpatizál. Az amerikai polgárháborúhoz, azon belül a déli államokhoz fűződő erős vonzalom már legalább két évtizede kialakult. Az elmúlt 20-25 évben többször jártam az Egyesült Államokban, ahol célirányosan meglátogattam jó néhány, számomra kedves, gondosan megőrzött egykori csatateret. Az évek során rengeteg mindent összegyűjtöttem már az amerikai polgárháborúból. Vannak relikviák, pl. ágyúgolyók, puska- és pisztolygolyók, ritka fém kabátgombok, melyeket csataterekről ástak ki. Egy uniós ezredes kardja, övcsatja és fotója, amit egy múzeumtól vásároltam meg. Korabeli nagy formátumú, díszes vonatjegyek, eredeti aláírások híres polgárháborús tábornokoktól. És természetesen rengeteg könyvem, magazinom. Szinte minden, ami a témával kapcsolatban szóba jöhet. Mindemellett van egy nagy történelmi makett- és figuragyűjteményem. Teljesen élethű, kézzel festett mini figurák a világ legnagyobb figura készítő, figura festő mestereitől. Többségében amerikai polgárháborús alakok, de vannak más történelmi korszakokból valók is. 

H.G.: Viszonylag friss kiadó, eddig négy kötetes. Honnan az ötlet és az elhatározás? Régre nyúlik vissza a kapcsolat a fumettivel?

K.L.: Gyerekkorom óta gyűjtöm a képregényeket.  A 70-es évek közepén a Pajtás, a Füles és a Népszava folytatásokban megjelenő képregényeivel kezdtem. Ezeket a Pif, a Mozaik, az Alfa, a Kockás, valamint a skandináv országok részére nyomtatott Pókember, Fantasztikus Négyes és a Hulk hazánkban fellelhető számai követték, amelyeket az általános iskolában egymás közt cserélgettünk. Fumettivel először szintén a 70-es években találkoztam, úgy 9-10 éves lehettem. Szélesebb családi körben van egy nálam 2-3 évvel idősebb másod-unokatestvér, akinek akkoriban voltak jugoszláv kiadású Zagorjai, és amikor mindez a tudomásomra jutott, azonnal felcsillant a szemem. Meg is lovasítottam néhányat, amikor egyszer vendégségben voltunk náluk. Apám nem sokkal utána felfedezte nálam a füzeteket és nagyon megszidott érte. Vissza kellett adnom és én nagyon szomorú voltam emiatt. Zagor figuráját akkor, egyszer s mindenkorra a szívembe zártam. A kiadás ötlete pedig konkrétan onnan ered, hogy néhány éve, amikor tudomást szereztem arról, hogy nálunk is lesz magyar Zagor és Tex, folyamatosan próbáltam meggyőzni az Anagram és a Frike kiadókat, hogy a számomra legjobban tetsző epizódokat jelentessék meg. Amikor rájöttem, hogy hiába minden, mert az ő elképzelésük nem egyezik az én ízlésemmel, elhatároztam, hogy saját magam fogom kiadni a nekem tetsző történeteket. Így az én könyvespolcomra jobbára olyan a történetek kerülnek majd, amelyek számomra kedvesek. 

H.G.: Az olasz képregények nagy kedvelője vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy ez itthon nem annyira menő vagy kelendő, ennek ellenére már többen is belefogtak. Nem figyelmeztették, hogy ez egy költséges hobby? Mennyire megterhelő anyagilag, durva a mínusz? Illetve (ha már volt róluk említés): milyen a viszony, az együttműködés a Frike Comics és az Anagram Comics kiadókkal?

K.L.: A Frike Comics és az Anagram Comics kiadókkal maximálisan korrekt a kapcsolat. Mielőtt belevágtam volna, természetesen kikértem a véleményüket. Mindkét helyről figyelmeztettek, hogy itt jóval nagyobb az esélye a bukásnak, mint a sikernek. Magyarországon a képregények világában kis túlzással szinte csak a Marvelből és a DC-ből lehet megélni, mert nálunk csak ezeknek van számottevő piaca. Giovanni (Frike Comics) kezdettől fogva nem a konkurenciát látta bennem. Szerinte az egész magyar képregényes világnak csak jót tehet, ha megpróbálom. Segítsége nélkül nem tudtam volna elkezdeni. Sajnos vagy nem sajnos, de az életfelfogásom szerint csak a szépet és a jót szeretem, legyen az akár egy munka, akár egy termék. Nálam mindig a minőség az első, az ár másodlagos. Ebből kifolyólag a kívánt eredmény eléréséhez szükséges munka ideje, mennyisége és minősége az átlagnál magasabb, ezért a befektetett összeg nálam soha nem lesz megfelelően alacsony. Hogy mekkora így a mínusz? Jelenleg hatalmas, mert a költségek magasak, az eladások pedig még nincsenek vele egyensúlyban. De annyi minden másra elszórjuk a pénzt az életben, és ezzel legalább valami maradandót alkothatok. Vagy legalábbis reménykedem benne. És igen, megterhelő, mert én máról holnapra bérből és fizetésből élek. Már egy kötet kiadása is komoly pénz számomra, ami lehet, hogy soha nem fog megtérülni. Elcsépeltnek tűnhet, de elsődlegesen nem a nyereségért csinálom, hanem magáért a képregényért, annak szeretetéért. És hogy ezt az örömöt másokkal is megoszthassam. Ezzel együtt jó lenne, ha ez a vállalkozás nem lenne veszteséges, mert hosszú távon csak így tudom a folyamatot fenntartani. Tudom, nem lesz egyszerű, mert külföldön is rendre csökkennek az eladások, a fumetti olvasóinak nagy része pedig kint is az idősebb korosztályból kerül ki. És ez a jövőt tekintve sajnos nem adhat okot a bizakodásra. Mindenesetre rajtam nem fog múlni, lehetőségeim szerint mindent megteszek a siker érdekében. Bízok magamban, az ítélőképességemben, a megérzéseimben. Nem az a típus vagyok, aki könnyen feladja, amibe egyszer belefog.

H.G.: Tex - szerintem - jó választás volt. Egy igazi klasszikus, a western továbbra is kedvelt műfaj itthon, talán nem lehet mellé nyúlni. De mégis: miért pont Tex? És kicsit a jövőbe tekintve: hamarosan megjelenik az új sorozat első kötete, Nathan Never főszereplésével. Eddig itthon egy kis kötetben találkozhattunk vele, eléggé megosztó volt a karakter, felemás a fogadtatás. Ezért ugyanaz a kérdés: miért pont Nathan Never?

K.L.: Hogy miért pont Tex? Mert Zagort nem adta az Anagram Comics, a Texre viszont rábólintott a Frike, ilyen egyszerű. Világ életemben szerettem az amerikai vadnyugatot, a cowboyos-indiános történeteket, engem a fantasy, meg a modern kori horroros történetek általában hidegen hagynak. A polgárháború iránti vonzalmam már részletesen taglaltam és bár Tex történetei a konfliktust követő időszakban játszódnak, visszaemlékezéseiben időről időre megjelennek az észak és a dél között zajlott testvérháború eseményei. Ezeket a háborús epizódokat mindenképpen szeretném a jövőben a magyar olvasóknak is bemutatni. Az első kötet megjelenése után pedig levontam a konzekvenciát: ha kiadóként sikeres akarok lenni, akkor a Texen kívül valami másra is szükségem van, amivel bővíthetem, színesíthetem a palettát. Mivel a Tex árusítása közben a vásárlók leginkább Nathan Nevert említették, mint akit a jövőben szívesen látnának és olvasnának, így nem volt kérdéses, melyik cím lehet a másik. Úgy gondoltam, hogy amúgy is kell a piacra valamilyen tudományos-fantasztikus sorozat klasszikus fekete-fehérben, Nathan Never világa pedig megéri a befektetést. Két dolog szólt ellene: a vezérfonal bonyolultsága, szerteágazósága, amely alaposan feladja a leckét annak a szerkesztőnek, aki nem folyamatában akarja az összes részt megjelentetni, hanem a nagy egészből csupán egy válogatást szeretne kiadni. Gyakorlatilag két Nathan van: a 2012 előtti régi, meg az onnan indított új. NN nem csak nálunk megosztó, hanem az olaszoknál is. Azok az igazi fanok, akik kezdettől fogva olvassák a történeteket, igencsak elkeseredtek, mert nagyon nem tetszett nekik az új irány. A valódi értékkel bíró, elgondolkodtató, több mondanivalót magukban hordozó történetek a többség szerint egyértelműen a régiek voltak. Azonban a korai Nathan rajzolóinak munkái sajnos - kevés kivétellel - távol állnak a számomra elfogadható szinttől, ez a másik fő probléma. Márpedig én nem tudok száz százalékig elköteleződni valami mellett, ami – hogy is fogalmazzam - nem igazán tetszik. Az „új Nathan” már sokkal inkább fogyasztható a mai közönség számára, mivel igencsak "elmarvelesedett". Ezt nem feltétlenül kell negatív dologként értelmezni, egyszerűen csak más lett, mint azelőtt volt: populárisabb, a mai igényeknek megfelelően eladhatóbb. Ebből kifolyólag, mi itt most a 2012 utánival kezdünk. Már csak azért is, mert ezek az epizódok, amelyekkel indulunk, kimondottam új olvasók bevonására készültek. Néhány szám elolvasása után szinte mindenki „képbe kerülhet”, hiszen a teljes NN univerzumot meg lehet ismerni bennük. De megnyugtatok mindenkit, aki a klasszikusra várt, hogy a későbbiek során minden fontos korábbi történet meg fog jelenni, már amennyiben lesz elég olvasója hosszabb távon is ennek a - véleményem szerint - csodálatos sorozatnak.

 És ha már van két ilyen klassz sorozatom, mint a Tex és a Nathan Never, miért ne lehetne akár három is? A még szabad címek közül Mister No karaktere volt messze a legszimpatikusabb, így lett az egykori második világháborús pilóta a harmadik választottam. És elárulom, itt sem fogok megállni. A jövőbe menekülni - számomra ez lehet a fennmaradás, a siker egyik kulcsa. Az idő pedig majd választ ad, hogy csupán hiábavaló erőfeszítés volt-e mindez.

H.G.: Remélem, még sok ilyen szép kötet kerülhet a polcainkra, ezért: köszönjük a beszélgetést, az eddigi és a jövőbeli munkát, és - természetesen - sok sikert a továbbiakban!

A történelmi ihletésű képregényeknek nincs akkora keletje itthon, mint egy-egy nagyobb kiadó cuccainak. Így kerülhetett arra sor, hogy a Davy Crockett képregény a Nero Blanco Comicsnál mindösszesen 150 példányban készült el.

Davy Crockett a 18. század végén, a 19. század elején élt a vadnyugaton, és az amerikai történelem egyik legendás alakja. Brit és francia képregényekben is megjelent, ezt Bayer Antal utószavából tudom, nem saját kútfőből. Bayer Antal magyarázatait nagyon szeretem olvasni, és sokszor rávesz engem arra, hogy bővebben utánanézzek egy adott történelmi személynek. Ezúttal a creek és texasi polgárháborúba sikerült beleásnom magam.

Davy Crockett történeteiből négyet kapunk egy 70 oldalas kötetben. Kicsit sajnálom, hogy csak ennyi jutott nekünk, de ki a kicsit nem becsüli, ugye. Nagyon bejött ez a kis könyvecske is.

Aki szereti a westernt, csipetnyi humorral, sok bunyóval, annak ez a képregény is be fog jönni. Igazából a Nero Blanco olyan képregényt még nem adott ki, ami nekem ne jött volna be. Ezek a régi képregények (van benne közel 70 éves) egy másik világba kalauzolnak el. És itt nem csak a 19. századi vadnyugatra gondolok.

Sokszor a régi képregényalkotók szóhasználata, az általuk felépített szituációk azok, amik megfognak. Akkoriban nem volt ciki leírni olyat, hogy indián, vagy felvállalni azt, hogy korábban volt a népek között ellentét, háború, gyűlölet, hogy a másikat patkánynak nevezték.

És éppen ez az érdekes. Az, hogy Davy Crockett jelentős szerepet vállalt az indiánok elleni harcokban, annak ellenére, hogy pozitív szereplőként mutatják be nekünk, mégis negatív árnyalatot kaphat az utókortól. Vagy csak én érzem így?

Nem biztos, mivel az amerikai kolonizálás és annak hatásai vezettek a Creek háborúhoz, amikor is az őslakosok fellázadtak, hogy asszimilálni akarták őket. Ilyen viszonylatban nekem Davy nem annyira frankó gyerek. Persze, a képregény lapjain nem gyilkolta halomra az ellenséget, inkább a csalafintasága kerül előtérbe, ezért vicces és szórakoztató kalandok ezek.

A Davy Crockett képregény is marad a polcon, minden európai képregény iránt érdeklődő olvasó kedvét lelheti a képregénytörténelem eme szeletkéjében.

Élmény volt olvasni, és olvastam volna tovább.

Bélu

1998. február és április között jelent meg az Aliens: Survival a Dark Horse Comics gondozásában. Guy Davis rajzolta és James Vance írta. Egy igazán zavaros (a szó jó értelmében), és szerintem gyomorforgató történet.

Az Aliens történetekben az tetszik a legjobban, hogy teljesen zárójelbe teszik az élet értékét. A Weyland Yutani Társaság kapzsisága fittyet hány erre, és szereplőink általában ennek az áldozataivá válnak. A Weyland Yutani az emberi nagyravágyás görbe tükre, és nem csak erre a képzeletbeli, de igen valóságos cégekre és emberekre is igaz az, hogy beáldoznak bárkit és bármit a profit érdekében.

A Túlélés című képregény végig kétségbeesett és elkeseredett hangulatú. Vic Thompson és családja életét mutatja be. A képregényben a képzelet és a valóság keveredik össze, végig Vic szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Egy idegen bolygóra (Sargon-IV) leszállt felderítőcsapat a bolygó nyersanyagainak kiaknázásának lehetőségeit volt – elvileg – hivatott vizsgálni, amikor is meglátogatja őket a helyi őslakosság, egy horda idegen bogár. Az embereknek nem csak a bogarak léte a legnagyobb problémájuk, de egy rejtélyes, ismeretlen eredetű betegség is ledönti a csapat tagjait a lábukról, ami még kilátástalanabbá teszi a helyzetüket.

A képregény elején megtudjuk, hogy Vic az egyetlen túlélője az egész haddelhaddnak, és ő is lázzal, és hallucinációkkal tűz. Élete minden dilemmája megtestesül a szeme láttára, és személyes háborút vív nem csak az idegenekkel, de saját magával is. Miközben a túlélő kapszula falán kívül kaparászik valami.

A három füzetes képregény rendkívül fordulatos, sose tudhatja az olvasó, éppen valóság-e az, amit lát. Feltevések és tévedések, majd tragédiák sorozata az egész, hogy a végén rendesen pofán vágjon a keserű tanulság. Szart sem ér az emberi élet. James Vance író nagyon eltalálta.

Guy Davis munkáit sokan ismerhetik, rajzolt ő P.K.V.H.-t (talán ez a legismertebb magyarul megjelent műve), de Dreddet is. Nagyon lazán vezeti azokat a vonalakat, olyanok a rajzok, mintha fel sem emelné egy panelen belül a cerkát. Elnagyoltnak tűnő szkeccseknek látszanak, de egy-két oldalon azért megcsillogtatja tehetségét (nézzétek a hallucinált repülős képeket). Illik a stílusa ehhez a zaklatott hangulatú képregényhez.

Jó olvasmány volt ez is.

Bélu

Anno már volt szó a Tick sorozatról, ami az Amazon Prime Videon nézhető. Nekem az első találkozásom a Kullanccsal ez a széria volt, viszont sikerült megszerezni egy füzetet, a 2015-ös Free Comic Book Day-re kiadott válogatást.

A füzet három agyament történetet tartalmaz a Kullancs és Arthur kalandjaiból. Kettőt közülük Jeff McClelland írt, és Duane Redhead rajzolt, míg a középsőt Benito Cereno írta és Les McClaine rajzolta. Nekem a McClelland-Redhead páros sztorijai jobban bejöttek, és a rajzok is valahogy szerethetőbbek.

Így 7-9 oldalas történetecskékben nem is annyira fárasztó a Tick, bár én szeretem azt is, de a fejezetek pont megfelelnek egy-egy hosszabb, csattanóval kivárós viccnek. A Tick írói valahogy máshogy vannak bekötve, így néha annyira abszurd megoldásokkal állnak elő, hogy csak a fejedhez tudsz kapni.

A várost éppen felzabáló szörnnyel szembeni harc előtt Tick egy, csak általa látott szellemmel folytat bájcsevejt. Tudjuk, nála van baj szatyorral, szóval elnézzük ezt neki. A második történet a Tick első füzetéhez kapcsolódik, amikor egy képszakadás történt (?) főszereplőnknél. Így lehetünk szemtanúi, hogy az eszméletlen kék maskarást gördeszkapályának használják, hozzávágják különböző szörnyekhez, és még a cethal gyomrában is látogatást tesz, ami kitüsszenti. Esemény eseményt követ, míg végül a hajléktalanok teapartiján vendégeskedik, amit a rendőrség, engedély hiányában, feloszlat. Kell még?

Az utolsó történetben Tick és Arthur múzeumba menne, de, mivel állandóan meg kell menteni a világot, így ki kell állniuk a sorból, és nem haladnak előre az egész napos sorban állásban. A slusszpoén meg ezután jön persze…

Igazi agyament cucc a Tick, és nagyon sajnálom, hogy alig lehet találni eladó példányokat, vagy, a magas postaköltségek miatt csak nagyon borsos áron. Esetleg, ha valakinek lapul eladó darab a fiókjában, az keressen meg. ;)

Bélu

Az Anagram Comics 2023-as újdonsága a Zagor negyedik kötete, a Rejtélyes lápvidék, szerencsémre sikerült megszerezni és elolvasni. Zagor ezúttal egy western-thrillerbe csöppen.

Megszokhattuk, hogy Zagor történetei, egy jó fumettohoz illően más-más stílusúak, és a magyar kiadó nagyon változatosan jelenteti meg a kőbaltás szellem kalandjait. Zagornál is kölcsön vesznek innen-onnan, ezúttal Edgar Allan Poe lesz az útitársa arra a bizonyos lápvidékre.

Ez a történet részben vérbeli western, néhol pedig átvált belezős horrorba, és emellett igen szexi és rejtélyes is, ahogyan azt a címe is elárulta már. Túl sokat nem akarok lelőni a poénból, de annyit elárulok, hogy Zagor kicsit „diabolikosra” vette a figurát, ugyanis hullanak az emberek, mint a legyek egy jó Kobra támadás után.

Furcsa volt nekem, hogy a sorozat negyedik kötete ilyen Dragonero méretűre sikerült. Gondolom az infláció, a nyomdai költségek emelkedése tette rá a kézjegyét a kötetre, hogy nem az a hatalmas alapú TPB lett, mint nagy testvérei. Megnéztem, az első kötet 2019-ben csak 600,-Ft-tal került többe ennél a kötetnél, ami durva, mert az vastagabb is és nagyobb is.

Na de az olvasási élményen ez vajmi keveset változtat. Imádtam ezt a sztorit is, mint az elődeit. A képregényen felül ismét olvashatunk a főbb karakterekről, az olasz kiadóról, és Zagor apukáiról. Kiemelném, hogy a magyar kiadó remek munkát végzett. Pócza Lilla fordító munkáját nem tudom, kellett-e lektorálni, ha igen, ha nem, a magyar szöveg hatalmas dicséretet érdemel. Egyetlen helyesírási hibát, vagy bármiféle elütést nem lehet találni a kötetben. Furcsa, hogy ilyesmit megemlítek? Ne legyen. Azt hiszitek, ez alap? Nem mindenütt.

Ez nem fizetett hirdetés továbbra sem, csak szívügyemnek tekintem az ilyen remek kiadók munkájának segítését. Szóval, ha valaki kedvet kap, akkor az alábbi linken megtalálja a kiadó oldalát, olvashattok rajta az egyes sorozatokról, és a rendelési lehetőségekről is.

https://www.anagramcomics.hu/

Jó böngészést.

Bélu

Idén augusztusban Szicíliában jártunk. Idegenvezetőnk azzal kezdte mondandóját, hogy reméli, mindenki járt már Olaszországban, mert aki most szeretné megismerni, az rossz helyen kezdi. Nem teljes mértékben volt igaza. Amit nehezen tudtam elképzelni, hogy Szicíliában (és úgy általában Olaszországban) a mai napig a mafia* uralkodik a háttérben. Csak ők engedhetik meg, hogy üzletet nyithass, hogy bármiféle kereső tevékenységet folytass, védelmi pénzek rendszere működik, és még azt is szabályozzák, hogy az adott faluban leparkolhatsz-e az autóddal.

Az egész ország fel van osztva a családok között, így minden területen más fogja megmondani, hogy hol is van a helyed. A rendőrség lényegében dísznek van. A legnagyobb hatást rám Agrigentoban, a Templomok Völgyében berendezett „sírkert” gyakorolta a kopjafákkal, amiken egy-egy a mafia által legyilkolt bíró neve szerepelt.

A körút során idegenvezetőnk kitért Giuseppe „Pino” Puglisi atyára, aki nyíltan a mafia ellen harcolt, mondhatni lázított. Ennek ugye nem is lehetett jó vége. Pino atya történetét pedig egy képregény fel is dolgozta, amit kinn meg is vásároltam.

A Don Puglisi című képregényt Marco Sorseri írta és Riccardo Pagani rajzolta. Pino atya életét dolgozta fel, a fiatalkorának egy kis szeletétől egészen a meggyilkolásának pillanatáig. A képregény minimalista rajzokkal készült, és a 90 oldalból az utolsó 20 oldal volt a legjobb. Pino atya a szeretet erejével (tudom, hogy ez közhelynek hangzik) harcolt, hogy a mafiának kitett gyerekeknek életcélt adjon. Könnyen megtalálta a közös hangot a gyerekekkel, kirándulásokat, sportrendezvényeket szervezett, és akkor rúgta el a pöttyöst igazán, amikor iskolát akart nyitni Palermoban.

A képregény egy riport köré épül, amit az atyával és diákjaival készítettek. Az interjút a konkrét események váltják fel mindig. Megtudjuk, hogy ez hívta fel igazán a Graviano család figyelmét az atya áldásos tevékenységére, és hogy emiatt rendelték meg végül a megölését. 1993. szeptember 15-én ölték meg, az 56. születésnapján. A képregény végén a gyilkosa áll bíróság előtt, és beismerő vallomást tesz 1997-ben.

Gyilkosai és a megrendelők mind életfogytiglani szabadságvesztést kaptak.

Pino atya története azért megrendítő, mert csupa jót tett a világgal, és mégis az történt vele, ami, és pontosan tudta, hogy nagy rá az esélye, hogy pontosan így fogja végezni. Nekünk, akiket megrendít a története, jelent valamit a mártírhalála, és a bűnösök is megkapták, ami járt nekik. Mégis. Szicíliában továbbra is ugyanezekkel a módszerekkel működik az élet. Megállapíthatjuk, hogy nem Pino atya bukott el, hanem a világ, amiben élt.

Bélu

* a mafia egy betűszó, ebből a mondatból ered: Mazzini Autorizza Furti Incendi Avvelenamenti (Mazzini engedélyezi a rablást, gyújtogatást és a merényleteket)