Sajnos túl sok Kenner retro figurám nincs (csak néhány Star Wars, és egy Terminator még gyerekkoromból). Viszont néha essen már szó nem csak a képregényekről, hanem pár említésre méltó akciófiguráról is. A Kenner Aliens: Hive Wars (Kaptár Háborúk) figura sora következik 1998-ból.

A Hive Wars figurasorban Alien, Predator és tengerészgyalogos figurákat találunk, köztük androidszerű lényeket. A legérdekesebb egy alternatív Hicks tizedes figura, ami igen ki van gyúrva. A figurasor mindkét idegen fajból különböző formájú/fajtájú figurákat tartalmaz, nyilvánvaló, hogy több fajtából többet lehetett volna eladni. Van itt savas Alien, vagy légyszerű szárnyas dög, és Prediből is van néhány alternatív kinézetű/színű darab. Predatorból mára már több fajtát ismerünk, a bogarakból viszont nem sokat, sőt.

 Ez a sor hamar befuccsolt, a második kiadást nem érte meg (utóbb jött ki egyébként a Necánál Hive Wars Predator, de a Necánál már minden is kijött, szóval ez nem újdonság). Ezek a Kenner figurák szerintem nagyon jól néznek ki, főleg az idegen lények sikerültek szerintem, a hibrid rajzfilmes fröccsöntött kinézetű katonák sosem voltak a kedvenceim. Szerencsére olyan áron mennek már ezek a különböző online piactereken, hogy sajnálnám rájuk a pénzt. :D

A Hive Wars figurákhoz promóként született egy képregény is, amiben a tengerészgyalogosok azt a feladatok kapják, hogy egy idegen fajok által elözönlött bolygón abálják a lényeket. Egész jól érzik magukat, belecsapnak a lecsóba, és a történet végét Te alakítod, a saját akciófiguráiddal… A képregény soha nem jelent meg hivatalosan, néhány éve oldalanként kikerült a facebookra, és most már a Xenopedia is hozza, ha rákerestek. Érdekesség, és egy kis csipetnyi történelem. Nagy dolgokat nem kell tőle várni. Szép, rajzfilmszerű az egész, bár hogy egyáltalán ez a franchise mennyire való gyerekeknek, arról nyithatnánk vitát, még akkor is, ha finomítottak rajta.

Bélu

Úgy gondolom, soha nem sokallunk be a Predatorból, szóval ismét egy ilyen képregényt hoztam el nektek. A Predator – The hunted city egy három részes minisorozat, ami a Dark Horse Comics lapjain jelent meg 1993-1994 között.

A képregényben 1947. New Yorkjában járunk, egy bandaháború kellős közepén. Főszereplőink Tony Vincenzo, egy pitiáner kis maffiózó, és Max, az újságíró, aki gyilkosságokról szeret a leginkább tudósítani. A fő cselekményszál hajaz kicsit a Predator 2. részének eseményeire, amikor a Ragadozó a maffiát kezdi el irtani, hogy közelebb kerüljön fő célpontjaihoz.

Igazából ez a történet nem hozott semmi újdonságot azon felül, hogy a negyvenes évekbe helyezte magát. Charles Moore írta, de írhatta volna akárki. A rajzok szerintem rendben vannak, illeszkednek a megszokott Avp színvonalba, nekem tetszettek. Rob Hayesnek és Jasen Rodrigueznek köszönhetjük ezeket.

Totál kihagyható darab, ha nem ragaszkodik ahhoz a rajongó, hogy neki minden kell. Olvastam már ennél jobb Predi képregényt is (sőt, majdhogynem csak jobbakat).

Bélu

Dunát lehetne rekeszteni a különböző Marvel sorozatokkal. És ez nem is baj. A Vad Virágok Könyvműhely Mi Vagyunk A Galaxis Őrzői című kötetét azért vettem meg, mert egy új sorozat kezdete volt, és kíváncsi voltam a megvalósítására. A Mi Vagyunk a Marvel sorozat részeiben egy-egy fontosabb szuperhős/banda történetét ismerhetjük meg jobban. És tényleg. Az Őrzők tizenhat történetét, és egész sokoldalnyi magyarázó szöveget olvashat az, aki erre a kötetre teszi a voksát, és a képregényekre költhető keretének egy részét.

Oké, boomer vagyok, most is tökéletesen bebizonyosodott. Ugyanis a kötet régi képregényei jobban tetszettek, mint a 2013-as, rebootolt részek, összekavart, megújított, újragondolt szereplőkkel.

A hatvanas évek végétől a kilencvenes évekig megjelent részeknek hatalmas a varázsa, míg a 2008-as történetben is van potenciál, Dan Abnett nagyon tud írni. Régen minden jobb vót, pedig azoknak a régi képregényeknek a megjelenésekor még tervben sem voltam.

Valahogy a Galaxis Őrzői mára egyet jelent a cselekmény elhumorizálásával, kicsit komolytalanná vált az egész, és Brian Michael Bendis sorozata számomra meg sem közelíti a Bosszúállóit például. Valahogy a bérmunka nem mindenkinek, vagy nem mindig áll jól.

Viszont, hogy írjak nagyon jót is a képregényekről. A kötet több mint 2/3-a nekem nagyon bejött. A régi Őrzők valahogy komplexebbek, és imádom, hogy milyen emberi problémáik voltak, és hogyan akarták azokat megoldani.

Az eredeti Galaxis Őrzői az ezer éves ember, Vance Astro őrnagy, aki örökre rabja az őt védelmező ruhának, Martinex, a tudós kristálylény, Charlie-27, a Jupiter népének utolsó tagja, akin genetikai módosításokat kellett végrehajtani, hogy túlélje a bolygón uralkodó körülményeket, és Yondu, akit csúnyán kiheréltek a mozifilmekben, pedig sokkal több van benne.

Mind igen komoly tagok, és olyan arcokkal vesznek részt közös kalandokban, mint Amerika Kapitány, vagy Ben Grimm, alias a Lény. Időutaznak, harcolnak a galaxist leigázni akaró gyíklények ellen, mindezek mellett önzők, mivel emberek. Durva, hogy egy-egy füzetnyi tartalomban mennyire tudnak árnyékolni akár több karaktert is (egyébként Thanost és lányát, Gamorát, aki később kerül a képbe, mint őrző, a kilencvenes években megjelent karácsonyi történetben nagyon eltalálták). A kedvencem, amikor az egyik főszereplő a fiatalkori énjét szeretné rávenni, hogy ne lépjen arra az útra, mint ő, és ezzel meg akarja változtatni a saját jövőjét. Mivel ez nem sikerül, levonja a tanulságot: legalább létezik egy olyan világ, ahol az egyik énje nem áldoz fel mindent. És ilyen keserédes dolgokat olvashatunk majd’ minden történet végén, én ezt imádom. Végre nem hepi mindenki folyton, vannak azért egyéni tragédiák is.

Ez egy marha igényesen összerakott kötet, és ha a többi is hasonló lesz, tehát a régebbi képregények, esetleg első megjelenések kerülnek inkább bemutatásra, akkor kihagyhatatlan darabok lesznek. Sok infót lehet olvasni a képregények megjelenési problémáiról, a hősök fogadtatásáról, az esetleges változtatások okáról, és hogy épp kiknek a munkáit olvashatjuk, nézegethetjük. Személyes kedvencem Mike Mignola rajzaival a Mordály történet, ami inkább valami Disney mesére hajaz, mint komoly történetre. Nagyon cuki.

A kötet nagyon szép, a Marvel Omnibusok megjelenésére hajaz. Elegáns fekete védőborítót kapott, amin a régi őrzők a háttérben, mint valami istenek állnak az újak mögött, akik viszik tovább az örökségüket. A kötet elolvasása után realizáltam ennek a borítónak az üzenetét, pedig anno én is a belső borító mellett tettem le a voksomat.

Szerintem szép munka ez ismét, az ízlésekről meg kár vitatkozni. Nyilvánvalóan valakinek az üdébb, mozifilmekből ismert őrzők jobban bejönnek, el tudom fogadni. De én már megváltozni biztosan nem fogok.

Bélu

Régóta csücsült a polcon Quantum és Woody 2017-ben indult sorozatának kezdő kötete a Kiss kiss, klang klang. Valahogy sose volt hangulatom elolvasni, pedig az alap sor nagyon tetszett, viszont ahogy összegyűjtöttem az olvasatlant, ez is előkerült.

A Q és W finoman szólva is nem polkorrekt. De ez nem zavar egyáltalán. Szeretem, ha valami laza, életszerű karakterekkel operál, és szórakoztató. Rájuk ez mind igaz. Ők a képregénytörténelem két legelcseszettebb szuperhőse.

A legfontosabb, amit tudni kell róluk, hogy Eric édesapja örökbe fogadta Woodyt, és a humornak az egyik fő forrása ez… hogy illik bele a rossz Woody a bájos afroamerikai családba?

Hát sehogy, és a két testvér tényleg gyűlöli egymást sokszor. A helyzetet viszont az nehezíti, hogy egy szuperhősgyárban, ahol az apjuk dolgozott, véletlenül rájuk applikálódik egy-egy karperec, aminek köszönhetően szupererőre tesznek szert. Viszont 24 óránként klang-elniük kell, vagyis össze kell csapniuk a karpereceiket, enélkül ugyanis szublimálnának az éterbe.

Az első sorozatban Edisonnal és társaival küzdenek meg, most egy másik fizikus megalomán leszármazottjával és csatlósaival kell szembenézniük. Miközben váltva utálják egymást.

A képregény akciódús, és kis gag-ekkel, szóvicekkel, szituációs humorral vegyesen operál. A szöveges poénok mellett a képi világ is rátesz egy lapáttal a hangulatra, és a szereplők szerintem tökéletesen kidolgozott arcai is kifejezetten jó humorforrást szolgáltatnak. Hőseink Ausztráliában robot vombatokkal és mecha-koalákkal harcolnak, Woody beleugat a főgonosz monológjába, kloroformos rongy helyett véletlenül tiszta rongyot dugnak az elrabolandó arcába, és sorolhatnánk még… Minden panelen valami blődség jöhet szembe, vagy egy szexi klón nindzsa lány és a Sövényember.

A slusszpoént viszont nem lövöm le, mert hátha valaki egyszer mégiscsak kedvet kap ehhez a képregényhez… Annyit elárulhatok, hogy a kecskével ismét történik valami velőtrázó dolog…

Én nagyon szeretem a Valiant univerzumot, főleg a Rai és Quantum és Woody jöttek be. Mindkettő más miatt. Összességében erről a képregényről is elmondható, hogy nagyon igényes a megvalósítása, a TPB kötetben ismét kapunk egy csomó borítóvariánst, és a Valiant kötetek olvasási sorrendjére is tanácsokat. Igen összetett, viszont követhető, és a címek külön-külön is élvezhetők, nem kötelező mindent ismerni szerintem hozzájuk.

Quantum és Woody történetének olvasását a 2014-ben megjelent sorral érdemes kezdeni, az négy TPB kötetet számlál, vagy ha valaki mélyebben a zsebébe akar nyúlni, akkor találni még neten deluxe kiadásokat is. A 2017-es sorozat ha jól láttam, két kötet, a második még beszerzésre vár, ha találok valahol jóárasítva…

Elborult egy valami. Én szóltam.

Bélu

Továbbra sem akarom filmes bloggá tenni a Hétköznapi Geekságokat, és a közeljövőben egyelőre nem is tervezek több filmes bejegyzést megosztani, viszont a ma 10 éves Her – A nő az egyik kedvenc romantikus mozim, ezért nem tudom kihagyni ezt az évfordulót.

Hogy egyáltalán romantikus mozi-e, őszintén nem tudom megmondani. Bianka szerint nem egy tipikus elsőrandis film, pedig én ezt nézettem vele… tényleg elismerést érdemel, hogy ennek ellenére, néhány év múlva bár, de mégis hozzám jött.

Sokszor láttam már, de minden alkalommal mást jelent Spike Jonze rendező alkotása, de általában véve A nő egy nagyon szomorú film a kiüresedett kapcsolatokról, az egymástól eltávolodott emberekről, a technológia-függésről, de legfőképpen a magányról.

A nem túl távoli jövőben, sőt, mára már inkább a közeljövő szót használnám, él Theodore Twombly (Joaquin Phoenix), a válófélben lévő szerelmeslevél író (feleségét Rooney Mara alakítja). Igen, Theodore napja azzal telik az irodában, hogy megbízások alapján szerelmes leveleket ír másoknak. Egyetlen barátja Amy (Amy Adams), emberi kapcsolatait főként a felületes munkahelyiek jelentik. Egy nap Theodore hazafelé menet felfigyel egy hirdetésre, ami mesterséges intelligenciával működő operációs rendszert hirdet, ami gyökeresen megváltoztathatja a felhasználó életét. Theodore vesz egy ilyet…

A telepítést követően a mesterséges intelligencia (hangja Scarlett Johansson) a Samantha nevet választja magának, majd főhősünk és közte plátói kapcsolat kezd kialakulni, ami rengeteg nehézségbe ütközik.

A film közel két órás. Nem egy könnyen emészthető valami. Én nézőként folyamatosan azon rágódtam, hogy vehetné magát komolyan egy olyan ember, aki a számítógépével jár, de láthatóan a rendező is ezt a kételyt akarja a nézőben elültetni. A kettős érzés egészen a film végéig bennünk van. Samantha kezdetben élőlényként, majd ahogy telik az idő, már felsőbbrendű entitásként tekint magára, amivel folyamatosan kínos helyzetbe hozza „gazdáját”. Szerelmük a néző szemével egyáltalán nem normális, miközben ebben a kifordult világban néhány hónap leforgása alatt majdhogynem elfogadottá válik, hogy a felhasználók romantikus kapcsolatba elegyednek az operációs rendszerükkel. 

Azért ilyen ijesztő film A nő, mert jelenlegi világunkhoz rendkívül közel áll. Mindannyian kicsit függünk a közösségi médiától, a számítógépekhez, okostelefonokhoz vagyunk láncolva, miközben szép lassan elmehet mellettünk az élet. A film tiltakozásként is felfogható ez ellen. Nyilvánvaló, hogy a technológia nem kerülhető ki napjainkban, de nem muszáj beleszerelmesednünk.

Bélu

Újraolvasós Aldous Huxley Szép Új Világ című könyve. Most amúgy is az antiutópiák korszakát élem, ilyeneket olvasok, úgyhogy le is veszem majd a polcról. Amiért pedig szóba került, az az ennek alapján készült film, ami éppen ma 30 éves. Ugyanis 1993. október 8-án jelent meg a Demolition Man! Nálunk a Pusztító címet viseli.

Bármennyiszer meg tudom nézni ezt a Sylvester Stallone, Wesley Snipes és Sandra Bullock főszereplésével készült sci-fi akciót. Lényegében évente teszem ezt, mint a Predatorral (1. és 2.), vagy a Dredd bíróval szoktam. A nyolcvanas-kilencvenes években gyártott akciófilmek bája mindig elvarázsol. Azért nekem tényleg ezek az arcok az igazi sztárok. Ilyen elcseszett vagyok.

Marco Brambilla rendező nem csak egy hihetetlen akciódús, de humoros, és tényleges tartalommal bíró filmet rittyentett össze, amit ma már nem biztos, hogy le lehetne forgatni, és ez szomorú egy kicsit. Huxley Szép Új Világából is csak a fos valósul meg. Elnézést kérek a beszéderkölcsi szabálysértésért. 1 egységnyi pénzbüntetés a jutalmam. Jólét!

A film főszereplője John Spartan, egy alternatív kilencvenes években élő régivágású zsaru, akit pusztító emberként is emlegetnek. Eszközei a korának rendőreit is megijesztik, de néha muszáj keménykezűen fellépni a bűnözés ellen. Jó, ez a szerep Stallone-ra íródott.

Spartan szembekerül a legelvetemültebb gyilkossal, Simon Phoenix-szel, aki csőbe húzza, ezért mindkettejüket börtönbe zárják. A jégbörtönben lefagyasztják a bűnelkövetőket, Spartant úgy 70 évre.

Aztán egy snitt, és 2032-ben Phoenix feltételes kedvezményéről tárgyalnának éppen, amikor csodával határos módon kiszabadul. A rehabilitációja jól sikerül, percenként öl, és az elpuhult jövőbeli zsaruk teljesen alkalmatlanok rá, hogy elfogják (San Angelesben, a hatalmas metropoliszban 16 éve nem volt gyilkossság).

Mit van mit tenni, rehabilitálni kell Spartant is, aki Lenina Huxleyt kapja társául, aki rajong a kilencvenes évekből szakadt gorilláért. Spartan úton-útfélen nevetség tárgya, mindenki suttyónak nézi, míg végül komolyan elhiszik, hogy Phoenix-szel szemben nem lehet az ő 21. századi tunya módszereikkel elbánni.

A film szerintem majdnem tökéletes, köszönhető ez annak, hogy marha jó alapanyagot turbósítottak fel egy igen frankó akcióorgiává. Szerintem nem túlzok, hogy ez a film kultikussá vált mára, és rengeteg mondata szállóigévé vált. A humora nem direkt, szituációkban van elrejtve, és amellett, hogy Stallone karaktere sokszor a forrás, de Sandra Bullock is remekel a naiv rendőrfruska szerepében. Snipes totál elmebeteg, de egyben zseni is a karakter. Egyáltalán nem egy agyatlan lövöldözés, ez komolyan mondom, már igényes szórakoztatás.

Nem akarok nagyon sok poént lelőni, de minden, ami Huxley, abból viccet lehet csinálni. Ugyanis a régi kor emberének furcsák az olyan dolgok, mint önvezető autó, a villámló bot, a virtuális szex, a fine dining Pizza Hut-os vacsora, vagy az állandó megfigyelés. Ezek közül azért néhány dolog mára megvalósult, vagy megvalósulni látszik, így kicsit sírva lehet vigadni ismét.

A film erejéhez nekem még hozzátesz a remek szinkron, oké, oké, sok helyen kis félrefordítások fordultak elő benne, de… Gáti Oszkár, Csuja Imre, Kiss Erika, Gruber Hugó, Selmeczi Roland, Melis Gábor, vagy Fodor Zsóka (ő volt a számítógép hangja) színészeink fantasztikus munkát végeztek. Tényleg a magyar szinkron nem csak hogy hungarikum, de önálló művészeti ág.

Kell még többet írnom? Nyomás azonnal megnézni!

Soha nem fog kiderülni, mire valók azok a ki’+>@§!” tengeri kagylók…

Bélu

Nehéz egy olyan műről írni, amiről már mindenki leírt mindent. Ilyen az 1984 is. George Orwell kultikus regénye, a disztópikus világokat bemutató könyvek egyik gyöngyszeme. Önmagában nehéz lenne róla újat mondani, viszont ahogy egyre több ilyen jellegű írást olvasok, összeáll egy kép bennem. Tényleg valamilyen keverék-világban élünk, ami ezeknek világoknak, rendszereknek a különböző rossz tulajdonságait sajátította el.

Az 1984 egy mestermű. Minden elemében az, izgalmas, katartikus, letehetetlen. Amint a kezembe vettem az ez alapján készült képregényt, egyből beugrott, hogy miken fog keresztül menni Winston Smith, pedig már vagy 15 éve nem volt a kezemben a könyv. A regényt Fido Nesti dolgozta át és illusztrálta. Egy nagyon baljóslatú és reménytelen világot tár elénk. Milyen is lenne, a regény se más.

Az, hogy a Nagy Testvér figyel, az minden egyes kockájában érezhető. Érzed azt a félelmet, amit Winston és társai éreznek, azt a kilátástalanságot, hogy ebből a helyzetből semmi esélyed nincs kitörni. A rendszer pribékjei minden, az uralkodó hatalom iránti ellenérzést letörnek, sőt, gyökerestül tépik ki a szívekből. A propaganda-gépezet nem áll le, az imádott Nagy Testvér arca mellett a gyűlölt Emmanuel Goldstein is gyakran megjelenik a teleképekben, ő a zsidóság elleni gyűlölet egyik megszemélyesítése, ami sajnos valóságos volt a regény születésének idején.

Sok minden ismerős lehet, ugyanis sok olyan rendszer volt már a történelemben, ami gyűlöletre épül, ahogyan a történetben szereplő Óceánia. A propaganda folyamatos sugárzása, a háborúval és egyéb veszélyekkel riogatás, a múlt szánk íze szerinti változtatása, a gyűlöletkeltés, az érzelmek és az egyén elnyomása jellemzi.

A képregény rendkívül nehéz és hosszas olvasmány. Fido Nesti a regény szövegét ültette át a kockákba, és főként leíró szövegrészekkel lehet találkozni, viszonylag kevés szövegbuborékkal. A képi világ nagyon illik a szöveghez, ha jó a kedved, és szeretnéd elrontani, akkor nyugodt szívvel ajánlom ezt a képregényt. Nekem az, ahogy a fényekkel játszik, az tetszett a legjobban, és ahogy egy-egy teljesen lényegtelennek tűnő alakzatot elhelyez bizonyos helyeken, pont ezzel a fényjátékkal. Oda ragasztja a szemet. Egyetlen „hibáját” hoznám fel, hogy a kis méretére tekintettel kis helyen sűrűsödik be a rengeteg szöveg, és nagyon kicsik a betűk, néha még megnehezíti ezt azzal, hogy a betűk színe épp csak árnyalatnyiban tér el a háttértől. Szemüveges vagyok, nehéz volt így olvasni, sokszor erőltetni kellett a szememet. De ez csak technikai információ volt.

Néha tényleg az az érzése támad az embernek, hogy nyilvánvalóan nem minden szempontból, de egyes írók 60-70 évvel ezelőtt megjósoltak mára valóságossá vált dolgokat. Az 1984 éppen ezért kiemelkedő alkotás, mert jövőképe teljesen elképzelhető, és habár nem 1984-ben, de mára sok minden megvalósult belőle. Rengeteg idézhető mondata van, amiket magáénak érezhet a mai ember. Ez teszi hátborzongatóvá.

A mű figyelmeztet:

„A háború: béke.
A szabadság: szolgaság.
A tudatlanság: erő.”

Szerintem olvasson mindenki minél többet.

Bélu

Nehéz helyzetben vagyok, mert kimutatták, hogy öt mondatnál hosszabb bejegyzést egy átlagos olvasó biztosan átpörget. Remélem, hogy aki minket követ, az egyrészt kíváncsi ránk, másrészt felkészült arra, ami most jön. Ugyanis 20 éve, 2003 októberében jelent meg a kedvenc képregénysorozatom első száma. Ez pedig nem más, mint a Walking Dead. Robert Kirkman találmánya.

Az évforduló alkalmából ismét elolvastam az első könyvet, a Holtidőt, angolul ez volt az első hat részt magában foglaló Days Gone Bye. Itthon 2011-ben jelent meg, én csak a TV sorozat első évadának befejezését követően (mivel később találtam rá, így kb. 2013-ban) olvastam el, hogy enyhítsem a zombik iránt érzett mérhetetlen hiányérzetemet.

A képregényt végig Kirkman írta, és az első hat részt Tony Moore, a többit pedig Charlie Adlard rajzolta. A hatodik rész után volt egy szakítás, Moore Kirkman szerint nem volt alkalmas arra, hogy hosszú sorozatot rajzoljon végig (ő pedig ilyet tervezett, ott szerette volna folytatni a történetet, ahol a zombis filmek általában befejezik, és egy egész életet akart végig követni). Utána olyan nyilatkozat is elhangzott, hogy Adlard stílusa jobban illik ehhez a világhoz. Szerintem meg pofon egyszerű. Moore hihetetlen részletgazdag rajzait pepecselős meló volt elkészíteni, és amikor befutni látszott a sorozat, nagyüzembe kellett kapcsolni, ahhoz pedig Adlard jóval egyszerűbb stílusa tényleg illett. Persze, tud rajzolni, de Moore-t meg sem közelíti a szememben.

A képregénysorozat elején Rick Grimes-t, a kisvárosi rendőrt kómába lövik, csak 28 nappal később ébred fel… vagy valami ilyesmi. A kórház kihalt, a betegek halottak, de már jobban vannak, meg is kóstolnák Ricket. A városból kijutva ismét találkozik családjával, és egy végeláthatatlan sorozat veszi kezdetét, amiben a zombik csak töltelékként szerepelnek. Ez egy ízig-vérig drámai sorozat, ami néhol thriller és horror elemekkel van tarkítva. A képregény Rick Grimes-ra, a vele utazókra, az ő megpróbáltatásaikra helyezi a hangsúlyt, és a történet fő traumáit nem a zombik, hanem pont az emberek adják.

Kirkman ugyanis nagyon szereti a karaktereit váratlan helyzetekbe beledobni, hogy megnézze, mi sül ki az egészből. A zombis dolgok sokszor társadalomkritikaként szolgálnak, és az író egyik inspirációját a Holtak Hajnala adta, tehát az a fő kérdés, hogy mivé válik az ember, ha eltűnik a közrend, ha megsemmisül a társadalom, amit eddig ismertünk. 

Rick fő ellensége a többi ember, akik máshogy gondolkodnak, megalomán állatok, akik csak szélsőségekben tudnak gondolkodni. Rengeteg fordulat van a történetben, és senki sincs biztonságban, Kirkman tényleg bárkit „megöl”, legyen az akár „jó” vagy „rossz” karakter, ha a történet úgy kívánja.

A képregény eliindított egy zombi cunamit az utóbbi tizennéhány évben. Én az első sorozatért rajongtam, pedig az első évad után ott is volt egy éles váltás (Frank Darabont kevesebb szót kapott már, az ő zombijai eszközhasználók voltak, és nem voltak annyira agyatlanok, mint később). Képes voltam a hajnali premierre felkelni, minden hétfőn… Én se vagyok normális. Talán Negan karaktere volt az, aki miatt még a későbbi évadokat is néztem egy darabig, de leszoktam róla. Kicsit megcsömörlöttem az egésztől.

Aztán a nagy hype-pal beharangozott Fear The Walking Dead sorozat készítői is alapvetően hazudtak, mivel azt ígérték, hogy a szereplői a kólika kezdeteit fogják átélni, na de ott is két rész után csak zombulás volt meg agyatlan kaszabolás. Ötlettelen volt az egész. Mostanában viszont a Norman Reedus főszereplésével futó Daryl Dixon sorozatról csak jókat olvasni, lehet megér majd egy próbát.

A sorozat alapján kijött egy-két számítógépes játék is, a játékot, amiben Daryl-t irányíthatod, és vele lövöldözhetsz hullákra, viszonylag sokat nyüstöltem, viszont besokalltam a hangjaitól és az effektjeitől (no meg attól, hogy a játék csalt, ha úgy tartotta kedve, beteleportált mögéd egy-két zombit).

A képregénysorozat 2019-ben ért véget. Aki olvasta, olvasta, aki nem, az valószínűleg nem is fogja. Az utóbbi időben Walking Dead Deluxe néven kiszínezve újraindították a sort, szerintem így csak a lényege veszik el, de lehet a fiatalokat még be tudja vonzani. Egy számot megvettem, ami a Spawn 30. évfordulójára jött ki, Michonne és Spawn látható a borítón, szép dísznek tartom, de ki se nyitottam.

A képregények egy része magyar TPB-ben van meg, aztán, ahogy itthon eléggé vegyes fogadtatásban részesült, és hányattatott sorsa volt a sorozatnak, a kiadás akadozásai miatt kénytelen voltam angolul elkezdeni gyűjteni, szintén 140-150 oldalas TPB-kben (és már vissza sem tértem a magyarhoz). Az utolsó 1000 oldal viszont egy hatalmas Compendiumban van meg, kezelhetetlen, és nehéz, megfájdítja az ember csuklóját.

Nem merem megkockáztatni, hogy én vagyok-e a Walking Dead képregények legnagyobb rajongója kis hazánkban, viszont a képregényes akciófigurákban sincs hiány itthon. Megvan néhány széria azokból is (összesen 17 figurám van), azokból az időkből, amikor McFarlane még adott a minőségre.

Hú, gyerekek. Aki velem tartott eddig a cikkben, az jutalmat érdemel. Szóval, hű olvasó, ha kívánod, egy cikk témáját megadhatod, hogy miről legyen szó a későbbiekben (igyekszem teljesíteni, ha nem valami beszerezhetetlen cuccról van szó).

A képeken az első könyvből láthatóak panelek.

Bélu

Én is azt mondhatom magamról, ahogy anno Tibi koma írta saját magáról, nem én vagyok a legnagyobb James Bond fan. Sőt. Szerintem maximum egy-két filmből láttam részleteket, így nyugodt szívvel mondhatom, hogy a James Bond képregény nem nekem készült.

És mégis. A Vad Virágok Könyvműhelynél (már megint ők, persze…) megjelent két Warren Ellis történet igenis nekem készült. A képregények több formátumban szerezhetők be. Van két kötetes TPB (ragasztott papírkötés), gyűjtői limitált kemény kötés (omnibus, tehát teljes sort tartalmazó) kötet, és a még gyűjtőibb, Warren Ellis által dedikált kiadás. Nekem a gyűjtői omnibus, kevésbé limitált :D változat van meg.

A két történetnek nem tudom, mennyire lehet köze a James Bond életérzéshez, nem ismervén a karaktert, illetve társait, viszont nagyon izgalmasak a sztorik. Nálam sikerült elérni azt a „wow” érzést, tehát egy akciófilm-szerű hangulatot. James laza, néha jól elverik, de azért ő okos és talpraesett persze. A nők bálványa, és erről sikerül is úton-útfélen bizonyságot adnia. A két sztori nem függ össze egymással, külön is élvezhetőek, és két különböző problémára összpontosítanak.

A Vargr egy brutális hatású kábítószer elleni harcra, az Eidolon pedig egy összeesküvésre. A történetekről nem is igazán érdemes többet szólni, csak annyit, hogy Warren Ellis egy nagyon jó író, nagyon érzi a karaktereket, jók a szövegek, gördülékenyek, és brutálisak a sztorik. Jason Masters rajzai pedig tizenhatos karikássá varázsolják ezt a képregényt. Ne ijedjünk meg, ha szétloccsanó agyvelővel, a Mortal Kombatból ismert röntgenes sebesülésekkel, illetve halálokokkal, és a kábítószertől már rothadó, de még élő emberekkel találkozunk.

És akkor most magáról a kötetről. Az omnibus gyönyörű lett. Kapott egy védőborítót, amit minimum elegánsnak, de inkább etalonnak mondanék. A kötet eredeti borítója nekem kicsit az egyetemi tankönyveim kinézetét juttatta eszembe, de a védőborító design-ja mesteri lett. A másik, amit megjegyeznék, hogy soha nem találkoztam ilyen minőségű és fényességű papírral, mint amire ezt a képregényt nyomtatták. Fényes, ezért fényképezhetetlen (ezért vannak inkább netről leszedett képek), viszont némelyik oldalon olyan színek vannak, mintha valami gyöngyházfényű, vagy porcelán bevonatú papírról olvasnék. Soha sem láttam ilyen szépet.

A kötet a képregényeken felül egyébként borítókat és néhány vázlatot is tartalmaz.

És ez nem fizetett hirdetés, és nem is AI felhasználásával készült! Tessék innen elmenni, oszoljanak, kérem… Nincs itt semmi látnivaló.

Bélu