Hétköznapi Geekságok

Death Note (manga)

2023. augusztus 08. - Gubán Bélu

18081866.jpgItt csücsült a polcon már régóta a Halállista sorozat (Death Note), elég nehezen sikerült rávennem magam, hogy elolvassam. Nem vagyok egy nagy mangafan, viszont ennek az eleje igen megfogott. Elgondolkodtató, hogy mit is tenne az ember, ha tényleg a keze ügyébe kerülne egy ilyen eszköz.

Akinek a neve az említett füzetbe bekerül, az meghal. Röviden, tömören ennyi is lehetne a története az egész sorozatnak. A füzet egy halálistenhez, Ryukhoz tartozik, minden beleírt halál megnöveli az ő életét. Az ilyen füzeteket az istenek néha puszta szórakozásból az emberek közé vetik, hogy lássák, mi történik. Igazából ők semmitől nem félnek, mivel egy istent nem lehet megölni, és igen kevés módja van annak, hogy meghaljon.

38706.jpg

A sorozat gyönyörűen felépített valami, egészen a hetedik kötetéig (összesen tizenkét kötetet számlál a magyar megjelenés). Az egyszerű tömeggyilkos kalandja az ellene nyomozóval, Light és L kerül egymással szembe, ők ketten akarnak mindent kideríteni a másikról. Ugyanis hiába van a birtokodban a lista, ahhoz, hogy az tényleg hasson az áldozatára, annak arca mellett a nevét is ismerned kell. Ez egy a sok fontos szabály közül. Vérbeli izgalmas thriller-krimi, egy egyveleg.

A Halállista egy igen bonyolult mű, összetettebb, mint az eddig általam olvasott bármelyik manga. Az említett hetedik kötetig is izzadtságszagúnak éreztem a logikai következtetéseit, a fordulatai viszont ütősek voltak. Mindezek után én is meglepődtem, hogy úgy éreztem, hogy vért izzadok, mire átrágom magam ezen az egészen. Óba Cugumi egy szappanoperát írt a közepétől, amiben alig történik valami, és a korábbi meglepő fordulatokkal tarkított történetvezetést felváltotta önmaga ismétlése.

SPOILER

Miután Ryuzaki csúnya véget ér, Light veszi át L helyét, és az ellene nyomozó N minden tíz oldalanként megismétli, hogy Light=L=Kira (Killer, azaz gyilkos). Csak mindig másnak ülteti el a bogarat a fülébe, teljesen feleslegesen, mert a megoldást ez nem befolyásolja, ugyanis nem Light hibázik… Mindenki csak sejti, hogy Light a gyilkos, de nincs bizonyíték erre, és ez minden fejezetben elhangzik a nyolcadik kötettől, de előtte is már utalgattak arra, hogy sejtik, ki a gyilkos, de akkor még eltörpült a cselekmény mellett.

SPOILEREK VÉGE

img_20230802_065021.jpgA történet a végére annyira erőltetetté vált, és annyira túl lett írva, hogy már nem is kerestem a logikai hibákat benne, mert lehetetlen lenne megtalálni, pedig biztos van. Nagyon fárasztó és unalmas olvasmány lett, és a végén számomra teljesen elmaradt a katarzis. Bonyolult és hűdehajde befejezést akartak elénk rakni, de szerintem ötlettelen, és túlságosan direkt lett.

Az a baj, hogy pont ezek miatt nem olvasok mangát. Számomra mind ugyanolyan (bocs), kivéve a Trigunt, mert az továbbra is az évente egyszer el kell olvasni kategória. A Death Note végén már jobban törődtek a karakterek lányos kinézetével, mint a sztorival, és ez már komolyan zavaró volt. Szájbarágós, direkt és unalmas lett, pedig hihetetlen jól indult, és a közepéig tök jó úton haladt. A rajzai egyébként zsenik, de ezernyolcszáz oldal után mindegyik ugyanolyannak hat.

Összességében egy csalódott hangvételű vélemény született ismét. Van egy mondás, hogy nem a cél, hanem az odáig vezető út a lényeges. Ennél a sorozatnál szerintem ez sem igaz.

Bélu

death-note-black-edition-1-int.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Spawn 25. kötet

2023. augusztus 04. - Gubán Bélu

img_20230715_110548.jpgA Spawn Armageddon sztorija után nem gondoltam volna, hogy lesz még egy olyan kötet, ami talán megütheti azt a mércét. Oké, rajzban a 25. kötet meg sem közelíti, viszont némelyik panel gyönyörű, és a történetvezetés is egyre jobban nélkülözi az üresjáratokat. A korábbi kötetekben ugyanis sokszor ugyanoda lyukadt ki a történet fonala, és önismétlésbe torkollott (már olyan mértékben, hogy a panelek is ismétlődtek).

McFarlane a Spawn 226-250. részeiben talán visszatalált kicsit önmagához, sőt. Ez a 25 füzetet magában foglaló kötet talán túl is szárnyalja a korábbi történetmesélést, fordulatos, izgalmas, látványos, és letehetetlen olvasmány. Sose gondoltam volna, hogy egy Spawn kötetben a történet fog meg. Szymon Kudranski rajzai koránt sem tökéletesek, viszont démonokat, angyalokat, Spawnt rohadt jól rajzol, nagyon jól áll a stílusa az ilyen karaktereknek. Viszont a kötet „sima” emberábrázolásai szerintem durván trace-eltek, vagyis modellekről készült fényképeket rajzolt át. Ezekből van több benne, viszont a jó rajzok annyira jók, hogy megbocsátottam neki.

Mindent nem bocsátottam meg, de már nem leszek annyira mogorva, ha a Spawnra gondolok. Szóval kaptuk ezt a 25 füzetes monstrumot Breitenbaumer Lacitól (Infinity) a pénzükért. Soha ne kössünk rosszabb üzletet.

img_20230715_110617.jpgJim sztorija szépen halad tovább a medrében, a karakter emberi oldala és az árnyas Spawn is szépen kimunkálásra kerül. Oké, néhány újrahasznosított alak is szerepet kap, de csak töltelékként, de ezúttal nem volt zavaró a dolog.

Igazából végre kiderül, hogy miért olyan nagy szám Jim/Spawn. Itt jönnek a SPOILEREK.

Jim ugyanis egy olyan élő, aki korábbi „élete” során megjárta a poklot, a mennyeket, és mivel nem halt meg, csak kómában volt a földi lét sem áll tőle távol. Így a végtelen háborúnak vele pont kerülhet a végére.

SPOILEREK VÉGE!

Viszont az nem derült ki, mi köze Al Simmonshoz, vagyis az eredeti Spawnhoz. Ez azért még egy érdekes kérdés lehet. Remélem, erre is kitalál valamit Toddfather majd.

A képregényben a sok párbeszédet néha megszakítja egy-egy brutális hentelés. Ugyanis a vámpírok, démonok, a Megváltó, és Spawn is elég erőszakos alkat. A Megváltó még rohadt jól is néz ki. Ő a páncélos angyal, aki karddal abálja a pokol földre okádott szülötteit. Spawnon kívül ő a második kedvencem.

img_20230715_110641.jpgKicsit Jim emberi oldala és az ottani szereplők, a barátai elég laposak, bár a Bohóc ott is szolgáltat némi iszonyatos fordulatot, azok tetszettek. A Bohóc továbbra is menő, bár talán az egyik legundorítóbb féreg, akit képregények oldalain láthattunk.

A történet már minden rajzfilmszerűséget nélkülöz. Jim hétköznapi élete realisztikus rajzokon elevenedik meg, miközben a démoni lét is már a valóságszerűség határán mozog. Talán abban a két füzetben, amiben McFarlane is beszállt a rajzba, ott könnyedebbé válnak a képek. Nehéz ezt leírni, látni kell. Talán a sorozat erőssége, hogy normális háttereket rajzolnak a paneleknek, továbbra is létező dolog, viszont már egyáltalán nem az a sokszínű világ jelenik meg, hanem éppen egy szürke, hétköznapi, nyomasztó, rendkívül szorongó képi világ.

Az, hogy Jim emberi és démoni élete összekuszálódik, nagyon jót tett a sztorinak, és az is, hogy sikerült egy Al Simmons jelmezéhez majdnem méltó Spawnt alkotni, sokáig tartott, de megérte. Ja és a 250. számban egy hatalmas csattanó rázza meg a világot, néha ilyen is kell…

De csattanókból több is akadt ebben a kötetben.

Igazából így már érdemes volt elolvasni az előzményeit is.

Bélu

Rovarok - képregény ajánló

2023. augusztus 01. - Kalmár Tibi

Nehéz szavakba önteni az érzéseim. A "Rovarok" néha (gyakran?) inkább művészeti album benyomását kelti. Sokszor mintha csak kollázsok lennének, panelekbe zárt szavak, szétdarabolt mondatok. Aztán mégis tipikus képregényes, életképek jelennek meg, majd ki- és megint visszazökken. Tudom, mi az alap, hiszen van egy kerettörténet, de nem biztos, hogy ez a kötet alapja. Vagy a képregény alapja. Vagy nem is tudom. Ez egy igazi graphic novel, ami érzéseket közvetít, és a vizuális megoldások - ahogy már írtam - inkább alternatív művészeti megvalósítások.

Itt nincsenek hősök, nincsenek jók, rosszak, nyertesek, győztesek. Egy olyan történetben, mint ez... Lehetetlen. Képzeljük el, hogy német vagy német származású emberkék vagyunk. Tudjuk, hogy nagyapa a második világháborúban volt, tudjuk, hogy járművekkel, szállítással foglalatoskodott. Valakinek ezt is kell. Ellátmány vinni a katonáknak, sebesülteket, utánpótlást szállít. Valakinek ezt is kell, sőt, szükséges. Na meg ilyen helyzetben sok embert besoroznak akarata ellenére is. De az igazság az, hogy 17 évesen önként jelentkezett, Waffen-SS katona volt. Gyilkolt, rombolt, égetett. Meggyőződéses náci volt, élete végéig.

Nincsenek hősök, mert bármennyire is hangzik ez jól vagy szépen, igazi hős az, aki életeket ment. De ha másét elveszi, akkor valami más. Nincsenek jók, csak kevésbé rosszak. Vannak áldozatok, sőt, szinte csak azok vannak. A nagypapa történetei a saját szemszögéből kerülnek terítékre. A meggyőződés által minden jogos, mindenki szerencsétlen, gyáva, megérdemelte. Az ártatlanok, a civilek, a védtelenek. Azok, akik bűne csak annyi volt, hogy megszülettek, hogy valamilyen hitű, nemzetiségű, akármilyen. Nem olyan, mint ők.

A képregény fekete-fehér, de inkább azt mondanám, hogy fekete, és néha annak a hiánya. Ebben a kötetben ez sokkal kifejezőbb, mert átjárja a gyász, a szomorúság. A boldog pillanatok is a legtöbb esetben valaki kárára vannak, így valójában sötét momentumok. Az agyatlan pusztítás, valaki vagy valami nevében, abban hinni, hogy ettől jobb lehet a világ, vagy fene tudja. Igen, jellemzően gyilkolás által lesz jobb az emberiség. Persze...

Düh, félelem, harag, tehetetlenség, szomorúság és sok minden egyéb. Nehéz szavakba önteni az érzéseim.

Dobozváros (regény) bemutató

dobozvaros026.jpgRegényekről viszonylag ritkán írunk bejegyzést, pedig mind a ketten szeretünk regényeket (is) olvasni. A közösségi finanszírozásból megvalósult Dobozvárosra 2022. októberben lehetett „előfizetni”, és több szempontból is geek cucc ez a gyönyörűen illusztrált könyv.

Lakatos István talán legnagyobb rajongójaként mondhatom, hogy majdnem minden általa készített képregény megvan a polcon, és néhány eredeti rajzot is sikerült becápázni anno tőle. Így tettem szert eredeti Lencsilány oldalakra és a csilis bab receptjének egyik oldala is a gyűjteményem része.

Így egyértelmű volt számomra, hogy a megújult Dobozvárosra is előfizetek, amint lehet. A projekt sikeres lett, viszonylag gyorsan összejött is a célul tűzött pénzösszeg, és kis csúszással, de meg is kaptuk a várva várt regényt.

Megérte várni rá. Sajnos hamar a végére értem, és nem azért, mert rövid (280 oldalnál több a regény terjedelme), hanem mert nem tudtam egyszerűen letenni. Annyira megfogott Zalán és Székláb kalandja. Szerintem egy igazán értékes történet, ami rengeteg tanulságot tartogat az olvasónak.

Zalán békésen éli átlagos életét szüleivel, amikor egy napon bekopogtat hozzá Székláb, egy csapzott öregember, aki a segítségét kéri… Vagyis csak annyit kér, hogy álljon be mellé inasnak, mert olyanja pont nincs, és egyébként is a szüleit már régen elrabolták a dobozvárosiak, és felfújható gumiszülőkre cserélték őket, így nem igazán kellene otthon maradnia.

image.pngA regényben csodát csoda követ, Zalán Székláb mellett sok furcsaságnak lesz a szemtanúja, és annak ellenére, hogy az öreg kifejezetten megtiltja, hogy Dobozvárosba menjen, mégis szülei kiszabadítására szövögeti tervét.

Nem szeretnék többet elárulni a történetből, de igazán fordulatos, izgalmas, és csattanókkal teli. Lakatos humora fárasztó, de a szó jó értelmében (én is pont ilyennel vagyok megáldva). A poénjai nem mindig egyértelműek, nem direktek, sok rejtett bonbont kell kihámozni a szövegből. Valami csak egy fejezet elolvasását és a könyv becsukását követően esett le, de akkor nagyon.

dobozvaros025.jpgGyerekkönyvnek aposztrofált mű ez, viszont néhány fejezet nálam átlépte egy gyerekkönyv erőszak, illetve realizmus szintjét. De az egész elolvasását követően inkább mondanám mégis annak. Bár aki ismeri a Mester műveit, pontosan tudja, hogy melankolikus, sokszor abszurd, és thrillerbe, horrorba fordulók. A könyv rajzai viszont egyáltalán nem ezt hangsúlyozzák. A történet sokszor King Setét Torony című regényfolyamának egy-egy részéhez hasonlított, ott is történtek viszonylag abszurd dolgok, amik semmilyen módon nem kerülnek megmagyarázásra, mert minek is. Egyszerűen úgy van, és kész. Lépjünk túl rajta.

A Dobozváros szereplői mind-mind szerethető, aranyos, kedves kis lények, legyen akár átlagos(nak tűnő) mosómedve, vízimanó, patkány, hisztis kecske, vagy hatalmas sárkány. Egyértelműen a legfontosabb tanulsága a könyvnek, hogy mindenki egyedi, csodálatos, és megismételhetetlen. A másik a környezetvédelem fontossága, de nem egyszerűsíteném le ennyire, mert ez sokkal bonyolultabb. Ezeken kívül szerintem még az emberek elhidegülése, az igazán fontos dolgoknak silány, rövid életű, felszínes dolgokra cserélése ellen is tiltakozik, amit a mai viszonyok között még inkább meg tudok érteni.

A könyvben helyet kapott egy folytatás, képregény formátumban, ami hihetetlen jó, nem gondoltam volna, hogy néhány oldal (14) majdnem akkora hatással lesz rám, mint a regény maga. A képregényen felül néhány vázlatrajzot, magyarázatot, és egy alternatív történetszálat kapunk két oldalban, ami kicsit eltér a végleges regényváltozattól.

Hogy rákerül-e a könyv az évente újraolvasós könyveimet tartalmazó listára? Egyértelműen igen. Nagyon jó élmény volt.

Bélu

1.jpg

Dracula képregény

img_20230704_204855.jpgBeindult a képregényes nagyüzemi olvasás. Megembereltem magam, és most már rendesen írok is, nem csak olvasom az Usagit, mert ahhoz van kedvem. A mai alanyunk a 2021-ben megjelent Dracula rendezői kiadása, vagy mi. A képregény fekete-fehér változata ugyanis tartalmaz egy csomó plusz tartalmat az „egyszerű” színeshez képest.

A képregényt Bram Stoker regénye alapján Kiss Ferenc írta és Várai Artúr rajzolta. A képregény látványvilága betegesen király. Kiemelném, hogy a vámpírokba rejtett szexualitás ilyen formában tökéletesen jön át, igazából nincs is elrejtve. Várai rajzai gyönyörűek, részletgazdagok, és ahogy már írtam, szexik és rémesek is az alakjai egyszerre. Tökéletesen érezteti a helyszínek szagát, a pislákoló fényekkel megalapozza a horrorisztikus és titokzatos hangulatot.

A képregényre simán rányomnám a 18-as karikát. Először is, mert vámpíros horror, másodszor meg, mert iszonyatosan szexi. Biztosan nem adnám gyerek kezébe a meztelenkedő vámpírnénik miatt sem. Tudja meg később, mi a jó.

A képregényben Vladot előző életében (a 15. században) hatalmas tragédia éri, ugyanis szerelme, Ilona önkezével vet véget életének egy árulás miatt. Vlad ezért hatalmas haragra gerjed, és a kereszténységnek hátat fordítva vérszopónak áll. Körbeveszi magát egy csomó feleséggel, és újakat is rendszeresen toboroz, hogy együtt duhajkodjanak a vérgőzfürdőben.

img_20230704_205133.jpgJonathan Harker ügyvédbojtár főnöke utasítására indul Erdélybe néhány száz évre rá, hogy segítse a gazdag erdélyi nemes ingatlanvásárlását, azonban hamarosan belekeveredik élete legnagyobb harcába. Vlad ugyanis Jonathan szerelmében elhunyt hitvesét látja, és meg akarja szerezni háremébe.

A képregényben feltűnik még Van Helsing, akit Sir Anthony Hopkinsról mintázott a rajzoló, ennek okát pedig a képregény végén található utószavakban bővebben is elolvashatjuk. A rendezői változatban helyet kapott néhány infómorzsa a karakterekről, valamint a képregény forgatókönyve is. Egy igen összetett munka ez.

A képregény ragasztott papírkötést kapott, és őszintén szólva szerintem ez a képregény megérdemelt volna egy keményfedelet. Kicsit nehezen lapozható kesztyűben, nyeklik-nyaklik a nagy terjedelmű, széles TPB. Ugyanis, mivel fényes papírt kapott, így én csak kesztyűben nyúlok hozzá, mert rajta maradna az ujjlenyomat.

Aki szereti a vámpíros sztorikat, annak ez a képregény kihagyhatatlan darab. Ezen felül nagyon magyar a cucc, és a szerzők igényesen nyúltak hozzá a témához. Egyszerre elrettentő és szórakoztató darab, egy csipetnyi humorral is fűszerezve (de csak annyival, amit a műfaj elbír).

Bélu voltam, sziasztok!

Oppenheimer

Most mindenki a Barbieheimerről beszél, és mi sem maradunk ki a sorból. Legalábbis ami az Oppenheimert illeti. Megkockáztattuk az ülőgumóink épségét, és beültünk a három órás játékidővel fenyegető Nolan filmre.

Nolantől az Eredet és a Sötét Lovag trilógia ugrik be egyből, mint egyértelműen pozitív alkotások, de nem vagyok nagy rajongója a rendezőzseninek. Ízlések és pofonok. Az Oppenheimer beszámolómat a saját benyomásaimra alapozom, nem olvastam róla kritikákat, és sosem akarok én sem kritikát írni, mivel nem érzem magam felhatalmazva rá.

Amikor a főbb szerepeket játszó színészek listájára néztem, nyilvánvalóvá vált, hogy Nolan a karakterekre kívánja helyezni a hangsúlyt. Tényleg remek színészekkel rakta tele filmjét, nem spórolt semmin. Cillian Murphy lehet Nolan egyik kedvenc munkatársa, elnézve az eddigi nem kevés közös munkájukat. Rajta kívül egyértelműen fő szerepet kapott Robert Downey Jr., Florence Pugh, Emily Blunt és Matt Damon, de a jelentéktelenebbeknek tűnő mellékszerepekben is gyakran foglalkoztatott arcok és befutott színészek kaptak lehetőséget ismét bizonyítani. Gary Oldman ismét egy elnöki jelmezbe bújhatott, amiben tényleg jól érezte magát.

A film vége éppen a tűréshatáromon talált meg, így azt kell mondanom, hogy tényleg baromi hosszú a három óra, viszont nem sok üresjárat volt benne. A történet több szálon fut, ezért nagyon figyelni kellett, hogy éppen ki kivel van, vagy ki kicsoda egyáltalán. Rengeteg név hangzik el, a fizikusok és egyéb tudósok (elnézést kérek az egyéb jelzőért) mellett számtalan politikai csata harcos felei is említésre kerülnek. A film amellett, hogy a háború megnyerését előmozdítani hívatott kutatás, az atombomba megalkotásának folyamatát mutatja be, emellett politikai thrillerként is működik, és inkább ez dominált.

A filmnek egyetlen szerethető karaktert nem sikerült bemutatnia, és maga Oppenheimer megosztó erkölcsi és politikai nézetei, a kommunistákkal fennálló kapcsolatai, a szakszervezetezés, majd a bombával kapcsolatos etikai kérdések kapnak hatalmas hangsúlyt benne. Utóbbiak valamilyen szinten tényleg érthetetlenek. Mit gondolt? Csinálunk egy bombát, amivel csak fenyegetjük az ellenséget?

Hogyan válhat egy ünnepelt hősből közellenség? Ez is kiderül, és egy jelentős mozzanat alapján teljesen arra az álláspontra juthat a néző, hogy bizony a demokrácia nem mindenkié, és akár egy demokratikusnak mondott országban is előfordul olyan, amikor egy meghallgatást előre megírt forgatókönyv alapján folytatnak le, és előre megírt ítéletet mondanak ki valaki felett.

Viszonylag kevés humorral operál az Oppenheimer, de a humorbonbonokat jó helyen durrantja el, nem szólnak akkorát, mint egy atombomba, de kicsit enyhítenek a film nyomasztó hangulatán.

És ne felejtsük el Ludwig Göransson fantasztikusan megkomponált zenéjét. Nekem kicsit harapott a Hans Zimmerből a csávó, mert eléggé az Eredetre hajazott a zene, de a hideg rázott, amikor megszólaltak a kürtök egy adott pillanatban.

Ennek ülepednie kell még, mint az atombomba felrobbanását követő porfelhőnek. Érdemes lesz majd még egyszer megnézni, hogy minden letisztuljon, mert tényleg elég nehéz, viszont katartikus élmény volt.

Predator - A fogoly

pc.jpgEgyetlen füzetnyi képregényről bejegyzést írni lehetetlen feladatnak tűnhet, de azért én mégis megpróbálom. A Predator (Alien/AvP) univerzum már számtalanszor bizonyította, hogy egyetlen füzet is tud hatalmasat ütni, és hogy bárkinek meg lehet adni az esélyt, hogy ehhez a világhoz hozzátegyen, mivel hatalmas lehetőségeket tartogat. Jó, ha engem kérnének fel, hogy rajzoljak ilyen képregényt, finoman visszautasítanám. Esetleg ha írásról lenne szó…

A Predator – Captive (vagyis fogoly) képregény Gordon Rennie (író) és Dean Ormston (rajzoló) közös munkája. Rennie nem arról híres, hogy milyen jól köti le a felesleges gyomorsavat, hanem például A Bosszú című képregényről is. Dean Ormston rajzairól pedig lerí, hogy sok Mignolát látott, bár színezve már más a képi világa, mint fekete-fehérben. Egyébként ő rajzolt több Dreddet (Raptaur, Judgement Day) is, amiket olvastam korábban.

A Fogoly képregény, ahogy mondtam egyetlen füzet, és totálisan összeér magával, önmagának keretet adva. Adott egy érdekes, emberek által létrehozott, Kupolának nevezett intézmény, ahol egy rejtélyes lényt tanulmányoznak a szkafanderbe bújtatott tudósok. Ez a lény, ahogyan a képregény címe is elárulja, egy Predator, a tökéletes, kifejezetten ragadozásra kifejlődött agresszív lény, akit mindenféle feladattal fárasztanak, miközben a fő céljuk, hogy megtanuljanak vele kommunikálni.

Itt következik a SPOILER!

Nem sikerül a terv. 

SPOILEREK VÉGE!

rco004_1490089126.jpgElég sok Predator képregény egyfajta társadalomkritikaként működik, és valamennyire a fogoly is egy ilyen darab. Igazából simán olvastam volna tovább, de kerek egész, egyáltalán nem érződik rajta a terjedelmi korlát. Értem itt ez alatt, hogy elhangozhatott a kiadónál, hogy „Gordon, Dean, izé, egy füzetnyi predatoros képregény kellene most!” Amire az alkotók ennyit válaszolhattak: „Csak? Egye fene, csináljuk!” Megcsinálták. Rohadt jól néz ki a végeredmény, és tényleg szórakoztató darab.

Hamarosan újabb predis képregénnyel jelentkezek. Rákaptam most ezeknek az ízére.

Bélu

Műsorváltozás a papírmoziban

img_20230708_173036.jpgFurcsa ötletnek tűnhet egy olyan könyvről írni, ami képregényekről szól. Bayer Antal régóta a hazai képregényes szcéna egyik doyenje, akivel számos eseményen lehet találkozni, beszélgetni. És természetesen lehet a saját (Nero Blanco Comix) kiadványaiból is vásárolni, aminek nagyon örül. Szoktam is tőle vásárolni.

Ahogyan sokan közülünk, Tóni is ebben a közegben él a leginkább, mondhatni, a képregényes események helyszínei az ilyen emberek természetes élőhelye, a közeg, amiben igazán otthon érzi magát. Tóni nem csak rajong, de ért is a képregényekhez. Sokéves képregényes életben való részvétele után hatalmas tapasztalata és tudása is van a témában.

Ezért, amikor megveszek egy Nero Blanco kötetet, szívesen olvasom Tóni sok kutatómunkával járó elő- és utószavait. Nagyon jó, hogy érthetően is megfogalmazza azt, amihez én nem értek, de nagyon is szeretek róla olvasni, és tanulni. Az európai képregényekhez fűződő különböző történetek mindig megfognak.

A hazai képregénykiadásról eddig nem sokat olvastam (Pepita Ofélia és a Rejtő-Korcsmáros kötetek ugranak be hirtelen), viszont most a Műsorváltozás a papírmoziban című kötetben egy, számomra legalábbis, átfogónak ható tanulmányt olvashattam el.

img_20230708_173126.jpgBayer a hazai képregénykiadás történetét a kezdetektől, az „átkostól” mutatja be, amikor lényegében monopolizálták a képregényalkotást és kiadást, majd szépen fokozatosan a szabad piac kialakulásának és a hazai „műhelyek” tevékenységének szentel kiemelt figyelmet. Nagyon örülök, hogy azért elég sok említett alkotóval sikerült már találkozni egy-egy eseményen. Ezen kívül a képregénykiadás problémáiról és az alternatív beszerzési lehetőségekről is ejt néhány szót.

A kötet második részében hatvan olyan képregényt mutat be nekünk, amiket jelentősnek tart az újabb magyar képregények közül. Tóni kiemeli, hogy ez egy szubjektív lista. A hatvan képregényt pont olyan mértékben mutatja be, hogy ezekből a néhány mondatos elemzésekből kiderült, hogy melyik az, ami nekem is tetszene, vagy éppen melyik nem. Megvallom, néhány címet (nyolcat) felírtam azok közül, amiket nem olvastam még, és beszerezhetőek még egy-egy webshopban.

Nem kritizálva az író gyűjtését, azért megjegyezném, hogy én biztos a listára tettem volna néhány egyéb kötetet is. Az utóbbi években próbáljuk a blogon is nyomon követni a magyar képregénykiadásokat, de mindent beszerezni lehetetlen, ezért korlátok közé szorulnak az ismereteim. Mégis, egy-két címet hiányoltam a legfontosabbak listájáról (másokat pedig levettem volna nyilvánvalóan róla).

img_20230708_173055.jpgPádár Ádám és Szebeni Péter neve említésre került a kötetben többször is, viszont kimaradt a Céltalan című képregényük a felsorolásból. Ez a kötet volt az, ami a magyar képregények iránti érdeklődésemet felkeltette. Szerencsére Péter Testvérek című képregényét is sikerült beszerezni, ami minden újabb olvasással újabb értelmet nyer.

Lakatos István Lencsilánya bekerült a könyvbe, viszont a Rájás Gerbaud (Frappáns, de kellemetlen) már kimaradt. Pedig az egy mestermű. Újra is fogom olvasni hamarosan.

Ugyancsak lemaradt a listáról Machinek Miklós Shelly-je, amiről korábban már írtunk ikertornyos bejegyzést az oldalra. Az a képregény mind anyagminőségben, mind rajzaiban szerintem egy etalon, miközben a története sem kutya.

Csodálkoztam, hogy a listába nem került be a Nero Blanco és Pepita Ofélia gyűjteményes kötet, amit én szintén többször újraolvastam. Szeged közel áll a szívemhez, így jó volt újra látni ilyen módon is.

Persze, mindenkinek mást jelent a jelentős magyar képregény fogalma. Kíváncsi vagyok, Olvasóink közül kinek melyik darab jut először eszébe, amikor magyar képregényről kérdezik.

Kommentben várjuk a saját listátokat.

Szóval, aki szeretne egy igazán érdekes, és egyben szórakoztató szakkönyvet olvasni, Bayer Antal: Műsorváltozás a papírmoziban című könyvét jó szívvel ajánlom. És azt is, hogy zaklassátok Tónit a rendezvényeken, mert szeret mesélni is.

Én a könyvet a Képregénymarkettől szereztem be, mert mostanában, egyéb fárasztó, de eredménnyel járó elfoglaltságaim mellett (szakjogász lettem) nem volt idő eseményekre járni. Szóval itt a linkje, ha megrendelnétek.

Bélu

Tex Classic #1

Kezdem magam végre utolérni, és újra fel tudom venni az olvasás fonalát. Ezúttal a Tex Classic námbör vánját olvastam el, más néven a Két zászló között című kötetet.

Gianluigi Bonelli és Aurelio Galleppini képregényét a Frike és a C.S.A. Comics hozta el nekünk. 2022-ben indult a sorozat és immáron a harmadik részénél tart. 

Soha nem olvastam még Texet, viszont Tibi nagyon kardoskodott mellette. Jól tettem, hogy ajánlása szerin beszereztem, mert ilyen képregényekre is szükségem van. Western, miközben akciófilmbe illő látványvilága van, és poénokban sem szűkölködik. Tex Willer szerintem az egyik kedvencemmé nőheti ki magát, pedig Bonelliék nem találták fel a spanyol viaszkos vásznat. Végül is fumetti rajongónak vallom magam, miért maradna ki pont a Tex…

Rohadt jó a Tex. Ennyivel be is fejezhetném ezt a kis bejegyzést. Viszont nem akarom. Tex laza, szórakoztató, néha pedig pont az ellenkezője, bölcselkedő és szívfájdító. Nem letehetetlen olvasmány, nincsenek benne százméteres cliffhangerek, mégis… Hangulatot, világot teremt, és tényleg, néha hallani a lovak dobogását, vagy a puskák ropogását, vagy éppen a dinamitrudak halk pukkanását.

Tex nem szeret ölni, mégis néha rákényszerül, mivel őt sokan el akarják tenni láb alól. A rabszolgaság eltörlése miatt annak ellenére, hogy texasi arc (tehát déli), átáll az unionisták oldalára, és az ő javukra tevékenykedik, mint felderítő. Tex furfangosan dolgozik, és kerüli a balhét, viszont az mégis mindig megtalálja. Társával, Damned Dick-kel többször kerülnek életveszélyes helyzetbe, mire végül úgy döntenek, kilépnek a háborúból (ezt ugye elég nehéz lehetett akkoriban megtenni, tudtommal a dezertőröket sehol nem ünnepelték).

A képregényben részt vehetünk a kisebb csihi-puhikban, de az egészen monumentális csatákból is kijut az olvasónak. Bonelli bácsi írt egy háborús történetet a békéről. Szerintem szuper lett.

Azért, hogy ne csak a kesergős végét fogjuk meg ismét a dolognak, azért kiemelném, hogy a képregény finom humora olyan szituációkban rejlik, mint például amikor Tex bemegy a helyi vegyesboltba dinamitért, és csak annyit kérdez az eladó, hogy mennyi kellene. Nem ám, hogy minek az neked, vagy hívom a sheriffet! Persze, negyven rudat simán adok. Köszönöm a vásárlást! Várlak vissza legközelebb is.

Én biztosan be fogom szerezni a sorozat többi részét is. Egyrészt képregénytörténeti kitekintő kicsit (1970-es képregényekről van szó), másrészt rohadt szórakoztató darab. Az olaszok amúgy is a szórakoztatásra mennek rá, ami manapság sokaknál elkél.

Bélu voltam, sziasztok!

Overkill képregény

img_20230705_130124.jpgA mai képregénybemutatóm ismételten csalódott hangvételű lehetne, ha nem gondoltam volna már előre, hogy megint egy „giga-trash” cucc került a kezembe. Paul Jenkins író 2001-ben megjelent Overkill című képregénye egy crossover, Witchblade, Darkness, Alien és Predator is van benne, esetleg még elfért volna benne egy Batman, Terminátor vagy Halál bíró. De simán céltalan ezek nélkül is.

Az Overkill két része is egy impulzusvásárlás eredményeként került a polcomra. A gyönyörű borító megfogott, és a belső rajzok is igen pofásak, azt kell mondanom. A rajzolók haraptak kicsit a Capullo-ból, ami a stílusukat illeti, de ennyi. Igazán több pozitívumot nem is tudok felsorolni.

Adott a forróságban szenvedő New York, ahol Jackie-n (Darkness) kívül más is tizedeli a maffiát. Ugyanis találnak egy raktárat tele megcsonkított, részben megnyúzott hullával. Sarah Pezzini nyomozót (akinél a Witchblade van) bízzák meg az ügy felgöngyölítésével, aki egyből szegény Jackie-t molesztálja. Sarah néha teljesen céltalanul, de még a szoftpornót el nem érő szinten levetkőzik melltartóra és bugyira, hogy úgy csapjon össze a nyáladzó Aliennel, vagy Predatorral. Valahogy, amikor egy-egy kézfej váratlanul elválik a gazdájától, mindig oda lyukadt ki a hölgy, hogy ezt a trükköt mégis hogyan csináltam? Hát bakker, sehogy, mert nem rajzolták meg azt a kockát drágaságom, mert lusták voltak.

img_20230705_132653.jpgHa Ti se értitek, mi a fene folyik itt, azt megértem. A nyúzott hullákért az éppen aktuális Predator a felelős, akinek olyan kevés esélye van két hősünkkel szemben, mint hóembernek a szaunában, de azért erőltetjük. Hogy ezek az idegen lények hogy kerültek a Földre, ne is firtassuk, szerintem az író maga sem tudja. Minden fuck-ra jut egy kézlevágás, vagy felnégyelés, és kész is a tökéletes történet. Ja, nem. Az a baj, hogy ennyi erővel tényleg bárkit összeereszthetnénk egy arénában, és nézzük meg, ki végez a másikkal előbb.

A Witchblade és a Darkness erőssége a képi világa, és sajnos ennyiben ki is fullad az egész. Anno már próbálkoztam velük, viszont egyáltalán nem jöttek be. Az AvP miatt viszont muszáj volt egy próbát tennem ezzel a hulladékkal is.

Vagyis hát, ez egy tökéletes képregény, privátban írjon, akinek kell a gyűjteménybe, jóárasítva megbótoljuk…

Na de komolyra véve a szót, ez a képregény nekem egyáltalán nem tetszett. Nyilván megvan a közönsége, de az biztos, hogy nem én vagyok. Szép, de üres.

Bélu

img_20230705_132009.jpg

süti beállítások módosítása