Régen olvastam már a Gyűrűk Urát vagy a Szilmarilokat, vagy bármit, ami Tolkien. Mostanában minden olvasásra szánt időmet Karinthy Pistikéje és a képregények teszik ki. Ja és sosem játszottam szerepjátékokkal.

Én vagyok tehát az ideális alany, hogy Nemes Annamária (Aventisz) Szilmarilok és szerepjátékok által inspirált képregényeiről írjak itt a blogon. Tibi koma javaslatára szereztem be őket, és nem csalódtam.

Elsőként az Alma és Bodza képregényt szereztem be, és Tibi nem szólt, hogy miről is szól ez a darab. Két tünde szerelméről egyébként, és annak ellenére, hogy a bal oldali fiúnak néz ki, a jobb oldali mégsem lány. Ezt hívják művészi szabadságnak.

Miután a képregény rajzai nagyon szépek, be kellett szereznem a többit is. Az a helyzet, nem tudom eldönteni, melyik tetszett a legjobban. Igazából az összes ugyanolyan igényes, cseppnyi humorral. A tündék szexik, szépek, állandóan vigyorognak, mint a vadalma, ahogy rájuk nézel, egyből jobb kedved lesz tőlük.

Az üresség egy éberkómában lévő tündéről szól, a Hart, No! rejtélyes bújócskára hív, míg az Ékesebb egy Szilmarilnál Melkor (ő volt a gonosz Tolkien könyvében, Sauron „apja”) egy csínytevését tárja elénk.

A képregényekkel egy problémám van, borzasztóan rövidek (Bodzáék a leghosszabbak, 44 oldallal). Ezekből simán olvasnék, nézegetnék többet. A kis füzetkék igényes, minőségi megjelenést kaptak, szép fehér papírra (Alma és Bodza története vastagabb borítólapot kapott). Szóval, aki még csak szemezett ezekkel, fejezze be, és szerezzen be egyet mindből. Ezért a röhejes néhány száz forintos árért igazi gyöngyszemeket csaklizhattok be.

Remélem kapunk még tündesztorikat. De addig is újra lehet olvasni mindet.

A képeket Aventisz szerzői oldaláról szerváltam: https://www.facebook.com/aventisz

Az összes emlegetett képregény kapható a Képregénymarket oldalán:
https://kepregenymarket.hu/shop_search.php?search=aventisz

Bélu voltam! Sziasztok!

Mindenki ismeri azt az agyszaggató érzést, ami akkor fog el minket, amikor november másodikától megszólalnak a különböző üzletekben a karácsonyi hangulat megteremtéséért felelős nóták. Ilyenkor nem hogy megjönne a hangulat, inkább elmegy az ember életkedve. Természetesen erre rásegítenek a TV-ben látható reklámok is, az ordító békákkal, mikulás sapkákkal, fenyőágakkal, black friday-jel, akciókkal, amik tudjuk, hogy nem is azok. Csak vásárolj minden sz@rt, mert fogyasztói társadalomban élünk.

Nem akartunk mi is olyanok lenni, akik már november elejétől bombáznak Titeket a karácsonyi ömlengéssel. Viszont november 22-e egy olyan film 25 éves amerikai premierjének dátuma, amire sokan emlékeztek. Ez pedig a Turboman baba, bocs, akciófigura főszereplésével készült Hull a pelyhes. Az eredeti, nem hivatalos premier a Mall of Americában volt, 1996. november 16-án. Nem véletlen, a Mall of America sokat szerepel a filmben… lehet inkább ez a cég a főszereplő.

Egy munkamániás apuka, Howard klisés karakterét kapjuk Arnold Schwarzenegger testében, aki elhanyagolja a családját, még karácsonykor is. Mindenütt Hull a pelyhes és Csendes az éj, errefel a csávó még most is telefonálgat a kuncsaftokkal, hogy még egy bútort rájuk sózzon. Szegény Anakin Skywalker meg otthon várja a Tatooine-on az apukáját. Ja nem, az egy másik film. Csak a színész ugyanaz. A kis Jamiet az egykor jobb napokat megélt gyerek Jake Lloyd alakította.

Arnold Schwarzenegger családi komédiáit sokan szeretik, és még többen nem szeretik. Én előbbiekhez tartozom. Szerintem simán jól álltak neki az olyan szerepek, mint az Ovizsaru óvóbácsi rendőre, vagy éppen ebben a korrekt kis családi vígjátékban a kiégett családapuka karaktere.

A filmben a kis Jamie minden vágya egy Turboman akciófigura, mert az apja lekéste a karatevizsgát, és ezzel meg lehet venni a gyerek szeretetét. Turboman viszont mindenütt elfogyott karácsonyra, így különböző vadabbnál vadabb ötletei támadnak, hogy szerezzen egyet. Meg akarja venni az utolsó darabot, zaklatva az épp hazafelé tartó édesanyát, megveri a télapókat, köztük egy kisembert, továbbá egy afroamerikai postást, Myront, aki végig a főbb ellenfele a vadászatban, ugyanis az ő gyereke is természetesen Turbomant szeretne karácsonyra. Többször visszatérnek különböző okoknál fogva a Mallba, mert olyan keveset mutatták, és teljesen indokolt dramaturgiailag.

Howard ahol csak tudja, megsérti szegény Jamie lelki világát, ezért már majdnem feladja a kutatást, viszont… Egy bakinak hála a karácsonyi kapitalista Turboman felvonuláson Howard betéved a Turboman díszletei közé, ahol puszta véletlenségből ráaggatják a szuperhős jelmezét. Myron viszont leüti a Turboman ellenfelét játszó színészt, így ő lesz Agyhalott kapitány (vagy ki), és a film végén egy vérre menő csörtében küzd meg Howard és Myron, aminek csak a postás lehet a vesztese. Amikor Jamie megtudja, hogy apja Turboman, odaadja Myronnak a figuráját, hogy az a gyerekének adhassa. Kis önzetlen.

A film tökéletesen megmutatja nekünk, hogy hogyan ne viselkedjünk karácsonykor, és azt is, hogy az emberek mennyire képesek meghülyülni ilyenkor. Ezt a koronavírus azóta hatványozottan megmutatta karácsony nélkül is, emlékezzünk csak a wc papír forradalomra, de voltak lehet azóta cifrább dolgok is.

A film engem kikapcsolt, tiszta ’90-es évek, és meghozta a karácsonyi hangulatomat.

Bélu voltam. Sziasztok!

Tavaly áprilisban (pontosabban 2020 április 22.) egy olyan képregény(sorozat) látott napvilágot, amelyre már nagyon készültem. Nem azért, mert a kedvenc szuperhőseim szerepelnek benne, nem is azért, mert egy film vagy sorozat kapcsolható hozzá. Az író egy amerikai "srác", Eric Skillman, aki az írás mellett designer, art director. Könyvei, filmjei és dokumentumfilmjei mellett van pár képregénye is, ami talán annyira nem ismerős itthon. Ha valaki mégis kíváncsi lenne, keressen rá a "Liar's Kiss" című kötetre. Ami még érdekesebb, és igazából ezért vártam nagyon ezt a szériát, mert a rajzait Felvidéki Miklós készítette. Már 17 évesen ismertté vált képregényes rajzolóként, az azóta eltelt 15 évben pedig nemcsak a képregények („Noname”, „Némajáték”, „Papp Laci - A londoni olimpia bajnoka”, „A fiú, akit Zsuzsinak hívtak”) és illusztrációk, hanem az animációs filmek területén is nagyokat alkotott. Stílusa könnyen felismerhető, kicsit régi stripes, kicsit reklámgrafikás, nagyon művészi, nagyon jó összhatást kelt. Személyes kedvenceim közé tartozik, igaz, mindig ezt mondom. De ez a sok remek hazai művész hibája, nem az enyém!

Az "Action Journalism" sorozat digitális formában jelent meg, természetesen angol nyelven. A comiXology-n hetente jelent volna meg az ötrészes széria, de volt benne pici csúszás. Ettől még ugyanúgy vártam a következő számot, és nem is csalódtam a folytatásban. Nem is reméltem, hogy bármikor nyomtatott formában vehetem kézbe, azt pedig végképp nem, hogy magyar nyelven. Erre idén, február kilencedikén a kilencedik.hu bejelentette, hogy "várhatóan még tavasszal" (ebből ősz lett, de sebaj) jön „Kate Kelly – A tettre kész hírvadász”. 98 oldalon, a teljes sorozatot tartalmazva, majdnem A4 méretben, ahogy kell. Öröm a köbön! Vagy akár a kilencediken. ;)

A nagy formátum külön jól áll ennek a kiadványnak. Igazából lehetne A3 méretben is, mivel a témája az újságírás. A füzetek borítói újságok címlapjához hasonló módon lettek felépítve, ami nagyon ötletes. Az egész képregény "újságos", a szürkeárnyalatok, hátterek pontokból, pöttyökből vannak felépítve, ahogy ezt a régi újságokban láthattuk (vagyis a raszter, hogy picit szakmázzunk is). Az akció maga inkább filmszerű, gyors, nem egyszer teljesen meglepő fordulatokkal. Ezen sem kell meglepődni, mert a helyszín - javarészt - Új Árkádia, ahol az emberek mellett megjelennek földönkívüliek is, szuperhősök, meg... tulajdonképpen minden lehetséges. Amúgy a bennszülöttek csak Flippervárosnak nevezik ÁRKÁDiát (pun intended). Ja, és a képregény fekete-fehér, ami szintén nagyon jó. Eredetiben mindegyik füzet borítója külön színvilágot kapott, de igazából csak a fejléc (sorrendben: kék, zöld, lila, narancssárga és piros). A magyar változat, mivel gyűjteményes kötet, külön borítót kapott, természetesen Felvidéki Miklós munkája ez is. És teljesen színes. Ismerve az eredeti kiadványt bátran kijelentem, hogy a fordítás is nagyon jó lett, érezhető a rajongás a mű, illetve a képregényekért általában. Ez nagyon fontos, mert képregényt fordítani más munkát és hozzáállást igényel, mint egyéb irodalmi művet.

Megint elszaladt a ló, nem beszéltem még a képregényről. Gyors pótlás. Kate Kelly, a főszereplő a Hírvadász újságírója, riportere, aki mindig a történés sűrűjében van. Kérdés, hogy ő van mindig jó helyen, vagy vonzza a veszélyt, az eseményeket? Amikor először olvastam, nagyon Lois Lane-t láttam a karakterben, de Superman nélkül. Viszont van egy asszisztense, Danni Ulssen. Hogy is hívják a Daily Planet fotósát? Jimmy Olsen? Biztos véletlen. ;) És van egy feltörekvő újonc, Grant Russel, akiben erős a bizonyítási vágy. Erősen indít már az első füzet is: Kate az űrből tudósít, de bizonyos űrlények beleszólnak a békés eseménybe. Ők viszont nem annyira békések. A továbbiakban járunk tudományos kiállításon is, ahol remek, de veszélyes találmányok és tudósok is vannak, lesz majd lejáratási kísérlet, illetve jönnek a szuperhősök is! Ezek nem filozófiai esszék. Aki erre számít, nem jó helyen jár. Viszont nagyon szórakoztató, nagyon menő, nagyon pörög, nagyon szép, nagyon... minden!

Viszonylag kevés olyan film van, amit bármikor meg tudnék nézni és bármennyiszer, és a feleségemnek sincs tőle még herótja. Meglep, de ha megkérdezik, melyik a kedvenc filmem, nem nagyon tudnék válaszolni, vagy mindig éppen mást válaszolnék. Viszont a kedvenceim között foglal helyet (igen előkelőt), az éppen ma 18 éves Az Utolsó Szamuráj, amit tényleg bármennyiszer meg tudnék nézni.

Öregszünk, az biztos. Minden évfordulós bejegyzés rámutat erre, ha nem lenne elég az, hogy egyre inkább fáj imitt-amott éppen valami. No de, hogy a lényegre térjek.

Az Utolsó Szamuráj nekem a tökéletes film, és nem tudom megmondani, hányszor láttam. Ez is egy olyan darab, amit egy képkocka, egy hang alapján be tudok azonosítani, ha éppen odakapcsolunk a tévében.

Tom Cruise-ban az embereknek elég sok minden nem szimpatikus, viszont engem általában nem érdekel, hogyan él egy sztár, amíg másoknak nem árt az életvitelével. Megvallom, szeretem a munkáit, és nem nagyon tudok olyan filmet, amiben ne a maximumot akarná kihozni magából.

Az Utolsó Szamuráj is pont egy ilyen film. Maximálisan hozza a karakterét, Nathan Algrent, akit Amerikából szakajtottak Japánba, hogy kiképezze az új birodalmi hadsereget, akik háborúban állnak a szamurájokkal. Persze a haladás a fő szempont, meg egyeseknek a pénzszerzés, jó szaftos kis megbízások, egyebek. A haladás címszó alatt a még fiatal, tapasztalatlan császárt is szépen meg sikerül vezetni.

Úgy esik, hogy a japán birodalmi hadsereg hatalmas vereséget szenved a szamurájoktól (félnek tőlük, mint a kutya), és a csata végeztével már csak egy katona marad talpon, Algren kapitány. Szerencséje van, mert hősiessége miatt ahelyett, hogy elvágnák a torkát, fogságba ejtik (jó, persze a szamurájok becsületesek is, szóval ezért is nem ölték le, amikor tehették volna).

Algrent befogadják a szamurájok. Barátságot köt a szamurájok vezetőjével, Katsumotoval, akit a kétezres évek egyik legfoglalkoztatottabb japán színésze, Ken Watanabe alakított.

 A kapitány szépen fokozatosan megismerkedik a japán kultúrával, a szamurájok életvitelével, becsületességével, értékeivel, bátorságával, és rájön, hogy nem ők a rosszak ebben a háborúban. Végül tudjuk, Algren kapitány a szamurájok oldalán vonul a végső ütközetbe, ahol rossz véget érnek, viszont a becsületüket nem veszítették el.

Nagyon kevés olyan film van, amit bármennyiszer meg tudnék nézni, és még kevesebb az olyan, minek a végét mindig megkönnyezem. A film gyönyörű képekkel operál, a japán cseresznyefák, a szamuráj falu képe, a gyönyörű tájak, a számunkra idegen kultúra képviselői mind-mind hozzátesznek a hangulathoz egy lapáttal, mert tökéletesen működnek együtt, ez így ahogy van, kerek egész.

Ne feledkezzünk meg Hans Zimmer fantasztikus zenéjéről sem. Megvallom, a munkában is sokszor hallgatom Az Utolsó Szamurájt. Szóval a születésnapján újranézem ezt a számomra remekművet.

Bélu voltam, sziasztok.

Nagyon vártam a magyar Tex második kötetét. Most már nem várom, mert megérkezett, és elolvastam. :) Régebben szenvedtem olaszul is vele, mert olyan igazi klasszikus western, amit az olaszok nagyon éreztek (és a mai napig működik). A fiatalabbak talán nem tudják, vagy nem értik, de aki legalább harmincas, az bőven kapott Bud Spencer és Terence Hill filmeket. És nemcsak nézte, hanem szerette is, sőt, a mai napig örül amikor a TV-ben fut valamelyik. Jobb esetben (vagy ki tudja?) már régebbi filmekbe is belekóstoltunk, és ilyen filmekben ismertünk meg hatalmas neveket. Például: John Wayne, Clint Eastwood, Charles Bronson, Gary Cooper, James Stewart, Henry Fonda, Charlton Heston, de nagyon hosszú a lista, mindenki tudná folytatni. Aztán ott volt még egy rakás legendás könyv: Az ezüst-tó kincse, Winnetou, Bőrharisnya, Az utolsó mohikán (és ez a lista is nyitott marad). Bevallom, bár ezek inkább ifjúsági regények, mégis szívesen veszem elő néha mostanában is őket. Bár eredetileg talán a nosztalgia vezérel, de utólag mindig kiderül, hogy most is jók, csak éppen mást látok bennük. Szóval: csak bátran!

Megint elkalandoztam, szóval: vissza Tex barátunkhoz! Próbálom rövidre fogni. Nagyon régóta nagyon népszerű saját hazájában (1948 óta!), a mai napig akár 200.000 példány is eladásra kerül a képregény egy új számából. Tex Willer, aki vadnyugati hős, de nemcsak nagyszerű cowboy, hanem navahó indián törzsfőnök is. Fia, Kit pedig félig indián. Lehetne ezt még ragozni, de inkább olvasni, megismerni kell a karaktert. Minden másra pedig ott van az internet. ;)

Ezúttal Tex Patagóniába megy, ám ezt könnyű kitalálni, hiszen ez a kötet alcíme is. Egy régi barátja kérésére történik mindez, aki Argentínában katonatiszt. Egy harminc fős indián társaságot foglyul ejtettek, és ebben hatalmas segítség lenne egy olyan ember, aki kitűnő lovas, tud bánni a fegyverekkel és az emberekkel, minden helyzetben feltalálja magát, nem forróvérrel, hanem logikusan értékeli át a helyzeteket, ismeri az indiánokat, sőt, közülük való. Nos, Tex ezt mindet tudja, de még ennél többet is. Egy felderítő csapat vezetője lesz a pampákon, és a csikósok nem feltétlenül örülnek, hogy egy jenki parancsolhat nekik. De nemcsak a csikósok, hanem a tisztek között is van bőven, aki másképp látja a világot. Az argentin vezetők, politikusok és a katonai vezetők is azt látnák jónak, ha a helyi indiánok csatlakoznának hozzájuk, felzárkóznának a fejlődésben, civilizációban, és így tovább. Persze az sem rossz, ha ezáltal hozzáférnek a földekhez, az erőforrásaikhoz, az embereikhez... Kemény politikai történet, ahol nem mindig könnyű eldönteni, mikor ki a jó vagy a rossz. Persze vannak kivételek, amikor egyértelmű. De valahol mindenkinek igaza van. Ízlésem és hangulatom szerint kicsit talán túl hosszúra sikeredett ez a "bevezető" rész, nagyon sok ténnyel, sötét jelenetekkel, katonák, indiánok, és kevés akció. Már majdnem feladtam, amikor egyszer csak felpörgött az egész. Elindul a felderítés, a kutatás, a nyomozás. Cselszövések, trükkök, csaták, közelharcok, megfigyelések - van itt minden! Ám a politika rányomja bélyegét a hadsereg működésére is. Az elvárások és a módszerek megváltoznak időközben, és a mi jenki cowboy-indiánunk nehéz döntés elé kerül. Mert ő segíteni ment, de a hatalom már másképp szeretné "bevezetni a civilizációt". Bárhogy is dönt, annak következménye lesz, és emberi életeket követel.

Ahogy már mondtam, nekem kicsit nehézkesen indul. A kötet nagyjából egy harmada inkább építkezés, szövegcentrikus, de utána nagyon beindul, jön az igazi "texes" akció. Kell az alapozás, mert ez nem a vadnyugat, nem igazán ismerjük ezt a dél-amerikai kort és helyzetet. Pedig sokban hasonlít az északihoz, de mégis más, nem árt megismerni. Tehát: érdemes belevágni, mert végül nagyon Tex lesz, és azt szeretjük!

Alan Moore. Mindenki szereti. Na jó, ez nem igaz. A sok pozitívum mellett sok negatívum is van. Legyünk rendes magyarok, nézzük a dolgok rossz oldalát! Sokan mondják, hogy hatásvadász. Van benne valami, de aki képregényeket ír, eleve egy kicsit így gondolkodik. Van egy (vagy több, vagy az ő esetében borzasztóan sok) gondolat, amelyet próbál megosztani a világgal. Teszi ezt néha úgy, mintha a világ nem is számítana. Nagy cégeknek is dolgozott, jól megírt szerződésekkel, és ezek - főleg manapság - különböző adaptációkat eredményeztek. Moore pedig mindig morog ezek miatt. Nem adja a nevét sem a filmekhez, sem a sorozatokhoz, hagyják őt békén! Valahol persze igaza van. Azt is mondják, hogy gyakran esik túlzásokba, túlírja a műveit. Nos... Igen.

Másrészt viszont neki köszönhetünk nagyon sok, itthon is kedvelt címet. Watchmen. V for Vendetta (V, mint vérbosszú). From Hell (A pokolból). The Ballad of Halo Jones (Halo Jones balladája). Batman: The Killing Joke (Batman: Gyilkos tréfa). The League of Extraordinary Gentlemen (Különleges Úriemberek Szövetsége). Swamp Thing. Violator (Violátor). Promethea. Lost Girls. És még tudnánk folytatni.

Hová akarok ezzel kilyukadni? Ha nem lenne okkultista és anarchista, azt mondanám: Isten éltesse sokáig! Így viszont maradjunk annyiban: a ma betöltött 68 év után még sok eredményes évet kívánunk neki!

Idén augusztusban adtuk hírét itt a blogon a 2021 októberi előrendelési lehetőségeknek. Köztük a 2000AD Kiadónál a Megatropolist is említettük. Kétféle jelent meg belőle, egy gyűjtői, 200 darabra limitált keményfedeles, és a „sima” keményfedeles, ami szintén dögös megjelenést kapott. Nos, akkor a limitáltat sikerült megrendelnem, mivel rákattantam az alternatív Dredd sztorinak ígéretére. Összesen 96 oldalnyi tartalmat kapunk, amiben 84 oldal maga a képregény, a többi vázlat, borítóterv, és hasonló finomságok.

Októberben meg is érkezett a várva várt Megatropolis kötet, sikerült a kiadónak a vámot okosban elintézni, lényegében az első emailtől a képregény megérkezéséig egy hét telt el. A képregény egy nagyalapos megjelenést kapott, a belső borítólap után egy matt papírra nyomott grafikán a sorszámozás mellett a készítők aláírása kapott helyet (erre nem számítottam).

A készítők Kenneth Niemand író és Dave Taylor rajzoló (a Dredd: Ghost Townból már ismertem) fantasztikus munkát végeztek. A történet egy alternatív Dredd univerzumban játszódik, csak éppenséggel mindenki kedvenc bírója nélkül. Egy ízig vérig noir képregényt kapott, aki erre befizetett. Vagyis inkább futurisztikus noirt? Inkább olyasmit.

Főszereplőink John Rico (valszeg Dredd és Rico karakterének összedolgozása) nyomozó és társai. Megatropolis hasonló cipőben jár, mint az általunk is ismert Mega City 1. A korrupció, a bűnözés hatalmas méreteket ölt, amivel a rendőrség nem igazán tud megbirkózni. A képregényben minden főbb Dredd karakter megjelenik, kicsit másképpen, mint ahogyan emlékezünk rájuk. Booth elnök (akinek az eredeti történetben az atomháborút köszönheti a világ) itt (korrupt?) polgármester, Hershey bíró egy oknyomozó újságíró, Anderson egy jósnő, Fargo egy visszavonult tudós, McGruder főbíró pedig egy tanácsos, aki a polgármesteri rangra feni a fogát. És még sokan mások is megjelennek több-kevesebb panel erejéig.

Az egész sztori a Hershey újságírónő megölésére tett kísérlettől indul ki, ami egy nagyobb esemény előszele. Ja, igen, előtte megöltek egy rendőrt is, de amúgy is egy féreg volt. Szóval Hersheyt megmenti egy rejtélyes alak, aki (sisakjában) nagyon hasonlít a mi Dreddünkre, és kinyír egy halom korrupt zsarut. Emiatt törvényenkívülivé válik.

Most SPOILEREK következnek, ha esetleg valaki érezné az ingerenciát, hogy megrendelje esetleg a kötetet.

Fargo, a tudós, robotokat épít hobbiszinten, és a robot Dredd is neki „dolgozik”, szóval egy komoly összeesküvés van kibontakozóban Booth elnök khm polgármester ellen. Dredd, amikor rádöbben, hogy törvényenkívülivé vált (felteszi a kérdést: I’m not the law?), átadja magát a rendőrségnek, akik szitává lövik.

SPOILER VÉGE.

Vége az első könyvnek. Szóval ez még folytatást fog kapni, és nagyon remélem, hogy lesz legalább ilyen jó, mint az első volt. Egy limitáltra ismét megpróbálok majd befizetni.

Bélu voltam, sziasztok!

Néha az ember kevés képregényt vesz magához a hosszú hétvégén, így jártam én is. Miután október utolsó hétvégéjén elolvastam (ismét) a Halo Jones Balladáját, elkezdtem kutakodni a google drive-omon, ugyanis Tibivel rengeteg képregényt boltoltunk meg egymással az évek folyamán, hátha találok ott valamit. A mai alanyom a 2000AD Kiadó által a koronavírusjárvány kitörésekor ingyenessé tett képregény, amit ezalatt az egy év alatt elfelejtettem. Ez a Rogue Trooper, a 2000AD G.I. Joe-ja.

A Rogue Trooper egy Nu-Earth (Új-Föld) nevű bolygón játszódik, ahol egy háborúban sikerült a bolygót tönkre tennünk, a légkör szennyezett, csak védőruházatban lehet a felszínre menni. Lehet majd a régi Föld is hamarosan így jár, ha nem vigyázunk rá eléggé…

A Rogue Trooper egy G.I.-ként megnevezett különleges harci alakulat tagja volt, de itt a szónak „genetikai gyalogoskatona” a jelentése, egy speciálisan a bolygó életkörülményeihez létrehozott különleges katona. A háborúban két oldal, a nácikhoz hasonlatos Nort és a szövetségesek megtestesülése, azaz Dél, „Southers” áll egymással szemben. Rouge a déliek találmánya, és tartogat némi meglepetést az ürge:

„Senki sem akar meghalni. Habár néha, az alternatíváját is nehéz elviselni. A halálban talán békére lelhetünk. De némelyikünknek a halál nem a vég.”

A G.I. osztagot egy árulónak hála lemészárolják, csak egyetlen katona éli túl a mészárlást, ő pedig a főszereplőnk. Szakadárrá válik, aki mindkét oldalt ugyanúgy gyepálja, és mindenki retteg tőle, mert még sincs egyedül.

Vele van „G”, „H” és „B”. Gunnar, Helm és Bagman mind egy-egy korábbi Trooper lelkei/személyiségei mikrochipekre (biochip) letöltve, és „R” puskájába, sisakjába és táskájába helyezve. Kapcsolatban állnak a hordozójukkal, és segítik a harcokban.

A képregény lapjain egy igen véres háború elevenedik meg. Még a holtakat is reanimálják, és bevetik, ugyanis az a háború egyetlen erőforrása, ami sosem fogy el, csak szaporodik, de van itt hallucináció képében mindent bekebelező óriás dagadék is. A képregényt eredetileg Gery Finley-Day és Gordon Rennie írta, de amiket én olvastam, azokat éppen Guy Adams írta, akinek a Hope képregénysorozatot is köszönhetjük. A rajzokért a Watchmennel világhírnévre szert tevő Dave Gibbons (is) felelt.

Érdekes hangulatú képregény a Rogue Trooper, egy igazi háborús eposz, hihetetlen képi világgal, és fekete humorral. Emlékezetes, amikor a három chip egymással beszélget, hogy mi lesz, ha „R” meghal, mert akkor ők is besz…pják. :D

Szóval lehet olvasni ilyet is.

Bélu voltam, sziasztok!

Kicsit több, mint 3 éve veszítette el a képregénytársadalom a számomra legkedvesebb rajzolt bíró édesapját, aki 74 éve viszont pont ezen a napon (november 12-én) született Zaragozában. Ez egy jó kis összetett mondat volt, de üsse kavics. Tudjátok Ti már, hogy kire is gondoltam.

Ő Ezquerra bíró, vagyis a zseniális Carlos Ezquerra, a 2000AD képregénykiadó egyik legkiemelkedőbb alakja, Dredd egyik apukája, és rajzolója.

Ezquerra kalandos életútjából csak a korai éveket szeretném kiemelni, abból is a szerintem legérdekesebb sztorit. Ugyanis a 2000AD-nál a közös munka nem igazán olyan szellemben működött, ahogyan azt mi elképzelnénk, egy ilyen sikeres alkotógárdánál.

Ezquerra eleinte westernt és háborús történeteket rajzolt még a spanyol piacra, viszont az angol képregénykiadók is nagyon ki voltak éhezve a spanyol rajzolók munkáira, ezért Londonba költözött családjával.

Nem kellett sokat várni, a hetvenes évek elején Pat Mills és John Wagner levadászták maguknak a spanyol srácot. Dredd bíró karakterét ő álmodta meg, és habár eleinte John Wagnert nem, de Pat Millst meggyőzte, hogy sikerre vihetik a jövő bírájának történetét. Tudjuk, hogy ez sikerült. Ezquerra nevéhez olyan történetek fűződnek, mint a Necropolis (uh, az brutális cucc), vagy az Apocalypse War (édes istenem mekkora sztori az), a Judgement Day, vagy az Origins (már megint szóba kerül…), csak hogy a leghíresebb képregényeit említsük.

Carlos mester rajzolta ’78-’88 között Strontium Dog képregényeit is, aki a jövőben élő fejvadász muti, ismerhetjük őt a Fekete Fehér Kockás lapjairól. De láttátok már itt az oldal történetében az Al’s baby képregényt, ami szintén a mester munkája, ami a rajzokat illeti. De ne menjünk messzire, mert rajzolt Durham Red-et is (ő a Strontium Bitch, aki szintén egy muti, csak vámpír képességekkel).

Sokan rajzoltak Dreddet, és mind-mind különlegesnek mondhatók. Carlos Ezquerra rajzai mind közül felismerhetőek. De ha csak ránézek egy képregény borítójára, már tudom, hogy ez a spanyol mester munkája. Hihetetlen részletgazdag, humoros, karakteres rajzok ezek, bármelyik történetfolyamba lapozol bele, az ő rajzai bárhol szemet szúrnak. Terhes férfiak, az Elátkozott Földön nőből férfivá mutálódott főbíró, atomfelhőbe néző építőmunkások, kalandok földön, vízen, levegőben, légüres térben.

Ő volt Carlos Ezquerra. Nyugodjék Békében.

Bélu voltam, sziasztok!

Kurt Vonnegut a kedvenc szerzőim közé tartozik. Évekkel ezelőtt egy novella gyűjteményét olvastam el, egymás után többször is. Még nem értem a második kör végére, de már beszereztem még két kötetét. Dolgozott nagy és neves cégnél, harcolt a második világháborúban, családapa volt. Szerette a viccet, az őszinteséget, és ezekkel sokkolni a világot. Egyedi stílusa mindig érvényesül, legyen szó fikcióról vagy önéletrajzi ihletésű műről. És gyakran a kettő ötvözete is jelen van. A science fiction és a realizmus között bárhol mozoghat, de a legrosszabb helyzetben is jelen van a komikum, a szarkazmus, az irónia. Kurt Vonnegut 1922 november 11.-én született, 99 évvel ezelőtt.

Nagyjából egy évvel ezelőtt az egyik könyvét képregény formájába öntötték. Ez "Az ötös számú vágóhíd", ami - ha jól számolom - a hatodik regénye. Az a regény, ami végre elhozta számára az áttörést. Számos díjra jelölték, többet el is nyert, jól fogyott a könyv, végre révbe ért íróként. Pedig az előző kötetei is nagyon jók, de ez nyilván nem így működik. Meg az is biztos, hogy kicsit elfogult vagyok vele szemben. Már akkor terveztem a vásárlást, de valamiért elmaradt, viszont nem sokkal utána felröppent a hír, hogy érkezik a magyar nyelvű változata is. És valóban: pár héttel ezelőtt a Helikon kiadó piacra dobta ezt az adaptációt. És milyen jól tette! Pedig alapvetően félek az adaptációktól, ezt már többször elmondtam, leírtam. Bármennyire is rajong egy műért valaki, sosem azt látja benne, amit a szerző elképzelt, elmondott. Tegnap sikerült elolvasni, és azt mondom: ez most jól sikerült, nem kell aggódni! ;)

"Az ötös számú vágóhíd" egy olyan regény, amilyenről már tettem említést: önéletrajzi ihletésű, de science fiction elemekkel. A főszereplő nem maga a szerző, hanem Billy Pilgrim, aki a saját életén belül utazik az időben. Egyszer felnőtt, máskor gyerek, egyszer szerencsétlen senki, máskor hős. Nehéz eldönteni, hogy ez a valóság, valóban így történik, vagy csak Billy fejében van ez így. Lássuk be, utóbbira nagyobb az esély. Főleg úgy, hogy az időutazások akkor kezdődtek el, amikor Billy katonaként csöppent a második világháborúba. Pedig ő látszerész. Aztán a gyönyörű Drezdába, amit kicsivel később majdnem teljesen lebombáztak a feje fölül. Ja, és hadifogoly is volt, a lakcímük pedig viszonylag egyszerűen megjegyezhető: az ötös számú vágóhíd. Meg egy kis alien biznisz. Nos, ezek mind megtörténtek Kurt Vonneguttal. Kivéve az időutazás, meg az idegen lények által való elrablást, a Tralfamador bolygóra. Vagy ki tudja...

Ryan North nagyon jó adaptálta a szöveget. Nem egy szokásos (mondhatnám "cséhorváthos") vágás, a lényeget elkapni, rövidíteni, aztán majd lesz valami munka. Elhelyezi és bemutatja a szereplőket, sok esetben külön stripeket kapnak, amelyek a személyiségük lényegét adják át. A narrátor is jókor adja át az információkat, nem tolakodó, jó az arány. Terjedelméhez képest nagyon jól megőrizte a könyv szinte minden mozzanatát. Albert Monteys rajzai kicsit a régebbi amerikai stripek stílusában vannak, ami nagyon jól áll az egésznek. Kellőképpen laza és vicces tud lenni, érvényesül a karikatúra, amely a szereplők személyiségét és stílusát emeli ki. Ráadásul a színeket is fantasztikusan kezeli, az alkalomhoz, helyszínhez, korhoz és tulajdonképpen mindenhez másfajta tónusokat használt, nagyon sok pluszt ad az egészhez. Összességében azt tudom mondani a kötetre: nagyon jó! Ha valaki nem ismeri Vonnegut műveit, annak tökéletes belépő lehet ebbe a humorosan abszurd, de mégis valós világba. Rajongóknak pedig abszolút kötelező.