...és megvolt a második kecskeméti képregénybörze is...

Ezúttal a kecskeméti II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola tornaterme adott otthont a rendezvénynek, és szerintem jó választás volt. Az új helyszínen sokkal több hely van, jóval több asztal fér el, ezért jóval több árus is. Még a sok bunkó hátizsákos is elfér (én is), mivel akár három méter is volt két asztalsor között. De remélem, ez egyre kevesebb lesz. ;) Karszalagos jegy, így szabad ki- és bejárkálás. És volt még egy dolog, ami nem túl gyakori: játszósarok, gyerekeknek. Az eladók egy része is családdal, kicsikkel érkezett, és a látogatóknak is adott volt a lehetőség.

A kínálat nagyon színes és széles skálán mozgott. Az új és használt képregények mellett könyvek, figurák, pólók, telefontokok, de még helyben gyártott kitűzők is! Egy részét csak futólag tekintettem meg, ezzel megkímélve a pénztárcám is. Na meg az idő is véges, főleg, ha eleve úgy indul az ember, hogy beszélgetni is szeretne. És csak úgy érdemes! Így kicsit válogatni kell, de ez nem jelenti azt, hogy bárkit is utálok. :D

Először Giannit "támadtam le", aki Antonioval folyamatosan úton van a Frike Comics színeiben, szinte minden képregényes eseményen jelen vannak. A Fantasztikus Négyes hatodik száma itt és most debütált, ez jött is velem. Az októberi Fővárosi Képregénybörzére pedig az úgy Bud Spencer – Terence Hill képregénnyel érkeznek. És bár a múltkor is és most is arra jutottunk, hogy inkább ritkábban, de mindig legyenek kiadványaik, ahhoz képest mostanában elég jól megszórtak minket. :)

Már amikor beléptem a terembe kiszúrtam a (nem csak) helyi legendát. De csak egy teljes kör után álltam meg a Korcsmáros Pál-díjas képregényes (író, rajzoló), animátor, illusztrátor, rendező (meg sem próbálok mindent felsorolni), Haui József asztala előtt. Beszélgettünk pár percet (max. 45-50 ha volt), majd aláírások kíséretében beszereztem az eddig kimaradt Bucó, Szetti, Tacsi és Micike köteteket. A beszélgetés inkább magánjellegű volt, de akadt minden: Kecskemét, rajzfilm, film, könyvek, képregény, történelem, és még jóval több. Remélem, máskor is lesz rá alkalom.

Őszintén sajnálom, hogy van pár kiadó, akik mellett elsunnyogtam, de lehetetlen mindent megvásárolni. Pedig jó lenne... Na, majd máskor bátran és pofátlanul ott is csak csevegni fogok. Nem maradt ki Aventisz, azaz Nemes Annamária, akinél a múltkori szegedi találkozásunk óta született több képregény és fanzine is. Na meg matricák, könyvjelzők - legszívesebben mindet elhoztam volna! A szomszéd asztalnál egy nagyon szimpatikus fiatalember ült, Csörnyei Márk. Márk rajzol, de feleségével, Henézi Katalinnal írják képregényüket, az "Idegen földrész"-t. Három füzet jelent meg eddig, készülőben a negyedik. Bevallom, eddig nem hallottam róla, róluk, de most pótlom. Aztán sajnos Nyitrai Dáviddal is találkoztam. :D Minden van nála, de ami nincs, azt beszerzi.

A végére maradt a szervező, Zukál Ferenc. Folyamatos mozgásban volt, több helyen volt egyszerre, ezért próbáltam rövidre fogni. Egész nap esett az eső, esélyes, hogy emiatt páran inkább otthon maradtak. De így is volt látogató és vásárló szép számmal. Volt tervben büfé vagy food truck, de ez most nem jött össze. Úgy már szinte fesztivál jellege lenne a dolognak, ami nem feltétlenül rossz! De a legnagyobb meglepetés még hátra volt. Ritkán vásárlok külföldi képregényt mostanában, ezért a My Comic Center oldalát sem figyeltem. Pedig már ott is megjelent a hír: hamarosan képregénybolt nyílik Kecskeméten! Persze nem állandó és fix nyitvatartással, de az előzetes tervek mindenképp jók. További részletekért katt ide: https://mycomiccenter.hu/store/

Röviden: jó volt.

További infók, képek: https://www.facebook.com/groups/279453999984677

"A kivarrt" Magyarországon pár évvel ezelőtt (2018-2019) jelent meg először, regionális napilapok hétvégi mellékletében, folytatásos képregényként. Összesen 46 oldalt írt Alexis "Matz" Nolant, illetve rajzolt Futaki Attila. Akkoriban nem fogtam bele a gyűjtésbe, macerásnak és költségesnek találtam egy-egy oldalnyi képregényért egy teljes - javarészt érdektelen - újság megvásárlását. Azonban tavaly, 2021-ben egy francia kiadó (Bamboo) jóvoltából megjelent egy kötetben is. Ekkor már viszont erősen elgondolkodtam a képregény beszerzésén. A (gyenge) visszatartó erő a nem túl erős és nem is aktív franciám, na meg a remény, hogy megjelenhet magyarul is gyűjteményes kötetben. És igazam is lett, a júniusi Budapesti Képregényfesztiválon bemutatásra került a magyar nyelvű kötet.

A francia címe "Le Tatoueur" volt/lett. A volt/lett a legjobb kifejezés, mert Matz nyilván franciául ír, a magyar változatot Kopeczky Csabának köszönhetjük. Az eredeti címe "A tetováló", magyar verzióban viszont "A kivarrt", tehát megváltozik a hangsúly, a címszereplő személye. Ez számomra eléggé fura, fordításban nem a főszereplő a főszereplő. Vagyis tagadhatatlanul az, de mégis valaki más válik fontossá. (Ettől függetlenül én úgy olvastam, mintha "A tetováló" lenne a címe.)

Mondhatnánk, hogy nem nagy durranás. Heti egy oldallal eléggé lassú lehetett az amúgy is lassan kibontakozó történet. Sokáig csak a feelingen dolgoztak az alkotók, a hangulat megalapozásán. És ez remekül sikerül, igaz, búskomor és kilátástalan a felépített világ. Néha annyira fájdalmas kicsinek, hétköznapinak lenni, és látni azt, hogy annyi minden történik körülöttünk, amire semmilyen befolyással sem vagyunk. Viszont azok a körülmények igenis nagy hatással vannak ránk. Szóval mondhatnánk, hogy nem nagy durranás, csak maga az élet. Egy elképzelt karakter elképzelt élete, annak is csak egy szelete, de legalább pár morzsájával tudunk azonosulni.

A főszereplő Zoli, aki ideiglenesen Párizsban éli életét, annyira nem is rosszul. Csak nagyon paranoiásan, bocs, elővigyázatosan. Az homályos, hogy miért is kell néha székhelyet váltani, de látszólag olyan körökben mozog és olyan emberekkel lép kapcsolatba, akik sok pénzzel rendelkeznek. Hogy ki milyen úton jut sok pénzhez, azt sem a képregény, sem én nem boncolgatom. De mi kerül sokba Zolinál? Nem árulok el titkot: nagyon különleges és egyedi tetoválások. A tetoválónk nagyon óvatos, de... jönnek a körülmények. Az egyik ilyen Laci, egy magyar származású taxis, aki egy estén hazaviszi Zolit. Mondjuk haza nem, mert odáig sosem viteti el magát, nem kell mindenkinek tudni, hol lakik. A képregény alapötlete egy valódi párizsi taxisofőrtől ered, aki a szerzőnek mesélte útközben, hogy a taxisok mennyi mindent tudnak és tudnak meg az ügyfeleikről. Amit nem, azt pedig kikövetkeztetik, vagy együtt összerakják. Na jó, az utolsó mondat már a képregény története. A sofőr azt mondja a tetoválónak, hogy valamire készülnek, de azt nem, hogy kik és mire. Fura és nyomasztó beszélgetés, és Zolinak semmi kedve máskor is ezzel az emberrel utazni, bár a végén megkapta a telefonszámát. Nem akarja, de mégis csak úgy alakulnak a dolgok. Ha nem tenné meg ezt a lépést, akkor sem tudná elkerülni a "sorsát", ez utólag már egyértelmű.

Egy sok szinten működő képregényt olvashatunk. Persze lehet csak annyit is olvasni, amennyit kapunk, de a vége nyitott, a mellékszálak nincsenek teljesen kifejtve, szóval kár lenne a fantáziánkat nem megmozgatni. A kezdeti lassú tempó után sok akciót kapunk, ez is rendben van. A rajzok - mondanom sem kell, mégis elmondom - fantasztikusak, tökéletesen hozzák a hangulatot, az érzéseket. Mintha a gengszteres-maffiás filmek lennének a párizsi éjszakába oltva, fantasztikus megoldásokat láthatunk. A színezés ezt csak fokozza, nem tudok rosszat mondani itt sem. Ha egy könnyed szórakoztató műre vágyunk - ez nem az. Ha egy jó képregényre, akkor viszont ajánlott.

A mai évfordulós film első ránézésre, nem annyira geek, viszont Tibi első díszdobozos DVD filmje volt az ezt tartalmazó trilógia gyűjteményes változata, így lehet mégiscsak az. Akció, los pendejos, ratata. Rájöttetek? Vagy segítsünk?

A film bemutatója 1992. szeptember 15-én volt, és a szárnyait próbálgató Robert Rodriguez első filmes megnyilvánulása, ami egyből – kis túlzással – Tarantino karjaiba és Hollywoodba repítette. Ez az El Mariachi, magyarra fordítva A zenész. Maradjunk a Mariachinál.

A lepukkant őrbódéban, amin a börtön felirat szerepel, raboskodik Azul (Reinol Martínez), a hírhedt maffiózó. Megtudjuk, hogy Mauricio alias Moco (Peter Marquardt) rendesen átizélte, mint ürüléket a palánkon, amikor is lenyúlta piszkos lóvéval. Mellesleg felfegyverzett alakokat küld szegény Azulra, aki, meglepődtem, a börtönben felfegyverkezve várja a támadóit. Velük rövid úton végez is, ami nem teszi boldoggá Mocot. De hogy került a börtönbe géppisztoly a rabokhoz? Ne foglalkozzunk vele.

El Mariachi (Carlos Gallardo) a koszos mehikói kisvárosba ér, ahol munkát keresne gitárosként, valamelyik kocsmában. Ez a város viszont megpecsételi a sorsát.

Amikor ugyanis Moco tudomást szerez Azul szabadulásáról, megtölti a várost kedves pendejokkal, akik egy fekete ruhás, gitártokkal mászkáló alakot keresnek, aki speciel lehet a mi Mariachink is.

A fiatal zenész Dominonál (Consuelo Gómez) húzza meg magát, akibe beleszeret. Rájön, hogy összetévesztették a gyilkossal, aki a pénzét akarja a helyi gengszterfőnöktől. Lövés lövést követ, majd egy végső leszámolást követően a Mariachi többé nem zenél.

A film egyszerre keveri a thriller, a krimi, az akciófilmek jellemzőit, miközben Rodriguez „gumihorrorjából” is kapunk némi ízelítőt. A hangulata, a csendéletei nekem sokszor a westernek hangulatát idézték. A film 7.000 dollárból készült, ma ilyenből egy 15 másodperces reklámot forgatnak le. A véres jeleneteket, tehát a lövések nyomait piros festékkel töltött gumióvszerekkel és petárdákkal oldották meg. Megjegyezném, hogy rohadt jól néznek ki ezek a koton effektusok.

Miközben halál komoly a film, mégis van benne egy csomó humoros megnyilvánulás. Gondoljunk csak a zenekarként aposztrofofált szintiboyra a helyi kricsmiben, aki egy előre betáplált dallamra klimpíroz, köze nincs a zenéhez. Vagy amikor Domino a levélnyitó késsel kényszeríti éneklésre a főszereplőnket, aki – szorult helyzetéből adódóan – csak arról tud egy dallamos szonátát énekelni, hogy félti a golyóit.

Aki azt gondolja, hogy ez egy faék egyszerű film, az jól gondolja. Nem kell túlagyalni, csak élvezni kell. Rodriguez eleve nem normális, így ne csodálkozzunk, hogy a géppisztolyokkal rohangáló bandára a városka lakói közül még csak a szemöldökét sem húzza fel senki. Az sem mondható egy életösztön vezérelte cselekménynek, amikor a géppisztollyal megsorozott busz sofőrje megáll a következő pirosnál. De eleve az alapötlet is elborult. Összetéveszteni valakit egy másik emberrel, és ezért tévedésből megölni. Elmebeteg. Zseniális szar.

Egy óra húsz perc játékidő elszaladt, mintha öt perc lett volna. Én élveztem, sokadszorra is. A filmnek két folytatása született, amik közül a Desperado ugyancsak szuper darab (szerintem), lehet azt is megnézem újra.

Bélu voltam, sziasztok!

A DeAgostini Star Wars sisakgyűjteménye immáron a 10. számánál tart. Kezd fogyni is a hely a polcokon. Én mondjuk elég válogatós vagyok a sisakok terén, aminek pusztán annyi az alapja, hogy rettentően mérges vagyok az új trilógiára, főleg a filmsorozat utolsó két részére. De ez csak én vagyok.

Most Gree parancsnok sisakját és a hozzá való kis füzetecskét sikerült megvásárolni, mivel Gree neve, habár nem vagyok otthon annyira a Klónok Háborújának eseményeiben, mégis megmaradt. Ki is Ő?

Gree az előzménytrilógia Kashyykos jeleneteiben volt látható, egy klón katona, aki Yoda alatt szolgált a vukik anyabolygóján. A szeparatisták ellen harcolt, majd a 66-os parancs végrehajtásába eléggé beletört a bicskája. A kis zöld grincsutánzat ugyanis lefejezte, amikor megérezte a Schwarzban a gonosz gyilkos szándékot.

A füzetben olvashatunk Gree tábornokról, a Kashyykról, az ott zajló csatáról, a vukikról, a kultúrájukról és még Csubiról is, természetesen. Összességében egy-két helyesírási hibától eltekintve nem volt bajom a füzettel, sőt, eszembe juttatta a gyerekkorom néhány mozzanatát.

A Kashyyk ugyanis az egyik kedvenc pályám volt a Star Wars Battlefront 2-ben, ahol, ha elég droidot lőttél, Yodával is játszhattál, pattoghattál, mint a nikkelbolha. Ja, ez nem az új SW BF 2, hanem még a régi, tudjátok úgy két évtizeddel ezelőttről. Nagyon szerettem azt a játékot.

Gree parancsnok sisakja ismét szép kidolgozást kapott, terepszínű a Kashyyk dzsungeles viszonyaihoz igazodva. Csak ebben a többivel ellentétben benne van a feje is, amit Yoda levágott. Na, jó, nincs április elseje, de azért megnéztétek volna… Ha hihetünk az eredeti megjelenési információknak, lesz még itt Kashyyk Clone Trooper sisak is, amit szintén a gyűjteményemhez adnék.

Mondtam, hogy válogatós vagyok, de azt nem mondtam, hogy hol is lehet beszerezni a sisakokat, ha nem szeretnétek az egész sorozatot előfizetni.

A Képregénymarket honlapján, szabadon válogathattok az eddig megjelent összes sisak között. Korlátozott példányszámban. Én innen szerzem be, mert itt nagyon korrektül csomagolnak és gyorsan megérkezik a rendelt cucc.

Ezen a linken megtaláljátok a sorozat darabjait.

Bélu voltam, sziasztok!

Becsatlakozom Bélu androidos írásaihoz. Véletlenül alakult így, de jól. ;)

Mindenki életében eljön a pillanat, amikor felteszi magának a kérdést: "Most mit nézzek?". Legyen akár TV-előfizető, 8-10-20-120 csatornával, egy vagy több streaming szolgáltató felhasználója (vagy amit annyira nem támogatunk, ezért a zárójel, torrentező-youtubeozó-letöltő), folyamatosan "dől a kontent", szó szerint millió film és sorozat árad ránk. És fogyasztunk, mert nekünk szól, és "néha" el kell terelni a gondolatainkat a hétköznapokról. Ideális esetben olvasunk, zenét hallgatunk, de mivel jól hozzá is lettünk szoktatva már gyerekként, nézni is kell valamit. Egy ideig bírja az ember, főleg pici gyerekek mellett, mert idő sincs, a gondolatok sem állnak össze, meg minden. De aztán mégis felüti a fejét az igény, kell a felnőtt társaság - akár csak kijelzőn/képernyőn is -, főleg mostanában, amikor a home office-ok és a lezárások korszakát éljük. Szóval nézegetünk. És amikor elfogy egy sorozat, akkor bizony űr keletkezik.

A fentebb említett okokból elég sok minden kimaradt az utóbbi 4-5 évben. Nem lehet, de nem is szeretnék mindent pótolni. De azt nem értem, hogy nem vettem észre eddig ezt a sorozatot? Már a negyedik évadnál jár, és sok minden találkozik benne, ami miatt a "pont nekem való" címkét kapja. Persze azért jött most szembe, mert az új évad miatt most erősebben tolja a szolgáltató. Nem mondom, hogy "darálom", de azért pár hét alatt eljutottam az első évad második feléig (mást nem is néztem azóta). Elég a mellébeszélésből! :) Persze aki ismeri a sorozatot, azt inkább az eddig leírtak érdekelhetik, aki nem nézte eddig, azt pedig ami ezután következik.

A Westworld, ahogy a címe is mondja, egy western világ. A western jó, azon nőttem fel. Ez így túl egyszerű lenne. A jövőben vagyunk, és ez egy olyan világ, ahol mesterségesen létrehozott "emberek", tehát robotok "élnek", vagy ahogy a sorozatban nevezik őket, host-ok. Ebbe a világba beeresztik a gazdagokat, akik szórakozásra vágynak, és kemény összegekért különböző történeteket részesei lehetnek. Vannak előre kitalált forgatókönyvek, a host-ok ennek megfelelően előre programozott módon beszélnek, viselkednek, de nagyon sok variáció létezik, még "programozott spontaneitás" is. :) Persze a vendégeket nem mindig érdekli a forgatókönyv, a majdnem vadnyugati, de csak megalkotott világban viselkedhetnek akárhogy. Lehet hős vagy gonosz, aranyásó, kincskereső, fejvadász vagy ami csak megfordul a fejében. Vagy csak simán átadja magát a testi élvezeteknek. De ha visszatér, csinálhat mindent másképp, mert a történetek ismétlődnek, loop-ban vannak. a host-ok pedig mindent elölről kezdenek. Már csak azért is, mert a vadnyugaton bármi előfordulhat, néha meg is hal a robot. Az ember nem, mert erre szabály van, a vendég halhatatlan. A robot pedig megy a javítóba, teljesen visszaállítják, a memóriáját törlik - amennyire kell, a forgatókönyv természetesen marad - és "másnap" megint kezdheti a loop-ot. Egy dolog biztos: egy olyan helyen, ahol mindent szabad és semminek sincs következménye, előjön az emberek valódi személyisége.

A sorozat azért is működik, mert sok a főszereplő. Nem egy valaki köré épül minden, sok szálon fut, ezek a szálak nyilván összefonódnak, az utak keresztezik egymást, és ezt mindig izgatottan várjuk. Persze az sem elhanyagolható, hogy milyen nevek vannak ezen a listán. Például Anthony Hopkins vagy Ed Harris, akik... wow! De ott vannak még Jeffrey Wright (ő volt James Gordon az új Batman filmben), James Mardsen (X-Men - Scott Summers/Cyclops), Thandiwe Newton (2004 egyik legjobb filmje, a Crash/Ütközések Christine Thayer-je vagy a Vészhelyzetben Makemba "Kem" Likasu), illetve a "sorozat arca", Evan Rachel Wood (eddigi szerepei közül talán a True Blood említendő). Na meg a zenék... A loop mindig egy dallal kezdődik. A vadnyugathoz hűen, zongorából szól. Pontosabban lyukszalagos gépzongorából, ami szintén egy gép, ami egy megadott séma szerint működik. Az első részben az egyik kedvencem csendült fel, a Soundgarden Black Hole Sun-ja. Egyből megkajált! Szintén az első részben volt a Paint it Black, a Rolling Stones nagyon ütős nótája, de van itt még Radiohead, Debussy, The Cure, Nine Inch Nails, Amy Winehouse. Természetesen csak a dallamok mennek, nincs ének vagy ritmikus szekció, így mindig ott lesz a felfedezés öröme.

Persze a történések nem ilyen egyszerűek, már ha ez egyszerűnek nevezhető. Mennek a háttérben a harcok, a fejlesztők minimum félistennek gondolják magukat, de akadnak programhibák is. Vagy nem is hibák... És ha nem törlődik minden emlék? Az bizony necces lehet. Na, de mondjak negatívumot is. Bár ez eléggé szubjektív. HBO sorozat, és ahogy a Trónok harca esetében, itt is sok a meztelenség. Viszont nem öncélú, és jelentősége is van. Amikor egy robot javításra kerül, minden sérülést és hiba eltávolításra kerül. Ehhez látni kell a testet. Ráadásul csak robotok, babák, nevezzük, aminek akarjuk, tehát a meztelen testük a karbantartók vagy fejlesztők szemében csak munkaeszköz, amit látni kell. A robot pedig nem fogja szégyellni, főleg abban az üzemmódban.

Na jó, nem írok tovább, mert nézni kell! Pont most derült ki, hogy az egyik android ember. Vagy fordítva? Még szép, hogy nem árulom el!

Update, mivel közben eltelt egy kis idő: Az második évad – bár ott folytatódik, ahol az elsőnek vége lett – teljesen más irányt követ. Visszagondolva logikus, és megvannak az összefüggések, de akkor is meglepő, nem erre számítottam. Nem rossz, csak más. Aztán egyszer jön egy japán narratíva, pár részen át, amitől eldobtam az agyam. Azóta megtaláltam.

Beszippantott a Ghost in the shell világa. A manga elolvasása után az 1995-ös első animét is be kellett darálni rövid úton, erről jön most egy kis ajánlócska.

Mielőtt megnéztem volna az animét, kicsit olvasgattam a különböző kritikus oldalakon, hogy mégis mire számíthatok ettől. Az egyik hazai oldalon, a moly.hu-n a manga értékelési oldalán elég sok negatív véleményt lehetett olvasni a képregényről, és többen azt írták, hogy az anime jobb, mint az alapjául szolgáló manga.

Igazából az anime nagyon másmilyen, mint a képregény. Egyrészt a rajzstílust nem tudta megközelíteni szerintem, de azért még így is gyönyörű. Másrészt sokkal kevesebb filozófia, és rengeteg akció van benne. A történet főként a Bábjátékosnak elnevezett „hacker-infolény” körül forog, lényegében minden részt kihagytak a képregényből, ami nem ezzel a karakterrel kapcsolatos. Viszont átestünk a ló túlsó oldalára szerintem, kicsit szájbarágósnak és leegyszerűsítettnek érzem az animét a képregényhez képest. Ennek ellenére jól szórakoztam, mert igényesen lett lerövidítve a fő történetszál, az a rengeteg politikai hablaty kikerült belőle. Így, hogy a politikai részt kihagyták belőle, áldom az alkotókat, mert az nagyon sok volt a mangában, és megvallom, iszonyat unalmas.

 Az 1 óra 20 perc játékidő sokszor vágóképek mutogatásával telik, Kendzsi Kawai zenéjére, aminek lesz jelentősége a rengeteg akció fellazításában. Igazából ad egy kis noiros hangulatot az egésznek, ahogy a neonfényes éjszakában szól ez a néhol törzsihez hasonlító, monotonnak egyáltalán nem nevezhető zene. Sokszor olyan érzésem volt a film alatt, mintha Tarkovszkij Stalkerét nézném, de hangulatában leginkább a Blade Runnerhez tudnám hasonlítani (Tibivel utáljuk a Szárnyas Fejvadász magyar címet, aminek semmi értelme, a Pengefutónak viszont volna, ahogyan arra a 40 éves évfordulós cikkemben utaltam. Na, ennyit a kitekintésről).

Az biztos, hogy egy percig sem unalmas a film, és amikor vége volt, hiányérzetem támadt… néztem volna még.

A képregényhez képest a karakterekre nagyon nagy hangsúly kerül. A 9-es szekció tagjaira gondolok itt főként. Főleg Batou-ra, és a még teljesen ember Toguszára. Kuszanagi őrnagy pedig teljesen más, mint a képregényben, inkább robothoz hasonlít, mint emberhez, sokat néz a távolba, állandóan bebambul, ami zavaró ahhoz képest, mint amit a képregényben láttunk. A képregényben annak ellenére, hogy Kuszanagi protézis-testben él, mégis emberi módon viselkedik, párkapcsolata van, néha mosolyog, és zavarba is jön több alkalommal. Na, az animében ilyet nemigen látni tőle.

A fő karakter megváltoztatása mellett a szájbarágósság az, ami kicsit furcsa volt. Értem itt ez alatt, hogy egyértelműen kérdésként teszik fel a szereplők, hogy mi teszi emberré az embert. Főleg Kuszanagi gondolkodik sokat az emberi mivoltán. Ez kicsit direkt volt. 

Nyilvánvaló, hogy a cselekmény és a karakterek leegyszerűsítése mind a nézhetőséget javítják, láttunk már ilyet. Talán ha full japán lett volna az alkotógárda (japán-brit koprodukció egyébként), akkor maradtak volna az eredeti receptnél.

Összességében egy szórakoztató, teljesen érthető és világos, minden sallangtól mentes feldolgozása ez az anime az eredeti mangának. Önmagában is megállja a helyét.

Azt hiszem, jöhet a Stand Alone Complex. :D

Bélu voltam, sziasztok!

U.i.: az eredeti ajánlóból kimaradt, de most itt megjegyezném, hogy a Wachowsky testvérek anno a Mátrix képi világának megalkotásakor hihetetlen pofátlan módon nyúltak a Ghost in the shellből. A képregénynél említettem néhány ilyet, viszont az anime és a Mátrix látványvilága és megoldásai sokmindenben egyezőséget mutatnak (azon felül, hogy az alapkoncepció is nagyon hasonló). Nézzük meg jobban a fekete háttér előtt zölden villogó számokból alakuló betűket a főcímnél, a tarkón lévő csatlakozókat a nethez, és a lövöldözésnél szétrobbanó oszloprészeket, amik szemet szúrnak egyből. Ettől még szeretjük a Mátrixot…

Régóta rá vagyok kattanva a sci-fire, különösen az olyan művekre, amik a „mi teszi az embert emberré?” kérdésével foglalkoznak. Alapműnek számít az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal, de a mai manga is, ami sokat meríthetett Dick regényéből. Ez a Ghost in the shell, Siró Maszamune fantasztikus cyberpunk mangája.

A képregény eredetileg 1989-1991 között futott, nekem a Dark Horse Comics-féle összegyűjtött változat van meg (1995-ös első TPB kiadás).

Ha valaki mangát szeretne olvasni, semmiképpen se ezzel a képregénnyel kezdje. Érdekes ezzel kezdeni egy ajánlót, de rendkívül nehéz olvasmány, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem a japán nyelvűt vettem kézbe, hanem az angol változatát. Rengeteg szöveg, mind a buborékokban, mind a hozzáfűzött magyarázatokban, belefájdul az ember feje. Telis-tele fizikai és számítástechnikai kifejezésekkel, miközben a politikával sem bánik csínján. Tudományos fantasztikus irodalom, miközben a nemzeti és nemzetközi jogi fogalmak röpködnek, csak úgy füstölt nálam sokszor a translate. :D Aki szeret szenvedve gyönyörködni, tehát mazochista állat, mint én, annak ez biztosan tetszeni fog.

A képregény a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor is az emberi és a gépi, mint fogalmak közötti határ kezd elmosódni. Úgy kutatja a képregény a választ a mi teszi emberré az embert kérdésre, hogy konkrétan soha nem teszi fel ezt. Egyfajta evidenciaként kezel mindent, amit ebből a cyberpunk világból elénk tár.

A Ghost itt a lelket jelenti, ami megkülönböztetheti az embert a géptől. Ugyanis léteznek a robotok, amik teljes egészében mechanikus, ember alkotta dolgok. Sokfélét ismerünk, de számomra a „love dolls” kifejezés tetszett a legjobban, amik tökéletes megtestesítői az elidegenedett ember szexjátékszereinek. A társadalmilag, emberileg elszeparálódott, normális szociális kapcsolatokra képtelen kocka mégis mikkel venné magát körül, mint csinos odaadó robotlányokkal.

Kiborgoknak pedig az olyan lényeket nevezzük, amik valamilyen módon, többé-kevésbé emberek. Lehet szó egy kibernetikus protézisről, vagy egy kibernetikusan teljesen feljavított testről, ők mind-mind kiborgok. Ahogyan a főszereplőnk, Kuszanagi Motoko is.

Kuszanagi őrnagyot egy kibernetikus testben élő idegrendszernek lehetne leírni, mivel a teljes teste protézis. Mégis embernek tekinti magát. A 9-es ügyosztálynak dolgozik, speciális bevetési szakaszként mindenféle fura szerzettel kerülnek szembe. Talán a legérdekesebb a „bábjátékosnak” nevezett ürge, ami mesterséges intelligencia, de mégsem, valamiféle új életformának nevezi magát.

Sokféle bevetésen vesz részt az osztag, amik látszólag nem függnek össze, mégis egy felé mutatnak. Végül pedig, amikor Kuszanagi teste végleg megsemmisül, csak elméje marad életben egy férfi testben, talán még nagyobb kétséget hagy bennünk abban a kérdésben, amit a bejegyzésem első mondatában megfogalmaztam. Mondhatnánk azt is, hogy a test szükségtelen, csak a lélek számít (?). Pusztán filozofikus értelemben.

A képregény a modern sci-fi mérföldköve, annyian loptak, khm inspirálódtak ebből, hogy felsorolni sem lehet. Talán a legszembetűnőbb másolások a Mátrixnál történtek, már az alapötletből, a digitalizált elméből is kiindulva, de még a tarkón lévő csatlakozókat is innen nyúlták. Szeretem a Mátrixot, ezért finoman fogalmazok: a két mű ugyanazt az alapot másként bontotta ki, hiába van több helyütt egyezőség.

Mivel tetszett ez is, ezért várható lesz egy anime bemutató is, kíváncsi vagyok, az hogyan meséli el ezt a történetet.

Bélu voltam. Sziasztok!

Megnéztem…

Nagyon vártam, hogy elkezdődjön végre az új Rings of Power (Hatalom Gyűrűi) sorozat. Elkezdődött. Szerettem volna, ha a már eleve látatlanban fanyalgók megkapták volna a magukét, hogy ez egy igazán jó sorozat legyen.

Összességében jól szórakoztam az első két részen. Ami már a trailerekben megfogott, az a zene volt, és nagyjából a két részt is vitte a zene. Minden helyszínen más-más stílusú muzsika szólt, volt itt igazi Gyűrűk Urás, volt Harry Potteres, sok helyen a Skyrim játék ugrott be. Igazából teremtettek egy atmoszférát az egésznek.

A látványvilág is, főleg a külső helyszínek tetszettek, de a cgi is nagyon rendben van. Az már más kérdés, hogy sikerült-e a cselekménynek, vagy a karaktereknek hangulatba hoznia a nézőt.

A történet (egyik) főszereplője – már mindenki tudja – Galadriel, aki annak ellenére, hogy néhány éve (évtizede? évszázada? nem figyeltem rendesen?) véget ért a háború, még mindig köti az ebet a karóhoz, szerinte Sauron, a gonosz boszorkánymester még mindig él, és szervezkedik. Galadriel és társai őt keresik, aztán közbeszól a politika. A király mondá, hogy legyen béke s lőn. Közben tudjuk, hogy nem lőn, mert bizony Sauron néhány száz (néhány ezer?) év múlva is borsot tör kalandoraink orra alá.

Kérdés, hogy mennyire lehet súlya annak, ami ebben a sorozatban történik? Galadriel, Sauron, Elrond, mind-mind élő karakterek az eredeti trilógiában, így az elhalálozásukra egy cseppnyi esély sincs. Így ez a sorozat egy részlet lehet Középfölde történelméből, esetleg a karakterek fejlődésének egy magyarázata lehet, de ez teljesen hidegen hagy. Én bunyót akarok látni, meg csatákat, meg böfögő törpöket. Utóbbiakból kaptunk is.

A fanyalgók vonuljanak zárdába. Ez a sorozat jónak, de minimum korrektnek mondható. Az biztos, hogy van lelke. Marha sokat dolgoztak ezzel. Annyira, hogy ha újranézném az első részeket, biztos sokkal több mindenen fennakadtam volna, de egy valamin biztosan fennakadtam. Az egyik létra. Komolyan mondom, az egyik őrtoronyban, amikor felmegy Arandir, az elf csávó, egy olyan létrán mászott fel, ami speckó módon volt faragva. Ilyen kis szar apróságokon fennakadok néha. Ez a létra is valami egyedi kis dolog volt, egy kis szösszenet, hogy ezzel bizony foglalkoztak és aprólékos módon. Persze a tájak, hátterek is nagyon szépek, meg a jelmezek is. A középföldi divat tőlem viszonylag távol áll, így ezt a részt inkább hanyagoljuk.

Szögezzük le: a sorozat sokszínűsége nem céltalan. Megismerhetjük a gyaplábúakat, akik olyanok, mint a hobbitok, csak mégsem. Kicsit utánaolvastam a hobbitoknak, de még nem vagyok hobbitológiai adjunktus. Az eredeti trilógiában hobbitokként ismert népek az irhafakók, a gyaplábóak pedig egy kicsit nomádabb nép, mindenféle félszerzettel. Ja igen. Szóval a félszerzeteknek számtalan csoportja van, akik máshogy élnek, néznek ki, viszont ahogy észrevettem, enni mind szeret.

A trailerekben mutogatott Dark Elf csóka, Arondir (Ismael Cruz Cordóva) szerintem tündébb Elrondnál. Hideg katona alkat, nem igazán tudja kimondani az érzéseit. Ja és azt is tudhatjuk számtalan irodalmi műből, meg ha nem is olvasunk, akkor esetleg különböző játékokból, hogy az elfeknek több nemzetsége van, így a dark elf létező kategória. Nem kell egyből összeesküvés elméleteket szőni. A sötét elfek bőre feketébb a szuroknál, már a Középföldi Hírmondóban is megírta Borbak Pori. 

A szakáll a törp királynőről nekem hiányzott, de Sophia Nomvete által megformált karakter iszonyat cuki, és egyszerre kemény, amikor Dúrint, a törp herceget rendre kell inteni. Tökéletes választás volt a szerepre.

Morfydd Clark Galadriele szerintem hihető karakter, személyes indítékokkal, szenvedélyes habitussal, szimpatikus, az biztos. Viszont Elrond (Robert Aramayo) túl sokat mosolyog, és ez sehogy sem magyarázható meg azzal, hogy fiatal, mivel ekkor is már több száz (ezer?) éves. Mit mosolyog? Viszont fontos a karakter, és jó kis kalandokba keveredett már a második részben is.

Az első két rész szépen felvezeti a sorozat alap problémáját. A gonosz sürög-forog, mindenhol ott van, közben egy faszi is lehullott az égből, aki semmilyen nyelvet nem beszél, csak a szentjánosbogarakét. Sötét, komor hangulat van, ahol még nincs jelen a gonosz, ott is félnek tőle. Hangulatában és látványvilágában ez inkább a Hobbit, mint a Gyűrűk Ura, és talán abban is, hogy marha lassan halad az egész. Sok az üresjárat, lassú a folyása. Néhol talán érdektelen és unalmas is.

Talán megéri tovább nézni, én nézni fogom. Remélem beindul rendesen, még ha tét nélküli is az egész.

Bélu

(utóirat, aki tudni akarja, hogy szerintem néhány dolgot azért loptak a sorozatban innen-onnan: frost troll a már emlegetett Skyrim című játékból. Ez a szörny azért emlékezetes, mert a Skyrimben ha nem megfelelő fejlettséggel mentél fel a High Rothgarba, a hegyen az a kib… fagytroll kilő a nemzetközi űrállomás mellé földkörüli pályára. Nyilván voltak máshol is ilyen lények, fagyóriások, sok mitológiában léteztek, de erről nekem rohadtul a játék jutott eszembe. De volt zene a Harry Potterből, és szerintem sok helyen a Trónok harca sárkányos jeleneteiből is voltak ismerős dallamok. Összességében nem bántóak ezek a dolgok.)

Általában türelmes vagyok, olvasgatok, lapozgatok, leteszem a füzeteket, köteteket, és akár napokig (rosszabb esetben hetekig) is adagolok egy képregényt. Ehhez a szabadidő létezése is hozzájárul, amiből nem mindig van. De ettől függetlenül, amikor egy fumetto kerül a kezeim közé, akkor elfogy a türelem. Zabálni kell, habzsolni kell, nem szabad letenni csak amikor a végére érek. Macerás, de ez van. Természetesen így volt ez a kedvenc kriminológusunk (nekünk, magyarul) legújabb történetével is.

Ezúttal egy vékonyabb kötetet olvashatunk, ami „csupán” 136 oldal. Az előző, 270 oldalas dupla terjedelmű történet persze nem a megszokott formátum, tehát tulajdonképpen nincs okunk panaszra. Ráadásul egy friss, 2020-ban megjelent történetet olvashatunk. Ez a Julia 256. száma, eredeti címén „La casa dei veleni”, vagyis A mérgek háza. Pócza Lilla fordításában „Mérgező otthon”, ami sokkal jobban hangzik! Szóval az 1998 óta futó sorozat 256. száma, és az aktuális - 2022 augusztusi szám - a 287., ami nagyon komoly! Nem is tudom, én mi alapján tudnék választani, melyiket adnám ki magyarul?

Két külön szálon fut a képregény, és ezek csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ahogy máskor is, a spoilereket hanyagolnám. Az egyik egy magánéleti rész. A nagyi - aki a Kendall lányokat felnevelte - kórházba kerül. Az aggodalom jogos, idős hölgy, de kemény fából faragták. A másik szál, maga a történés, egy jómódú család egyik tagját érinti. A többieket pedig annyira nem. Valahogy úgy tűnik, mindenkinek volt valamilyen indítéka eltenni láb alól Philip Cremert. Picit visszatekerve: eléggé "vicces" amikor várjuk, hogy bekövetkezzen a halál, a bűncselekmény, a baleset, akármi is legyen, és több lehetőség mellett is elvisz minket a két szerző. Majd, amikor azt gondoljuk, hogy már nem is történik vele semmi, akkor mégis bekövetkezik. Talán nem nagy dolog, kicsit a nyolcvanas-kilencvenes évek vígjátékait megidéző, de nekem tetszett. Folytassuk. Szóval mindenki gyanús, nem is véletlenül, és a klasszikus nyomozás vagy csődöt mondana, vagy tévútra vezetne. De egy nagyon profi pszichológus-kriminológus más utakon jár. Az egész nagyon olyanná válik, mintha egy Agatha Christie regénybe csöppentünk volna. Ezt később Julia igazolja is, szóval nem titok. Egyébként - és erről már többször tettünk említést mi is - az olasz képregényekben nem ritka, hogy valahonnan inspirálódnak. Vagy az arcok, vagy a karakterek esszenciája, vagy a történetek. De mesterien történik a keverés, és nemhogy haragudni nem tudunk, hanem beindulnak az emlékek, erős a nosztalgiafaktor. Szóval ez is egy ilyen krimi. Mindenkire gondolunk, aztán "biztos, csak ő lehet", majd jól eltérít minket az író, utána jön a "na ugye? én megmondtam!". Persze, mert mindenkit gyanúba kevertünk. Ilyen egy igazi, klasszikus krimi!

A két család története persze szinte mindenben különbözik. A gazdag család, ahol az érzések alig jönnek felszínre, ahol az élet steril és semmitmondó. A másik kis család a szeretet, a törődés, az aggodalom, és sok kis kedves emlék. Utóbbi nélkül is működne a képregény, de akkor nagyon sötét és reménytelen világot festene. Így, párban viszont néha visszahoz minket a "rendes" hétköznapokba, ahol igazi, érző emberek élnek, és nem a cselszövés, a másik kihasználása a lényeg. Szóval így kerek, és csak párszor éreztem úgy, hogy túltolták.

Ahogy az előző kötetekben, ebben is benne van pár újrázás. Bár megvan a végkifejlet, ez nem lesz meglepetés, de több részlet is kimaradhat. Vagy csak másképp látjuk, mint először. Jó látni és érezni, mi is volt a szerzők célja és eszközei, hogyan akartak (és tudtak) minket eltéríteni. Pontosan úgy működik, mint a nagyon sokszor újraolvasható vagy -nézhető Agatha Christie művek, vagy Columbo, Sherlock Holmes, Jessica Fletcher, akiket nem lehet megunni, pedig nem mai bútorok. Összegzés: jöhet a következő!

További képek, képregények, információk az Anagram Comics oldalán. És millió köszönet a kötetért!

Azt gondolnánk, hogy egy 48 oldalas képregényről nehéz lehet cikket írni. Főleg, ami válogatást tartalmaz több, más-más helyen és időben megjelent képregényből. Mégis úgy gondoltam, hogy megérne egy misét a Nero Blanco és Pepita Ofélia válogatott kalandjai külön és együtt.

A kötetben szereplő képregényeket többségében Bayer Antal írta (vagy kitalálta az alapszitut, a karaktereket, a kiindulópontot), és sokan mások rajzolták, nem szeretnék senkit kihagyni, ezért a felsorolást mellőzném, a kötet végén olvasható mindenki neve, aki közreműködött a történetekben. Az, hogy ennyi rajzoló dolgozott rajta, igazi felüdülés, lényegében majd’ minden fejezet másként néz ki. A képregények 2005-2014 között jelentek meg különböző antológiákban. A Nero Blanco Comix vezetőjét gyakran kérdezték a képregényes eseményeken, hogy miből ered a képregénykiadója elnevezése, és ezért gondolta, hogy egy kötetben gyűjti össze Nero Blanco történeteit. A kötetben a képregények mellett a karakterek megszületéséről és a sorsuk alakulásáról is több oldalnyi leírást olvashatunk. Egy kis adag a magyar képregényes történelem egy szeletéről.

Nero Blanco egy üzletember, akit Budapestre hívnak egy cég vezetői posztjára, míg Pepita Ofélia egy a nevét viselő zenekar frontembere, blues zenész. Útjaik sokszor érintik egymást, míg végül keresztezik is.

Ahogyan azt az instagramon már ellőttem, háromszor olvastam el a képregényt. A történetek könnyedek, kedvesek (egy-két kivétellel), szerintem megunhatatlanok. A képregény lapjain ismerős helyek köszönnek vissza, Budapest, Szeged, ahova egyetemre jártam, így még jobban hozzám szól. Az épületek, képzőművészeti alkotások ábrázolásmódja rengeteg emléket és érzést elevenít fel. A történetek humora is afelé mutat, hogy ez egy többször olvasós cucc. Talán a kedvencem, amikor Nero Blanco napszemüvegben mászkál mindenfelé a szegedi éjszakában, és többször megjegyzi, hogy semmit sem lát. :D De legalább stílusosan néz ki.

Amit még kiemelnék, azok az utalgatások, például Rejtőre, a különböző magyar zenekarokra, más képregényekre. Érdemes elidőzgetni a rajzokon, mert sok helyen rejtett dolgokat találhatunk még akár harmadik olvasásra is. Az is érdekes, hogy több éves történetek még ma is aktuálisak. Lehet aktuálisabbak, mint valaha, de ezt nem szeretném konkrétabban kifejteni.

A képregényből 200 db készült. Ez az igazi limitált kiadvány. Remélem, nem kell Bayer Úrnak évekig árulnia, mire elfogy. Szerintem, minden elfogultság nélkül mondhatom, megéri beruházni rá.

Bélu voltam, sziasztok!