Furcsa ötletnek tűnhet egy olyan könyvről írni, ami képregényekről szól. Bayer Antal régóta a hazai képregényes szcéna egyik doyenje, akivel számos eseményen lehet találkozni, beszélgetni. És természetesen lehet a saját (Nero Blanco Comix) kiadványaiból is vásárolni, aminek nagyon örül. Szoktam is tőle vásárolni.
Ahogyan sokan közülünk, Tóni is ebben a közegben él a leginkább, mondhatni, a képregényes események helyszínei az ilyen emberek természetes élőhelye, a közeg, amiben igazán otthon érzi magát. Tóni nem csak rajong, de ért is a képregényekhez. Sokéves képregényes életben való részvétele után hatalmas tapasztalata és tudása is van a témában.
Ezért, amikor megveszek egy Nero Blanco kötetet, szívesen olvasom Tóni sok kutatómunkával járó elő- és utószavait. Nagyon jó, hogy érthetően is megfogalmazza azt, amihez én nem értek, de nagyon is szeretek róla olvasni, és tanulni. Az európai képregényekhez fűződő különböző történetek mindig megfognak.
A hazai képregénykiadásról eddig nem sokat olvastam (Pepita Ofélia és a Rejtő-Korcsmáros kötetek ugranak be hirtelen), viszont most a Műsorváltozás a papírmoziban című kötetben egy, számomra legalábbis, átfogónak ható tanulmányt olvashattam el.
Bayer a hazai képregénykiadás történetét a kezdetektől, az „átkostól” mutatja be, amikor lényegében monopolizálták a képregényalkotást és kiadást, majd szépen fokozatosan a szabad piac kialakulásának és a hazai „műhelyek” tevékenységének szentel kiemelt figyelmet. Nagyon örülök, hogy azért elég sok említett alkotóval sikerült már találkozni egy-egy eseményen. Ezen kívül a képregénykiadás problémáiról és az alternatív beszerzési lehetőségekről is ejt néhány szót.
A kötet második részében hatvan olyan képregényt mutat be nekünk, amiket jelentősnek tart az újabb magyar képregények közül. Tóni kiemeli, hogy ez egy szubjektív lista. A hatvan képregényt pont olyan mértékben mutatja be, hogy ezekből a néhány mondatos elemzésekből kiderült, hogy melyik az, ami nekem is tetszene, vagy éppen melyik nem. Megvallom, néhány címet (nyolcat) felírtam azok közül, amiket nem olvastam még, és beszerezhetőek még egy-egy webshopban.
Nem kritizálva az író gyűjtését, azért megjegyezném, hogy én biztos a listára tettem volna néhány egyéb kötetet is. Az utóbbi években próbáljuk a blogon is nyomon követni a magyar képregénykiadásokat, de mindent beszerezni lehetetlen, ezért korlátok közé szorulnak az ismereteim. Mégis, egy-két címet hiányoltam a legfontosabbak listájáról (másokat pedig levettem volna nyilvánvalóan róla).
Pádár Ádám és Szebeni Péter neve említésre került a kötetben többször is, viszont kimaradt a Céltalan című képregényük a felsorolásból. Ez a kötet volt az, ami a magyar képregények iránti érdeklődésemet felkeltette. Szerencsére Péter Testvérek című képregényét is sikerült beszerezni, ami minden újabb olvasással újabb értelmet nyer.
Lakatos István Lencsilánya bekerült a könyvbe, viszont a Rájás Gerbaud (Frappáns, de kellemetlen) már kimaradt. Pedig az egy mestermű. Újra is fogom olvasni hamarosan.
Ugyancsak lemaradt a listáról Machinek Miklós Shelly-je, amiről korábban már írtunk ikertornyos bejegyzést az oldalra. Az a képregény mind anyagminőségben, mind rajzaiban szerintem egy etalon, miközben a története sem kutya.
Csodálkoztam, hogy a listába nem került be a Nero Blanco és Pepita Ofélia gyűjteményes kötet, amit én szintén többször újraolvastam. Szeged közel áll a szívemhez, így jó volt újra látni ilyen módon is.
Persze, mindenkinek mást jelent a jelentős magyar képregény fogalma. Kíváncsi vagyok, Olvasóink közül kinek melyik darab jut először eszébe, amikor magyar képregényről kérdezik.
Kommentben várjuk a saját listátokat.
Szóval, aki szeretne egy igazán érdekes, és egyben szórakoztató szakkönyvet olvasni, Bayer Antal: Műsorváltozás a papírmoziban című könyvét jó szívvel ajánlom. És azt is, hogy zaklassátok Tónit a rendezvényeken, mert szeret mesélni is.
Én a könyvet a Képregénymarkettől szereztem be, mert mostanában, egyéb fárasztó, de eredménnyel járó elfoglaltságaim mellett (szakjogász lettem) nem volt idő eseményekre járni. Szóval itt a linkje, ha megrendelnétek.
Bélu
A mai képregénybemutatóm ismételten csalódott hangvételű lehetne, ha nem gondoltam volna már előre, hogy megint egy „giga-trash” cucc került a kezembe. Paul Jenkins író 2001-ben megjelent Overkill című képregénye egy crossover, Witchblade, Darkness, Alien és Predator is van benne, esetleg még elfért volna benne egy Batman, Terminátor vagy Halál bíró. De simán céltalan ezek nélkül is.
Ha Ti se értitek, mi a fene folyik itt, azt megértem. A nyúzott hullákért az éppen aktuális Predator a felelős, akinek olyan kevés esélye van két hősünkkel szemben, mint hóembernek a szaunában, de azért erőltetjük. Hogy ezek az idegen lények hogy kerültek a Földre, ne is firtassuk, szerintem az író maga sem tudja. Minden fuck-ra jut egy kézlevágás, vagy felnégyelés, és kész is a tökéletes történet. Ja, nem. Az a baj, hogy ennyi erővel tényleg bárkit összeereszthetnénk egy arénában, és nézzük meg, ki végez a másikkal előbb.
Walter Venturi már majdnem hazajár Magyarországra, szerintem igen népes rajongótáborral rendelkezik is itthon. Engem biztosan a rajongói között tudhat. Elképesztően rajzol, és most már tudom, hogy mesélni is tud. A Nagy Belzoni című képregénykötete sokkal több, mint egyszerű fumetto.
Giovanni Battista Belzoni létező személy volt, az „egyiptománia” hőskorában, a 18. század végén, a 19. század elején élt. Ez volt az a korszak, amikor az archeológia az első hőskorát élte. Belzoni cirkuszi mutatványból (erőemberként mutogatták) hamar egy „el nem veszett piramis fosztogatója” lesz, és egyébként is rengeteg egyiptomi kalandban lesz része.
A képregény rajzai Venturira jellemzően rendkívül részletesek. A tájak, helyszínek, emberek, állatok gyönyörűen vannak ábrázolva. Igazából az olvasása közben olyan érzésem támadt, hogy „érzem a helyszínek szagát”, legyen az a londoni kikötő, a sivatag kellős közepe, egy poros kripta, vagy a kairói nyomornegyed. Szerintem ilyen az, amikor tényleg működik egy rajz.
A DeAgostini Star Wars sisakgyűjteményének 22. darabja okozta számomra a legkellemesebb csalódást. Grievous tábornok nem a kedvenc karakterem, de… A gyerekkorom meghatározó főgonosza volt, egy Vader prototípus, akit első látásra csak azért tehettek bele a sagába, hogy igazolják Vader létét.
Ez a rusnya robotféreg a gyerekkorom egyik meghatározó gonosza, rajzfilmekben és az előzménytrilógiában is jelentős szerep jutott neki, miközben semmiről egy árva fingja nem volt (hogy Sidious igazából Palpatine kancellár). Szegényt bábként használja a Sith nagyúr, hogy megszerezze Vadert magának. Mondjuk szegény Dooku is így jár utóbb, már tudjuk. Grievous útja az Utapau nevű bolygóig fut, ahol Obi-wan szitává lövi. Méltatlan vég ez egy ilyen rémisztő alaknak.
Az biztos, hogy nem én vagyok a legnagyobb Alien fan. Láttam néhányszor a filmeket, amik közül az utolsó kettőt, különböző okoknál fogva, de szokás szidni. A Prometheust rengetegszer láttam. Pont azért, mert hozta az első Alien titokzatosságát, csak kicsit undorítóbb köntösben. A kezdetleges arctámadó kukacaival és azzal a hatalmas polippal a végén. És persze a tervezők ötlete, a rejtélyes idegen fajé, akik valószínűleg benépesítették az univerzumot.
A kötetekben, legalábbis az első kettőben kicsit ugrálunk az időben. Az LV 223 nevű Holdon járunk, a Zeta 2 Reticuli rendszerben, a 22. és 23. században. A Calpamos egyik holdja, elvileg sivatagos felszínű, emberi életre kevésbé alkalmas. Az emberi terraformálás a szomszédos holdon már működik, viszont onnan el kell menekülnie a lakosoknak egy Xenomorph invázió miatt. Ez a második kötet.
- Szia, Elden vagyok!
És tudjátok, a legjobban az tetszett, hogy nem rágja a szánkba a hétköznapi bölcsességeit, sőt. Az arcunkba tolja, hogy egy élet nem ér semmit, az, hogy magunkat egy hétköznapi csodának gondoljuk, csak látszat, a nagy összkép tekintetében lényegtelen pontok se vagyunk. Az ember pedig alapvetően önző, és amikor lehetőséget kap az örök életre, azt is képes rendesen elrontani.
Általában egy kisgyerek három éves korára eldönti, hogy mik tetszenek neki. Kukás-, tűzoltó-, rendőrautó, vagy a dinoszauruszok. Én utóbbiba tartoztam talán a leginkább, bár a gyerekkori kisautó gyűjteményem is elég sok darabot számlált. De miért is írtam ezeket? A mai film bemutatója éppen 30 éve volt az USÁ-ban, hozzánk néhány hónapra rá érkezett. Ez pedig a Jurassic Park. Ígérem, nem spórolok ki semmit.
Szóval a ma éppen 30 éve bemutatott film tényleg az addigi legszebb dinoszauruszokat vonultatta fel (az effektekért az Industrial Light & Magic volt a felelős, ami George Lucas cége), már ami a megjelenésüket illeti, mert viszonylag rusnya állatok, nem engedném be őket az ágyamba. Meg olyan hüllőszerű, pikkelyes dögök, meg is akarnak enni. Minek ilyen a házhoz?
Eleve a szúnyogból kivont dinoszaurusz-DNS már problematikus lehet, de hogy egy ragadozókkal teli szigeten alig van az embereknek fegyvere, sőt, nagyon ember sincs, hogy nem számítanak arra, hogy egy trópusi szigeten kitörhet a vihar, és hogy a két informatikus közül az egyik – nem spóroltunk semmin ugye – is pont egy ipari kém. Megjegyzem, egy olyan parkba, ahol a tudósok nem tudják, hogy a raptorok nem is raptorok, oda nem szívesen tenném be a lábam. Csodálkozom, hogy az okos kislányok miért nem ették még ezt a sok dinkát, amíg tehették.
Ha az előző mondatoknak semmi értelme, akkor az azért van, mert a filmnek sincs nagyon sok. A dinoszauruszok szépek, a gumidínókban van potenciál, főleg, ami a merchandise-termékeket illeti (a film ezekből rendesen „termékelhelyezett” jó pár darabot, amiket a boltokban is lehetett később kapni, sőt, a mai napig széles repertoárja van a JP termékeknek).
Eddig nem foglalkoztatott a Fantasztikus Négyes, Stan Lee és Jack Kirby szuperhős csapata. És az eddig-en van a hangsúly. Ugyanis a Frike Comics kiadja a klasszikfantasztik képregénysorozatot, amiből az első részt be is zsákoltam a Szegedi Képregénybörzén és már láthattatok róla egy-két képet.
Lee és Kirby igen emberire alkotta őket, nem egysíkú arcok, akik csak püfölik a gonoszokat vagy egymást, sikerült azért érzelmeket is adni nekik. És pont ez a klasszikus képregény általam legszeretettebb tulajdonsága. Mert a rajzok is gyönyörűek, a színezés is brutális, de mégis, a történetmesélés viszi az egészet. A panelek vezetik a szemet, könnyű olvasni, viszont elég sok a szöveg, így van is mit. Valakit, néha engem is szokott zavarni, hogy sok a mellékes beszéd Stan Lee műveiben. Mivel ezek füzetekben jelentek meg, hetekkel egymás után, így ha nem olvasta az előzőt a vásárló, valahogy tudnia kellett, mi történt eddig. Itt viszont szerintem egyáltalán nem tolták túl a szájbarágást.
A történetben fordulat fordulatot követ. A kiindulópont Ben Grimm bűntudata, hogy barátnőjét, aki megvakult, kihasználja, mert, ha látná, valószínűleg taszítaná a külseje, ezért ismét (?) fejébe veszi, hogy vissza akar változni emberré. Reed egy neves kémikust keres meg, hogy a kozmikus sugárzás hatását segítsen neki semlegesíteni a Lényben, viszont a tudóst félúton elrabolja egy titokzatos idegen, aki a Fantasztikusok halálát kívánja. A rejtélyes koma a doktor helyébe lép, és agresszívvé változtatja Bent, aki saját társai ellen fordul…
A fesztiválos megjelenések közül a legjobban a Chanbarát vártam, amit itthon a Frike Comics adott ki. A képregényt Gabriella Contu írta, és a zseniális Walter Venturi rajzolta. A képregény előrendelői kaptak egy saját rajzot a mestertől a könyvecskébe, és egy dedikált printet.
A történet szerint egy daimjó, japán nagyúr becsülete kerül önmaga miatt veszélybe, amikor ahelyett, hogy bátran harcba vonulna esküdt ellensége, a szomszéd hűbérúr ellen, zsoldosokat bérel. Fia viszont ezt nem hagyhatja, megkeresi Icsit és rónin barátait, hogy segítsenek jobb belátásra bírni édesapját. Vagy sikerül, vagy nem.
Na de Venturi mester rajzai tényleg gyönyörűek, és tökéletes világot épít. Jók a karakterábrázolásai is, nindzsák, démonmaszkos őrök, és a főszereplők is jellegzetes alakok, szamurájokra jellemző kinézettel.