Általában nem valaminek a második részéről szoktak egy megemlékezést írni, viszont egyrészt nekem az egyik kedvenc gyerekkori játékom lett ma éppen 25 éves, ami pedig nem más, mint a Resident Evil 2.

Gyerekkoromban rengeteget kockultam a vadonat új Pentium II-es gépemen. :D Repült az a gép nagyon, és tizenkét-három éves lehettem, amikor karácsonyra megkaptam a játékot. Olyan korban volt ez, amikor „Ezt vedd meg!” cím alatt csomó jó játék jelent meg, és marha olcsónak számító áron akkoriban. Nem is értettük, hogyan érte meg a gyártónak. Valószínűleg sehogy.

A Resident Evil 2. zombihorror a javából. Raccoon Cityben elszabadul a pokol, amikor az Umbrella laboratóriumából kiszivárog a mutáns T-vírus, meg mindenféle förmedvény. Itt minden zombi, ember, állat (vannak kutyák és varjak például), sőt azt hiszem néhány mutáns sejttenyészet is elszabadul, amiket én csak „nyelvesnek” neveztem (valahol nyáladzóknak hívták őket, eredeti nevük Licker).

A játék két CD-jén (igen) két játszható karakterrel mehettünk végig a földi poklon, különböző játékmódokkal. Ha valakinek nem ment a túlélő mód, amikor sokszor futásnak kellett eredni a túlerővel szemben, és az tényleg igazi túlélő horror volt, egy-két könnyebb, fegyverekkel teli móddal vihette végig a játékot, bár ennek így az élvezeti értéke jelentősen lecsökkent, én csak egyszer-kétszer próbáltam ki a darálást.

A játék erőssége az akciódússága és a félelemkeltés mellett a logikai játékok széles felhozatala volt. Rengeteget kellett kutatni benne, különböző cuccokat összerakni, bizonyos helyekre illeszteni, olvasgatni a szereplők jegyzeteit, nézegetni a térképet. Nekem mégis az volt a kedvencem, amikor a nyílpuskával a falhoz szegeztem azokat a rohadt varjakat. A grafikáról annyit, hogy nekem a hátterek kifejezetten bejönnek még a mai napig is. A rögzített kameraállások melletti külső nézetes futkározás során néha meg kell állni, gyönyörködni az adott helyszín „szépségében”. Az irányítás és a karakterek mozgása, kinézete természetesen nem tökéletesek, a grafikai megvalósítás is röhejesnek hat, de az Isten szerelmére! Ez a játék már negyed évszázados. És akkoriban nekünk ez tényleg maga volt a tökély.

A Resident Evil hatalmas franchise-zá nőtte ki magát az utóbbi két és fél-három évtizedben. Rengeteg, ebben a világban játszódó játék, animációs film, élőszereplős film, képregény, regény jelent meg, miközben az igazi fanatikusok különböző figurákat is a polcaikra tehettek.

Nekem a filmek közül, megvallom, a legutolsó tetszett a legjobban. Eseményeiben hű volt az első két játékhoz, azokat vegyítette, és sok képkockánál kirázott a hideg, amikor húsvéti tojatokként láthattam őket. Viszont Leon Kennedy karaktere rendesen el lett tolva, sehol a macsó, talpraesett Nick Carteres-re kettéfésült hajú szépfiú, akit megismerhettünk a játékokból. Viszont a Paul W. S. Anderson-féle Milla Jovovich főszereplésével készült borzadályoktól már minden jobb. Az animációs filmek még hozzák a játék világát nagyon, kicsit statikus, élettelen környezetben játszódnak, viszont teljesen élvezhetők (vannak benne nagyon komoly szörnyek).

A játékkal az évforduló kapcsán megpróbáltam játszani Windows 10 alatt, viszont majdhogynem lehetetlen küldetésnek bizonyult. Ez főleg annak köszönhető, hogy a játék követelményei között fellelhető illesztőprogramok nagyon elavultak. Kis gépészkedést követően viszont sikerült valahogy megkerülnöm a rendszer figyelmeztetéseit, és elindult a játék, kis képernyőn.

Sajnos nem sokáig jutottam vele, mert a mentést nem engedte már, és néha kidobott egy-egy töltőképernyőnél. Sajnos csak ennyi maradt ebből az élményből, néhány 10 perc szórakozás.

Most jön a lelkis rész, akit zavar az ilyen, az nyugodtan ugorjon a képekre.

Talán mégis azért is fontos nekem a Resident Evil 2, mert amikor ránézek ezekre a CD-kre, mindig eszembe jut anyai nagyanyám, aki utolsó éveiben velünk élt. Az ő szobájában volt felállítva a számítógép asztal és rajta a gép, mert máshova nem annyira fért el. Mama folyton nézte, ahogy zombikat gyilkolok, és szurkolt, hogy ezúttal ne haljak szörnyet annál a bizonyos résznél, ahol épp legutóbb megpusztultam. Sokszor kérdezte, hogy hogyan is szaporodnak a zombik? Hát tudja a franc, de rohadt sokan voltak. Totál be volt pörögve, amikor valami végre sikerült, és új helyszínre érkeztünk.

Mondjuk Mama nagyon laza volt, az előfizetett Pókembereimet először neki kellett mindig elolvasnia. Viszont nagyon vigyázott rájuk. Szóval ezekről a kockaságokról mindig ő jut eszembe.

Ja és a végére a lényeg, 25 éves a Resident Evil 2, aminek már van felújított változata, lehet egyszer majd teszek azzal is egy próbát. Talán, majd ha megjelenik „Ezt vedd meg!” kiadásban.

A képeken a Resident Evil cuccaim és a játékból kivágott jelenetek láthatóak, a rossz képminőségért előre elnézést kérek.

Bélu voltam! Sziasztok!

Próbálok rövid lenni. :) Nem akartam elővenni egy akárhány éves sorozatot, csak azért, mert éppen megnéztem. Viszont nemrég értem a végére, és az utólagos olvasgatás közben ma azt látom: 15 évvel ezelőtt adták le az első epizódot. Napra pontosan, 2008, január huszadikán. Akkoriban annyit tudtam róla, hogy egy középiskolai tanár súlyos beteg lesz, majd elkezd metamfetamint gyártani, hogy legyen a családnak némi anyagi háttere, amikor ő már nem lesz. Ez annyira nem hozott lázba. Azóta eltelt 15 év, egy haver is nemrég nézte, beszélgettünk, belefogtam, úgy maradtam. Ha az embernek van hozzá gyomra, akkor egy nagyon jó sorozat, ami felváltva és egyszerre krimi, dráma, tragédia, thriller, mexikói western (ha van ilyen), de a humor is gyakran felüti a fejét, leginkább fekete humorként. Kár lett volna kihagynom, remek szórakozás! Boldog tizenötödik évfordulót a „Breaking Bad”-nek (vagy a „Totál szívás”-nak, ha úgy tetszik)!

Ma két kötetet hoztam el nektek, mivel szorosan összefüggnek: Amerika Kapitány – Kizökkent Idő és A Tél Katonája (NMK 4. és 7.). Jöjjenek hát.

A képregényeket Ed Brubaker írta és a nagy részét Steve Epting, egy másik részét Michael Lark rajzolta. Azért emelem ki Lark nevét, mert az ő rajzai szerintem tökéletesek lettek, amíg Epting maximum erős közepes nálam. Engem kifejezetten zavar, ha egy rajzoló nem tud kétszer ugyanúgy lerajzolni egy arcot, arányokat sem nagyon ismerve. Egyszer harmincasnak, másik panelen negyvenesnek néz ki ugyanaz az alak.

Ettől a megjegyzéstől eltekintve nem véletlenül lettek ezek a képregények mára klasszikusok. Brubaker nagyon jó mesélő, és nagyon jól tekergeti ide-oda a cselekmény szálait, néha kicsit krimisen, noirosan.

Amerika Kapitány története visszaemlékezéseken keresztül válik teljessé ebben a két kötetben. Miközben a jelenben az emlékekkel keveredő rémálmok kínozzák, megjelenik néhány különböző okból a várost lerombolni akaró terrorista. Valaki rejtőzködik, míg valaki nyíltan kiáll a nyilvánosságra.

A közös bennük az, hogy mindenki a hatalmat akarja, a kozmikus kockát, no meg Kapi orra alá borsot törni, megkínozni, stb. stb.

Nekem kifejezetten tetszett a Kizökkent Idő, amiben a valóság és képzelet keveredik. Amerika Kapitány és a 13-as ügynök kalandjait viszont simán fölözik a visszaemlékezések a második világháború idejére. A kötet végén pedig Jack Monroe magányos halála (ez a történet címe) rendesen szájba ver. Jack a Kapi megfagyását (emiatt halottnak hitték) követően volt Bucky, és Kapitány is, viszont a kezdetleges szérum, amit kapott, lassan lebomlik a szervezetében, és így bomlik meg az ő agya is. Zseniálisan felépített pár oldal volt ez. Ez a kötet a Captain America vol 5. 1-7 számait tartalmazza.

A Tél Katonáját szerintem senkinek nem kell bemutatni. Bucky a háború után orosz kézre kerül. Egy kar híján találnak rá az óceánban, és úgy gondolják, hogy hasznukra lehet az USA elleni hidegháborúban. Bucky nem kapott a szérumból, viszont hatékony kiképzést kapott, így korábban is ő volt az, aki Kapi helyett bemocskolhatta a kezét. Az oroszok kimosták az agyát, és saját céljaikra használják. A Tél Katonája fedőnév tehát az agymosott Bucky, akinek a képregénytörténelemben számos, balesetnek álcázott halál fűződik a nevéhez, és végül a Kapitánnyal is összetalálkozik. A Tél Katonája kötet a Captain America vol. 5. 8-9. és 11-14 számait tartalmazza.

Szóval két fordulatokban gazdag, látványos akcióparádét sikerült elolvasni, amiknek nem Epting rajzai az erősségei, hanem Brubaker történetmesélése és Lark sötét második világháborús rajzai. Mozgalmas az egész egyébként, és egy percig sem unalmas. Minden rajongónak ajánlom.

Maradnak a polcon tehát.

Bélu voltam, sziasztok!

Az Istenölő Spawn első kötete egy önállóan is teljes értékűnek számító történetet tartalmazott, összességében nézve nem igényelt folytatást. A vége teljes katarzis, nem egy szószátyár kötet, viszont ennek ellenére mégis mély tartalommal bírt és katartikus lezárást kapott.

Bairn története mégis kapott egy folytatást. Brian Holguin írta ezt is, a rajzokon Philip Tan dolgozott, kihúzóként még vagy öten működtek közre. Ennyiből lejön, hogy egy igen összetett munka ez az Istenölő. Az első rész történetét és festői rajzait nehéz lett volna überelni, viszont sikerült megközelíteni.

Ez a kötet teljesen más, mint elődje, mégis szórakoztató. Nem köpi szemen a karaktereit, tisztelettel bánik velük, és az olvasóval is. Sokkal több benne az olvasnivaló, viszont cseppet sem unalmas. Brian Holguin eddig is az egyik kedvenc Spawn íróm volt, és ezzel is csak erősítette az ingeremet arra, hogy oltárt állítsak neki a szoba egyik sarkában, csak Biankának valószínűleg ez nem tetszene.

Az első kötettel ellentétben a második rész nem kapott lezárásként is értelmezhető véget, és én még olvastam is volna tovább. Megszerettem a karaktereket, Bairn is jobban bemutatásra került, és a társául szegődött csínytevő Dromo humoros megnyilvánulásai is tetszettek. Nem tolja a pofánkba a direkt humort, csak finoman van adagolva, sokszor kicsit szituációsra sikeredve, de az ilyet is szeretem.

A cselekményről spoilermentesen nem sokat lehet elárulni. Spawn rámegy a kardjával a Tél királyára, aki kannibál, meg még pár istennel is összetűzésbe keveredik. Kő kövön nem marad, annyi szent. Folyik a vér, repkednek a testrészek, csihi-puhi és csatazaj. Súlyában nagyon közelít az Armageddonhoz.

Tetszett, na. Szerintem a legkomplexebb Spawn kötet, nem ismétli önmagát, lerí róla, az alkotók is élvezték, hogy Spawn-t írhatnak-rajzolhatnak.

A képregény összetett mitológiájából is kapunk ízelítőt, meg az alkotók vázlataiból. A kötet ismét gyönyörű keményfedeles kivitel, fényes papíron. Breitenbaumer László for President. Vagy valami ilyesmi.

Bélu voltam, sziasztok!

Brian Michael Bendis már számtalanszor bizonyította, hogy fantasztikus író. A mai Marvel képregénnyel sem okozott csalódást, a következő a Bosszú Angyalai – Káosz című kötet.

Az Avengers #500. száma azért rendesen elindított egy hullámot. Bendis sose sajnálta a karaktereket, simán kinyírt bárkit, akinek halálát a történet megkívánta. Ezt csak a Pókember esetében nem tudtam neki megbocsátani, de az egy másik történet. Viszont ez a Káosz című történet nagyon szívbe markoló volt.

Az NMK 3. száma az Avengers 500-503 számait és a Finálét tartalmazza. Igazából ez egy jól sikerült kötet, van eleje, van vége. A káosz tényleg durván összevisszaságot jelent, de mégis valahogy van az eseményekben összefüggés.

A kötetben minden népszerű hős megfordul, felsorolni is kár őket, mert napestig lehetne. Igazából a történet középpontjában Wanda Maximoff és a sajnálatos elmebetegsége áll, ami miatt rendesen felborul a rend, és ennek végzetes következményei lesznek az Angyalokra nézve.

A kötetben többségében David Finch rajzait nézegethetjük, miközben akad a kötetben rengeteg olvasnivaló is. A Fináléra viszont rengeteg vendégrajzolót sikerült összeverbuválni, így két oldalanként más-más rajzokban gyönyörködhetünk. Olyan nevek működtek itt közre, mint Alex Maleev (nekem a Póknő miatt volt ismerős), Darick Robertson (The Boys), vagy David Mack (Daredevil). Őket ismertem korábbról is, ezért emeltem ki a nevüket.

Kifejezetten tetszettek a különböző stílusú rajzok, és az, hogy az egésznek olyan nosztalgiaszaga volt. Főleg a „régi szép időket” idéző oldalak voltak a kedvencek, de igazából az egész összességében tetszett.

A Bendis-féle Angyal kötetek kihagyhatatlan darabok. A Káosz is ilyen, a Bosszú Angyalai legsötétebb napjáról szóló történet marad a polcon.

Jöhet a következő NMK kötet…

Bélu voltam. Sziasztok!

Nagyon régóta vártunk egy képregény folytatására, pontosan 2015 óta, amikor is a nagy képregénydömping előtt megjelent egy magyar Mad Max koppincs. Kicsit sárgább és savanyúbb, de a miénk volt. Szerettük is. Bár cseppet sem volt tökéletes a Café Postnuclear, mégis finoman adagolta a nosztalgiát, a poénokat, amellett, hogy a kocsikázós elődjéhez mérten sem volt semmi értelme.

Vannak ilyen öncélú dolgok, amik magukért léteznek, és nem kell bennük többet látni, mint amik. Szűcs Gyula és Budai Dénes képregénye egyáltalán nem a kedvencem, viszont meg sem fordult soha a fejemben, hogy ne lenne a polcra való. „Mesztelen nök”, „kiha..lni .es.élyes”, meg egyéb jól elszórt humorbonbonok, és néhány kivételtől eltekintve sokszor tényleg jók a rajzai.

Úgy voltam vele, ha csak kicsit olyan képregényt kapok így 7 év után, mint az első rész, bánja a fene az árát, megveszem a Café Postnuclear második részét. Egy vaskosabb kötetet kaptunk, előrendelőknek készült fénykép extrákkal, tényleg pofás kinézet, a papír is kellemes vastagságú, ez nem szakad szét egy könnyen.

De eléggé csalódott vagyok. Egyrészt ebben a részben nyomokban sem tapasztalható az első rész humora, másrészt a rajzok erőteljesen hullámzók lettek.

Sikerült-e elkapni a korábbi hangulatot? A karakterek által random emlegetett retro kifejezések szerintem erőteljesen lehúzzák a képregény mondanivalóját, és bizony ezekből van dögivel. Folyton csak bosszankodik az egyszeri olvasó, hogy ez már megint mi. Néhány példa:

 „Végül az országút harcosa Budán lenyomja a tűzhegy varázslóját.” (utalva a feltámasztott lapozgatós könyvekre, amiket Gyula ad ki újra itthon, hiánypótló kezdeményezés, az biztos)
„Ezt a zacskó szotyit Tito láncos kutyáitól loptam…” (Tito volt az imperialisták láncos kutyája a szovjet propaganda szerint)
„Azt ne mondd, hogy a kukorica gyermekeivel is összebalhéztál!” (Stephen King regény)
„… Ti meg piknikeztek az árokparton.” (a Stalker regényre utal)
„Minden ellenállás hasztalan…” (Star Trek, a borg mondta ezt az asszimilálni kívánt egyedeknek)

Ezek a direkt szájbarágós poénnak szánt mondatok, és a folyton-folyvást előkerülő dalszöveg-idézetek egyáltalán nem viszik előre a sztorit, nehézkessé teszik az olvasást, és szerintem nem túl sok eredetiséget hordoznak. Igazából a kötet nagy részében egy nagy idézetgyűjteményt olvashatunk, a végén a karakterek már nem is beszélnek, csak egy régi dalszövegre gyepálják egymást. Majd végül csak a főgonosz gondolatait „halljuk”, amik szép cirádás betűkkel vannak felvésve a panelek valamelyik sarkába.

Az első rész erőssége a vizualitásban nyilvánult meg szerintem, hogy az olvasó felfedezi a képeken elrejtett húsvéti tojásokat. A második részben meg kapjuk a fentieket, meg az emberfeletti embert legyártó kommunista nácikat, akik Gagarinoknak és Tyereskováknak nevezték el a klónozott emberek prototípusait, miközben már nincs Mad Maxezés, sem „gyere ide Szűcs Judit, hadd húzzam le a bugyid”.

Az első rész rajzai sem voltak tökéletesek, viszont korántsem voltak annyira hullámzóak, mint ebben a kötetben. Az első harmadát kifejezetten szépnek találtam, mintha észlelhető lett volna valamiféle fejlődés a rajzokban, de ez elhamarkodott megállapítás volt. Vannak olyan egész oldalas rajzok, amiket simán feltetováltatnék másnak a hátára (allergiás vagyok a tűre), máskor meg az előtérben lévő karakterek elválnak a háttértől, mintha nem jutott volna már rájuk tinta. Színtelenek, és kihúzva sincsenek rendesen. Máskor meg a fekete filces kihúzás, zavaróan, túl erősre sikeredett néhány rajzon.

Nyilván nekem semmi sem jó, iszok is egy fél liter pitralont, hátha attól majd jobb lesz.

Bélu voltam, sziasztok!

Még nem írtam a Bubi Bolt köteteiről. Pedig megvan az összes, viszont csak novemberben kezdtem el olvasni őket. A klasszikus Marvelek még érintetlenek, és ahogy a piac mozgását látjuk az utóbbi egy-két évben, ezekből fizetem majd a gyerekek iskoláztatását. Vártam az ideális pillanatra, és amikor megérkezett a Sólyomszem kötet, akkor elindult a folyamat. Egy csomó olyan sztori jelent meg vagy indult el, amelyet (vagy legalább egy részét) már ismertem eredetiben, és - bár mind tetszett - valahogy elvesztem a rengetegben. Na de most, nem füzetenként, hanem gyönyörű TPB kötetekben! (Igaz, itt is van két füzet.)

Összesen egy tucatnyi kiadvány, szóval felsorolni is elég lenne. Nem szoktunk kilométereseket írni, több okból sem, így ennél a felhozatalnál még rövidebb leszek. Illetve igyekszem tartani a saját olvasási sorrendem, ami nem irányadó, csak így alakult.

"Sólyomszem: Barton és Bishop 1." Nagyon szerettem az MCU Sólyomszem sorozatát. Ott is kiderült, hogy két Sólyomszem is elfér egymás mellett. Két kiváló íjász, de másban is jók, egy férfi, egy lány, számtalan bonyodalom. Clint Barton valahogy mégis annyi pofont kap, amennyit Bud Spencer osztogat karácsonyig. Az orosz melegítős fickók nem viccelnek, ráadásul előkerül egy sokak számára nagyon terhelő valami is. Egy szuszra olvasós.

"1872 - 1." a.k.a. "Bubi Extra 1." Na, ez egy füzet. Egy alternatív Marvel világ, vadnyugati időkben. Olvashattuk (többé-kevésbé) magyarul Gaiman 1602 képregényét, ami hasonló jellegű. Érdekes újra felfedezni az ismert karaktereket, más időben, kontextusban, de mégis önmagukhoz hűen. (A második füzetet nem említem külön, bonyolódik a sztori, cliffhanger halmok.)

"Fekete Párduc - Betondzsungel" Fú, ez is nagyon menő! T'Challa lemondott a trónról, ezzel a cuccairól is. Fenegyerek pedig nincs otthon, így a Párduc veszi át a helyét. Ha már úgyis ott jár, egy román maffiózó bandát igyekszik eltávolítani a városból, de az nem olyan egyszerű. Itt is a pofonok földjén járunk, erős és kilátástalan fordulatokkal.

"Fenegyerek: Az ördög meg a részletek" / "Fenegyerek: Omega-hatás" Itt egy kicsit csalok, mert az Omegát csak most olvastam. A Daredevil vol. 3. 7-12 füzeteit tartalmazza a két kötet. plusz ASM 677, Avenging Spider-Man 6 és a Punisher vol. 9 10. számát. Matt visszatért, van egy rablás, de aztán nem is olyan egyszerű a dolog. Jön Pókember, Fekete Macska, de így sem egyszerű. Van egy Omegadrive nevű kütyü, amit minden bűnöző magáénak akar. Fenegyerek nem buta, próbálja irányítani a dolgokat, na de Megtorló is az Omegát akarja. Van eksön bőven, de nem csak ezért jó. Mert jó!

"Doktor Strange: A mágia istene" / "Doktor Strange: A bűn városa" Egy olyan helyzetbe csöppenünk, ahol nem Strange a Legfőbb Varázsló. Ami rosszabb: Loki az. És végig tudjuk, érezzük, hogy ez nem stimmel, nem lesz jó vége. És tehetetlenek vagyunk, akár a doki. Idegesítő, de ilyen szempontból nagyon jól megírt sztori. De a következő kötetben - ami a folytatása - megint ő lesz a Legfőbb, viszont Mefisztó nagyon durva cselt eszelt ki. Csak azt nem értem, miért van Diego Luna a borítón?

"A Galaxis Őrzői: Kozmikus bosszúállók" Az univerzum fejesei kitalálták, hogy a Föld veszélyes. Vagyis nem mindenki gondolta ezt, de ettől még hoztak egy olyan törvényt, amely szerint senki sem látogathatja a Földet. A másik opció az elpusztítása lenne, de ez sem jobb, mert így az idegen védelmezők is ki lettek tiltva. Valószínűleg ez majd megállítja az Őrzőket... :D

"Howard, a kacsa: Mi a kacsa…" Ez egy eszement kötet, mert a karakter is az. Ha nem egy beszélő kacsa lenne a főszereplő, nagyon is komolyan vehető, sokszoros csavaros, átverős, de mégis kemény akció lenne ez a képregény. Így viszont poénokkal teliszórt, de azért mégis katasztrofális kimenetelű kaland. Lehetne.

"Holdlovag: Holdkóros" Ismét egy olyan, amit már láthattunk képernyőn, de mégsem. A sorozatot jó időre megszakítottam, aztán mégis előszedtem, és az utolsó 2-3 rész miatt megérte. Ez a kötet pedig sokkal jobb. Végig ott van az "akkor most mi a valós?" érzés-kérdés, és tulajdonképpen sosem derül ki. Vagy mégis, de akkor sem tudjuk. Annyira zseniálisan őrült az egész, hogy sem spoilerezni, sem elmesélni nem lehet. :D

"Mordály: Prémbeli hajsza" Ez is egy csodálatosan színes agymenés. A Galaxis Őrzőiből ismert Mordály egyéni kalandja, ahol gyilkosság miatt akarják elkapni a hatóságok. Pedig ő nem is gyilkolt! De, mégis, sokat. Csak nem úgy, nem akkor. Viszont aki miatt le akarják csukni, az úgy néz ki, mint ő. Most akkor ő az utolsó ebből a fajból, vagy nem? Ennyi a komolyan vehető rész, efölött elborulás. Szappanopera csúcsra járatva, erős Groot jelenléttel.

Melyiket ajánlom a fentiek közül? A fentieket.

Nehéz a geek élete, mivel minden is kell, így egyre kevesebb hely van a polcon. Amikor elindult a Nagy Marvel Képregénygyűjtemény itthon, elkövettem egy hibát. Előfizettem rá. Ez főként azért volt hiba, mert minden hónapban fixen volt két kötet képregény, ami jött, a másik ok marha egyszerű: sok kötet nem igazán érintett meg. Így a gerinckép az nálam erőteljesen hiányos.

Megjegyzendő, hogy ami jelenleg a polcon van (kb. 40 darab maradt meg a sorból) azok vagy azért vannak ott, mert még nem olvastam őket, vagy, mert igen, és bejöttek. Jelenleg most valami Nagy Pókember és Bosszú Angyalai Képregénygyűjteményként tudnám leírni.

Most viszont elejét veszem a kétségnek, és ami megvan, jól elolvasom sorban, és egy rövid beszámolót írok róla. Szóval ez valamiféle új szekció lesz a blogon. Következik Bécike olvasónaplója, a Pókember – Hazatérés című kötetről, ami az Amazing Spider-man (2. széria) 30-35. számait tartalmazza.

A leírhatatlan és kimondhatatlan nevű J. Michael (eddig még megy) Straczynski (na ugye) írta, és az elég megosztónak számító John Romita Jr. rajzolta a képregényt. A történet szerintem teljesen rendben van, és a rajzok? Nos, Romita Jr. nekem alapvetően a tűrhető kategóriába tartozik, rajzai többségében tetszenek, de néhol, ahol elfelejtette kiradírozni a segédvonalakat, azok tényleg gázak.

A Pókember – Hazatérésnek semmi köze a filmhez. Pókit éppen elhagyja MJ, ezért nagyon depis, és ez a legrosszabb alkalom, hogy megtalálja Morlun, a mindannyiunk által ismert interdimenzionális vámpír. Ez a történet adja Morlun első megjelenését, aztán kapunk még belőle többet. Úgy jár, mint Batman, ő is visszatér, csak nála feltenném a kérdést: miért?

Morlun összességében egy jól kitalált, és marha egyszerű alak. Totemekre vadászó energiavámpír. Ennyi elég is lenne belőle, de sajnos a Pókverzum visszahozza, és a Másik című (önálló? nem emlékszem) történetben is ő a főgonosz, de a Másikért nem kár, mert az egy nagyon másmilyen történet. A Pókverzum fullba nyomta a kretént, és felejtsük is inkább el.

Viszont üdítően hat egy rejtélyes alak, Ezékiel jelenléte, akinek hasonló képességei vannak, mint Peternek, csak vénebb. Ő meg akarja menteni Pókembert, és rengeteg infót szolgáltat erről a misztikus pókerő felfogásról.

Ez a Straczynski történet egy pörgős cucc, a végén egy jó csattanóval. Morlun vadászik a Pókra, mert ő egy úgynevezett totem, ami valamiféle univerzális erő hordozója. Kicsit maszlag, tovább gondolja a tyúk, vagy a tojás volt előbb kérdéskört.

Egy jó háromnegyed óra alatt elolvasható történet, rengeteg akcióval, kevés felesleges körrel, és ahogy mondtam, a végén egy csattanóval. 22 éves már a sztori, jó, hogy magyarul is olvashatjuk így egyben (már másodszor, de lehet, többedszer jelenik meg itthon, korábban a Panini Pókember sorában is olvasható volt).

Bélu voltam, sziasztok!

Jó képregényről könnyű bejegyzést írni. Ez most Bill Watterson mára kultikussá vált képregényénél hatványozottan igaz. Ez a Kázmér és Huba Jubileumi Válogatása, ami 2012-ben jelent meg itthon, és nem olyan rég beszereztem én is a Vad Virágoktól.

A Jubileumi Kiadás Bill Watterson kommentárjaival hozza el nekünk Kázmér és Huba kalandjait. A könyv elején jónéhány oldalon olvashatjuk Watterson „kis önéletrajzát”. Hogyan indult a képregény, hogyan adta el a karaktereket, majd vásárolta vissza, milyen volt a viszonya az egyes kiadókkal és ügynökségekkel. Csomó infót ír le nekünk a napilapcsíkok készítéséről, a koncepcióbeli korlátokról, vagy arról, hogy egy nyálas panel miatt kitiltották a képregényt az egyik napilapból.

Bill Watterson nem kicsit nagyarcú, mindenről megvan a véleménye, a tucattermékek közül a saját gyermekét, mint etalont emeli ki, még ha ezt így egyenesben soha nem írja le, csak burkoltan jönnek le szavaiból. Szerintem teljesen igaza van. Önálló alkotóként, ilyen fantáziával és rajztehetséggel simán elfogadom az álláspontját. A csávó egy zseni. A képregényt, a kommentárjait végig röhögtem, egy-egy röhejes képregény után egy még röhejesebb magyarázó szöveg következett.

Kázmér egy igen rossz hatéves, aki képzelt világában éldegél, aminek legfontosabb része képzeletbeli barátja, a plüsstigrise, Huba. Valójában szüleivel él együtt, akiket az alkotó nem nevezett el. Állandó nemeziseként ott van az osztálytársa, Rozika, és a bébicsősz, Kriszta.

Kázmérban, vagy néhány cselekedetében mindenki felismerheti önmagát. Minden fiú/férfi volt valaha kicsit Kázmér. A gyermeki fantáziavilág és a valóság egymással szembeállítása Watterson rajzain egyszerűen zseniális. Kázmér hol dinoszaurusznak, hol magánnyomozónak, hol pedig szuperhősnek képzeli magát, miközben a környezete totál idiótának nézi, pedig van, hogy a képzelet és a valóság abszurd módon, de összemosódik. Minden kis csíknak ironikus, humoros lezárása van.

Watterson pellengérre állít minden családi kapcsolatot, az iskolát, a gyerekek egymással szembeni viselkedését. Az életből meríti mondatait, a konfliktusokat. Ezért többször be is támadták. Miért nem lehet idillien ábrázolni ezeket? Mert egyáltalán nem azok. Az egészséges emberek kapcsolataiban nem minden zökkenőmentes, és teljesen normális, ha a szülők elgondolkoznak azon, hogy ilyen gyermekre vágytak-e, mint Kázmérka.

A rajzok a nagyon jóktól a zseniálisig tartó skálán mozognak. Watterson nagyon jól rajzol érzelmeket az arcokra, játszik az árnyékokkal, és van, hogy pusztán a rajzai, mindenféle szöveg nélkül üzenetet adnak át. És remekül rajzol dinoszauruszokat. Az egyik fejezetben szappanopera-stílusban rajzolta le, ahogy Kázmér és Rozi orvososdit játszanak (a maguk módján), így „a komoly képek mellett még röhejesebb a dialógus” (126. oldal). Amikor a gyerek vitába keveredik édesapjával, mindent fekete-fehérben lát, vagy amikor megpróbálja megérteni apja érvelését, a világ neokubista festménnyé változik, viszont sokkal jobb egyoldalúan látni a világot. Kázmér semmiből sem tanul, csökönyös, viszont nagyon szerethető.

Huba a képzeletbeli barát (?) Kázmér egy másik oldalát mutatja meg nekünk. Huba rendkívül bölcs, állati szemmel látja az embert, és megfontoltabb barátjánál. Watterson a macskájáról, Sprite-ról mintázta.

Ha ennyi sem elég, hogy Kázmér és Hubát olvassatok, akkor reménytelen a helyzet.

Kázmért olvasni kell, mindenkinek. Zseniális.

Bélu voltam, sziasztok!

Elkerülhetetlenül elérkezett eme esztendő alliterált vége. Ilyenkor gondolatban, majd írásban is összerakok egy listát, amelyen a legjobb magyar képregények szerepelnek. "A legjobb" természetesen nagyon szubjektív, és talán pár nap vagy hét múlva másképp látnám. A magyar pedig itt azt jelenti, hogy 100%-osan magyar: magyar alkotók magyarul megjelent művei. Amelyeket olvastam, mert mindent nem lehet. És év végén még jön a nehezítés is, a Hungarocomix, ahová nem jutok el, de megjelenik több új kiadvány is. A kiadványok minősége pedig nem lefelé ível, hanem ellenkezőleg, szóval sokszoros nehezítés volt. Illetve: nem fogok sorrendet állítani, mert nem tudok.

Az egyik nagy kedvencem Koska Zoltán "Castitas" című képregénye. Bár kicsi és rövid, de már a nyomdai megvalósítása is megfogott. A tartalma pedig napokra, sőt, hetekre elgondolkodtatott. Ez a baj az ilyen "slice of life" jellegű művekkel, hogy valahol megtalálod magad vagy valamelyik ismerősöd benne, és onnan beindul az emlékek vihara.

Az "Igaz volt egyáltalán?" Szép Eszter projektje, ami szintén az emlékekhez nyúl, de itt a gyerekkor a fókusz. Egyetemisták rajzolják le az akkori élményeiket, érzéseiket, és már az első oldal után beindult az én fejemben is a gépezet. Bár ez is vékonyka, mégis sok mindent hozott elő.

A "kicsik" között ott volt még Ghyczy Csongor "EVA - Két halál" füzete, amely a megszokott művészi kivitelezésben hozott egy érdekes és szomorú történetet, ami életrajzi ihletése és mivolta miatt szintén nagyot ütött. Gyomros a léleknek.

Machinek Miklós "Shelly"-je is már a nyomdai kivitelezéssel a csúcsot ostromolja. A történet pedig - ami egyszerre misztikus, krimi, sci-fi és... valami biztos kimaradt - nagyon szép ívet ír le, majd körbeér, megérkezik.

"Tréfamesterek". Ez már egy méretes kötet, Pólik József és Zách Attila jóvoltából. A történelem és a fikció karöltve menetelnek a sci-fi útján, Magyarországra áthelyezve a régi idők amerikai rádiójátékait, filmjeit, könyveit. Így kell ezt csinálni!

Az év végére befutott Mervorious története, Brazil rajzaival, a "Hosszú az út hazáig". A történelem itt is összefonódik a fikcióval, nem minden és mindenki az, aminek tűnik, illetve nem biztos, hogy a pénz a legfontosabb. Nemcsak egy jó történet, remek rajzokkal, hanem egy nagyalapú album, ami a polcon is jól mutat. Viszont kár lenne ott pihentetni!

És még valami: B.Ú.É.K.!