Ahogy más, én is szeretem a szórakoztató műveket. Legyenek azok filmek, könyvek, képregények vagy bármi más. Viszont… Általában jobban élvezem azokat a műveket, amelyeknek valamilyen tartalma van. A tartalom alatt azt értem, hogy elgondolkodtató, valamire emlékeztet, vagy ha nem is emlékeztet, akkor tovább tudom gondolni, megmozgatja az agyam. Ezért nem véletlen, hogy a most bemutatásra kerülő képregény is egy ilyen jellegű mű.
A Csirimojó Kiadó gondozásában megjelent „Gyermektelen” talán klasszikus értelemben véve nem is annyira képregény, mert nem mindig vagy nem feltétlenül a szöveg buborékok jellemzik, viszont az általános megvalósítása igenis a képregény jellemzőit viseli. Egy pár oldalas, de szükséges bevezető után a rajzok veszik át a teret. Nyilván nem egy szuperhősös, színes-szagos megvalósításban kell gondolkodni, hiszen itt inkább a mondanivaló a lényeg, nem a látványvilág. Igaz, arra sem lehet panasz. Sokszor mondtuk már, hogy a fekete-fehér rajzok sokkal kifejezőbbek tudnak lenni, a színek nem terelik el a figyelmet, a puritán ábrázolás mélyebb tud lenni, a fókusz oda esik, ahova szerző azt képzelte. Monika Baudišová pedig nem akar és nem is tud mellébeszélni. A kötete javarészt terápiás jellegű is, kiírta és kirajzolta magából az érzéseket, az ideget, az indulatot, a reménytelenséget, a fájdalmat, a... mindent. És tette ezt humorral fűszerezve, hiszen humor nélkül semmit sem ér az élet. Viszont arra is számíthatunk, hogy nincs bujkálás, köntörfalazás, a biológiai folyamatok és a testiség is erőteljesen jelen vannak.
Ahogy a bevezetőben is megtudjuk, minden ötödik párt érinti a meddőség, valamilyen formában. De nem fogok idézni, inkább saját gondolatokat fogalmazok meg. Van a tankönyv, miszerint jön a döntés, nem védekeztek, aztán jön a baba. A gyakorlat viszont más. Egy terhesség egy kisebb csoda, már csak azért is, mert nagyon sok körülménynek kell nagyon jónak lennie, és mindennek rövid időn belül. Viszont nagyon sok belső és külső hatás van, legyen az fizikai vagy pszichikai, de jó eséllyel órákon át lehetne sorolni részletezni. Párként, majd fiatal házasokként mi is tapasztaltuk ezeket. Hja, mi is "ötödikek" voltunk, vagyunk, bár a környezetünkben úgy tűnt, hogy csak az első négy, problémamentes fajtából van. Pedig nem, csak kerülik a témát. Mert vannak tabuk, és ez is az. Az emberiség sorsa múlik rajta, az egyik legfontosabb dolog a létezésünkben, de tabu. Normálisak vagyunk? Nem. Ebből fakadóan: tudjuk kezelni a helyzetet? Jól viszonyulnak hozzánk az emberek? Nem.
Nincs két egyforma történet, nem lehet általánosítani, ezért tuti receptet sem írni. Utáltuk a "mikor jön a baba?" kérdést. Viszont nyitottan álltunk a dolgokhoz, nem titkoltuk, hogy telnek a hónapok, majd évek, és még mindig nem érkezik. Az egyértelmű fájdalmakon és szenvedéseken túl ott vannak még a sebek, amelyeket mások ejtenek. Amikor a nem tervezett gyerekes szülők minden alkalommal a "majd megtudjátok, amikor" kezdetű mondatokkal jönnek, minden egyes alkalommal, amikor valami gyerekkel kapcsolatos dolog kerül elő. Miközben évek óta az a vágy, hogy megtudjuk. Vagy amikor a szülővel beszélgetve elmeséled, hogy egyik baráti pár gyereket vár, erre azt mondja, hogy "mert aki akar, annak lesz". Ez a seb sosem gyógyul be. Pedig csak arra lenne szükség, hogy "itt vagyunk", "segíthetünk?", egy megértő tekintet, egy ölelés. Nem kell okoskodni.
A mi történetünk "hepiendes", már két gyereket nevelünk. Nagyon sok lehetőség van, mi is gondolkodtunk nagyon komolyan az örökbefogadáson is. Megismertünk párokat a környezetünkben, családban, munkahelyen, akik hasonló cipőben jártak. Érdemes megnyílni, mert akkor mások is "bevállalják", megnyílnak, és akár megoldást is kínálnak. Mi is így jutottunk előrébb. Baudišová képregénye sok lehetőséget mutat be, a saját és mások történetén keresztül is. És mindenkinek ajánlom, mivel ezúton betekinthet "minden ötödik" életébe. Nemcsak azért, hogy empátiával vagy legalább normálisan viszonyuljon másokhoz, hanem mert sosem tudhatjuk, hányadikak vagyunk a listán.
Továbbra sem állunk le a Mignola-verzum köteteivel. Van betárazva néhány Hellboy kötet még, csak elolvasásra várnak. Ma a Hellboy – Rövid történetek második kötetét hoztam el nektek, ami a Gonosz két arca alcímet viseli.
Kapunk két koboldos történetet, mindkettő nagyon vicces, és laza. A koboldok kicsit balfácánok, babákat rabolnak el, vas allergiájuk van, viszont sajátos szabályok alapján működnek. Hellboy alkut köt velük, hogy a babáért cserébe eltemet egy rég felakasztott szimpatikus tetemet, viszont nem olyan könnyű a dolga, mint elsőre hitte.
Halljátok ezt a furcsa hangot? A távolban… mintha… igen. Én hallom. Valami zöld. Egy erdő? Katonai bakancsok? Ugrálnak emberek helikopterből valamiféle indulóra. Mégis mi lehet ez? Valaki monológba kezd.
A csapat vezetője Hannibal Smith (George Peppard), míg Szépfiú (Dirk Benedict), bolond Murdock (Dwight Schulz) és Rosszfiú (Mr. T) mind-mind más területeken zsenik. Mindegyikük karizmatikus karakter, jó színészeket találtak a szerepekre.
Az első dupla epizódban mexikói drogkartellel kerülnek összetűzésbe a csapat tagjai (ekkor még szépfiút nem Benedict alakította). Egy riporter tűnik el, és munkatársa, a csinos Amy (Melinda Culea) béreli fel a csapatot a kiszabadítására, csak aztán sikerül egy nagyobb ügyet is felgöngyölíteni természetesen.
A sorozatnak felrótták, hogy túl erőszakos. Erre egy anekdota jut eszembe. Egyszer elmulasztottam egy részt, amit apám látott, és azt mondta, hogy „ezt bizony kár volt kihagyni”. Mondom neki „miért? Ez más volt, mint a többi rész?” Azt mondta erre apukám, hogy „most meghalt benne egy ember”. Erre én felröhögtem, hogy „ne viccelj már, a Szupercsapatban?” Lehet egyszer-kétszer azért előfordult, de nekem egyáltalán nem rémlik.
Általában nem valaminek a második részéről szoktak egy megemlékezést írni, viszont egyrészt nekem az egyik kedvenc gyerekkori játékom lett ma éppen 25 éves, ami pedig nem más, mint a Resident Evil 2.
A játék két CD-jén (igen) két játszható karakterrel mehettünk végig a földi poklon, különböző játékmódokkal. Ha valakinek nem ment a túlélő mód, amikor sokszor futásnak kellett eredni a túlerővel szemben, és az tényleg igazi túlélő horror volt, egy-két könnyebb, fegyverekkel teli móddal vihette végig a játékot, bár ennek így az élvezeti értéke jelentősen lecsökkent, én csak egyszer-kétszer próbáltam ki a darálást.
A Resident Evil hatalmas franchise-zá nőtte ki magát az utóbbi két és fél-három évtizedben. Rengeteg, ebben a világban játszódó játék, animációs film, élőszereplős film, képregény, regény jelent meg, miközben az igazi fanatikusok különböző figurákat is a polcaikra tehettek.
Sajnos nem sokáig jutottam vele, mert a mentést nem engedte már, és néha kidobott egy-egy töltőképernyőnél. Sajnos csak ennyi maradt ebből az élményből, néhány 10 perc szórakozás.
Mondjuk Mama nagyon laza volt, az előfizetett Pókembereimet először neki kellett mindig elolvasnia. Viszont nagyon vigyázott rájuk. Szóval ezekről a kockaságokról mindig ő jut eszembe.
Ma két kötetet hoztam el nektek, mivel szorosan összefüggnek: Amerika Kapitány – Kizökkent Idő és A Tél Katonája (NMK 4. és 7.). Jöjjenek hát.
Az Istenölő Spawn első kötete egy önállóan is teljes értékűnek számító történetet tartalmazott, összességében nézve nem igényelt folytatást. A vége teljes katarzis, nem egy szószátyár kötet, viszont ennek ellenére mégis mély tartalommal bírt és katartikus lezárást kapott.
Az első kötettel ellentétben a második rész nem kapott lezárásként is értelmezhető véget, és én még olvastam is volna tovább. Megszerettem a karaktereket, Bairn is jobban bemutatásra került, és a társául szegődött csínytevő Dromo humoros megnyilvánulásai is tetszettek. Nem tolja a pofánkba a direkt humort, csak finoman van adagolva, sokszor kicsit szituációsra sikeredve, de az ilyet is szeretem.
A képregény összetett mitológiájából is kapunk ízelítőt, meg az alkotók vázlataiból. A kötet ismét gyönyörű keményfedeles kivitel, fényes papíron. Breitenbaumer László for President. Vagy valami ilyesmi.
Brian Michael Bendis már számtalanszor bizonyította, hogy fantasztikus író. A mai Marvel képregénnyel sem okozott csalódást, a következő a Bosszú Angyalai – Káosz című kötet.
A kötetben többségében David Finch rajzait nézegethetjük, miközben akad a kötetben rengeteg olvasnivaló is. A Fináléra viszont rengeteg vendégrajzolót sikerült összeverbuválni, így két oldalanként más-más rajzokban gyönyörködhetünk. Olyan nevek működtek itt közre, mint Alex Maleev (nekem a Póknő miatt volt ismerős), Darick Robertson (The Boys), vagy David Mack (Daredevil). Őket ismertem korábbról is, ezért emeltem ki a nevüket.
Nagyon régóta vártunk egy képregény folytatására, pontosan 2015 óta, amikor is a nagy képregénydömping előtt megjelent egy magyar Mad Max koppincs. Kicsit sárgább és savanyúbb, de a miénk volt. Szerettük is. Bár cseppet sem volt tökéletes a 
De eléggé csalódott vagyok. Egyrészt ebben a részben nyomokban sem tapasztalható az első rész humora, másrészt a rajzok erőteljesen hullámzók lettek.
Az első rész erőssége a vizualitásban nyilvánult meg szerintem, hogy az olvasó felfedezi a képeken elrejtett húsvéti tojásokat. A második részben meg kapjuk a fentieket, meg az emberfeletti embert legyártó kommunista nácikat, akik Gagarinoknak és Tyereskováknak nevezték el a klónozott emberek prototípusait, miközben már nincs Mad Maxezés, sem „gyere ide Szűcs Judit, hadd húzzam le a bugyid”.