Danny Boyle (többek között Trainspotting) akaratán kívül 2002-ben megrendezte az újhullámos zombifilmek nulladik páciensét. Meggyőződése szerint a 28 nappal később nem zombifilm, a többség szerint pedig az. 2002. november 1-én debütált a brit mozikban, így a mai napon lett 20 éves.

A helyzet az, hogy vannak olyan könyvek, képregények, amiket minden évben újra kell olvasnom, és vannak olyan filmek, amiket minden évben újra kell néznem. Az egyik ilyen film a 28 nappal később. Habár nem tökéletes, mégis nagy kedvencem. Szeretem a zombikat, ezt tudjátok már rólam.

Danny Boyle filmjében a zombikat nem is hívják zombiknak, és szerintem nem is lehet száz százalékban annak tekinteni a fertőzötteket. Ezek a lények gyorsak, vérszomjasak, halálosak, viszont nem nagyon láttunk olyat, hogy elfogyasztották volna áldozataikat. A kórság (rage virus – „dühöngő/tomboló vírus”) miatt az emberek igen hamar elfajzott vadállatokká válnak, legyen az egy harapás, vagy a fertőzöttek bármely testnedvével való érintkezés. Értem itt ez alatt a vért főleg, mert az rendesen folyik a filmben. A legdurvább jelenetben egy zombi vért okád az egyik katonára, aki pár másodperc leforgása alatt szintén azzá válik, amit messziről el szeretett volna kerülni.

A filmben a karakterekre és a drámára helyezik mégis a nagyobb a hangsúlyt. A brit városok, tájak kihaltak, elszórtan lehet találkozni fertőzöttekkel. Néha csapatokban mutatják őket, de akkor már menekülőre kell fognia a szereplőknek.

A film elején heves állatvédők egy laborban csimpánzokat szeretnének kimenteni, és hiába mondja nekik az orvos, hogy nem kellene elengedni őket, mert egy halálos, és nagyon fertőző vírus hordozói, ők azért kiengednek egyet. Pórul is járnak rögvest, mivel a csimpi sajnos emberhúsra éhezett. A főszereplőnk Jim (Cillian Murphy) kómából ébred, 28 nappal később a vírus kitörését követően. Neki egyébként semmi köze a vírushoz, egy átlagember, aki balesetet szenvedett. Ébredése után nem érti, mégis mi a fészkes fene történt szeretett hazájában.

London teljesen kihalt, ő meg ott bóklászik a kellős közepén. Mindenfelé szemét, gondolja is, hogy ezek is elfelejtettek szelektíven hulladékot gyűjteni. Aztán a még megmaradt lapokból kiolvassa, hogy az embereket evakuálták egy fertőzés miatt.

Jimet a rátörő zombihorda elől Mark és Selena (Naomie Harris) menti meg. Mark ezután rövid úton megmurdel, amikor Jimet a szülei házában megtámadó zombikkal küzdve megharapják, majd Selena leveri egy macsetével. Kellemes halálnem.

Jim és Selena végül Franknél (Brendan Gleeson) kötnek ki, aki lányával él egy romos panelház sokadik emeletén, de fogytán a vizük és az élelmük, szóval egy rádiójelre reagálva elindulnak Manchester felé, hátha még találnak túlélőket.

Találnak bizony, egy katonai bázist, amit Frank már nem ér meg, ugyanis egy hullából a szemébe csöppenő vércseppecske miatt dühöngő őrültté válik (marha látványosan játssza szerintem), aminek csak agyonlövés lehet a vége.

Jim, Selena és Hannah (Megan Burns) a katonák fogságába esnek, akik kinézik maguknak a két nőt, mivel jól kitalálták, hogy az emberiség jövőjének biztosítása érdekében tenyészkancának használják őket, míg Jimet az erdőbe viszik agyonszeretgetni. Viszont Jim meghalás helyett csellel megszökik őrzői elől. Jim visszatér a katonai bázisra, ahol jó nagy ramazurit csap zombi harvejaival. Miközben szakad kinn az eső, benn a csajok rettegnek, hogy vajon ki fogja őket végre megerőszakolni, Jim pedig kitről nézi, éppen kit lehetne még megölni. Hát mindenkit. Minden jó, ha a vége jó. Három főszereplőnk túléli, a kórság lanyhulni látszik a tájon (úgy néz ki, hogy a dühöngők előbb utóbb éhen halnak), és talán még észre is vették őket az angol dimbesdombok között általuk kifeszített molinónak hála.

Miért jó ez a film? Mert nem tipikus zombifilm, és mégis nem tudsz rá máshogy tekinteni. Karakterábrázolásaival, a lassan folyó cselekményével, az imitt-amott pihenőket tartó történetével inkább dráma, mint zombihorror. Mégis sokan loptak ebből a filmből később. Vegyük például a Walking Dead képregénysorozatot, ami nem csak a kóma ötletét lopta.

A filmnek született folytatása, ami emlékeim szerint borzasztóra sikeredett, nyomába sem ér ennek. A két film közötti eseményeket hivatott bemutatni egy hat részes képregénysorozat is, ami mára beszerezhetetlenné vált. 

Szóval, ha rettegni akartok úgy, hogy közben remek színészi játékot is élveznétek, akkor ez a film nektek való. Ja és majdnem elfelejtettem az utolsó harcjelenet közben hallható zenét, ami zseniálisan épül fel, az elején csak egy-egy kis hanggal, majd a végére, a katarzisra már hangosan ordít a zene, beindul a zenekar. Az mekkora. 20 év után is üt. Ezt megnézem most még egyszer.

Bélu voltam. Sziasztok!

Előre leszögezem, nem én akarok lenni a megmondóember. Ahogy a Nero Blanco Comix egyik legfrissebb képregényének végén Bayer Antal utószavát olvasgattam, kétszer is, eszembe jutott egy gondolatmenet. Mégpedig az, hogy a történelem sok mindenben ismétli magát, vagy ha nem is ismétli, de vannak benne hasonló trendek.

A Chico Juarez egy rendkívül hangulatos kis western-képregény. A Bayer Antal által kiadott képregényekben eddig sosem csalódtam. Többször olvasósak, szórakoztatóak, legyen az egy alternatív múltbéli eseményt bemutató képregény (Akasztottak Balladája), a kiadó nevét adó Nero Blanco és Pepita Ofélia kalandjai (együtt és külön), az egyik első pornográf képregényként számon tartott Barbarella, vagy most a Chico. A saját műfajukban ezek mind-mind értéket képviselnek.

Félreértés ne essék, nagyon szeretem a szuperhős-képregényeket. Odavagyok a Pókemberért, az Őrszemért, Thor kecskéiért, vagy az Amazon nadrágjáért. Szuperhős-képregényeken nevelkedtem én is, könyvtárban Batmant olvastam gyerekként, majd az Újvilág Pókembert gyűjtöttem.

De ennek ellenére letaglóz a gondolat, hogy egy-egy ilyen képregényt a kiadó éveken át hurcibál magával a különböző képregényes rendezvényekre. Annak ellenére, hogy pozitív üzenete van sokszor a számunkra a facebook csoportban, mégis nekem valahogy szomorúan hat, hogy egy 150 példányban, igen, ennyiben kiadott képregény évek alatt hozza vissza az elkészítésének a költségeit.

Értem én, a képregénykiadás is szerelem, Bayernek pedig főképpen az. Utószavaiból ez jön le. És ezeket érdemes is elolvasni, esetleg többször is. Elismerésre méltó az a teljesítmény, amit egyesek egy-egy ilyen kiadvánnyal az Olvasók elé tesznek, és ezekből az apró kis szösszenetekből ez kiderül. A Kiadó nem panaszkodik a csoportban, mindig megköszöni a vásárlásokat, a beszélgetéseket.

Tibivel is sokszor feltesszük egymásnak a költői kérdést: egy Marvel huszadik reprint miért fogy el több százas, ezres példányszámban itthon, miközben ezek a történelmi ereklyék évekig utaznak, mire gazdára találnak.

És itt jön a párhuzam, amit a Chicoból tudtam meg, hogy a francia képregény-kiadó, amelyik ezt adta ki, az amerikai (szuperhős)képregények térnyerése miatt került a csőd szélére, majd pedig a hetvenes években egyenesen a süllyesztőbe.

Ha megnéznétek a polcomat, látnátok, hogy elég vegyes a felhozatal. Van itt minden, szuperhősök is dögivel, mert szeretem őket. Viszont egy dolgot szeretnék kiemelni. Néha jól eshet az embernek a szokásos zsánerből kilépni, új és más dolgokba kóstolni. Chicoval el lehet kezdeni ezt a megszokottból való kilépést, ha gondoljátok.

Fogyjanak már ezek a 150 példányos képregények. Ne hozzatok rám szégyent!

Bélu voltam, sziasztok!

Nem bírtam sokáig, el kellett olvasnom a harmadik Diabolik Extra kötetet. Ami tulajdonképpen az első. Pár héttel ezelőtt már volt róla szó, a most hatvanéves Diabolik legelső története jelent meg magyarul is. A csavar benne az, hogy a tényleges első kötethez képest ez egy felújított, ráncfelvarrt verzió. Az első kiadás óta több változáson is átesett, grafikailag és történetileg is. Így - bár az első sztoriról beszélünk - ez a kötet tulajdonképpen a 2004-es "Il Re del Terrore: il remake" magyar verziója, "A Rémület Királya (remake)". (Ha valami olaszul van leírva, automatikusan úgy olvasom. Az "il remake" a fejemben "il rémáke", nem pedig "rimék". Bocs, megyünk tovább.) A remake ötlete remek (ismét bocs!), így emészthető, vállalható és könnyebben szippantja be az újabb diabolikosokat.

Mindenképp érdemes elolvasni a kötet bevezető szövegét, hogy ne érjen senkit felkészületlenül a dolog. Ugyanis egy jóval nyersebb, gátlástalan karakterrel szembesülünk. A magyarul (eddig, ezelőtt) megismert Diabolik néha szimpatikus, kapott egy jelentős Robin Hood tuningot. Itt ez felejtős. Tipikusan "a cél szentesíti az eszközt" jellegű, bár semmi sem szent. Mivel ismerjük a főszereplőt, mindig várjuk, beleképzeljük őt valaki más bőrébe, bármelyik szereplő helyére. Amikor kicsit majd tisztul a helyzet, akkor rájövünk, mennyire nem volt igazunk. Vagy mégis, de nem úgy. Ami csak azt igazolja, hogy ennyi év távlatából is egy jól megírt képregényt olvashatunk. Még akkor is, ha néha soknak vagy elnyújtottnak érezhetjük a bevezetőt, a kötet elejét. De vegyük figyelembe, hogy itt Diabolik még nem volt, most jött létre, most körvonalazódott. És ahogy egy krimihez illik, egyáltalán nem egy szerethető karakter, és inkább a felügyelőnek drukkolunk. De azért érdekel, hogy mászik ki az aktuális helyzetből, ha egyáltalán.

A kb. 160 oldalas krimi elég nagy terjedelmű ahhoz, hogy mindenre legyen tér és idő. A gazdag családot megcsapja az őrület és a gyilkosság szele. Ráadásul megjelent ez az új bűnöző, aki az ördög maga. Aki nyolc rendőr életéért felel, akit nagyon nehezen elkaptak, aki megszökött a szigorúan őrzött börtönből. Így a nyugalom csak látszólagos, de az sem sokáig. Kincsek örökölhetők, és - kicsit visszatérve az írásom eddigi gondolataira - tudjuk, ez érdekelheti Diabolikot, aki ekkor még nem volt annyira válogatós. Később gyakran az illegálisan szerzett vagy bűnözők által birtokolt földi javak izgatták a fantáziáját, de itt még véletlenül sem. Elég hamar ráérezhetünk, hogy az őrületnek, a félelemnek is más az oka. Nem az ördögöt látom ebben a képregényben, hanem a pókot, amely szövögeti a hálóját, elkábítja és megkötözi azt, akit éppen szükségesnek lát, de ha úgy hozza a helyzet, feláldozza az embereket. Többször úgy tűnik, túl van bonyolítva az egész, nincs értelme. De szépen a helyükre kerülnek a kirakó darabjai, és jönnek az "aha!" pillanatok. Sokkal több ilyen van, mint az "én megmondtam!" momentumokból, és ezért végig izgalmas és kiszámíthatatlan marad.

Elnézést, nem igazán meséltem a történetről, de nem is állt szándékomban. Hiszen megvan az általános recept: Diabolik szemet vet valamilyen nagyon értékes kincsekre, különböző emberek bőrébe bújik, ha szükséges, áldozatok is vannak. Na de az út, a felfedezés, szóval a lényeg! Ezt az örömöt és izgalmat senkitől sem szeretném elvenni. Rajongóknak egy új megközelítés, laikusoknak pedig egy komplex bűnügyi történet. Kétségtelenül kötelező darab.

További képek, egyéb információk: http://www.anagramcomics.hu/diabolik-extra-3/

Egyszerű ember vagyok. Jön egy új 5panels kiadvány - várok. Jön még egy - akkor már rendelek. Most sem volt ez másképp, így egyszerre érkezett a két c-betűs képregény, ami mindkét esetben k. Castitas és Coven. Míg a Coven 17 szerző műve, a Castitas kizárólag egy író és rajzoló munkája.

Szeretném azt remélni, hogy az itthoni képregényesek (olvasók, rajongók, kiadók, írók, rajzolók stb.) köreiben szinte mindenki ismeri Koska Zoltán nevét. Csak annyit említek, hogy többszörös Alfabéta-díj nyertes és jelölt, egyedi és megismételhetetlen stílussal. Nem mindent, de azért elég sok mindent olvastam tőle. Nemrég jött a Castitas (ejtsd: kásztitász, csak lágyabb az á), aminek nem olvastam utána, "vakon" bízom a Koska képregényekben. A cím alapján lehet akár lovagregény is (ez volt az első gondolatom), mivel a szó jelentése tisztaság, erény, szüzesség. A régi filmekben a lovagok asszonyait mindig erényövvel látták el, bizalmuk jeléül, nekem ez volt az első találkozásom az erény szóval. De itt nem erről van szó. Egy igazi slice of life, szeletke egy életből. Témája a tisztaság megőrzése a házasság előtt, ami nem is annyira egyszerű, mert a hormonok túltengenek, az érzelmek elszabadulnak, viszont a lemondás és az áldozat nem annyira egyszerű.

Na de... Szokásunktól eltérően most nem egy ajánlót írunk, hanem felteszünk pár kérdést az alkotónak. Most így próbálunk közelebb kerülni a műhöz, mert... érdemes! :)

Hétköznap Geekságok: A szokásos: köszönjük, hogy elfogadtad a megkeresésünk! De rögtön bele is vágnék. :) Ahogy a „Lyolyabi és Rizmiráng”, a „Castitas” is különleges kiadvány. A megjelenése nem a szokásos csilivili, műnyomóra vetett sok festék. Nem vagyok nyomdász, de ha nem tévedek, ez a Riso-féle technika. A választás melyik oldalról jött? A kevés szín az alapkoncepció, ezért esett erre a választás? Esetleg fordítva, a nyomdához igazítva? Vagy a környezettudatosságból is fakad a döntés?

Koska Zoltán: Hát, igazából a Lyolyabinál azért gondoltam, hogy valamiképpen pótoljam a színezését a képregénynek. Kedvem és időm már nem nagyon volt színezni, de nem akartam szürkeárnyalatosba kinyomtatni, mert az ilyen ifjúságibb jellegű kiadványnál kicsit unalmas lenne. Közben elkezdtem bejárni rendszeresen egy riso-műhelybe (Sebesvári Somához, aki az Ukkmukkfukk Zinefeszt egyik szervezője és a BpZines kiadója) és gondoltam ki lehetne próbálni ezt a nyomtatási módot. A Castitasnál pedig már egy fokkal jobban megértettem, hogyan működik ez a fajta nyomtatás, és ott ezt a kétszínnyomást akartam kipróbálni.

Már hallottam, hogy ez egy környezettudatosabb nyomtatási mód, ami amúgy tényleg jó szempont. Bár már kicsit nehéz úgy „igazán” környezettudatosnak lenni.

HG: Maradunk a „vagy” jellegű kérdéseknél. Gyakran találkozunk zenével, zeneszöveggel, filmrészletekkel a képregényeidben. Eleve ezek adják az ihletet vagy alkotás közben bukkannak fel? Írás, rajzolás közben is mennek a háttérben ezek a zenék, így szépen átfolynak a papírra is?

KZ: Ja, fura, hogy mennyi zeneszöveget teszek bele a képregényeimbe, pedig nem nagyon tartom magam muzikális embernek. Ha írok, rajzolok, sokszor nem is hallgatok semmit, mert akkor nem tudok gondolkodni. Amikor pedig monotonabb rajzos munkákat csinálok, akkor zenét csak nagyon ritkán hallgatok, inkább videós filmkritikákat vagy képregényelemzéseket. Van pár ilyen csatorna, amit követek Youtube-on. Talán azért rakok bele ilyeneket, mert nagyon elmerülök így a popkultúrában. De szerintem azért is idézek olyan sok helyről, mert jobban kifejezi azt a gondolatot, amit szeretnék. Remélem nem csak azért, mert menőzni szeretnék, hogy én miket ismerek. Máskor meg csak pusztán poénból idézgetek.

HG: Ha az utóbbi időszakot nézzük, és a már említett nyomdai hasonlóságot, ez most egy ilyen korszak? A Castitas esetében nagyon éreztem a színeket, a Lyolyabi és Rizmiráng kötetben nem mindig. Van mögötte szimbolisztika, plusz érzés?

KZ: Igazából most csak így kipróbáltam ezt a nyomtatási módot. A Castitasnál az is közrejátszott, hogy végre vettem egy átvilágítós táblát, amivel több rétegen is ki tudtam húzni egy oldalt, és kipróbáltam milyen, amikor két rajzos rétegből áll össze a kész képregény előbb a monitoron, aztán nyomtatásban. Max. annyi jelentést gondoltam, hogy pl. a Mocsársziget c. lyolyabis epizód azért legyen zöld, mert növényvilágban játszódik, a Castitas végén meg azért jön be egy harmadik szín, mert az így feldobja a történet végére a hangulatot.

HG: És a személyes ihletés? A gyerekkori kalandok, csalódások, élmények gyerekfejjel mindig nagyobbnak hatnak, majd visszanézve rájuk csak hétköznapi helyzeteket látunk. Viszont az utóbbi képregényeid úgy ábrázolnak, mintha a gyerekkori, felnagyított világban lennénk. Szóval: nagyon merítenek ezek a témák a saját (vagy család, barátok, ismerősök) életéből?

KZ: Igen, eléggé sok élményt pakolok bele mindig a képregényeimbe, szerintem saját ötleteim már alig vannak... De legalább így kicsit hitelesebbnek érzem a történetet, és talán úgy nem hat klisésnek a sztori. Bár azért sokszor van, hogy egy-két ordas közhely mégis becsúszik.

Nálam mintha fordítva lenne: visszaemlékezve a fiatalkori dolgaimra mai fejjel már sokkal súlyosabbnak és megbocsáthatatlannak tűnnek. Nagyon bánom sokszor, milyen hülyeségeket csináltam, mennyi embert megbántottam már.  Sőt, a Castitasnál lehet már túlzásba is estem a személyességgel, lehet rossz színben tüntettem fel magamat vagy másokat. Legalábbis az eddigi reakciók alapján úgy jött le. Kicsit meg is bántam, hogy megcsináltam, de mostmár mindegy. Talán lesz olyan, aki hasonló élményeken esett át és annak jó lesz ezt olvasni. Igazából ez lenne cél.

HG: Számokról kérdezhetünk? Nagyságrendileg hány példányban jelentek meg a kisebb kiadványaid? Milyen tempóban fogynak? Illetve, hogy kikerüljünk ebből a körből: tervek a jövőt tekintve, van-e valami folyamatban, ami nem nagyon titkos?

KZ: 100-150 példányba szoktam mindig kihozni mindent. Annak kb. a fele el szokott menni fél éven belül és úgy az ára is visszajön. Aztán így rendezvényenként lassan elfogyogat, vagy marad még olyan 10-20 példány dobozokban.

Ja, tervek mindig vannak a jövőt illetően, titkolózni nem nagyon tudok. Akarom folytatni a Lylolyabi és Rizmirángot még két kötettel, a vége nemrég tök jól körvonalazódott előttem. Meg A titkos társaság folyatásából is elkészült jópár oldal, csak azt egybe szeretném kihozni, de mindig közbejön valami, mielőtt még a végére érnék...

HG: Nincs más hátra: köszönjük a lehetőséget, a válaszokat, az időd. És természetesen: sok sikert a továbbiakban, várjuk a következő képregényeket!

Ha megkérdeznek, hogy mi volt 20 éve, akkor 1990-et mondanám első blikkre, pedig az már 2002. És éppen 2002. október 17-én mutatták be itthon a 2020: A tűz birodalma című filmet (Reign of fire). A film az imdb-n combos 6,2 ponton áll, de ki foglalkozik az ilyesmikkel. Én szeretem. Egy nagyon hangulatos dark fantasy (sci-fi?), olyan sztárparádét vonultatott fel, már ami a férfi frontot illeti, hogy ihaj.

A film elején egy kisfiú meglátogatja az édesanyját egy londoni építkezésen, néhány vicces beszólást követően (több humor nincs is a filmben) benéz egy lyukba, amit épp akkor fúrtak ki, és véletlenül egy barlangrendszerbe botlottak. Ezután elszabadul a földi pokol, ugyanis a dohos pince és sárkányürülékszagú barlangból egy hatalmas szörny, egy fekete sárkány repül ki, menekülése közben mindenkit megöl, aki az útjába kerül. A kis Quinn édesanyja sem éli túl, hogy a liftjét a sárkány chipsként ropogtatja.

Snitt, és kb. 20 évvel az előző eseményeket követően Quinn (Christian Bale) és a törzse egy várban élnek, éjjel nappal az eget kémlelik, mivel a sárkányok gombamód elszaporodtak a Földön, mindent hamuvá égetve. Az emberek között a kapcsolat régóta megszakadt, csak magukra számíthatnak.

Kiderül, hogy a sárkányok néhány százévente előbújnak, legszebb nedves álmaikból felébredve, ami miatt elég zabosak, és ilyenkor végig pusztítanak mindent. A dinoszauruszokat is ezek irtották ki, és a középkori mesék is megtörtént eseményeknek tűnnek…

A kis városka lakóinak életét előbb egy fekete sárkány bolygatja fel, mivel puszta bosszantásból felégeti a veteményesüket, benne néhány hülye paraszttal, így éhezésre kárhoztatva a lakosságot. Miután falatozott néhány emberből, sziesztára vonul vissza.

A következő világrengető esemény a jenki doodle, egy pilótadzsekis csatabárdos csepűrágó (Matthew McConaughey) és a bandája megjelenése, amikor is megmondják, hogy ők a halljakendek, és tudják, hogyan kell megölni egy sárkányt. Egy látványos akcióban le is tepernek egyet, amiről kiderül, hogy bizony ez is csak egy nőstény, és mivel szarnak az egyenjogúságra és a nőstény sárkányok alulfizetettségére a filmiparban, előadják, hogy ők a hímet akarják levadászni, amivel le tudnák a rendezni az egész fajt.

A hím viszont cefetül berág, amikor ezt megtudja, és először a jenkiket, majd a békés brit várlakókat tizedeli meg egy-két tűzokádással.

A sárkányok gyenge pontja pont a tűzokádó képességük, ugyanis két mirigyből egyszerre lövellnek ki kétfajta váladékot, amik a levegővel és egymással érintkezve gyulladnak fel. A napalmos pofájú hűbelebalázs Süsü végül emiatt veszik oda, a gonosz Christian Bale ugyanis egy ugyancsak szintén hangulatos és látványos harcjelenet végén pofánrobbantja egy ’nade-del. Hogy ez miért csak 20 év után jutott eszükbe?

A filmben a két említett színészen felül Gerard Butler is komolyabb mellékszerepben látható, és kiemelném a szereplők közül a rádióst, Ajayt, akit Alexander Siddig alakított, akit a Trónok harcából, a Star Trekből és a Walking Deadből is ismerhet a nagyközönség. Sajnos belőlük pirítós lesz, ahogy a szereplők nagy részéből szintén.

Mit emelnék ki a fimből? Az apróságokat. Mikre figyeltem fel? Egyrészt szerintem egész jól építi fel a világot. Minden tiszta retek, hamu, elég élhetetlen. Semmi sem steril. Amikor McConaughey céloz egy harckocsiról indítható nyílpuskával, a célkeresztje kajla. Miért is lenne ép? Egy csomó harcot megjárt. A CGI nem tökéletes, viszont meglépték azt, amit ma már nem sokan mernek, megmutatják a szörnyet fényes nappal. Sőt, még az éjszakai harcoknál is tökéletesen látszik az ellenség. Amúgy a fekete sárkány nekem nagyon tetszett, ő is hozzájárult ahhoz, hogy ma már elég sok sorakozik a polcon.

Amit hibaként hoznék fel, hogy 20 évvel a világégést követően hogyan lehet ennyi fegyvere az emberiségnek? Mert ugye a sárkányok teljes népírtásra készültek, habár ez nem sikerült nekik, de az infrastruktúra eléggé gatya lett. Mindegy, hogy lehetne dark sci-fi, fantasy akciófilmet csinálni fegyverek nélkül? A másik, hogy teljesen kiveszik a filmből a humor. Egy kósza anyósvicc, annyi sem hangzik el, hogy az akciót, a szereplők világfájdalmát enyhítse.

Végül kiemelném még a filmben az összes színész játékát. Hihetetlen, mennyire hitelesen játszik az utolsó mellékszereplő is. McConaughey kopasz és bajszos-szakállas, egyáltalán nem az a szépfiú, akinek be akarták állítani, és talán a filmtörténelem egyik „legbadass-ebb”, és egyben talán „leggázabb” halála az övé, amikor csatabárddal akarja lepucolni a sárkány fogairól a fogkövet.

Szóval nyilvánvalóan nem tökéletes a Reign of fire, de a színészi játék, a hangulat, és a fekete sárkány elviszi ezt a filmet. Nálam egyáltalán nem 6,2 pontot ér.

Inkább 7 kopasz Matthew McConaugheyt adok rá a 10 kigyúrt jóllakott napközis fejű Christian Baleből.

Megjegyzésként még annyit hozzáfűznék, hogy a film nézése közben nem tudtam eldönteni, hogy McConaughey vagy Bale izmos felsőteste hasonlít jobban az enyémhez.

Bélu voltam. Sziasztok!

Cardoselli legutóbb megjelent képregénye, a Holtak nem nyugszanak szerintem nagyon ütős volt. Egy kevés színnel dolgozó, rendkívül hullámzóan rajzolt képregény volt, kis alapon. Gyorsan el lehetett olvasni, viszont egyértelműen többször olvasós darab.

Az olasz rajzoló egy másik képregénye is megjelent korábban itthon, Az Összetört Szív Balladája, amit szintén a Frike Comics adott ki, viszont nagy alapos TPB albumként, ami nagyon jól áll neki. Marha szép ez a képregény, emellett pedig érdekes a mondanivalója is, bár nem ebben találták fel a spanyolviaszkos vásznat.

Cardoselli ebben a képregényben sziporkázik. Egyrészt a főszereplőt, a borítón látható halfejsisakos férfit a legtöbb esetben rendkívüli részletességgel, olykor egész oldalas rajzokon ábrázolja. Másrészt jelen van egy olyan Kill Billes érzés, nem tudom máshogy megfogalmazni. Ez a képregény nagyon színes, sokkal színesebb, mint a Holtak… viszont ugyanolyan zaklatott, és iszonyat véres. Na jó, a másik is az volt, de itt kardoznak, és fröcsög a vér, meg repkednek a testrészek.

A képregény által felvázolt jövőkép egy nagy keverék, és ismerős is. Egyrészt jelen van benne az Éhezők viadala-szerű tévében mutogatott háborúskodás, másrészt akcióiban, ahogy az előbb írtam, a Kill Billt idézi. A Halálos lottó ötlete is a „társadalmi szelekció” egy módozata, ha kihúzzák a vonalkódodat, deportálnak, megölnek, transzplantációra használnak. A gazdagok sokáig élnek, a szegények meg a kutyát nem érdeklik. Sokan és sokféleképpen fogalmaztak meg hasonló társadalomkritikát.

A társadalmi rend megpecsételi a főszereplőnk sorsát, aki az egész képregény alatt egyetlen szót sem szól. Másoktól tudjuk meg, hogy ki ő, illetve csak utalásokból, hogy miért rendez vérgőzfürdőt a szentem. Pont így a legjobb.

Cardoselli rajzain sokszor elidőzik a szem, főleg, mert a színezés nagyon el lett találva. Ez a halfejsisak nagyon egyedi szerintem, és tényleg leragadtam sokszor rajta. A harcok viszont elnagyoltak, néha olyanok, mintha egy barlangrajzot néztem volna. Ez minimum furcsa, de szerintem kevés embernek jöhet be ez a fajta művészet. Valahogy vicces, hogy az egyik oldalon egy mestermű, a másikon meg a panda csoportos Pistike szamurájos rajza elevenedik meg.

Nem csak a rajzok miatt fogom ezt újra és újra levenni a polcról, a története sem kutya. Bár nem mond újat, sőt, több dolgot vegyít, mégis valahogy másfajta látásmóddal mutatja be nekünk azt a világot, amikor egy család királyként áll az emberiség élén, és hogy mekkora hatalma van annak, aki uralkodik a média felett. Ilyen a valóságban sose fordult még elő.

Olvassatok képregényt, ha elmúltatok 18 évesek, akkor az Összetört Szív Balladáját is kézbe vehetitek. Nekem tetszett.

Bélu voltam. Sziasztok!

Az Amazon Prime Video 2020-as sorozatáról, a Tales from the Loop-ról (Mesék a Hurokból) sokan írtak már sokfélét, ezért nekem eddig kimaradt, főleg a negatív kritikák miatt. Összességében meg voltam elégedve Simon Stalenhag könyvével, amit az Elektronikus Állam után (nálunk az hamarabb jelent meg) kicsit kevésnek éreztem, főleg abból a szempontból, hogy egyáltalán érdekelne-e egy ebből készült sorozat.

Simon Stalenhag svéd grafikus könyvei a svéd pusztaságot, kisvárosi életet elevenítik meg digitális munkával készült képeken, olykor festményeken, rajzokon. Stalenhag egy-egy alternatív világot tár elénk más-más szemszögből, viszont a technológiai fejlődés mindig a központban van. A Tales from the Loop egy – kitalált – gyerekkori emlékeket felsorakoztató könyv, mintha egy illusztrált naplót olvasnánk. Az Elektronikus Állam és a Labirintus pedig egy-egy összefüggő történetet mesélnek el.

A Tales from the Loop a Hurok, a világ legnagyobb részecskegyorsítójának környékén élő emberek világát mutatja be nekünk. A Hurok segítségével az emberiség hatalmasnak látszó fejlődésen ment keresztül, mindenhol repülő autók, mezőgazdasági gépek, robotok, és dinoszauruszok (?) járkálnak. Stalenhag könyve nem egyértelműsíti, hogy a különböző technikai csodákon felül az emlegetett rejtélyes dolgok valóban megtörténtek-e az emberekkel, vagy csak a képzelet szüleményei. Talán épp ez a szép az egészben.

A Tales from the Loop sorozat alkotói viszont nem így gondolták, bár szemmel láthatóan a könyv alapulvételével készült, egy kicsit másféle, mint az alapjául szolgáló mű. Egyrészt minden részben egy-egy (látszólag) semmilyen módon nem kapcsolódó történetet kapunk a környéken lakókról, egy konkrét személy főszerepbe helyezésével. Aztán a sorozat végére összeáll a kép, mivel mindennek következményei vannak. Az biztos, hogy a Hurok mindenkinek az életébe beleszövődik, vagy, mert minden környéken élő ott dolgozik ilyen-olyan minőségben, vagy azért, mert valamiféle hurok-eredetű rejtély kellős közepébe csöppen.

Az első rész után megvallom, féltem folytatni a sorozatot, mert egyáltalán nem tetszett. Összességében ez az időutazós dolog nekem nem „gyerebe”, abból pedig van a sorozatban rendesen később is. Meg másféle utazás is, ha már itt tartunk. Dinoszauruszok viszont nincsenek sajnos, pedig azokat megnéztem volna.

Ahogyan mondtam, a részek nagyon különbözőek. Van itt dráma dögivel, de van például egy olyan rész, ami teljesen horrorba ment át szerintem (a hetedik, az Ellenségek című rész). Összességében mind emlékezetes, kettőn még sírtunk is Biankával. A Visszhanggömb és az Irányítás című részek egymás után túl megterhelőek voltak a főszereplők személyes tragédiái miatt.

Mivel ez egy drámai sorozat, alapvetően arra kell számítania a nézőnek, hogy olyan nagy csihipuhik nem fognak történni a képernyőn. Na, jó, a közel 7 órás játékidő alatt volt néhány húzósabb, akciódúsabb jelenet, de igazából csak csordogál a sztori, lassan, zongorára, vagy hegedűre. Beszélgetnek, sírnak-rínak, filozofálgatnak, és minden mondat egy felé mutat. Egy közös mondanivalója van minden résznek. Az idő telik, minden változik, és semmi sem tart örökké.

Összességében egy nagyon depressziós sorozat ez. Alig beszélnek benne a szereplők, inkább csak a halk zenére vágóképek nézegetése tölti ki a játékidőt. Viszont nagyon szépek ezek a vágóképek, a tájak, és még a CGI is nagyon rendben van. A látványvilága teljesen az alapműhöz igazodik. A könyv borítóján lévő apuka és lánya – és a kesztyűvel irányítható robot – egy egész részt kapnak, míg a könyvben látható más személyek maximum itt is csak rövid kameók erejéig jelennek meg a történetekben.

Hogy jó sorozat-e a Mesék a Hurokból? Nem tudom biztosra mondani, viszont nekem nagyon tetszett. Lelkizős, az érzelmekre hat, és ehhez tökéletes szereplőket találtak. A gyerekek is lubickolnak a szerepeikben, de a Trónok Harca sorozatból ismert Jonathan Pryce-t, mint a Hurok Projekt vezetőjét kiemelném még, hihetetlen erős a jelenléte.

Ha esetleg támogatnátok a magyar könyvkiadást, azon belül is Simon Stalenhag könyveinek kiadását, most az Agave Kiadó honlapján jelentős kedvezménnyel juthattok hozzá a kötetekhez (lényegében a három közül az egyik még postával együtt is majdhogynem ingyen van.

Ez nem fizetett hirdetés, csak gondoltam megemlítem az Olvasóinknak, akik érdeklődnek az ilyesféle könyvek iránt.

https://agavekonyvek.hu/talalati-lista?kulcsszo=simon%20stalenhag

Bélu voltam, sziasztok!