„Nem rejtőzhetsz el! Látlak téged. Az ürességben nincs élet, csak halál.”
Tizenegy Oscar jelölés, négy Oscar-díj, 20 év. Igen. Telik az idő. És most tegyük fel a kérdést magunknak: az elmúlt 20 évben hányszor láttuk minden idők egyik legjobb fantasy filmjét, a Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetségét? Biztosan sokszor, mert némelyikünk betéve fújja az egészet. Ne nézzetek rám így, nem én vagyok az. Ennyire nem nézhettek kockának.
Pedig marha sokszor láttam a filmeket, és majdnem betéve tudom, főleg az első rész emlékezetesebbnél emlékezetesebb, mára szállóigévé vált mondatait.
Éppen ma 20 éves a film, ami megtanította nekünk, hogy nem a méret a lényeg. Vagyis, hogy igen kisnövésű, ámde igencsak jóravaló aprónépség is képes nagy dolgokat véghezvinni. Jól van, na, a film alapjául szolgáló könyvsorozat első része 1954-ben jelent meg először, itthon pedig 1981-ben. J. R. R. Tolkien a fantasy irodalom ikonja, számtalan író példaképe, akiről gyönyörűen tudtak kopizni rengeteg mindent, hogy sajátjukként adhassák el.
Tolkien saját nyelvet, azon belül nyelvjárásokat dolgozott ki, hogy hitelesebb legyen a Gyűrűk Ura világa, szerintem ennyire elvetemült íróval a világtörténelemben nem nagyon találkozhattunk. Tolkien világa számtalan szépirodalmi alkotásból áll, egy komplett mitológiát ölel fel. Szóval hajrá, érdemes elkezdeni, akár még ma, a Szilmarilokkal.
Na de hogy a filmről is essen szó. Úgy tartják nagyon sokan (köztük én is), hogy nagyon jól sikerült adaptáció lett Peter Jackson trilógiája. Egy fantasztikus kaland, ma is remeknek számító látványvilággal, és totálisan csak erre a filmre jellemző, középföldei zenével (Howard Shore).
A történet kiindulópontja (egy kis történelmi kitekintést követően), hogy a hobbitok által lakott Megyébe látogat Gandalf, egy hatalmas (mindenható?) erejű mágus, aki Bilbó születésnapjára érkezik Hobbitfalvára. A szülinapon Bilbó rejtélyes módon eltűnik (hála a nála lévő, a gonosz nagyúr, Volde… neeem, Szauron lelkének egy részét tartalmazó gyűrűnek). Gandalf leleplezi Bilbót, hogy nála a Gyűrű, és ráveszi, hagyja ott unokaöccsének, Frodónak.
A Gyűrű, az Egy Gyűrű hatalmával Szauron ismét egy elnyomó szemétláda lehetne, nem mintha hamvaiban jobb fejjé vált volna. Szauron szeme, egy magas torony tetején ücsörgő, tűzben forgó szemgolyó, kémleli Középföldét, a Gyűrű után kutatva. Ráereszti a világra a legmocskosabb, általa kifejlesztett lényeket, orkokat, lidérceket, trollokat, meg amúgy is mindenféle rémséget. Minden adott egy hatalmas kalandhoz.
A Gyűrű Szövetsége egy sokszínű kis csapat, akik arra tették fel életüket, hogy megakadályozzák Szauron újjászületését, és világuralomra törését. Emberek, hobbitok, elfek, egy törp és Smith ügynök a Mátrixból fognak össze, hogy közös erővel vigyék el a Végzet Hegyéhez a Gyűrűt, mivel csak ott semmisíthető meg, a vulkán lávájában.
És ha rávesszük magunkat a filmek bővített változatainak megnézésére, úgy fél napnyi tömény kalandban lehet részünk.
És hogy mit köszönhetünk még a Gyűrűk Urának? „One does not simply” memék tömkelegét, azt, hogy „ez mordori nyelven íródott, én meg nem szólalok rajta”, a végtelenített „saxo Gandalfot”, és még sok mást, csak hogy komolytalanok legyünk.
Én azt mondom, hogy induljunk el egy kalandra idén is, és nézzük meg a Gyűrű Szövetségét, kicsit nosztalgiázzunk, és élvezzük ezt a remeket.
Bélu voltam. Sziasztok!
A visszaszámlálásunk utolsó előtti állomásaként ma Dr. Curt Connorst vesszük górcső alá, mint a Pókember: Nincs Hazaút utolsó trailerében egy szellemtől pofont kapó Gyíkot.
A trailerben látott Gyíkkal a Csodálatos Pókember film első részében találkozhattunk, Rhys Ifans alakította (rohadt jó színész). Magával a filmbéli megvalósításával elégedettek lehettünk volna, ha nem ismernénk az eredeti megjelenését, ami nem ilyen kuglifejű zöld, farokkal is rendelkező emberszerű szörnyeteg, hanem egy hosszú állkapcsú, inkább krokodilra (valahol elég rendes fogsorral rendelkező gyíkszerű hüllőre) hajaz.
Elkezdtük a visszaszámlálást a Pókember: Nincs Hazaút premierjének napjáig, és nem kisebb célt tűztünk ki, magunk elé, hogy minden nap bemutassunk egy-egy karaktert, akiket a korábbi filmekből ismerhetünk, és megjelentek a legújabb Pókember film legutolsó trailerében.
Nos, az igazi Pókember film második részében Oki Doki eredete a fentiek szerint alakult, viszont őrületét a robot karok okozzák, amik önálló gondolkodásra is képes titánacél karmok. Ezért is van az, amikor a dokit Peter szembesíti azzal, hogy az atomkísérlete miatt egész New York a semmivel válhat egyenlővé, a Doki észhez tér egy kis időre, és az egész hóbelebancot magával rántja az óceán mélyére. Szóval úgy nézett ki eddig, hogy meghalt. Eddig.
Nekem, mint az igazi Pókember filmek rajongójának rosszul esik az, hogy ezek az új, menő arcnak szánt főszereplők kinevetik Dr. Octopust, a neve miatt. Most komolyan, kinek készült ez a film? Mert ezen maximum egy ovis nevet. Másrészt úgy érzem, hogy a Marvel ezzel mindannyiunkat egy kicsit kinevet. Az egész képregényes társadalmat, mivel most úgy adják elő, mintha az MCU lenne az etalon (közel sem az), és minden más, ami ezen kívül létezik, csak másodlagos. Ugyanis az MCU univerzumában nem él Oki Doki, sem Zöld Manó, sem egy rakás egyéb főgonosz. Tudtuk, hogy Venom sem létezik ebben az univerzumban, viszont a Venom 2. végefőcim közbeni jelenetében beemelték őt is az MCU-ba.
Szóval a trailernek ez a kinevetős része annyira nem tetszett, és van egy sanda gyanúm, hogy a film is ezzel a multiverzum dologgal ismét rossz lóra tett. Mivel semmiféle koherenciát nem mutat az MCU, úgy általában semmivel sem, ami képregény.
Sziasztok emberek, szerte a multiverzumban!
Norman a cég megmentéséért kísérleti patkányként fekszik a tudósok keze közé, és a kísérlet sajnos kudarcba fullad. Norman szupererős lesz, viszont elveszíti az ép eszét.
Sziasztok!
Kedves Geek Gyerekek!
Akárhogy is gondolkodom a témán, először mindig Spawn karácsonya ugrik be. A képregény kezdetén volt egy történet, amiben egy kis srác szeme láttára rendez le bankrablókat kedvenc Pokolivadékunk, és a rabolt pénzből egy köteg a szegénységben élő kisgyerek párkányára esik. Miközben Spawn püföli a rablókat, a gyerek csillogó szemmel nézi Télapónak, nagy is, piros is, benézte. Amikor édesanyjának elmeséli, mit látott, és előrukkol a pénzzel, már elhiszi neki, hogy valami rendkívüli karácsonyi csoda történt a kisfiúval.
A másik történet, amit amíg élek, nem fogok elfelejteni, a Hulk lezúzza a Télapót sztori. Itthon is megjelent egy Marvel Extra számban anno. Rhinó a főszereplője, és az ő megpróbáltatásai. Mivel a ruhája bőrként ragadt rá, ezért elég nehézkes benne bármit is csinálni, és elég frusztrálttá válik (rég volt már nővel). Mikulásruhát ölt, hogy így gonoszkodjon a gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt, viszont Hulk ezt nem nézi jó szemmel, és egymásnak esnek. Hát a vége az, hogy kénytelenek békét kötni, egy kislány ráhatására, aki rávilágít, hogy karácsonykor ellenségeskedni ritka tapló dolog. Szerintem is, de attól még egyesek előszeretettel csinálják.