Az a helyzet, hogy nekem kimaradtak anno a lapozgatós Kaland Játék Kockázat (Fighting Fantasy) könyvek, pedig szerte a világon hatalmas népszerűségnek örvendenek, és mintha rémlene, hogy valahol, valakinek volt ilyen könyve. Na de lépjünk is tovább.

A hírhedt lapozgatós könyv műfajának megalkotása Ian Livingstone nevéhez fűződik. A nyolcvanas évektől kezdve 20 millió eladott példánnyal büszkélkedhet. Ezt nem magamtól találtam ki, hanem ez áll a könyv hátulján. Ez a könyv pedig:

A Veszedelem Kikötője! Ta-ta-taaaaaa!

A KJK könyveknek az sajátossága, hogy a főszereplő Te magad vagy. Vagyis Én magam vagyok a főszereplő, aki már háromszor el is halálozott a fantasztikus kalandok közepette egy-két cifra káromkodás kíséretében. Ajánlom, hogy ne kezdjetek ki a küklopsszal, ha lehet a spóragömböccel sem. És megjegyezném, hogy a zombi megölése után a pincében bujkálás is rossz ötlet volt.

A játék elkezdéséhez egy papírlapra, írószerszámra és két dobókockára van szükséged. Mindennek megvan a maga szerepe a játék során, amit a könyv elején található kimerítő bevezető érthetően a szánkba rág. Hát mit mondjak, marha bonyolult játékról van szó, nagyon oda kell figyelni minden apró mozzanatára. De nem fárasztanálak Titeket a játékszabályokkal, mindenki fedezze fel maga. A lényeg, hogy ne feledjetek el oda lapozni, ahova a könyv cselekménye mutat.

A könyv egy különleges fantáziavilágba kalauzolja el az olvasót. Változatos lényekkel, akikkel vagy beszédbe elegyedhetsz, vagy akár meg is küzdhetsz velük. Ez így egyszerűnek tűnik, viszont nagyon összetett a története, a cselekménye. A harcok önmagukban egyszer sem jelentettek problémát, viszont a döntések következményei sokszor végzetesnek bizonyulnak. A negyedik próbálkozásomra már eléggé elhaladtam a történetben, lehet, ezúttal nem fogok meghalni. Rá kell érezni a lényegére, és jól kell játszani, mintha tényleg egy hős lennél. De ezt sem minden esetben… a harc sokszor kifizetődő, sokszor pedig instant halál.

A történetben több helyen jegyzetelnem kellett, mert túl gyanús volt, hogy az éppen aktuális mellékszereplő egy térképet diktál le kedvesen. Akkor éppen nem sikerült meghalni. Nagyon jól van megírva a könyv, nagyon sok energiát kellett ebbe belefeccölni, hogy ezt így összehozza Livingstone bácsi. Szóval ajánlatos minden szeletkéjére odafigyelni. A sztorit pedig imitt-amott (sok helyen) gyönyörű rajzok teszik még átélhetőbbé.

A könyv megjelenéséről még nem esett szó. Nekem ez a puha fedeles megoldás teljesen bejött. Nagyon emlékeztet gyerekkorom Cherubionos könyveire, amiket a mai napig a polcon tartogatok. A fordításra is sok munkát fordíthatott a Kiadó, igényes, és a karakterek fantázianevei különösképp tetszettek.

Szerintem érdemes egy próbát tenni a lapozgatós műfajjal, aki a fantasy irányában érdeklődik. Én kipróbáltam, tágítottam az érdeklődésemet, és ez egy jó választás volt azt hiszem.

A könyvet a Chameleon Comix adja ki itthon. Jó hír, hogy van még sokféle, szóval, ha valaki nagyon függővé válik, van lehetőség csillapítani a kínzó vágyát, hogy kalandozgasson kicsit.

Bélu voltam! Sziasztok!

A Vízitündér első kötetéről sok minden elhangzott már. Nem véletlen, hiszen az utóbbi évek egyik kimagasló képregénye. Pedig nincs benne szuperhős, sem apokalipszis, sem egyéb, amire rögtön ugrik az olvasó. Egy mesébe csöppentünk bele, vagy inkább egy legenda köré épített varázslatos világba. Mert ugye vannak a vízitündérek, akik mitológiai alakok, és ők felelnek a vizekért. A legenda azt mondja, hogy minden víznek megvan a maga tündére, őrzője, és a tündér hangulata dönti el, hogy áradás vagy aszály lesz. Az első kötetben felmerült a kérdés: mi van akkor, ha egy tündér szerelmes lesz, és ezáltal a teljes élete és "pályafutása" megváltozik? Nem is annyira a válaszokra, hanem a fantáziánk megmozgatására koncentrált a képregény. Jöttek a szereplők, jöttek a kérdések és ezekkel együtt - jó esetben - beindult a mi fantáziánk is. Az egész egy fantasztikus meseszerű élmény, és sokkal több az, amit bele- és hozzáképzelünk, mint ami ténylegesen le van írva. Mindez annak ellenére, hogy csodálatosan illusztrált képregény, vonzza a tekintetet, a történethez és az egész világhoz tökéletesen illő rajzokkal, színekkel, szinte rajzfilmes élményt adva. A kötet zárása valamelyest előre vetítette a folytatást, illetve nagyon szomorú lett volna az olvasó (és automatikusan rajongó), ha nem így történik.

És most, két évvel később, végre kezünkbe vehetjük a második kötetet! A címe sokat elárul, bár pontosan az, amit az előző rész végén meglebegtettek a szerzők: A vízitündér lánya. Egy helyzet kellős közepébe csöppenünk. Az előzményhez képest tíz évvel később van a cselekmény. Az ott történtek következménye volt, hogy a környék aranyát megtalálták, kitermelték. Nagyjából az összeset. Kiürült a hegy, a folyó. Nem maradt csak ólom és pirit, ezek pedig senkit sem érdekelnek. Ilona, a vízitündér lánya úgy tűnik, nem örökölte anyja varázserejét, viszont nagyon éleslátású, okos, kíváncsi, és barátaival nagyon jó csapatot alkotnak. Apja, Vladimír továbbra is kísérletező, feltaláló, olyan szerkezetekkel próbálja megvédeni a környezetét, amelyek nem állnak mindenki rendelkezésére. Mindketten olyan dolgokkal próbálkoznak, amikben mások nem hisznek. Amíg Vladimír a természet erejét és adottságait próbálja kordában tartani, saját elképzelése szerint irányítani, Ilona úgy gondolja, ugyanezt a varázslattal is meg lehet tenni. Az is csak egy erő, miért ne lehetne? Más kérdés, hogy a kimerült erőforrások miatt a különböző fajok és lények a háború szélére sodródnak, és a találmányok igencsak hasznosak lennének. De az idő és a nyugalom hiánya örök ellenségek, ezt mi is tudjuk. Meddig fajul a helyzet és mi lesz a kimenetele? Nem titok. Csak el kell olvasni a képregényt. ;)

Természetesen most is találkozunk különböző mesebeli lényekkel. Van köztük elvarázsolt, elátkozott, hatalmas erővel vagy valamilyen varázserővel rendelkező. Utalások vannak egyéb mesékre, történetekre. Olyan szép lenne, ha sokáig folytatódna ez a sorozat, és megismernénk minél több klasszikus mesét ebben a formában. Vagy akár - mostanában használatos kifejezéssel - spinoffokat is kapnánk, ahol bizonyos szereplők történetét olvashatnánk. De ne szaladjunk ennyire előre. Örüljünk ennek a kötetnek, mert ismét egy gyönyörű kiadványt lapozgathatunk. A rajzok és a színek most is fantasztikusak, igaz, kicsit másak, de a történet maga is kicsit más lett. A szerzők most sem bíztak semmit a véletlenre, remek fordulatok és csavarok vannak végig elszórva. A sztori vége pedig... még messze van. És ez jó.

Tibi

Sokan úgy gondolják, hogy a nagy dumás Pókemberből éppen elég egy is. Mégis, számtalan történetben sokszorozzák kedvenc hálószövőnket. Az általam sokat átkozott Klónsztoriban például, ami éveken át futott egy túlírt, és lassan unalomba fulladó történettel. Az, amit ma hozok, viszont sokkal másabb. Szerintem az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb póktörténete, egy humoros, akciódús kitérő Pókember életében.

Ez a Póksziget!

Valamilyen oknál fogva Manhattanben elszaporodnak a Pókember képességeivel rendelkező szuperbűnözők, és civilek is. A lakosság egyik része hálóhintázik, a másik része pedig falra mászik ettől. Valamiért Mary Jane Watson nem változik át, erre egy az ok: évekig egy kanapén ült Pókemberrel, így immunissá vált a DNS-ére. Szóval a közös ülés az oka.

Kiderül, hogy egy rejtélyes vírus az oka mindennek, amit Pókember ellensége, a Sakál bocsátott rá New Yorkra, egy rejtélyes cicis néni megbízásából. A Sakál két egyenként háromajtós szekrény méretű pókszabású segítője Steve Rogers, és Cain. Előbbit nem kell bemutatnom, utóbbi pedig Peter egyik klóntesója, aki már inkább pók, mint ember.

Szóval szépen lassan mindenki Pókemberré válik, már ami a képességeket illeti, a vírus mutációjának harmadik szakaszában pedig minden fertőzött félig-meddig, vagy teljes egészében pókká változik. A mutagén vírus csak a szuperhumánokra nem hat, akik így felvehetik a harcot a póksereg ellen.

A képregényben megjelenik Pókember összes barátja, és ellenségei közül is sokan. A Fantasztikus Négyes, a Póknő, a Vörös Hulk, Sólyomszem, Shang-Chi, J. Jonah Jameson polgármester névsor már így is impozáns, viszont koránt sem mondható teljesnek. A képregényben fontos szerepet kap Eddie Brock (Antivenom) és Venom új gazdateste, Flash Thompson, azaz Venom ügynök. Akcióorgiát ígér ez a javából.

Nagyon jól megírt képregény a Póksziget (Dan Slott) és a rajzai is nagyon rendben vannak. Sőt. Humberto Ramos a rajzaival nagyon eltalálta az ízlésemet (Tibiét is, mert mondta). Nagyon jól rajzol Pókembert, és gonoszokat, meg gonosz cicis néniket is, meg cicis pókot is.

Dan Slottól már olvastam egy kevés Superior Spider-mant, viszont a Póksziget miatt be fogom szerezni a teljes sort. Bízom az ürgében. Most jut eszembe, az egyik kedvenc képregényemet, a She-Hulkot is ő írta (az Egyedülálló Zöld Nő címűként itthon megjelent darabot). Szóval duplán bízom az ürgében.

Bélu voltam. Sziasztok!

(Póksziget/Spider-Island: írta Dan Slott, rajz: Humberto Ramos, eredeti megjelenés: 2011. Itthon a Hihetetlen Pókember 2019/2-5. számaiban)

 Nem is tudom, hogy nem jutott eddig eszünkbe. Na de most! Arról lenne szó, hogy bővítjük kicsit a menüt. Természetesen marad a geekság, ez nem is kérdés.

 Mostanában mindenki siet, fut a pénze és az egyéb után, nincs idő semmire, ha mégis, ott vár a kedvenc (vagy a tucat) sorozat. 10-20 évvel ezelőtt még másképp éltünk, igaz, fiatalabbak is voltunk, de ha úgy alakult, hogy gép előtt ültünk, bizony előkerült pár Flash játék. Nemcsak fölöttünk, hanem a Flash fölött is elketyegett az óra, végre kivezetésre is került ez a valamikori csoda. Aztán lassan két éve megint gép elé kényszerült a világ, de mindenki inkább a telefonhoz nyúl, mert megszoktuk. Pedig nincs minden veszve! Játékra fel! Persze csak szünetben, munkaidőn kívül, és így tovább! :D

 Ebben a "rovatunkban" próbálunk kisebb-nagyobb unaloműzőket bemutatni, régieket és újabbakat is. Főként ingyenes és könnyen elérhető apróságokat, de semmi sem kizárt. Van egy kedvenc oldalunk Béluval, és igazából ott ismerkedtünk meg (kicsit), még évekkel ezelőtt. Na, azok voltak az emlegetett "még fiatalok voltunk" napok. De nézzük, miből élünk! Vagyis... pont, hogy nem.

 Elsőként a Coloruid 2 játékot hoztuk el nektek, amely pár perces móka. Leginkább logikai játéknak mondanám. A lényege: sok kis kereszt alkot egy-egy "amőbát", amelyek különböző színűek. A cél, hogy a végén minden egy színben pompázzon. Erre persze csak bizonyos számú lépésünk van, általában pontosan annyi, amennyiből meg lehet csinálni. Nem több, nem kevesebb. Húsz ilyen szint van, egyre nehezebbek, egyre több színnel. És persze ketyeg az óra is, 99 másodperc kezd elfogyni amint elindítjuk a szintet. Kis gyakorlással pár másodperc alatt teljesíthető egy-egy szint, de nyilván néha újra kell próbálkozni. Tényleg pár percnyi kikapcsolódás az egész. Jó szórakozást!

https://www.kongregate.com/games/PasKuda13/coloruid-2-html5

Nagyon szeretnék egyszer hasonló szavakat írni egy magyar képregényről is, persze adaptálva a mi országunkra, meg minden. Szeretném látni azt, hogy születik egy képregény, ami megfogja az esszenciát, és – bár a fantázia által szült szereplők játékával – úgy tudja megmutatni a létezésünket, hogy abban minden benne legyen. Fontos legyen, szép legyen, együtt sírjunk, együtt nevessünk. Addig is itt van nekünk A Cseh Képregény. Alois Nebel.

Még nem telt el húsz év azóta, hogy a trilógia első kötete napvilágot látott. Történt ez 2003-ban, amikor Bílý Potok címmel Jaroslav Rudiš és Jaromír 99 megalkotta Alois Nebel karakterét. Tulajdonképpen nem kellett megalkotni, mert mindig is velük, velünk volt. De erről majd később. 2004-ben már jött is a második kötet - Hlavní nádraží (Főpályaudvar), illetve 2005-ben a harmadik és egyben záró kötet, Zlaté Hory. A nagy sikerre való tekintettel 2006-ban egy kötetben adták ki a teljes trilógiát, sőt, kapott egy alternatív befejezést is. A nemrég megjelent magyar változat ez a gyűjteményes kötet, nem kell várni egy-egy évet a folytatásokra. A nagy siker – kicsit számszerűsítve – azt jelenti, hogy 2009-ben az eladott példányok száma már 15.000 fölött volt, és ez szinte kizárólag otthoni, csehországi eladásokat jelent. És ez itt nem állt meg, azóta is elkelt még többezer. Csehország lakossága valamivel több, mint 10 millió, de itthon szinte lehetetlennek tűnik egy képregényből ennyit eladni. Főleg hazai szerzők által kiadott műből. No de: vissza Aloishoz. 2011-ben egy majd’ másfél órás animációs filmet készítettek a történet alapján, amit szintén jól fogadott a közönség.

De ki vagy mi ez az Alois Nebel? Olvastunk már cseh műveket, ha nem is képregényben. Jaroslav Hašek, Karel Čapek és Bohumil Hrabal óta mindenki tudja, hogy van a nép embere, aki szerethető, vannak hibái, és tudunk vele azonosulni, rajta nevetni, és ugyanakkor magunkon is. Milan Kundera megmutatta, hogyan lehetsz író, költő, forradalmár, filozófus, hogyan hívd ki magad ellen a „sorsot” azzal, hogy leírod az igazat, a kritikát. Nyilván elfogult vagyok a képregénnyel szemben, mert régóta az életem része, de (félénken) kijelentem, hogy Jaroslav Rudiš és Jaromír 99 bizony említhető egy lapon ezekkel az óriásokkal, még ha más is a médium. Na de: ki ez az Alois Nebel? Forgalmista. Vasutas. Azért vasutas, mert a felmenői is azok. A génjeiben van, ez az öröksége. És ha minden jól megy, tovább is adja. Nem vágyik sokra, csak legyen meg a nyugalma, a söre, és időben érkezzenek a vonatok.

A történet valamikor a nyolcvanas évek vége felé kezdődik, Alois a Bílý Potoki állomás forgalmistája. Megvan a biztonsága, a nyugalma. Ismerik az emberek, ismeri az embereket. A vonatok jönnek, a vonatok mennek, ahogy az meg van írva. A menetrendben. Mert ez Nebel kedvenc olvasmánya. A menetrend nem izgalmas, nincs benne semmi új, viszont megadja azt a biztonságot, ami a főhősünknek kell. És nincs egyedül ezzel, mert a mellékhelyiségben több évtizedre visszamenőleg megtalálja ezt a parádés olvasmányt. Másra nemigen van szüksége akkor sem, amikor – nagy ritkán – elutazik valahová. Az alig párszáz fős település, ahol minden kezdődik igazából annyira színes, hogy nem is kell sehová menni. Alig pár kilométerre fekszik a lengyel határtól, illetve a német határtól is, így nagyon nemzetközi kis falu ez. Persze attól „csak egy falu”, ahol „sosem történik semmi, ahogy az lenni szokott. Ám a név kötelez. A Nebel német szó, jelentése: köd. Néha leszáll a köd, és Alois olyan dolgokat lát, amelyeket senki más. A múlt képei ezek, egy sötét múlté, amit nem szabad elfeledni. Vajon az a bolond, aki ezeket látja, vagy aki nem, és tagadja a létezésüket? Könnyebb elhatárolódni, mint vállalni. Vasutasunk biztos és biztonságos élete bizony felborul, de őt nem könnyű kibillenteni. Még akkor sem, amikor megjelenik a Néma, aki magával hoz egy szintén sötét múltat. Kettejük élete és útja jó időre összefonódik, és nagyon szép azt látni, hogy Alois előítéletektől mentesen kezeli a helyzetet, az embert. Az ő szemében mindenki vagy vasutas vagy utas.

Talán csak egy igazi álma van Aloisnak: eljutni oda, ahol minden vasút találkozik, ahová minden vonat tart. Prágába, a főpályaudvarra. Ez sikerül is, de semmi sem olyan egyszerű. Az érkezés sem, a tartózkodás sem. Az előítéletek hiánya itt is kisegíti, barátokra is talál, sőt, többre is. Prága viszont tovább bonyolítja a képregényt, még több idegen nyelvvel kell megbirkóznunk. Van itt cseh, lengyel, német, orosz, ukrán, japán, de még magyar is. (A kötet végén találjuk a fordításokat azon mondatokra, amelyek nem cseh nyelven szerepelnek az eredeti műben. Nem ideális, de mégis csak megoldás.) A kulturális diverzitás és a sztereotípiák szinte mindig előjönnek, érdekes látni, milyennek érzékeli a cseh a különböző nemzet tagjait. Nagyjából úgy, ahogy jó eséllyel mi is.

Nagyon tudunk azonosulni a főhőssel, de sok egyéb karakterrel is. Mi is valahol Közép-Európában élünk, csak valamivel keletebbre. Érzékelhető a nyugat közelsége, ettől eleve más a hangulat. De Csehországot sem kerülte el a háború, a természeti katasztrófák, a politikai rendszerek. Múlt és jelen találkozik, csak éppen távolabbról nézve. De együtt sírunk, együtt nevetünk.

Valaha volt egy Birodalom, A Galaktikus Birodalom. Béke, egyensúly uralkodott a galaxisban. Aztán jött az az átkozott Skywalker, és mindent elrontott. Megölte a Császárt, megtörte a birodalmat. Aztán a Császár ismét eljött, de testőre, az áruló Carnor Jax megölte. Az összes klóntestével együtt. Ezzel végleg véget vetve a Galaktikus Birodalomnak, vagy mégsem?

Carnor Jax magát császárnak kiáltotta ki, viszont egy valamivel nem számolt: Kir Kanos, egy másik császári testőrgárdista túlélte a vérengzést, és bosszút esküdött. És az Ő bosszúja kegyetlen lesz, és hosszú, és véres.

A Vérvörös Birodalom képregény szerintem a legszebb itthon megjelent Star Wars képregény. A Szukits Kiadó tényleg nagyon szép munkát végzett ezzel az impozáns méretű (500 oldalas), keményfedeles cuccal. Amellett, hogy a megvalósítása is remek, a története ugyancsak.

A Birodalomban a sithek után szerintem a második legrettegettebb harcos népség a császári testőrgárdisták. Ez a képregény bemutatja, hogy miért is van ez. Bepillantást nyerhetünk a gárdisták kiképzésébe, életükbe, a császárhoz fűződő viszonyukba. Ebben a képregényben nincsenek jedik, se sithek (csak érintőlegesen), csak hús vér harcosok, akik a Császárért még az anyjukat is megölték volna.

A Császár halálát követően Kir Kanos, az utolsó, az Uralkodónak tett esküjéhez hűen élő császári gárdista mindent meg tesz annak érdekében, hogy ura halálának okozóit, és az azon nyerészkedőket eltegye láb alól. A hűsége csak vele együtt halhat meg.

Kir Kanos annak ellenére, hogy nem tekinthető egy kifejezetten „jó” karakternek, kőkemény, zord, de mégis szerethető. Az olvasó végig aggódik, hogy vajon mikor érhet véget a kalandja ennek a bolondnak, aki egy szellemért harcol még mindig.

Szerintem megér egy misét. Nekem ez a legkedvesebb Star Wars képregényem, pedig alig vannak benne Skywalkerek.

A képregény végén terjedelmes karakterleírásokat kapunk, amikből megtudhatjuk, milyen események vezettek a Vérvörös Birodalomig.

Az eredeti sor 1997-2012 között futott a Dark Horse Kiadó gondozásában. Itthon a Szukits Kiadó adta ki 2020-ban.

Bélu voltam, sziasztok!

Ahogy régen egy tanárom mondta, senki sem normális. Csak van olyan ember, aki közelebb áll hozzá, és van olyan, aki távolabb áll tőle. Természetesen senki sem tökéletes, mindenkinek vannak hülye szokásai, viszont akiket ma hoztam el nektek, mindegyikükre ráillik egy elmebetegség kórképe. Depresszió, skizofrénia, mánia, vagy fóbia, sok finomságot rejteget ez a mai étlap. Olvassátok szeretettel.

Depresszió, melankólia, lehangoltság – Lencsilány

Lencsilány a bájos sötét fürtjeivel nem más, mint mindannyiunk depressziója lerajzolva. Lencsilány félénk, visszahúzódó kislány, a babájával beszélget (ezt írjuk annak rovására, hogy gyermeki a fantáziája), és minden kalandjában meghal valaki, vagy valakik, míg végül a Fekete Csönd mindent elnyel szőröstől-bőröstől. Elég depresszív képregény, de pont ezért szeretjük.

Szorongás, stressz

Ismertek biztosan olyan embert (én nem), akiből a stressz kihozza a vadállatot. A szorongásra, a mélyben elfojtott vadállatra nem más a legjobb példa, mint Hulk! Dr. Bruce Banner vadabb énje akkor tör elő belőle, amikor valami miatt idegessé válik, és jaj annak, aki ilyenkor a közelében tartózkodik! Hulk tör, zúz, és zúz tör, ilyen sorrendben. Néha azért megmenti a világot.

Skizofrénia

A kedvenc szuperhősöm az Új Bosszú Angyalai érából az Őrszem. A valaha élt legerősebb Marvel szuperhős. Ki más tudná a hősök közül egyetlen mozdulattal egész Asgardot a földdel egyenlővé tenni? Magán kívül még két énje van: Bob Reynolds, és az Üresség. Bob a civil énje, az Üresség pedig az ősellensége (azt hiszi róla, hogy ha ő jót tesz, a másik ellentételezésként valami katasztrófát idéz elő). Lényegében szegény Őrszem annyiszor esett át agymosáson, hogy a végén már a szanaszét szabdalt elméje összes énje ellene fordul. Amikor a Zöld Manó vezette Bosszúállókhoz csatlakozik, ott már szegény egyáltalán nincs képben, és Asgard ostroma után sajnos csak egy út maradt számára (sírva könyörög Thornak, hogy sújtsa halálra pörölyével, aki örömmel teljesíti utolsó kívánságát). Hihetetlen karakter.

Szenvedélybetegségek

Alkoholista, esetleg kábítószerfüggő szuperhős? El tudtok ilyet képzelni? Én igen. Mindenki szeretett Vasembere az Öt rémálom című képregényben küzd a pia elvonási tünetei ellen. Az alkoholista Tony Stark egy arrogáns seggfej, mindenkivel lekezelően bánik, és kibírhatatlan. A Marvel filmes univerzumában megjelenő gyerekbarát Vasember maximum bottal ütheti a nyomát… És ha már az emlegetett kábítószer. Szerintetek ki lehetne jobb példa a kábítószerfüggőségre, mint a magát az M-nap után egy mutagén gázzal ismételten mutánssá tévő Higanyszál, aki addig tolja a cuccot, amíg ki nem nő neki a poliplába.

Fóbiák

Megvallom nektek őszintén, félek attól, hogy egy kiskacsa figyel az ablakomon keresztül. Viszont Halál bíró a rózsaszín cukiságoktól és a plüssállatoktól fél! Amikor a Batman/Dredd egyik részében a Madárijesztő pofánlövi a félelem gázzal, szegény Halál bíró ilyen cukiságokat hallucinál össze, és eléggé fájdalmas fejet vág.

Kényszeres viselkedés

Oh. Ez most +18 kategória lesz. Kényszeres viselkedésre a számomra legegyértelműbb példa a The Boys című képregény, annak is az erotomán szuperhősei. Mit is jelent ez? Ugyanazt, mint a nimfomán. :D Szóval ezek a szuperhősök hajszolják a szexet, minden élő ember veszélyben van tőlük, és nem hátrálnak meg attól sem, hogy ha megkívánják az unokaöcsük kiskedvencét.

Ez egy durva lista volt.

További képekért katt a facebook oldalunkra!

Bélu voltam. Sziasztok!

A mai alanyom egy olyan képregény, ami 2015-ös megjelenése óta ma már a borítóárának duplájáért, sőt, horror áron megy el a feketepiacon! Ugye milyen bennfentesen hangzik? Pedig nem az. Elég csak némelyik börzés csoportba néha belefutni. Szerintem, aki ezt a remeket eladja, hatalmas hibát követ el, kivéve, persze ha elissza az árát. Egyébként nem sok értelme lenne. Természetesen vicceltem. CP nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ez az ország Szűcs Gyulája és Budai Dénes közös képregénye: a CAFÉ POSTNUCLEAR! Így nagybetűvel. Máshogy ezt a címet le sem szabad írni.

2016-ban teljesen naiv módon, amikor megvettem a képregényt, és nagyon örültem, amikor kézbe vehettem, feltöltöttem egy bejegyzést az egyik képregényes csoportba. Egy igényes, keményfedeles album, tényleg pofás cucc. A trollok pedig betámadtak. :D Mert Gyula szétspamelte anno a képregényével a különböző csoportokat. Ma mi tesszük ezt a különböző blogbejegyzéseinkkel.

A Café Postnuclear olyan legendává vált képregényes körökben, mint azok a sosevolt ’70-es, ’80-as évek, amiket minden panelen megidéz. Ez a képregény egy alternatív ’90-es (?) években játszódik, az atomháború után, amikor már az országunk, ez a szent föld, már csak átkozott sivatag, mindenféle martalóccal fűszerezve. Ja és a szereplők Mad Maxeznek minden mennyiségben.

A képregény története marha egyszerű, viszont a sok popkulturális retro utalás miatt hihetetlen szórakoztató. Minden panelen van valami kis eldugott „húsvéti tojás”, amin szerintem sokan felvidulunk. Lehet manapság ezeket már boomer poénnak hívnánk? Talán nem.

A másolt videókazetták, amikre kézzel írtuk rá a filmek címét, amiket felvettünk a tv-ről, a különböző „szexmagazinok”, a „moncsicsis tevepata”, a vetkőzős toll mind-mind egy olyan szelete a történelmünknek, amik idővel méltatlanul feledésbe merülnek. Mindeközben a nyugati kultúra is több helyen tiszteletét teszi a képregényben. Találhatunk eldugott Star Wars, vagy kevésbé eldugott Conan, a barbár utalásokat. A szereplők retro konzolokon, kvarcjátékokon játszanak gyermekkorunk legkirályabb játékaival.

A képregény rajzai viszont többségében inkább rusnyák, mint szépek. Néhol a rajzoló se perspektívát, se arányokat nem ismer. Viszont vannak elvétve olyan rajzok, amik tényleg nagyon el lettek találva. Összességében jó olvasni a képregényt, főleg a fentebb részletezett utalások miatt.

Igazából jó lenne egy folytatás, mert a háttérben meghúzódó történetszál a gonosz tojásfejű mágussal megérne még egy misét.

Érdemes lehet a polcra tenni ezt a képregényt annak, aki érti ezeket a múltidéző poénokat, és nem sajnálja rá a pénzt, mert a másodlagos piacon tényleg eléggé megdrágult. Ízelítőnek álljon itt néhány szebb kép a képregényből.

Még hogy mi nem szeretünk nosztalgiázni…

Bélu voltam, sziasztok!

Biztosan sokan ismeritek Simon Stålenhag nevét, de azoknak, akik még nem ismerik, bemutatom ezt a zseniális skandináv csókát. Simon a világ egyik legkeresettebb digitális művésze. A svéd művész képei eleinte csak az interneten hódítottak, viszont egy ideje már itthon is élvezhetjük nyomtatva is őket, történetekbe szedve.

Kicsit olyan semmitmondóra sikeredett ez a bevezető, ezért inkább elmondom, hogy Stålenhag képei a skandináv tájakat ábrázolják, a gyermekkora képeit, viszont ezek a képek egy kicsit másabbak, mint amilyeneket a szekrényből kivett albumokban találsz. Ő ugyanis minden képén, a mesés tájakon elhelyez néhány oda nem illő dolgot, így egy posztapokaliptikus, sci-fi-be illő képet alkotva. Képeit a gyönyörű, egyben rombadöntött tájak jellemzik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy először a képek születtek meg, csak később fogalmazódott meg a művészben, hogy ezeknek lehet története is. De jó, hogy ez eszébe jutott.

Első könyve a Mesék a hurokból volt, amiben a képeit összegyűjtve, egyfajta képeslapokon áll össze egy sosem volt gyermekkor disztópikus világa. A Hurok egy részecskegyorsító, ami megváltoztatta a kis svéd falu lakóinak, sőt a világ összes emberének életét. A képeken hurok energia által valaha hajtott járművek, robotok hevernek, és az Emett Brown doki által sokszor emlegetett téridő-kontinuum megszakadása miatt még dinoszauruszokkal is találkozhatunk egy tényleg világvégi környezetben.

Itthon elsőként jelent meg Stålenhag második könyve, az Elektronikus Állam, amiben a gépektől függővé vált emberek önpusztítása kapta szerintem a főszerepet. Az első könyvhöz képest annyi különbséggel, hogy ez tényleg egy teljes történetet tartalmaz, egy utazást, amiben a főszereplő a különböző állomásokon mindenféle horrorisztikus lénnyel, többségében robotokkal találkozik. Ezek a robotok régóta funkcióját vesztett lények, és igazából nem tudni, mit szándékoznak tenni az arra tévedő emberekkel. Ja és a történet fő mozgatórugója az embereket a virtuális világ szolgájává, élőhalottá tévő Sentre Stimulus készülék, ami feltűnően hajaz a VR szemüvegekre.

És a mostani cikk apropója lényegében az, hogy pár napja előrendelhetővé tette több webshop a művész következő könyvét, a Labirintust, ami egy túlvilági esemény miatt kipusztult, légkörétől megfosztott Földön játszódik.

Hoztam nektek néhányat a fotorealisztikus képekből, szerintem marha hangulatosak.

Itthon az Agave Kiadó adja ki ezeket a csodákat, gyönyörű, keménykötéses album formában. Jól mutatnak a polcon, és még jobban a kézben, lapozgatva, olvasgatva, nézegetve.

Bélu voltam, sziasztok!

(További képekért kattintsatok a facebook oldalunkra!)