Kirk Hammett, a Metallica gitárosa ma lett 60 éves. Okés, de ez miért geek? Egyszerű: mert ő az. Gyerekkora óta nagy képregény rajongó és gyűjtő, és mióta saját keresettel rendelkezik, a bevétele komoly részét erre költi. Leginkább a horror és a scifi vonalon mozog, és hatalmas gyűjteménye képregények mellett figurákat, könyveket, filmeket, posztereket és egyéb filmes relikviákat tartalmaz. Így a műfaj szakértői közé tartozik, könyve is jelent meg "It's Alive" címmel, amely a filmes posztereit mutatja be. Vagyis egy részét... Aztán kiadott egy nagyon klassz szóló lemezt is, horror filmzenés témákkal. Idén tavasszal egy képregénybe is belefogott - nyilván nem egyedül -, "Nights of Lono" lesz a kiadvány címe, de pontosabb infóval-dátummal nem tudok szolgálni. Egy dologban biztosak vagyunk: szeretjük, hallgatjuk és... Isten éltesse nagyon sokáig!

Az akárhány nappal (szerk.: hónappal) ezelőtti második Kecskeméti képregénybörzén láttam egy szimpatikus fiatalembert. (Az akárhány nap abból adódik, hogy a bejegyzés írása és közzététel között általában bizonytalan idő telik el. Ketten írunk, néha beesik valamilyen meglepetés, évforduló, akármi.) Nem tűnt volna fel, de egy asztalnál ült, pár képregény és rajz volt előtte. Kicsit nézelődtem, mondtam, hogy visszatérek, és gondolom, ezen a ponton biztos volt benne, hogy soha többé nem fog látni. Ilyen ez. Időközben - és beszélgetések közben - láttam, hogy feleség és apróság is tartozik hozzá, így már szimpatikus család voltak. Mindezek ellenére visszatértem, és vásároltam. ;)

Négy füzet volt az asztalon, szerzői kiadások. Ez összesen három szám, az első kettő kapható egy darabban is. A sorozat címe "Idegen földrész", első ránézésre nagyon színes, és érdekes stílussal. (Bár ott helyben nem győzött meg 100 százalékosan, de a kíváncsiság győzött.) Utólag kiderült, hogy az alkotói Csörnyei Márk (író, rajzoló) és felesége, Henézi Katalin (író). Helyszíni belelapozás alapján scifi-fantasy.

Pár nappal később otthon is előkerültek, lesz, ami lesz! Már az első oldalon egy ismerősnek tűnő arc/karakter jött szembe. Kiderült, hogy tényleg, hiszen ez a rajzolt Kata ugyanaz, mint az író Kata. Remek ötlet! :) Persze innen Márk megjelenését is vártam. Na de: ne ragadjunk le itt! Kata könyvtáros, de nem igazán elégedett ezzel. A könyvek még úgy ahogy rendben vannak, na de az emberek... A másik főszereplő Viola, akinek a családi élete sem egy álom, a munkája viszont - pultosként - még annyira sem. A közös bennük az, hogy egy épületben laknak. Ja, meg amiről eddig meséltem, hogy mocskosul nem elégedettek az életükkel, a munkájukkal. Egy este/éjszaka hazaérve egyszerre szállnak be a liftbe, és itt jön a medzsik, meg a cliffhanger. És már kaptam is elő a második füzetet! Szóval nagyon jó felütés, indítás. Sajnos azért is, mert sokan tudunk azonosulni a főszereplőkkel, valami miatt. Az álmok nem mindig válnak valóra, a meló nem feltétlenül ideális, az otthon, a család pedig... amilyen. Nyilván a képregény - ahogy irodalmi művekhez illik - sarkít, karikaturizál, de attól még...

A második füzet is nagyon gyorsan elfogyott, de a harmadik is. Tulajdonképpen ez volt a legnagyobb bajom az egésszel. És igen, scifi-fantasy vonalon haladunk, a fantáziát is meghaladó helyeken kalandozunk, illetve a karakterek is ilyen jellegűek. Jól jönnek a harsány színek, ebből is kiderül, hogy nem véresen komoly a sztori. Bár vér is folyik benne, de abból sem lesz gond. Az első füzet nagyon vitt magával, nagyon életszagú volt, persze csak az utolsó oldalakig. Onnan már más helyszínen járunk, és ismerkedős tempóra váltunk, de továbbra sem behúzott kézifékkel vagy alapjáraton. Tetszik, várom a folytatást! És igen, Márk is megjelenik a képregényben, de nem ott és úgy, ahogy gondolnánk. Szerintem ez a szál is kifut majd valamire. Remélem.

Néha régebbi képregények is előkerülnek. Az igazat megvallva leginkább régi képregények, mert ami magyar fordításban aktuális, az már több éve jelent meg eredetiben. (Vannak azért kivételek.) Ha magyar szerzők az elkövetők, akkor más a helyzet. De most pont nem, mert ez egy magyar, de 2008-as kiadvány. Vagyis... Megjelent már korábban a Papírmoziban is belőle, de szerintem nem ment végig. Szóval marad a 2008-as kiadvány. Képes kiadó, Eduárd bemutatja 3.

Akció! Dráma! 24 oldalon! Potom 800 pénz. Igen, ez "A fiú, akit Zsuzsinak hívtak". Írta, rajzolta, kihúzta, beírta, borítót rajzolta: Felvidéki Miklós. Aki nem ismeri a képregényt, ne gondoljon... semmire! Először hallgassa meg Johnny Cash egyik számát. Mondjuk legyen az "A Boy Named Sue". Az megfelelő erre az alkalomra. Megvárom, addig nem írok tovább.

Shel Silverstein írta ezt a dalt, Johnny Cash pedig jól elénekelte. De annyira jól, hogy 1969-ben világszerte - az angol nyelvterületeken - több héten át is előkelő helyet foglalt el a slágerlistákon, pop és country vonalon is. Lassan annak is egyértelmű, miért beszélek erről a számról, aki nem ismeri a képregényt. De vajon lehetséges egy dalszöveget képregénnyé varázsolni? Nem is kérdés. Ha valami, akkor ez a médium képes erre. Adott egy szöveg, ami nem túl hosszú. Aztán jön a rajzoló elképzelése, meglátása. Talán a legjobb, mert a történetet meséli. Nem úgy, mint általában a videoklipek, amelyek egy történetet mesélnek, de nem feltétlenül azt. Így Felvidéki Miklós munkája, alkotása egyszerre fordítás és adaptáció, és egy pillanatra sem megy el a dal lényege mellett.

Egy 53 éves nótáról, illetve egy 12-13 éves képregényről, így simán spoilerezek. Nem szoktam, ideje kipróbálni. A képregény túlnyomó részben követi a dalszöveget, nagyjából mindegy, melyik oldalról közelítjük meg. Sue-ból Zsuzsi lett, illetve megjelent még pár magyar név, amely eredetileg nem létezett angolul sem. Ez picit idegenül hat, mert a környezet, a hajviseletek, a stílus - minden azt az Amerikát idézi, amit az ötvenes-hatvanas évek filmjeiből megismertünk. Szóval ez nem a Jocók és Sárik világa. (És nagyjából ennyi negatívumot tudtam felhozni.) Felvidéki bevezetője nemcsak többet ad, hanem létezik. Láthatjuk, hogy a friss apa elviszi újszülöttét az atyához, keresztelje meg, mert ez az elvárás. (Ez nem sokat változott az évek során. A legtöbben a mai napig ezért keresztelik meg a gyermekeiket, megszokásból. Nem mások miatt kell ezt megtenni, hanem... Na jó, vissza a képregényhez.) Nagy örömmel - plusz alkoholos mámorral és bunkósággal - ejti el a mondatot, hogy olyan nevet kap, ami örökké megemleget. Ezután pedig visszatérünk a dalszöveghez, amikor a srác már hároméves, és az öreg lelép, az anyukára nem hagyva mást, csak egy gitárt meg egy üres piásüveget. Egész gyerekkora nagy szívás volt, hiszen ezzel a névvel mindig nevetség tárgya volt. A mosolyok nevetéssé, a piszkálódások veréssé váltak. Éveken át. Ilyen névvel nem egy álom a fiú élete. Na jó, rémálom. De lassan, sőt, nem is olyan lassan felnőtt, és keménnyé vált. Kissé talán gonosszá és utálatossá is. Aztán elhagyta a szülői házat, anyját, húgát (a dalban nincs neki). Egy régi gyűrött kép van nála, meg a gitár. Városról városra, kocsmáról kocsmára jár, míg egyszer egy ismerős arcot lát, amely nagyon hasonlít a képre. "Az én nevem Zsuzsi. Hogy vagy? Most meghalsz!" ("My name is Sue, how do you do? Now you gonna die") Majd egymásnak esnek az apjával, mert természetesen ő volt az. Iszonyatos harc megy végbe: levágott fül, fogak törnek, falhoz vágás, rúgás, harapás. Majd előkerülnek a lőfegyverek is, de a fiú gyorsabb volt. Az öreg nagyjából elfogadja a sorsát, és elmeséli, miért tette. Rövidítem: ilyen névvel vagy takony, vagy igazi férfi leszel. Hja. Ölelés, Apa!, Fiam!, függöny.

Nagyon country, nagyon Amerika, nagyon kendőzetlen. Sokkal nagyobbat üt képregényben, mint ha Johnny Cash mosolyát nézné az ember. Pedig a szöveg és a történet durva, de Cash csibészes nézése kicsit lecsapja az élét. Igaz, akkor inkább rádióban és bakeliten volt hallható, nem az interneten keresett rá az ember. De jó, és jó. A dal és a képregény is. Felvidéki Miklós azóta még jobb lett, Johnny Cash pedig legenda.

Tavasszal, ha emlékeztek rá, jótékonysági célzattal tartottunk az oldalon egy árverést, az ukrajnai menekülteket segítő szervezetek részére, ami során – többek között – egy László Márk által dedikált Hellboy Winter Specialt és magának a kedves és szimpatikus rajzolónak hála, egy külön erre az alkalomra készült Hellboy rajzot sikerrel elárvereztünk. Abban a képregényben volt először olvasható egy Márk által rajzolt történet, a Szívesség a Fösvénynek.

Idén a Vad Virágok elhozták nekünk magyarul is ezt a történetet, amit megvallom őszintén, örömmel fogadtam, mert a folytatását is megkaptuk egy levegővel, ami szintén nem baj, mert az első sztori cliffhangerrel ért véget, és nem tudjuk, mi is történhetett Lajossal, a professzorral. De nagyon előre szaladtunk.

Szóval Pokolfajzat a gyönyörű Budapestre látogat, amikor is 1989-et írunk. Az egyik szimpatikus kricsmiben megismerkedik egy bajbajutott fiatalemberrel, aki elfogadott egy pénzérmét egy idős krapektől, emiatt napok óta rémálmok gyötrik. A kocsmatöltelék prof. felismeri a történetben kutatásainak fő tárgyát, a fösvényt. A lelket, aki halála óta Budapest utcáit járja, és a szívbajt hozza a gyanútlan járókelőkre.

A prof. segítségével Hellboy és a srác időutazásra indul egy vándorló utcába, ahol talán pontot tehetnek a rejtély végére.

A képregényben nyilvánvalóan visszaköszönnek Budapesti helyszínek. Épületek, feliratok, mindenféle kis részlet. Márk eléggé eltalálta a magyaros hangulatot, meg is kívántam az olvasás mellé az Erős Pistát egy kis pálesszel, hinnye. Szóval van itt magyar utcakép, magyar zombik, meg egyéb rémségek, egy történelmi esemény alternatív feldolgozása, meg minden, amire a piros-fehér-zöld szív megdobban.

A rajzok egyáltalán nem Mignola-majmolósak, teljesen eredetiek, Márknak igen egyedi stílusa van. Nekem kicsit a Magyar Népmesékre hajaz egy-egy karakter-ábrázolás, ami még kedvesebbé teszi.

Könnyíti a képregény megemésztését, hogy nyitottam a Hellboy Rövid Történetek felé is, amiket már ugye többen rajzoltak többféleképpen, és így nem ragaszkodik a lelki világom a Hellbob Kockanadrághoz, amilyennek Mignola eredetileg rajzolta. Tudjátok milyen… amikor egy piros paralelogramma a vértócsa. Na, ezeket Márknál el lehet felejteni. Itt azért vannak görbe vonalak is. Sőt, nagyon részletgazdag az egész.

Talán a füzet értékét az emeli számomra a legjobban, amit már a Vad Virágok kiadványoknál megszokhattunk: a kötet végén lévő vázlatok és jegyzetek. Márk viszonylag részletes leírást ad egy-egy oldalról, és a képregényalkotást is lépésről lépésre bemutatja kisebb rajzokon, vázlatokon.

Szóval a Hellboy Budapesten is jól sikerült. Csak így tovább! A Kiadónak is és Márknak is további sok sikert kívánok!

Bélu

NANANANANANANANANANANANANANANANA BATMAAAAAAAN!

Most a cikk írása előtt nézegettem a posztjainkat. Ahhoz képest, hogy nem is vagyok annyira oda Batmanért, sikerült néhány szösszenetet összehozni már, és Tibi is alkotott rendesen a témában.

Korábban már többször leírtam, hogy nekem a Batman kimerül a filmes univerzumban. Mondhatni imádom a Denevéremberes filmeket, és Tim Burton rendezései a kedvenceim. Erről is szólt már egy cikk.

De elnézést kérek. A klasszikus, a rebootolt, a folytatott, az újragondolt, vagy mittudomén képregény sorozatokat nem tudom követni, és 35 évesen nem tudok behozni 40 évnyi képregényes történelmet. Belekóstoltam a New 52-be, szép volt, jó volt, elég volt.

No de idén megjelent egy képregény, ami egyből felkeltette az érdeklődésemet. A Batman ’89. Nem tudtam, mi ez, csak hogy kell nekem. A Kingpin Kiadó adta ki amúgy, keménykötésben.

A képregény a zseniális Tim Burton Denevérember-univerzumában játszódik, lényegében a második film folytatásaként fogható fel. Egy hat részes minisorozat. Bocsánat a Denevéremberért, de az első filmben annyira beragadt a szinkron nekem, és ezt poénnak szánom: az első Batman film szinkronjában egy alkalommal nem hangzik el az a szó, hogy Batman, helyette lefordították a hős nevét. Kimondani és leírni sem egyszerűbb, hogy Denevérember, de ez már így alakult.

Szóval Tibi szerint ez a képregény erősen izzadtságszagú. Valami van ebben. Tényleg olyan erőltetetten akarja lenyomni a torkunkon a retrot. Olyan néha, mintha nem is lenne más, csak retro.

Nekem összességében tetszett az „újragondolt történet” (már megint dicsak), de főként a retro, a karakterek kinézete miatt, mivel mindenki az eredeti filmekből ismert színészek arcát kapta. Talán a történet nem áll túl erős lábakon (az eredeti forgatókönyveket jegyző Sam Hamm írta), mert ez is olyan, mint a Pókember eredettörténet, unom már, sőt szerintem minden egyes képregényrajongó marhára unja a százszor elmesélt sztorikat.

Most a Kétarc története került vegyítésre kicsit a Nolan-féle Batman imitátorok kalandjaival, egy kis Batman és Robin életérzéssel. Semmi eredetiség nincs ebben, és mégis, valahogy jól éreztem magam az olvasása közben. Vagyis ez erős túlzás, inkább nem éreztem hányingert.

A se eleje se vége történetben a Macskanő megjelenése tök felesleges. Semmi köze a Michelle Pfeiffer (legyen áldott minden porcikája) által alakított Selinához, inkább csak egy töltelék karakter. Szerintem teljesen jól le volt zárva a „Visszatér” azzal, hogy a Macskanő nyugdíjba vonul, miután beteljesítette a bosszúját. Az őrülete, és a karakter minden ereje elveszett, és maradt egy rajzolt Pfeiffer imitátor.

A rajzok milyenek? Kérdeznétek. Olyanok, amilyenek. Szerintem nem egy világrengető műalkotások, viszont erős „jó” szintet hoznak. Batman tényleg tisztára Michael Keaton, ami a leginkább tetszett. Valószínűleg a képregény kinézete a magyarázata annak, hogy nem kerül egyből az eladó stócba. A panelek elrendezése, a „köztük átfolyó események”, a Batmobil – főleg a Batmobil – marha jól néznek ki, pörgős, akciódús, mozgalmas képek, egy szusszanásnyi időt sem hagyva az olvasónak.

Szóval, ha nem unjátok még Harvey Dentet, meg a szervezett bűnözést, a korrupciót, a megbolondulást, akkor ez a képregény nektek való.

Én 3 Batarangot adok neki az 5 Macskanőnyelvből.

Fel is rakom a polcra, mielőtt meggondolnám magam.

Bélu voltam, sziasztok.

NANANANANANANANANANANANANANANANA BATMAAAAAAAN!

Machinek Miklóst "ismerjük" pár éve. Van egy Facebook oldala, az McomicArt, ahol néha hihetetlen - saját készítésű - rajzok jelennek meg, amelyekből korlátozott számú printek készülnek. Néha pár különleges és nagyon korlátozott csoda is. Az inspirációt különböző képregényes karakterek adják. Nagy kedvence Batman, de ehhez képest csak viszonylag ritkán jönnek a denevéres printek. Aki valamennyire ismeri a hazai underground metal színteret, talán a győri Bestflair zenekarról is hallott már. Én elég régóta, de most azért meghallgattam a bő öt és fél évvel ezelőtti lemezüket. Alternatív metal, néha Guano Apes hatásokat érzek. Miért mesélek róluk? Ki a dobos? Még szép, hogy Machinek Miklós. Mit mondjak még? Szerintem fogtechnikus. Talán van jelentősége.

Vissza a képregényekhez. Akik egy ideje figyelik vagy legalábbis észlelik a történéseket, néha felkapták a fejüket egy-egy elejtett morzsára. Tudtuk, hogy lesz képregény, de azt pontosan nem, hogy mikor. És azt is tudtuk, hogy nagyon várjuk. És végül tényleg jött egy... Shelly. 52 oldalon, hihetetlen minőségű papíron, fantasztikus színekkel. Ez ismét egy olyan kiadvány, amellyel jó ideig elvan az ember olvasás nélkül is. Kapható (volt?) belőle mezítlábas verzió - csak a képregény -, dedikált, illetve az előző kettő plusz 50 darabra limitált színes print. Hogy még többet tudjon nézelődni az ember.

Tudjátok, nem szeretek szpojlerezni. És - szerencsére! - egyre gyakrabban találkozom olyan képregényekkel, amelyekről nehéz "mentesen" beszélni. Mert a sztori annyira egységes, a fordulatok annyira a helyükön vannak, és semmit nem lehet kiragadni a kontextusból, mert jön vele minden. És most is így érzek. Elindul a történet, egy virágos réten vagyunk, egy kislány és a kutyája boldog pillanatait szemléljük. Aztán elkezdünk olvasni, és egy teljesen más gondolatmenetbe/-világba csöppenünk. Baljós mondatok, sötét gondolatok, egy lehetséges jövőkép. Durva kontraszt, de nem derül ki, mikor forrnak össze a gondolatok és a képek. Ha egyáltalán. Vagy az, hogy ki a főszereplő, kinek a szenvedését követjük figyelemmel. Kicsit mindenkiét, azt kell mondanom. Emberi sorsokat látunk, de ennél jóval többet. Mindenki elgondolkodott már azon, hogy "mi vár ránk a halál után?". És előtte? Vagy közben? A képregény bizonyos szereplői átmennek ezeken a fázisokon, és velük együtt mi is elgondolkodunk. De csak egy kis ideig, mert az események tovább sodornak minket. És a sztori végére összeáll a kép, és olvasnánk tovább, de... Ahogy talán az életünk sincs megírva, így a történet vége is egy nyitás. Vagy befejezés. Innen ránk van bízva.

Gyorsan még két gondolat, így is hosszú voltam. Bizonyos oldalakon, rajzokon nagyon éreztem Todd McFarlane-t. Valamennyire a történetben is, de a rajzokban is. A kislány nagy szemei mintha egy Korn borítóról néztek volna rám. És mivel ez már az első oldal volt, tudtam, hogy jó lesz. A második... Néha az MM printeken is láttam, hogy a fogak eléggé hangsúlyosak, fontos szerepet játszanak. Ebben a kiadványban sincs ez másként, sőt. Arra nyilván nem fogok magamtól rájönni, hogy honnan is jön ez. Marad a "szerintem", amit még az elején mondtam. Egyszer majd kiderítem.

Machinek Miklós néha rajzol egy olyat, hogy leszakad a pofánk. Nyomon követem az McomicArt oldalát, és rendre elámulok, miket sikerül rittyentenie. Egy Dredd print, amit anno firkált, meg kikörömlakkozott, nálam landolt. Elég baba az is, de ezúttal egy saját gyártású képregény és a hozzá járó print árával könnyítette meg a pénztárcánkat. Ez a Shelly.

Nem tudtam, hogy mibe vágok bele a Shelly elolvasásával. Néhány rajzot már láthattunk belőle. Egy szép kislány vigyorog a képeken, McFarlane stílusát idézi, azt a stílust, amikor még rajzolt, és nem csak harácsolt a majdnem elkészülő filmjére.

Na de hogy a képregényről is essen néhány szó. A képregény egy szép TPB. Nagyon szépen jönnek át a rajzok ebben a megvalósításban, ezen a szép fényes, vastag papíron. Az átlagoshoz képest dupla vastagságú.

A rajzok tényleg nagyon McFarlanet idézik, de ezt dicséretnek szánom ezúttal is. Egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni ettől. Tényleg nagyon igényesek, kidolgozottak, a hátterekkel is foglalkozott a művész úr.

Az egésszel csak annyi a problémám, hogy pont azok nem fogják soha a büdös életben elolvasni, akiknek szól ez a képregény. A története nagyon hétköznapi szituációt taglal, mégis egyfajta túlvilági, misztikus réteggel. Egyrészt a munkámból kifolyólag érintett meg a sztori (büntetőjogász lennék főképpen), másrészt érző emberi lény.

Igazából az egésznek annyi a mondanivalója az én szemszögemből, hogy minden cselekedetünknek megvannak a következményei, és nincs sors, csak rossz döntések, és azok következményei.

A történetet nem akarom elspoilerezni, ha privátban valakit érdekel, dobjon egy messengert a Geekságoknak, igyekszem hamar válaszolni.

Ezt a képregényt mutogatni, oktatni kellene. A mondanivalója egyfajta általános műveltség kellene, hogy legyen. A rajzstílusa nagyon fogyaszthatóvá teszi ezt az egész, kemény mondanivalót, ami egyesek számára egyértelmű, mások meg nagy ívben leszarják.

Ahogy egy tanult kolléga jegyezte meg a képregényről: „Gyerekek! Elolvastam, ez a komik MEGBASZ!”

Nem is írnék róla többet. Keressétek Machinek Miki oldalát, az McomicArt-ot,  meg vegyetek ilyen király képregényeket.

Nézzétek meg a képeket.

Bélu

Nagyjából kétszáz évvel az Alien 3 eseményei után vagyunk, egy Auriga nevű űrhajó fedélzetén. Ez mondjuk azt jelenti, hogy az Alien 3 magyar címe kicsit elhamarkodott volt. "A végső megoldás: Halál". Az, végső megoldás. Na, sebaj, "Feltámad a Halál". Iskolapéldája az erőltetett magyar címeknek, amiket aztán rá kell húzni a folytatásokra is. Majd jön a kérdés: mert tudsz jobbat? Nem, mert annyira és olyan régóta vannak a köztudatban, hogy nem lehet tőlük elvonatkoztatni. Jól kezdődik, már most totálisan elkalandoztam...

Tehát kétszáz évvel később Ripley-t feltámasztják. De nem úgy. Klónozzák, a maradékokból, cafatokból. Úgy voltak vele az alkotók, hogy itt egy remek forgatókönyv, sikeres trilógia, érdemes lenne folytatni. Vagyis megérné. Nyilván ők is pénzért kapják a csirke far-hátat a sarki boltban, szóval érthető. Lett volna folyatás is, de Sigourney Weaver beintett, mégsem érezte annyira a művészi értéket. Bocs, próbálok visszatérni a sztorihoz. Szóval őrült tudósok csapata feltámasztotta, mert van benne potenciál. Vagy nem is annyira potenciál, hanem a halála pillanatában egy űrlény volt benne. Ugye emlékszünk, amikor Ripley beleterminátorozott az izzó masszába, és így vele együtt pusztult el a kis féreg? Na, ezt a kis embriót - ami ráadásul egy királynő - szeretnék megkaparintani, aztán majd lesz valami. Lehetőleg sok kicsi alien, akik majd éhbérért dolgoznak, amíg nem jönnek rá, hogy a szakszervezeten keresztül érvényesíthetik a jogaikat. Vagy valami ilyesmi. Persze nem sikerült elsőre, egy tetoválás szerint a nyolcas a nyerő. Kiveszik az embriót, NyolcasRipley jól van, maradhat. Genetikailag összeépült az ember és az űrlény, az új Ripley egy nagyon jó képességű lény lett. Erősebb, gyorsabb, savasabb vérrel. Ez az egyetlen igazán menő a filmben.

Persze tudósaink nem állnak meg itt, tenyészteni akarnak. Megveszik egy űrhajó mélyalvásban lévő legénységét (zsoldosoktól, mert hát pénzért bármit, akár egy ilyen filmet is...), majd szerencsétleneket a kikelő tojások elé kötözik. Jönnek elő az újszülöttek, szokásos facehugger (arctámadó? - sosem tudom magyarul) formában. Na, ebből mi lesz? Természetesen. Persze a királynő is módosult, ott pedig az emberi DNS épült be, így szépen méhet növeszt, megtanul szülni. Más nem is hiányzik. Jó, közben jönnek, mennek, lőnek, gyilkolnak, meg ilyenek. Ezekből elég sok van. Majd születik egy másik alien-ember keverék, amely első ránézésre sem szociális munkásnak készül. Aztán megint halnak meg, többen is.

Szóval 25 éves ez a film. Meglennénk nélküle, de van sok, jóval rosszabb film is. Miért néztem meg többször is? Mégis csak egy Alien film, és azok majdnem 50 százaléka élvezhető. :D Az elmebeteg tudósok és az ötleteik, elképzeléseik. Akár jóra is lehetne fordítani a tudást, de minek? A SuperRipley. Tulajdonképpen ez van az első helyen. És Sigourney Weaver mellett Winona Ryder, Ron Perlman, Leland Orser arcát és játékát is élvezhetjük. Viszont sok a töltelék. Ami jó, az nagyon, ami rossz, az nagyon.

A Fumax kötetei magukért beszélnek. Ha ránézel egy-egy impozáns keményborítású kötetre, máris látod, hogy ez valami különleges cucc, valami extra történetet rejtegethet számodra. Vagy nem, ízlések és pofonok, a külcsín természetesen nem minden. Amúgy se szeretek nyálazni. Az X-men – Mutánsok Genezise képregényre nagyon nehezen vettem rá magam, mondhatni csak miattatok történt ez meg, hogy változatos legyen az oldal. A borítója szép, a belsejét kinyitogatva rengeteg szöveg tárult elém. A rajzok is olyan izék voltak. Ez a kilencvenes évek szaga. Kellett ez nekem? Kellett.

Szóval összességében nézve Chris Claremont és Jim Lee nevével fémjelzett képregény nagyon jó. Az 1991-ben indult X-men első hét számát tartalmazza. Itt vége is lehetne az ajánlómnak.

De nincs vége, olvassatok csak tovább. Ezúttal is spoilermentesen tárom elétek a Marvel mainstream legmélyebbnek egyáltalán nem nevezhető bugyrait. A könyvben két történetet olvashat az X-menre szomjazó geek.

Az egyikben Magneto megalomániáskodik, a másikban egy Vörös Omega nevezetű fószer. Mindkét sztori más, a rajzokat kivéve (Jim Leet dícsérik). A képregény olvasása szerintem előismereteket igényel. Ami nekem egyből beugrott, az X-fegyver történet, mivel a második sztorival erősen korrelál. Engem ez nemigen zavart, mert a legtöbb karaktert ismertem, vagy rendesen szájbarágósan el lett magyarázva, ki kicsoda (egy-két kivétellel). Összességében mindkét történetnek jó brutális csattanó van a végén, ami lehet elviszi az egészet. Az első inkább Magnetora, a második pedig Rozsomákra és a képességeire fókuszál.

Nem tudom, ez a kötet mennyire állja meg a helyét mondjuk egy X-men szűz esetében, aki soha nem olvasott egyetlen kötetet sem. Ha van köztetek ilyen, aki olvasta a képregényt, várom a válaszát kommentben. Szerintem furcsa ez a Fumaxra jellemző látásmód, hogy kiadjuk valaminek a közepét, vagy valaminek a végét. Mert attól, hogy valami egy sor eleje, mert ugye ez egy első hét számot magában foglaló könyv, még nagyon a közepe egy történetfolyamnak. Eszembe jut a Transformers kötet, ami egy történet vége volt, nagyon meg is bántam, hogy megvettem. Nem alakult ki kötődés, pedig gyerekként rajongtam a rajzfilmsorozatért.

Az X-men nem fog így járni, és ezt csak annak köszönheti, hogy néhány előzményt azért olvastam, és Tibi mondta, hogy a nem mondjuk ki a nevét (Képkocka Kiadó) féle X-men Claremont sor előzményként működik ennél, szóval előnyben van az, akinek az a sor a polcán kucorog. A Transformersnél arra építeni, hogy anno, huszonnéhány éve megjelent néhány füzet magyarul, meg, ha érdekel, majd elolvasod angolul, szerintem nem volt szép. Ez megint csak egy megjegyzés, és eltértem a tárgytól…

Visszatérve: Jim Lee rajzai hullámzóak, néhol nagyon részletesek, néha meg nagyon alibis szkeccsek. Igazából jó élmény volt nézni, mert a nosztalgiafaktor, a kilencvenes évek hangulata köszönt vissza ezekben. Lee Magnetoja nagyon tetszett, viszont a második történet Windsor-Smith örökségének, az X-fegyvernek a durva lenyúlásának tűnhet látványban és történetben is, annak ellenére, hogy az alkotók vittek bele egy tömérdek humort. Sokszor elmosolyodtam, azért nem röhögtem fel, de tényleg jó poénok voltak. Főleg Gambit és Bestia heroldkodik olyanokról, hogy ha valaki lófarokban hordja a haját, az biztosan rosszfiú, vagy ha valaki túl sokat pofázik, akkor annak szólnak be. Gambit néha túltolja a sovinizmust és a hosszúcombú mutánslányokra való kegyetlen rányomulást is, ami ugyancsak humorforrást jelentett (általában elkenték a száját).

Szóval jó kötet lett ez a Mutánsok Genezise, csak aki kézbe veszi, szólok, hogy előismeret nélkül nem biztos, hogy érteni, élvezni fogja.

Bélu voltam, sziasztok!

Danny Boyle (többek között Trainspotting) akaratán kívül 2002-ben megrendezte az újhullámos zombifilmek nulladik páciensét. Meggyőződése szerint a 28 nappal később nem zombifilm, a többség szerint pedig az. 2002. november 1-én debütált a brit mozikban, így a mai napon lett 20 éves.

A helyzet az, hogy vannak olyan könyvek, képregények, amiket minden évben újra kell olvasnom, és vannak olyan filmek, amiket minden évben újra kell néznem. Az egyik ilyen film a 28 nappal később. Habár nem tökéletes, mégis nagy kedvencem. Szeretem a zombikat, ezt tudjátok már rólam.

Danny Boyle filmjében a zombikat nem is hívják zombiknak, és szerintem nem is lehet száz százalékban annak tekinteni a fertőzötteket. Ezek a lények gyorsak, vérszomjasak, halálosak, viszont nem nagyon láttunk olyat, hogy elfogyasztották volna áldozataikat. A kórság (rage virus – „dühöngő/tomboló vírus”) miatt az emberek igen hamar elfajzott vadállatokká válnak, legyen az egy harapás, vagy a fertőzöttek bármely testnedvével való érintkezés. Értem itt ez alatt a vért főleg, mert az rendesen folyik a filmben. A legdurvább jelenetben egy zombi vért okád az egyik katonára, aki pár másodperc leforgása alatt szintén azzá válik, amit messziről el szeretett volna kerülni.

A filmben a karakterekre és a drámára helyezik mégis a nagyobb a hangsúlyt. A brit városok, tájak kihaltak, elszórtan lehet találkozni fertőzöttekkel. Néha csapatokban mutatják őket, de akkor már menekülőre kell fognia a szereplőknek.

A film elején heves állatvédők egy laborban csimpánzokat szeretnének kimenteni, és hiába mondja nekik az orvos, hogy nem kellene elengedni őket, mert egy halálos, és nagyon fertőző vírus hordozói, ők azért kiengednek egyet. Pórul is járnak rögvest, mivel a csimpi sajnos emberhúsra éhezett. A főszereplőnk Jim (Cillian Murphy) kómából ébred, 28 nappal később a vírus kitörését követően. Neki egyébként semmi köze a vírushoz, egy átlagember, aki balesetet szenvedett. Ébredése után nem érti, mégis mi a fészkes fene történt szeretett hazájában.

London teljesen kihalt, ő meg ott bóklászik a kellős közepén. Mindenfelé szemét, gondolja is, hogy ezek is elfelejtettek szelektíven hulladékot gyűjteni. Aztán a még megmaradt lapokból kiolvassa, hogy az embereket evakuálták egy fertőzés miatt.

Jimet a rátörő zombihorda elől Mark és Selena (Naomie Harris) menti meg. Mark ezután rövid úton megmurdel, amikor Jimet a szülei házában megtámadó zombikkal küzdve megharapják, majd Selena leveri egy macsetével. Kellemes halálnem.

Jim és Selena végül Franknél (Brendan Gleeson) kötnek ki, aki lányával él egy romos panelház sokadik emeletén, de fogytán a vizük és az élelmük, szóval egy rádiójelre reagálva elindulnak Manchester felé, hátha még találnak túlélőket.

Találnak bizony, egy katonai bázist, amit Frank már nem ér meg, ugyanis egy hullából a szemébe csöppenő vércseppecske miatt dühöngő őrültté válik (marha látványosan játssza szerintem), aminek csak agyonlövés lehet a vége.

Jim, Selena és Hannah (Megan Burns) a katonák fogságába esnek, akik kinézik maguknak a két nőt, mivel jól kitalálták, hogy az emberiség jövőjének biztosítása érdekében tenyészkancának használják őket, míg Jimet az erdőbe viszik agyonszeretgetni. Viszont Jim meghalás helyett csellel megszökik őrzői elől. Jim visszatér a katonai bázisra, ahol jó nagy ramazurit csap zombi harvejaival. Miközben szakad kinn az eső, benn a csajok rettegnek, hogy vajon ki fogja őket végre megerőszakolni, Jim pedig kitről nézi, éppen kit lehetne még megölni. Hát mindenkit. Minden jó, ha a vége jó. Három főszereplőnk túléli, a kórság lanyhulni látszik a tájon (úgy néz ki, hogy a dühöngők előbb utóbb éhen halnak), és talán még észre is vették őket az angol dimbesdombok között általuk kifeszített molinónak hála.

Miért jó ez a film? Mert nem tipikus zombifilm, és mégis nem tudsz rá máshogy tekinteni. Karakterábrázolásaival, a lassan folyó cselekményével, az imitt-amott pihenőket tartó történetével inkább dráma, mint zombihorror. Mégis sokan loptak ebből a filmből később. Vegyük például a Walking Dead képregénysorozatot, ami nem csak a kóma ötletét lopta.

A filmnek született folytatása, ami emlékeim szerint borzasztóra sikeredett, nyomába sem ér ennek. A két film közötti eseményeket hivatott bemutatni egy hat részes képregénysorozat is, ami mára beszerezhetetlenné vált. 

Szóval, ha rettegni akartok úgy, hogy közben remek színészi játékot is élveznétek, akkor ez a film nektek való. Ja és majdnem elfelejtettem az utolsó harcjelenet közben hallható zenét, ami zseniálisan épül fel, az elején csak egy-egy kis hanggal, majd a végére, a katarzisra már hangosan ordít a zene, beindul a zenekar. Az mekkora. 20 év után is üt. Ezt megnézem most még egyszer.

Bélu voltam. Sziasztok!