Kezdem magam végre utolérni, és újra fel tudom venni az olvasás fonalát. Ezúttal a Tex Classic námbör vánját olvastam el, más néven a Két zászló között című kötetet.
Gianluigi Bonelli és Aurelio Galleppini képregényét a Frike és a C.S.A. Comics hozta el nekünk. 2022-ben indult a sorozat és immáron a harmadik részénél tart.
Soha nem olvastam még Texet, viszont Tibi nagyon kardoskodott mellette. Jól tettem, hogy ajánlása szerin beszereztem, mert ilyen képregényekre is szükségem van. Western, miközben akciófilmbe illő látványvilága van, és poénokban sem szűkölködik. Tex Willer szerintem az egyik kedvencemmé nőheti ki magát, pedig Bonelliék nem találták fel a spanyol viaszkos vásznat. Végül is fumetti rajongónak vallom magam, miért maradna ki pont a Tex…
Rohadt jó a Tex. Ennyivel be is fejezhetném ezt a kis bejegyzést. Viszont nem akarom. Tex laza, szórakoztató, néha pedig pont az ellenkezője, bölcselkedő és szívfájdító. Nem letehetetlen olvasmány, nincsenek benne százméteres cliffhangerek, mégis… Hangulatot, világot teremt, és tényleg, néha hallani a lovak dobogását, vagy a puskák ropogását, vagy éppen a dinamitrudak halk pukkanását.
Tex nem szeret ölni, mégis néha rákényszerül, mivel őt sokan el akarják tenni láb alól. A rabszolgaság eltörlése miatt annak ellenére, hogy texasi arc (tehát déli), átáll az unionisták oldalára, és az ő javukra tevékenykedik, mint felderítő. Tex furfangosan dolgozik, és kerüli a balhét, viszont az mégis mindig megtalálja. Társával, Damned Dick-kel többször kerülnek életveszélyes helyzetbe, mire végül úgy döntenek, kilépnek a háborúból (ezt ugye elég nehéz lehetett akkoriban megtenni, tudtommal a dezertőröket sehol nem ünnepelték).
A képregényben részt vehetünk a kisebb csihi-puhikban, de az egészen monumentális csatákból is kijut az olvasónak. Bonelli bácsi írt egy háborús történetet a békéről. Szerintem szuper lett.
Azért, hogy ne csak a kesergős végét fogjuk meg ismét a dolognak, azért kiemelném, hogy a képregény finom humora olyan szituációkban rejlik, mint például amikor Tex bemegy a helyi vegyesboltba dinamitért, és csak annyit kérdez az eladó, hogy mennyi kellene. Nem ám, hogy minek az neked, vagy hívom a sheriffet! Persze, negyven rudat simán adok. Köszönöm a vásárlást! Várlak vissza legközelebb is.
Én biztosan be fogom szerezni a sorozat többi részét is. Egyrészt képregénytörténeti kitekintő kicsit (1970-es képregényekről van szó), másrészt rohadt szórakoztató darab. Az olaszok amúgy is a szórakoztatásra mennek rá, ami manapság sokaknál elkél.
Bélu voltam, sziasztok!
A mai képregénybemutatóm ismételten csalódott hangvételű lehetne, ha nem gondoltam volna már előre, hogy megint egy „giga-trash” cucc került a kezembe. Paul Jenkins író 2001-ben megjelent Overkill című képregénye egy crossover, Witchblade, Darkness, Alien és Predator is van benne, esetleg még elfért volna benne egy Batman, Terminátor vagy Halál bíró. De simán céltalan ezek nélkül is.
Ha Ti se értitek, mi a fene folyik itt, azt megértem. A nyúzott hullákért az éppen aktuális Predator a felelős, akinek olyan kevés esélye van két hősünkkel szemben, mint hóembernek a szaunában, de azért erőltetjük. Hogy ezek az idegen lények hogy kerültek a Földre, ne is firtassuk, szerintem az író maga sem tudja. Minden fuck-ra jut egy kézlevágás, vagy felnégyelés, és kész is a tökéletes történet. Ja, nem. Az a baj, hogy ennyi erővel tényleg bárkit összeereszthetnénk egy arénában, és nézzük meg, ki végez a másikkal előbb.
Walter Venturi már majdnem hazajár Magyarországra, szerintem igen népes rajongótáborral rendelkezik is itthon. Engem biztosan a rajongói között tudhat. Elképesztően rajzol, és most már tudom, hogy mesélni is tud. A Nagy Belzoni című képregénykötete sokkal több, mint egyszerű fumetto.
Giovanni Battista Belzoni létező személy volt, az „egyiptománia” hőskorában, a 18. század végén, a 19. század elején élt. Ez volt az a korszak, amikor az archeológia az első hőskorát élte. Belzoni cirkuszi mutatványból (erőemberként mutogatták) hamar egy „el nem veszett piramis fosztogatója” lesz, és egyébként is rengeteg egyiptomi kalandban lesz része.
A képregény rajzai Venturira jellemzően rendkívül részletesek. A tájak, helyszínek, emberek, állatok gyönyörűen vannak ábrázolva. Igazából az olvasása közben olyan érzésem támadt, hogy „érzem a helyszínek szagát”, legyen az a londoni kikötő, a sivatag kellős közepe, egy poros kripta, vagy a kairói nyomornegyed. Szerintem ilyen az, amikor tényleg működik egy rajz.
A DeAgostini Star Wars sisakgyűjteményének 22. darabja okozta számomra a legkellemesebb csalódást. Grievous tábornok nem a kedvenc karakterem, de… A gyerekkorom meghatározó főgonosza volt, egy Vader prototípus, akit első látásra csak azért tehettek bele a sagába, hogy igazolják Vader létét.
Ez a rusnya robotféreg a gyerekkorom egyik meghatározó gonosza, rajzfilmekben és az előzménytrilógiában is jelentős szerep jutott neki, miközben semmiről egy árva fingja nem volt (hogy Sidious igazából Palpatine kancellár). Szegényt bábként használja a Sith nagyúr, hogy megszerezze Vadert magának. Mondjuk szegény Dooku is így jár utóbb, már tudjuk. Grievous útja az Utapau nevű bolygóig fut, ahol Obi-wan szitává lövi. Méltatlan vég ez egy ilyen rémisztő alaknak.
Az biztos, hogy nem én vagyok a legnagyobb Alien fan. Láttam néhányszor a filmeket, amik közül az utolsó kettőt, különböző okoknál fogva, de szokás szidni. A Prometheust rengetegszer láttam. Pont azért, mert hozta az első Alien titokzatosságát, csak kicsit undorítóbb köntösben. A kezdetleges arctámadó kukacaival és azzal a hatalmas polippal a végén. És persze a tervezők ötlete, a rejtélyes idegen fajé, akik valószínűleg benépesítették az univerzumot.
A kötetekben, legalábbis az első kettőben kicsit ugrálunk az időben. Az LV 223 nevű Holdon járunk, a Zeta 2 Reticuli rendszerben, a 22. és 23. században. A Calpamos egyik holdja, elvileg sivatagos felszínű, emberi életre kevésbé alkalmas. Az emberi terraformálás a szomszédos holdon már működik, viszont onnan el kell menekülnie a lakosoknak egy Xenomorph invázió miatt. Ez a második kötet.
- Szia, Elden vagyok!
És tudjátok, a legjobban az tetszett, hogy nem rágja a szánkba a hétköznapi bölcsességeit, sőt. Az arcunkba tolja, hogy egy élet nem ér semmit, az, hogy magunkat egy hétköznapi csodának gondoljuk, csak látszat, a nagy összkép tekintetében lényegtelen pontok se vagyunk. Az ember pedig alapvetően önző, és amikor lehetőséget kap az örök életre, azt is képes rendesen elrontani.
Általában egy kisgyerek három éves korára eldönti, hogy mik tetszenek neki. Kukás-, tűzoltó-, rendőrautó, vagy a dinoszauruszok. Én utóbbiba tartoztam talán a leginkább, bár a gyerekkori kisautó gyűjteményem is elég sok darabot számlált. De miért is írtam ezeket? A mai film bemutatója éppen 30 éve volt az USÁ-ban, hozzánk néhány hónapra rá érkezett. Ez pedig a Jurassic Park. Ígérem, nem spórolok ki semmit.
Szóval a ma éppen 30 éve bemutatott film tényleg az addigi legszebb dinoszauruszokat vonultatta fel (az effektekért az Industrial Light & Magic volt a felelős, ami George Lucas cége), már ami a megjelenésüket illeti, mert viszonylag rusnya állatok, nem engedném be őket az ágyamba. Meg olyan hüllőszerű, pikkelyes dögök, meg is akarnak enni. Minek ilyen a házhoz?
Eleve a szúnyogból kivont dinoszaurusz-DNS már problematikus lehet, de hogy egy ragadozókkal teli szigeten alig van az embereknek fegyvere, sőt, nagyon ember sincs, hogy nem számítanak arra, hogy egy trópusi szigeten kitörhet a vihar, és hogy a két informatikus közül az egyik – nem spóroltunk semmin ugye – is pont egy ipari kém. Megjegyzem, egy olyan parkba, ahol a tudósok nem tudják, hogy a raptorok nem is raptorok, oda nem szívesen tenném be a lábam. Csodálkozom, hogy az okos kislányok miért nem ették még ezt a sok dinkát, amíg tehették.
Ha az előző mondatoknak semmi értelme, akkor az azért van, mert a filmnek sincs nagyon sok. A dinoszauruszok szépek, a gumidínókban van potenciál, főleg, ami a merchandise-termékeket illeti (a film ezekből rendesen „termékelhelyezett” jó pár darabot, amiket a boltokban is lehetett később kapni, sőt, a mai napig széles repertoárja van a JP termékeknek).
Eddig nem foglalkoztatott a Fantasztikus Négyes, Stan Lee és Jack Kirby szuperhős csapata. És az eddig-en van a hangsúly. Ugyanis a Frike Comics kiadja a klasszikfantasztik képregénysorozatot, amiből az első részt be is zsákoltam a Szegedi Képregénybörzén és már láthattatok róla egy-két képet.
Lee és Kirby igen emberire alkotta őket, nem egysíkú arcok, akik csak püfölik a gonoszokat vagy egymást, sikerült azért érzelmeket is adni nekik. És pont ez a klasszikus képregény általam legszeretettebb tulajdonsága. Mert a rajzok is gyönyörűek, a színezés is brutális, de mégis, a történetmesélés viszi az egészet. A panelek vezetik a szemet, könnyű olvasni, viszont elég sok a szöveg, így van is mit. Valakit, néha engem is szokott zavarni, hogy sok a mellékes beszéd Stan Lee műveiben. Mivel ezek füzetekben jelentek meg, hetekkel egymás után, így ha nem olvasta az előzőt a vásárló, valahogy tudnia kellett, mi történt eddig. Itt viszont szerintem egyáltalán nem tolták túl a szájbarágást.
A történetben fordulat fordulatot követ. A kiindulópont Ben Grimm bűntudata, hogy barátnőjét, aki megvakult, kihasználja, mert, ha látná, valószínűleg taszítaná a külseje, ezért ismét (?) fejébe veszi, hogy vissza akar változni emberré. Reed egy neves kémikust keres meg, hogy a kozmikus sugárzás hatását segítsen neki semlegesíteni a Lényben, viszont a tudóst félúton elrabolja egy titokzatos idegen, aki a Fantasztikusok halálát kívánja. A rejtélyes koma a doktor helyébe lép, és agresszívvé változtatja Bent, aki saját társai ellen fordul…
A fesztiválos megjelenések közül a legjobban a Chanbarát vártam, amit itthon a Frike Comics adott ki. A képregényt Gabriella Contu írta, és a zseniális Walter Venturi rajzolta. A képregény előrendelői kaptak egy saját rajzot a mestertől a könyvecskébe, és egy dedikált printet.
A történet szerint egy daimjó, japán nagyúr becsülete kerül önmaga miatt veszélybe, amikor ahelyett, hogy bátran harcba vonulna esküdt ellensége, a szomszéd hűbérúr ellen, zsoldosokat bérel. Fia viszont ezt nem hagyhatja, megkeresi Icsit és rónin barátait, hogy segítsenek jobb belátásra bírni édesapját. Vagy sikerül, vagy nem.
Na de Venturi mester rajzai tényleg gyönyörűek, és tökéletes világot épít. Jók a karakterábrázolásai is, nindzsák, démonmaszkos őrök, és a főszereplők is jellegzetes alakok, szamurájokra jellemző kinézettel.
A kötelező olvasmányokról sokszor az jut eszébe az embereknek, hogy kötelezőek, ezért nyilvánvalóan rossz élmények fűződnek hozzájuk. Miért is lenne jó, ami kötelező? Nekem van néhány nagyon jó élményem, már ami a kötelező olvasmányokat illeti, de szerintem a kötelezők népszerűségét emelné, ha több olyan képregénnyel találkoznánk, mint a Toldi – A malomkő árnyéka. Egyébként is sokszor hangsúlyozzuk itt a blogon, hogy a képregények meghozzák a kedvet az olvasáshoz.
A történet a 14. század utolsó negyedénél veszi fel a fonalat, lényegében a Toldi estéjénél. Toldi már a halálra készül, és élete históriáját meséli el hű szolgájának, amikor érkezik hozzá egy királyi futár, egy üzenettel. A királynak még egy utolsó alkalommal szüksége lenne a magyar „szuperhősre”, mivel az éppen akkor rendezett lovagi tornán egy rejtélyes fekete lovag alázza a mieinket, csak Miklós győzheti le. Toldi útnak indul, hogy megmérkőzzön ezzel a lovaggal, de a számításokba hiba csúszik. Egy útszéli kiskocsmában elalszik, és egy teljesen más világban ébred fel.
De nem csak ennyi volt mára a kis bejegyzés, megkerestem Márok Attilát néhány kérdéssel (egyébként a szegedi börzén egymás mellett ültünk), amikre ő örömmel válaszolt. Jöjjön a vele készült kis interjú.
