Beindult a képregényes nagyüzemi olvasás. Megembereltem magam, és most már rendesen írok is, nem csak olvasom az Usagit, mert ahhoz van kedvem. A mai alanyunk a 2021-ben megjelent Dracula rendezői kiadása, vagy mi. A képregény fekete-fehér változata ugyanis tartalmaz egy csomó plusz tartalmat az „egyszerű” színeshez képest.
A képregényt Bram Stoker regénye alapján Kiss Ferenc írta és Várai Artúr rajzolta. A képregény látványvilága betegesen király. Kiemelném, hogy a vámpírokba rejtett szexualitás ilyen formában tökéletesen jön át, igazából nincs is elrejtve. Várai rajzai gyönyörűek, részletgazdagok, és ahogy már írtam, szexik és rémesek is az alakjai egyszerre. Tökéletesen érezteti a helyszínek szagát, a pislákoló fényekkel megalapozza a horrorisztikus és titokzatos hangulatot.
A képregényre simán rányomnám a 18-as karikát. Először is, mert vámpíros horror, másodszor meg, mert iszonyatosan szexi. Biztosan nem adnám gyerek kezébe a meztelenkedő vámpírnénik miatt sem. Tudja meg később, mi a jó.
A képregényben Vladot előző életében (a 15. században) hatalmas tragédia éri, ugyanis szerelme, Ilona önkezével vet véget életének egy árulás miatt. Vlad ezért hatalmas haragra gerjed, és a kereszténységnek hátat fordítva vérszopónak áll. Körbeveszi magát egy csomó feleséggel, és újakat is rendszeresen toboroz, hogy együtt duhajkodjanak a vérgőzfürdőben.
Jonathan Harker ügyvédbojtár főnöke utasítására indul Erdélybe néhány száz évre rá, hogy segítse a gazdag erdélyi nemes ingatlanvásárlását, azonban hamarosan belekeveredik élete legnagyobb harcába. Vlad ugyanis Jonathan szerelmében elhunyt hitvesét látja, és meg akarja szerezni háremébe.
A képregényben feltűnik még Van Helsing, akit Sir Anthony Hopkinsról mintázott a rajzoló, ennek okát pedig a képregény végén található utószavakban bővebben is elolvashatjuk. A rendezői változatban helyet kapott néhány infómorzsa a karakterekről, valamint a képregény forgatókönyve is. Egy igen összetett munka ez.
A képregény ragasztott papírkötést kapott, és őszintén szólva szerintem ez a képregény megérdemelt volna egy keményfedelet. Kicsit nehezen lapozható kesztyűben, nyeklik-nyaklik a nagy terjedelmű, széles TPB. Ugyanis, mivel fényes papírt kapott, így én csak kesztyűben nyúlok hozzá, mert rajta maradna az ujjlenyomat.
Aki szereti a vámpíros sztorikat, annak ez a képregény kihagyhatatlan darab. Ezen felül nagyon magyar a cucc, és a szerzők igényesen nyúltak hozzá a témához. Egyszerre elrettentő és szórakoztató darab, egy csipetnyi humorral is fűszerezve (de csak annyival, amit a műfaj elbír).
Bélu voltam, sziasztok!
Egyetlen füzetnyi képregényről bejegyzést írni lehetetlen feladatnak tűnhet, de azért én mégis megpróbálom. A Predator (Alien/AvP) univerzum már számtalanszor bizonyította, hogy egyetlen füzet is tud hatalmasat ütni, és hogy bárkinek meg lehet adni az esélyt, hogy ehhez a világhoz hozzátegyen, mivel hatalmas lehetőségeket tartogat. Jó, ha engem kérnének fel, hogy rajzoljak ilyen képregényt, finoman visszautasítanám. Esetleg ha írásról lenne szó…
Elég sok Predator képregény egyfajta társadalomkritikaként működik, és valamennyire a fogoly is egy ilyen darab. Igazából simán olvastam volna tovább, de kerek egész, egyáltalán nem érződik rajta a terjedelmi korlát. Értem itt ez alatt, hogy elhangozhatott a kiadónál, hogy „Gordon, Dean, izé, egy füzetnyi predatoros képregény kellene most!” Amire az alkotók ennyit válaszolhattak: „Csak? Egye fene, csináljuk!” Megcsinálták. Rohadt jól néz ki a végeredmény, és tényleg szórakoztató darab.
Furcsa ötletnek tűnhet egy olyan könyvről írni, ami képregényekről szól. Bayer Antal régóta a hazai képregényes szcéna egyik doyenje, akivel számos eseményen lehet találkozni, beszélgetni. És természetesen lehet a saját (Nero Blanco Comix) kiadványaiból is vásárolni, aminek nagyon örül. Szoktam is tőle vásárolni.
Bayer a hazai képregénykiadás történetét a kezdetektől, az „átkostól” mutatja be, amikor lényegében monopolizálták a képregényalkotást és kiadást, majd szépen fokozatosan a szabad piac kialakulásának és a hazai „műhelyek” tevékenységének szentel kiemelt figyelmet. Nagyon örülök, hogy azért elég sok említett alkotóval sikerült már találkozni egy-egy eseményen. Ezen kívül a képregénykiadás problémáiról és az alternatív beszerzési lehetőségekről is ejt néhány szót.
Pádár Ádám és Szebeni Péter neve említésre került a kötetben többször is, viszont kimaradt a Céltalan című képregényük a felsorolásból. Ez a kötet volt az, ami a magyar képregények iránti érdeklődésemet felkeltette. Szerencsére Péter Testvérek című képregényét is sikerült beszerezni, ami minden újabb olvasással újabb értelmet nyer.
A mai képregénybemutatóm ismételten csalódott hangvételű lehetne, ha nem gondoltam volna már előre, hogy megint egy „giga-trash” cucc került a kezembe. Paul Jenkins író 2001-ben megjelent Overkill című képregénye egy crossover, Witchblade, Darkness, Alien és Predator is van benne, esetleg még elfért volna benne egy Batman, Terminátor vagy Halál bíró. De simán céltalan ezek nélkül is.
Ha Ti se értitek, mi a fene folyik itt, azt megértem. A nyúzott hullákért az éppen aktuális Predator a felelős, akinek olyan kevés esélye van két hősünkkel szemben, mint hóembernek a szaunában, de azért erőltetjük. Hogy ezek az idegen lények hogy kerültek a Földre, ne is firtassuk, szerintem az író maga sem tudja. Minden fuck-ra jut egy kézlevágás, vagy felnégyelés, és kész is a tökéletes történet. Ja, nem. Az a baj, hogy ennyi erővel tényleg bárkit összeereszthetnénk egy arénában, és nézzük meg, ki végez a másikkal előbb.
Walter Venturi már majdnem hazajár Magyarországra, szerintem igen népes rajongótáborral rendelkezik is itthon. Engem biztosan a rajongói között tudhat. Elképesztően rajzol, és most már tudom, hogy mesélni is tud. A Nagy Belzoni című képregénykötete sokkal több, mint egyszerű fumetto.
Giovanni Battista Belzoni létező személy volt, az „egyiptománia” hőskorában, a 18. század végén, a 19. század elején élt. Ez volt az a korszak, amikor az archeológia az első hőskorát élte. Belzoni cirkuszi mutatványból (erőemberként mutogatták) hamar egy „el nem veszett piramis fosztogatója” lesz, és egyébként is rengeteg egyiptomi kalandban lesz része.
A képregény rajzai Venturira jellemzően rendkívül részletesek. A tájak, helyszínek, emberek, állatok gyönyörűen vannak ábrázolva. Igazából az olvasása közben olyan érzésem támadt, hogy „érzem a helyszínek szagát”, legyen az a londoni kikötő, a sivatag kellős közepe, egy poros kripta, vagy a kairói nyomornegyed. Szerintem ilyen az, amikor tényleg működik egy rajz.
A DeAgostini Star Wars sisakgyűjteményének 22. darabja okozta számomra a legkellemesebb csalódást. Grievous tábornok nem a kedvenc karakterem, de… A gyerekkorom meghatározó főgonosza volt, egy Vader prototípus, akit első látásra csak azért tehettek bele a sagába, hogy igazolják Vader létét.
Ez a rusnya robotféreg a gyerekkorom egyik meghatározó gonosza, rajzfilmekben és az előzménytrilógiában is jelentős szerep jutott neki, miközben semmiről egy árva fingja nem volt (hogy Sidious igazából Palpatine kancellár). Szegényt bábként használja a Sith nagyúr, hogy megszerezze Vadert magának. Mondjuk szegény Dooku is így jár utóbb, már tudjuk. Grievous útja az Utapau nevű bolygóig fut, ahol Obi-wan szitává lövi. Méltatlan vég ez egy ilyen rémisztő alaknak.
Az biztos, hogy nem én vagyok a legnagyobb Alien fan. Láttam néhányszor a filmeket, amik közül az utolsó kettőt, különböző okoknál fogva, de szokás szidni. A Prometheust rengetegszer láttam. Pont azért, mert hozta az első Alien titokzatosságát, csak kicsit undorítóbb köntösben. A kezdetleges arctámadó kukacaival és azzal a hatalmas polippal a végén. És persze a tervezők ötlete, a rejtélyes idegen fajé, akik valószínűleg benépesítették az univerzumot.
A kötetekben, legalábbis az első kettőben kicsit ugrálunk az időben. Az LV 223 nevű Holdon járunk, a Zeta 2 Reticuli rendszerben, a 22. és 23. században. A Calpamos egyik holdja, elvileg sivatagos felszínű, emberi életre kevésbé alkalmas. Az emberi terraformálás a szomszédos holdon már működik, viszont onnan el kell menekülnie a lakosoknak egy Xenomorph invázió miatt. Ez a második kötet.
- Szia, Elden vagyok!
És tudjátok, a legjobban az tetszett, hogy nem rágja a szánkba a hétköznapi bölcsességeit, sőt. Az arcunkba tolja, hogy egy élet nem ér semmit, az, hogy magunkat egy hétköznapi csodának gondoljuk, csak látszat, a nagy összkép tekintetében lényegtelen pontok se vagyunk. Az ember pedig alapvetően önző, és amikor lehetőséget kap az örök életre, azt is képes rendesen elrontani.