Walter Venturi már majdnem hazajár Magyarországra, szerintem igen népes rajongótáborral rendelkezik is itthon. Engem biztosan a rajongói között tudhat. Elképesztően rajzol, és most már tudom, hogy mesélni is tud. A Nagy Belzoni című képregénykötete sokkal több, mint egyszerű fumetto.
A fumetti az olasz képregény gyűjtőneve, és sokan ennyiben megelégszenek e fogalom magyarázatával. És azt is sokan tudják, hogy az olaszok szeretnek másolni jó dolgokat. A sok jó dolog összemontírozásából igen szuper történetek kerekedhetnek. Ismerős arcok, helyek, történetek, kicsit másként, pont annyira, hogy én a magam korában már közel érzem magam a fumettihez. Pont azokat az érzéseket hozzák elő belőlem, amiket gyerekkoromban átéltem.
De a fumetti rengeteg stílusban létezik, és Venturi A Nagy Belzoni történeténél nem elégszik meg azzal, hogy kölcsönvesz dolgokat innen-onnan. Egy kis kalandéletrajzot rittyentett, kicsikét felturbózva az eseményeket.
Giovanni Battista Belzoni létező személy volt, az „egyiptománia” hőskorában, a 18. század végén, a 19. század elején élt. Ez volt az a korszak, amikor az archeológia az első hőskorát élte. Belzoni cirkuszi mutatványból (erőemberként mutogatták) hamar egy „el nem veszett piramis fosztogatója” lesz, és egyébként is rengeteg egyiptomi kalandban lesz része.
Venturi ezeket a kalandokat mutatja be nekünk ebben a megvallom, igen erős történetben. Tényleg hatással volt rám. A történet és rajz tökéletesen erősít egymásra. A két szálon futó cselekmény végül összeér egy katartikus befejezésben.
Rengeteg tanulságot tartogat önzésről, a becsvágyról, a nemtörődömségről. Igazi kiállhatatlan alak volt ez a Belzoni, annak ellenére, hogy a világ rengeteget köszönhet neki. A történetről nem is árulnék el többet, aki ennyiből nem kapott rá, már nem is fog. Még annyit megjegyeznék, hogy aki azt érzi, hogy Indiana Jones jut eszébe a képregény olvasása közben, az jól érzi, ugyanis Belzoni élete ihlette meg George Lucast a karakter megalkotására.
A képregény rajzai Venturira jellemzően rendkívül részletesek. A tájak, helyszínek, emberek, állatok gyönyörűen vannak ábrázolva. Igazából az olvasása közben olyan érzésem támadt, hogy „érzem a helyszínek szagát”, legyen az a londoni kikötő, a sivatag kellős közepe, egy poros kripta, vagy a kairói nyomornegyed. Szerintem ilyen az, amikor tényleg működik egy rajz.
Az Anagram Kiadó nagyon szép munkát végzett a könyvvel. Igaz, hogy ragasztott kötést kapott, de dupla visszahajtott, masszív borítója van. A képregényen felül Walter Venturiról is olvashatunk, illetve kapunk egy rövid Belzoni életrajzot is.
Nem akarok spoilerezni, ezért itt befejezem a bejegyzést. A Nagy Belzoni egy rohadt jó olvasmány volt a maga 260+ oldalával. Nem egy pörgős valami, de néha az ember szívesen olvas kalandregénybe oltott drámát. Most én ilyen hangulatban voltam. Bejött.
Bélu
A DeAgostini Star Wars sisakgyűjteményének 22. darabja okozta számomra a legkellemesebb csalódást. Grievous tábornok nem a kedvenc karakterem, de… A gyerekkorom meghatározó főgonosza volt, egy Vader prototípus, akit első látásra csak azért tehettek bele a sagába, hogy igazolják Vader létét.
Ez a rusnya robotféreg a gyerekkorom egyik meghatározó gonosza, rajzfilmekben és az előzménytrilógiában is jelentős szerep jutott neki, miközben semmiről egy árva fingja nem volt (hogy Sidious igazából Palpatine kancellár). Szegényt bábként használja a Sith nagyúr, hogy megszerezze Vadert magának. Mondjuk szegény Dooku is így jár utóbb, már tudjuk. Grievous útja az Utapau nevű bolygóig fut, ahol Obi-wan szitává lövi. Méltatlan vég ez egy ilyen rémisztő alaknak.
Az biztos, hogy nem én vagyok a legnagyobb Alien fan. Láttam néhányszor a filmeket, amik közül az utolsó kettőt, különböző okoknál fogva, de szokás szidni. A Prometheust rengetegszer láttam. Pont azért, mert hozta az első Alien titokzatosságát, csak kicsit undorítóbb köntösben. A kezdetleges arctámadó kukacaival és azzal a hatalmas polippal a végén. És persze a tervezők ötlete, a rejtélyes idegen fajé, akik valószínűleg benépesítették az univerzumot.
A kötetekben, legalábbis az első kettőben kicsit ugrálunk az időben. Az LV 223 nevű Holdon járunk, a Zeta 2 Reticuli rendszerben, a 22. és 23. században. A Calpamos egyik holdja, elvileg sivatagos felszínű, emberi életre kevésbé alkalmas. Az emberi terraformálás a szomszédos holdon már működik, viszont onnan el kell menekülnie a lakosoknak egy Xenomorph invázió miatt. Ez a második kötet.
- Szia, Elden vagyok!
És tudjátok, a legjobban az tetszett, hogy nem rágja a szánkba a hétköznapi bölcsességeit, sőt. Az arcunkba tolja, hogy egy élet nem ér semmit, az, hogy magunkat egy hétköznapi csodának gondoljuk, csak látszat, a nagy összkép tekintetében lényegtelen pontok se vagyunk. Az ember pedig alapvetően önző, és amikor lehetőséget kap az örök életre, azt is képes rendesen elrontani.
Általában egy kisgyerek három éves korára eldönti, hogy mik tetszenek neki. Kukás-, tűzoltó-, rendőrautó, vagy a dinoszauruszok. Én utóbbiba tartoztam talán a leginkább, bár a gyerekkori kisautó gyűjteményem is elég sok darabot számlált. De miért is írtam ezeket? A mai film bemutatója éppen 30 éve volt az USÁ-ban, hozzánk néhány hónapra rá érkezett. Ez pedig a Jurassic Park. Ígérem, nem spórolok ki semmit.
Szóval a ma éppen 30 éve bemutatott film tényleg az addigi legszebb dinoszauruszokat vonultatta fel (az effektekért az Industrial Light & Magic volt a felelős, ami George Lucas cége), már ami a megjelenésüket illeti, mert viszonylag rusnya állatok, nem engedném be őket az ágyamba. Meg olyan hüllőszerű, pikkelyes dögök, meg is akarnak enni. Minek ilyen a házhoz?
Eleve a szúnyogból kivont dinoszaurusz-DNS már problematikus lehet, de hogy egy ragadozókkal teli szigeten alig van az embereknek fegyvere, sőt, nagyon ember sincs, hogy nem számítanak arra, hogy egy trópusi szigeten kitörhet a vihar, és hogy a két informatikus közül az egyik – nem spóroltunk semmin ugye – is pont egy ipari kém. Megjegyzem, egy olyan parkba, ahol a tudósok nem tudják, hogy a raptorok nem is raptorok, oda nem szívesen tenném be a lábam. Csodálkozom, hogy az okos kislányok miért nem ették még ezt a sok dinkát, amíg tehették.
Ha az előző mondatoknak semmi értelme, akkor az azért van, mert a filmnek sincs nagyon sok. A dinoszauruszok szépek, a gumidínókban van potenciál, főleg, ami a merchandise-termékeket illeti (a film ezekből rendesen „termékelhelyezett” jó pár darabot, amiket a boltokban is lehetett később kapni, sőt, a mai napig széles repertoárja van a JP termékeknek).
Eddig nem foglalkoztatott a Fantasztikus Négyes, Stan Lee és Jack Kirby szuperhős csapata. És az eddig-en van a hangsúly. Ugyanis a Frike Comics kiadja a klasszikfantasztik képregénysorozatot, amiből az első részt be is zsákoltam a Szegedi Képregénybörzén és már láthattatok róla egy-két képet.
Lee és Kirby igen emberire alkotta őket, nem egysíkú arcok, akik csak püfölik a gonoszokat vagy egymást, sikerült azért érzelmeket is adni nekik. És pont ez a klasszikus képregény általam legszeretettebb tulajdonsága. Mert a rajzok is gyönyörűek, a színezés is brutális, de mégis, a történetmesélés viszi az egészet. A panelek vezetik a szemet, könnyű olvasni, viszont elég sok a szöveg, így van is mit. Valakit, néha engem is szokott zavarni, hogy sok a mellékes beszéd Stan Lee műveiben. Mivel ezek füzetekben jelentek meg, hetekkel egymás után, így ha nem olvasta az előzőt a vásárló, valahogy tudnia kellett, mi történt eddig. Itt viszont szerintem egyáltalán nem tolták túl a szájbarágást.
A történetben fordulat fordulatot követ. A kiindulópont Ben Grimm bűntudata, hogy barátnőjét, aki megvakult, kihasználja, mert, ha látná, valószínűleg taszítaná a külseje, ezért ismét (?) fejébe veszi, hogy vissza akar változni emberré. Reed egy neves kémikust keres meg, hogy a kozmikus sugárzás hatását segítsen neki semlegesíteni a Lényben, viszont a tudóst félúton elrabolja egy titokzatos idegen, aki a Fantasztikusok halálát kívánja. A rejtélyes koma a doktor helyébe lép, és agresszívvé változtatja Bent, aki saját társai ellen fordul…
A fesztiválos megjelenések közül a legjobban a Chanbarát vártam, amit itthon a Frike Comics adott ki. A képregényt Gabriella Contu írta, és a zseniális Walter Venturi rajzolta. A képregény előrendelői kaptak egy saját rajzot a mestertől a könyvecskébe, és egy dedikált printet.
A történet szerint egy daimjó, japán nagyúr becsülete kerül önmaga miatt veszélybe, amikor ahelyett, hogy bátran harcba vonulna esküdt ellensége, a szomszéd hűbérúr ellen, zsoldosokat bérel. Fia viszont ezt nem hagyhatja, megkeresi Icsit és rónin barátait, hogy segítsenek jobb belátásra bírni édesapját. Vagy sikerül, vagy nem.
Na de Venturi mester rajzai tényleg gyönyörűek, és tökéletes világot épít. Jók a karakterábrázolásai is, nindzsák, démonmaszkos őrök, és a főszereplők is jellegzetes alakok, szamurájokra jellemző kinézettel.
A kötelező olvasmányokról sokszor az jut eszébe az embereknek, hogy kötelezőek, ezért nyilvánvalóan rossz élmények fűződnek hozzájuk. Miért is lenne jó, ami kötelező? Nekem van néhány nagyon jó élményem, már ami a kötelező olvasmányokat illeti, de szerintem a kötelezők népszerűségét emelné, ha több olyan képregénnyel találkoznánk, mint a Toldi – A malomkő árnyéka. Egyébként is sokszor hangsúlyozzuk itt a blogon, hogy a képregények meghozzák a kedvet az olvasáshoz.
A történet a 14. század utolsó negyedénél veszi fel a fonalat, lényegében a Toldi estéjénél. Toldi már a halálra készül, és élete históriáját meséli el hű szolgájának, amikor érkezik hozzá egy királyi futár, egy üzenettel. A királynak még egy utolsó alkalommal szüksége lenne a magyar „szuperhősre”, mivel az éppen akkor rendezett lovagi tornán egy rejtélyes fekete lovag alázza a mieinket, csak Miklós győzheti le. Toldi útnak indul, hogy megmérkőzzön ezzel a lovaggal, de a számításokba hiba csúszik. Egy útszéli kiskocsmában elalszik, és egy teljesen más világban ébred fel.
De nem csak ennyi volt mára a kis bejegyzés, megkerestem Márok Attilát néhány kérdéssel (egyébként a szegedi börzén egymás mellett ültünk), amikre ő örömmel válaszolt. Jöjjön a vele készült kis interjú.
A Szegedi Képregénybörze sikeresen zárult, mert olyan képregényeket is sikerült beszerezni, amik eddig elkerülték a figyelmemet. A szemfülesek már láthatták, hogy az 
A tanyán sikerül egy olyan mutáns banyát elszállásolni, aki a szuperejével állatokat tud mutánssá változtatni. Ami egy jámbor kecske esetében jó ötletnek tűnt, az egy pulykánál nem annyira szerencsés. Ugyanis mindenki tudja, a baromfik milyen szemetek tudnak lenni. A pulykaszaurusz rex is ilyen köcsög, és a világot veszélyezteti a léte. De persze csak ilyen humorosan. A humor továbbra is erős szerepet tölt be a sztoriban, olvasása közben nem ajánlott semmiféle ital fogyasztása.
Marvel Legnagyobb Hősei – Penge
Nem ismertem Penge karakterét a képregényekből. Most a Tomb of Dracula 10. részét és Marc Guggenheim 2006-os sorozatának felét is olvashatjuk egy kötetben. A bevezető első megjelenés szerintem hozza a tőle elvárhatót. Sok magyarázatot kapunk a kötetben egyébként a korabeli képregényes felfogásra, a horrorképregények megítélésére. Meg utána Penge további sorsáról is kapunk leírást, mivel ez is olyan félbemaradt darab lett, mint Ellis Holdlovagja (talán ott valamennyire jó helyen hagyták félbe). Most nem sikerült jó helyen elcsípni a befejezést.