A most következő képregénnyel kapcsolatban felemás élményekről tudok beszámolni, lehet nem is nekem kellene írnom a bejegyzést róla. De már így jártatok, engem kaptok, meg a Holdlovagot a Bubi Bolttól.

Eddig „Holdlovag-szűz” voltam, pedig mostanában nagyon menő a csávó. Viszont szeretek mindenfélét megkóstolni, így ez is sorra került.

Jeff Lemire megálmodta, Greg Smallwood megrajzolta, milyen lehet egy beteg ember fejében lenni. Ugyanis Marc Spector/Holdlovag korántsem mondható normálisnak, különböző elmebetegségek tüneteit produkálja egyszerre. Egy diliházban ébred, és az ápolókkal folytat folyamatos harcot, mivel betegségbelátással nem igazán rendelkezik. A képregényben összemosódik sok minden, amit Marc lát, hol embereket, hol egyiptomi kriptaszökevényeket lát, miközben általa ismert betegtársai közül is látják néhányan ezeket. Mások meg nem. Így döntse el az olvasó, hogy Khonshu, Széth, a múmia zombik, vagy a kutyafejű ápolók valóságosak-e vagy Marc, a kényszerzubbonyos futóbolond képzeletének szüleményei. És az se mindegy, hogy a múltban mit tett ez a szerencsétlen.

A Holdkóros az Isten Hozott Új Egyiptomban című sorozat első öt részét tartalmazza, és mégis olyan érzésem volt, mintha már elvárnák tőlem, hogy ismerjek mindenkit, aki szerepel benne. Éppen ezért első blikkre komolyan mondom, utáltam a képregényt. Becsuktam, és totálisan úgy gondoltam, hogy soha többé nem fogom kinyitni, és a folytatásai sem érdekelnek. cliffhangerrel ért véget a kötet, és nagyon utálom az ilyet. Emellett ehhez a bolondozáshoz hasonló sztori már az egyik Amerika Kapitányban is olvasható volt (ez volt a Jack Monroe magányos halála), bár az nem volt ennyire kesze-kusza.

Greg Smallwood rajzai zseniálisak szerintem. Tökéletesen átadja a zaklatott érzésvilágot, mégis részletes, viszont néha mintha egy rézkarcot nézegetne az ember. Nagyon profi a csávó. Az egyiptomi istenek modern öltönyös változatai tökéletesek, egyszerűen nem lehet betelni velük. Olyan kettős érzelmet vált ki az emberből, mert nem tudni, hogy tényleg ott vannak-e. Valahogy ez a bolondos dallamos sztori nekem eléggé megterhelő volt elsőre. Viszont minél többet gondolkodtam rajta, és nézegettem a képeit, ülepedett egy kicsit, és annál jobbnak tűnt az egész. Ehhez mondjuk az is hozzájárult, hogy Tibi elég sok okosságot írt nekem messengeren, és a disszociatív személyiségzavar és a skizofrénia megkülönböztetése is megy már rendesen (dehogy, két wikipédia meg webbeteg cikk elolvasása korántsem tekinthető tudományos igényességű kutatásnak). Marcnál valahol a kettő kevert formája lehet, éppen ezért érdekes a karakter. Viszont komolyan mondom, most már rohadtul várom a folytatását.

Talán kiderül, hogy ki kicsoda, vagy, hogy Marc tényleg annyira bolond-e, mint amilyennek látszik, és lehet arra is fény derül, mi okozta nála ezt a meghasonlást.

A Bubi Bolt köteteiről meg csak annyit, hogy a szerkesztői munka továbbra is etalonnak számít szerintem a hazai képregényiparban. Olyan dolgokat is lefordítanak, és beírnak, ami már majdhogynem fizikai képtelenségnek tűnhet, és máshol nem igazán látni ilyet. Gondolok itt a Holdlovag vonalas skizo-jegyzetfüzetére, amiben a téveszméit jegyezgette fel, Bubiék meg lefordították azt is. Kicsi dolognak tűnhet, de ebben látszik egy kiadó elhivatottsága. A kötet megjelenése pedig önmagában tekintélyt parancsoló, annak ellenére, hogy „csak” TPB.

Szóval jöhet a következő Holdlovag kötet. Én várom.

Bélu voltam. Sziasztok!

Ahogy más, én is szeretem a szórakoztató műveket. Legyenek azok filmek, könyvek, képregények vagy bármi más. Viszont… Általában jobban élvezem azokat a műveket, amelyeknek valamilyen tartalma van. A tartalom alatt azt értem, hogy elgondolkodtató, valamire emlékeztet, vagy ha nem is emlékeztet, akkor tovább tudom gondolni, megmozgatja az agyam. Ezért nem véletlen, hogy a most bemutatásra kerülő képregény is egy ilyen jellegű mű.

A Csirimojó Kiadó gondozásában megjelent „Gyermektelen” talán klasszikus értelemben véve nem is annyira képregény, mert nem mindig vagy nem feltétlenül a szöveg buborékok jellemzik, viszont az általános megvalósítása igenis a képregény jellemzőit viseli. Egy pár oldalas, de szükséges bevezető után a rajzok veszik át a teret. Nyilván nem egy szuperhősös, színes-szagos megvalósításban kell gondolkodni, hiszen itt inkább a mondanivaló a lényeg, nem a látványvilág. Igaz, arra sem lehet panasz. Sokszor mondtuk már, hogy a fekete-fehér rajzok sokkal kifejezőbbek tudnak lenni, a színek nem terelik el a figyelmet, a puritán ábrázolás mélyebb tud lenni, a fókusz oda esik, ahova szerző azt képzelte. Monika Baudišová pedig nem akar és nem is tud mellébeszélni. A kötete javarészt terápiás jellegű is, kiírta és kirajzolta magából az érzéseket, az ideget, az indulatot, a reménytelenséget, a fájdalmat, a... mindent. És tette ezt humorral fűszerezve, hiszen humor nélkül semmit sem ér az élet. Viszont arra is számíthatunk, hogy nincs bujkálás, köntörfalazás, a biológiai folyamatok és a testiség is erőteljesen jelen vannak.

Ahogy a bevezetőben is megtudjuk, minden ötödik párt érinti a meddőség, valamilyen formában. De nem fogok idézni, inkább saját gondolatokat fogalmazok meg. Van a tankönyv, miszerint jön a döntés, nem védekeztek, aztán jön a baba. A gyakorlat viszont más. Egy terhesség egy kisebb csoda, már csak azért is, mert nagyon sok körülménynek kell nagyon jónak lennie, és mindennek rövid időn belül. Viszont nagyon sok belső és külső hatás van, legyen az fizikai vagy pszichikai, de jó eséllyel órákon át lehetne sorolni részletezni. Párként, majd fiatal házasokként mi is tapasztaltuk ezeket. Hja, mi is "ötödikek" voltunk, vagyunk, bár a környezetünkben úgy tűnt, hogy csak az első négy, problémamentes fajtából van. Pedig nem, csak kerülik a témát. Mert vannak tabuk, és ez is az. Az emberiség sorsa múlik rajta, az egyik legfontosabb dolog a létezésünkben, de tabu. Normálisak vagyunk? Nem. Ebből fakadóan: tudjuk kezelni a helyzetet? Jól viszonyulnak hozzánk az emberek? Nem.

Nincs két egyforma történet, nem lehet általánosítani, ezért tuti receptet sem írni. Utáltuk a "mikor jön a baba?" kérdést. Viszont nyitottan álltunk a dolgokhoz, nem titkoltuk, hogy telnek a hónapok, majd évek, és még mindig nem érkezik. Az egyértelmű fájdalmakon és szenvedéseken túl ott vannak még a sebek, amelyeket mások ejtenek. Amikor a nem tervezett gyerekes szülők minden alkalommal a "majd megtudjátok, amikor" kezdetű mondatokkal jönnek, minden egyes alkalommal, amikor valami gyerekkel kapcsolatos dolog kerül elő. Miközben évek óta az a vágy, hogy megtudjuk. Vagy amikor a szülővel beszélgetve elmeséled, hogy egyik baráti pár gyereket vár, erre azt mondja, hogy "mert aki akar, annak lesz". Ez a seb sosem gyógyul be. Pedig csak arra lenne szükség, hogy "itt vagyunk", "segíthetünk?", egy megértő tekintet, egy ölelés. Nem kell okoskodni.

A mi történetünk "hepiendes", már két gyereket nevelünk. Nagyon sok lehetőség van, mi is gondolkodtunk nagyon komolyan az örökbefogadáson is. Megismertünk párokat a környezetünkben, családban, munkahelyen, akik hasonló cipőben jártak. Érdemes megnyílni, mert akkor mások is "bevállalják", megnyílnak, és akár megoldást is kínálnak. Mi is így jutottunk előrébb. Baudišová képregénye sok lehetőséget mutat be, a saját és mások történetén keresztül is. És mindenkinek ajánlom, mivel ezúton betekinthet "minden ötödik" életébe. Nemcsak azért, hogy empátiával vagy legalább normálisan viszonyuljon másokhoz, hanem mert sosem tudhatjuk, hányadikak vagyunk a listán.

Továbbra sem állunk le a Mignola-verzum köteteivel. Van betárazva néhány Hellboy kötet még, csak elolvasásra várnak. Ma a Hellboy – Rövid történetek második kötetét hoztam el nektek, ami a Gonosz két arca alcímet viseli.

A kötetben szereplő történeteket Mike Mignola írta, egy részét ő is rajzolta, míg a másik felét Richard Corben. Összességében elmondható, hogy egy rendkívül horrorisztikus válogatás lett.

A Hellboy Rövid… kötetek több, egymással össze nem függő történetet tartalmaznak. A második kicsit boszorkányosra, koboldosra sikerült, egy kis szellemházasdival. Nem is tudtam letenni, egyben el kellett olvasni.

A leghosszabb történetben Hellboy és két társa egy vidéki kis faluban szállnak szembe a sátán egyik megtestesülésével, és annak szolgáival, a boszorkákkal. Szerintem egy nagyon jól felépített történet, érdekes fordulatokkal, és Corben rajzainak hála iszonytató kinézettel.

Kapunk két koboldos történetet, mindkettő nagyon vicces, és laza. A koboldok kicsit balfácánok, babákat rabolnak el, vas allergiájuk van, viszont sajátos szabályok alapján működnek. Hellboy alkut köt velük, hogy a babáért cserébe eltemet egy rég felakasztott szimpatikus tetemet, viszont nem olyan könnyű a dolga, mint elsőre hitte.

A gonosz két arca című történetben zombik moziznak, két filmet néznek meg, amikben Hellboy egy-egy rémes házba látogat.

Az utolsó történet a Vascipő, aki egy nagyon kemény kobold. Volt, amíg Hellboy meg nem érkezik.

A kötet végén, néhány oldalon Corben vázlatait, magyarázatait láthatjuk, olvashatjuk. Szerintem sokkal jobban néznek ki a rajzai fekete-fehérben, mint kiszínezve, de ez én vagyok. Mike Mignola művészetébe pedig régóta szerelmes vagyok. A Pokolfajzat akkor az igazi, ha teljesen ő veszi a kezei alá.

A kötet tényleg rohadt jól sikerült. Letehetetlen olvasmány.

Bélu voltam, sziasztok!

Halljátok ezt a furcsa hangot? A távolban… mintha… igen. Én hallom. Valami zöld. Egy erdő? Katonai bakancsok? Ugrálnak emberek helikopterből valamiféle indulóra. Mégis mi lehet ez? Valaki monológba kezd.

„Tíz évvel ezelőtt egy különleges kommandó egység tagjait elítélték egy általuk el nem követett bűntény miatt, ám az ítélet kihirdetése előtt sikerült megszökniük. A kormány máig is körözi őket, de szerencsés módon mindig találnak kibúvót. Ha bármilyen megoldhatatlannak tűnő problémája van és véletlenül sikerül megtalálnia őket, talán önt is kisegíti: a Szupercsapat.”

Az amerikai NBC csatorna 1983. január 23-án kezdte el sugározni az öt évadot megélt akció-sorozatát, az A-Team-et, magyarul a Szupercsapatot. Akárhogy is számoljuk, negyven éves lett. Ennek örömére megnéztem az első két részt, és ismét beszippantott a gyerekkor nosztalgikus hangulata.

Szerettük nézni hétvégente a Szupercsapatot, természetesen apámmal. Nem annyira női program egy volt katonai osztag zsoldoskodása menő zenére, no meg az állandó lövöldözés és a személygépjárművek levegőbe repülése sem.

A csapat vezetője Hannibal Smith (George Peppard), míg Szépfiú (Dirk Benedict), bolond Murdock (Dwight Schulz) és Rosszfiú (Mr. T) mind-mind más területeken zsenik. Mindegyikük karizmatikus karakter, jó színészeket találtak a szerepekre.

Az első rész szerintem zseniálisan sikerült. Akciódús, humoros. Nekem a kedvencem az volt, amikor Hannibal Godzilla jelmezben menekül állandó nemezise, az ezredes elől. Mondtam is Biankának, hogy a szivarozó dinoszaurusz, az lesz a főszereplő. Murdockot a diliházból menekítik ki, ez állandó esemény a sorozatban, mivel róla nem hiszik el, hogy bármilyen rosszaságra is képes lenne. Schulz nagyon jól hozza a karaktert, talán az övé a legnehezebb meló, és megoldja simán. Egyébként ő a pilóta, aki mindennel, aminek van két szárnya, fel tud szállni. R.F. az illetékes „mekkelek”, fegyvereket, járműveket eszkábál, és marha erős. Mr. T pankrátorkodott is, jókötésű csávó. Hannibal meg az ész, aki imádja, ha egy terv sikerül (na ugye?). Én mindig Hannibal akartam lenni, amikor „Szupercsapatosat” játszottunk.

Az első dupla epizódban mexikói drogkartellel kerülnek összetűzésbe a csapat tagjai (ekkor még szépfiút nem Benedict alakította). Egy riporter tűnik el, és munkatársa, a csinos Amy (Melinda Culea) béreli fel a csapatot a kiszabadítására, csak aztán sikerül egy nagyobb ügyet is felgöngyölíteni természetesen.

A második rész már a szokásos, és emlékeimben élő epizodikusságot hozta a szektavezérrel vívott háborúval. Így eszembe juttatta, hogy kicsit ugyanolyan volt minden rész. Lődöznek, repkednek a kocsik, elkapják a csapatot, kiszabadulnak, barkácsolnak, harcolnak, Murdock helikopterezik (de nem úgy!) megint, majd győznek. Kezdhetjük elölről. Minden részben más a gonosz, akit le kell győzni, viszont legalább ugyanolyan hülye, mint az előzők.

A sorozat erőssége szerintem a fantasztikus színészeken felül a főcímdala, amit imádok, az, hogy minden részben képes hangulatot teremteni, és habár a cselekmény lehet sablonos, a párbeszédek egyáltalán nem azok. Az is biztos, hogy marha látványos, amikor redbullt itatnak a kocsikkal, de egy idő után, valljuk be, kicsit sok lehet a jóból.

A sorozatnak felrótták, hogy túl erőszakos. Erre egy anekdota jut eszembe. Egyszer elmulasztottam egy részt, amit apám látott, és azt mondta, hogy „ezt bizony kár volt kihagyni”. Mondom neki „miért? Ez más volt, mint a többi rész?” Azt mondta erre apukám, hogy „most meghalt benne egy ember”. Erre én felröhögtem, hogy „ne viccelj már, a Szupercsapatban?” Lehet egyszer-kétszer azért előfordult, de nekem egyáltalán nem rémlik.

Ha minden igaz, a Tv2 sugározta nálunk először, ami így a kilencvenes évek végére esik, ekkorra már elmúltam tíz éves, szóval nézhettem mindent is. Az eredeti, nem szinkronizált változat helyett nekem a magyar hangokkal maradt meg emlékeimben a sorozat. Azért a magyar változat olyan szinkronszínészekkel operált, mint Szersén Gyula, Viczián Ottó, Csuja Imre, Gesztesi Károly, Kökényessy Ági.

Ez megint hosszúra sikeredett, pedig nem akartam. Mindegy, ez már ilyen lesz.

Szerintem a főcímdalt most hallgassátok meg. Engem a hideg rázott, annyira jó.

Itt is van a link.

Bélu voltam. Sziasztok!

Általában nem valaminek a második részéről szoktak egy megemlékezést írni, viszont egyrészt nekem az egyik kedvenc gyerekkori játékom lett ma éppen 25 éves, ami pedig nem más, mint a Resident Evil 2.

Gyerekkoromban rengeteget kockultam a vadonat új Pentium II-es gépemen. :D Repült az a gép nagyon, és tizenkét-három éves lehettem, amikor karácsonyra megkaptam a játékot. Olyan korban volt ez, amikor „Ezt vedd meg!” cím alatt csomó jó játék jelent meg, és marha olcsónak számító áron akkoriban. Nem is értettük, hogyan érte meg a gyártónak. Valószínűleg sehogy.

A Resident Evil 2. zombihorror a javából. Raccoon Cityben elszabadul a pokol, amikor az Umbrella laboratóriumából kiszivárog a mutáns T-vírus, meg mindenféle förmedvény. Itt minden zombi, ember, állat (vannak kutyák és varjak például), sőt azt hiszem néhány mutáns sejttenyészet is elszabadul, amiket én csak „nyelvesnek” neveztem (valahol nyáladzóknak hívták őket, eredeti nevük Licker).

A játék két CD-jén (igen) két játszható karakterrel mehettünk végig a földi poklon, különböző játékmódokkal. Ha valakinek nem ment a túlélő mód, amikor sokszor futásnak kellett eredni a túlerővel szemben, és az tényleg igazi túlélő horror volt, egy-két könnyebb, fegyverekkel teli móddal vihette végig a játékot, bár ennek így az élvezeti értéke jelentősen lecsökkent, én csak egyszer-kétszer próbáltam ki a darálást.

A játék erőssége az akciódússága és a félelemkeltés mellett a logikai játékok széles felhozatala volt. Rengeteget kellett kutatni benne, különböző cuccokat összerakni, bizonyos helyekre illeszteni, olvasgatni a szereplők jegyzeteit, nézegetni a térképet. Nekem mégis az volt a kedvencem, amikor a nyílpuskával a falhoz szegeztem azokat a rohadt varjakat. A grafikáról annyit, hogy nekem a hátterek kifejezetten bejönnek még a mai napig is. A rögzített kameraállások melletti külső nézetes futkározás során néha meg kell állni, gyönyörködni az adott helyszín „szépségében”. Az irányítás és a karakterek mozgása, kinézete természetesen nem tökéletesek, a grafikai megvalósítás is röhejesnek hat, de az Isten szerelmére! Ez a játék már negyed évszázados. És akkoriban nekünk ez tényleg maga volt a tökély.

A Resident Evil hatalmas franchise-zá nőtte ki magát az utóbbi két és fél-három évtizedben. Rengeteg, ebben a világban játszódó játék, animációs film, élőszereplős film, képregény, regény jelent meg, miközben az igazi fanatikusok különböző figurákat is a polcaikra tehettek.

Nekem a filmek közül, megvallom, a legutolsó tetszett a legjobban. Eseményeiben hű volt az első két játékhoz, azokat vegyítette, és sok képkockánál kirázott a hideg, amikor húsvéti tojatokként láthattam őket. Viszont Leon Kennedy karaktere rendesen el lett tolva, sehol a macsó, talpraesett Nick Carteres-re kettéfésült hajú szépfiú, akit megismerhettünk a játékokból. Viszont a Paul W. S. Anderson-féle Milla Jovovich főszereplésével készült borzadályoktól már minden jobb. Az animációs filmek még hozzák a játék világát nagyon, kicsit statikus, élettelen környezetben játszódnak, viszont teljesen élvezhetők (vannak benne nagyon komoly szörnyek).

A játékkal az évforduló kapcsán megpróbáltam játszani Windows 10 alatt, viszont majdhogynem lehetetlen küldetésnek bizonyult. Ez főleg annak köszönhető, hogy a játék követelményei között fellelhető illesztőprogramok nagyon elavultak. Kis gépészkedést követően viszont sikerült valahogy megkerülnöm a rendszer figyelmeztetéseit, és elindult a játék, kis képernyőn.

Sajnos nem sokáig jutottam vele, mert a mentést nem engedte már, és néha kidobott egy-egy töltőképernyőnél. Sajnos csak ennyi maradt ebből az élményből, néhány 10 perc szórakozás.

Most jön a lelkis rész, akit zavar az ilyen, az nyugodtan ugorjon a képekre.

Talán mégis azért is fontos nekem a Resident Evil 2, mert amikor ránézek ezekre a CD-kre, mindig eszembe jut anyai nagyanyám, aki utolsó éveiben velünk élt. Az ő szobájában volt felállítva a számítógép asztal és rajta a gép, mert máshova nem annyira fért el. Mama folyton nézte, ahogy zombikat gyilkolok, és szurkolt, hogy ezúttal ne haljak szörnyet annál a bizonyos résznél, ahol épp legutóbb megpusztultam. Sokszor kérdezte, hogy hogyan is szaporodnak a zombik? Hát tudja a franc, de rohadt sokan voltak. Totál be volt pörögve, amikor valami végre sikerült, és új helyszínre érkeztünk.

Mondjuk Mama nagyon laza volt, az előfizetett Pókembereimet először neki kellett mindig elolvasnia. Viszont nagyon vigyázott rájuk. Szóval ezekről a kockaságokról mindig ő jut eszembe.

Ja és a végére a lényeg, 25 éves a Resident Evil 2, aminek már van felújított változata, lehet egyszer majd teszek azzal is egy próbát. Talán, majd ha megjelenik „Ezt vedd meg!” kiadásban.

A képeken a Resident Evil cuccaim és a játékból kivágott jelenetek láthatóak, a rossz képminőségért előre elnézést kérek.

Bélu voltam! Sziasztok!

Próbálok rövid lenni. :) Nem akartam elővenni egy akárhány éves sorozatot, csak azért, mert éppen megnéztem. Viszont nemrég értem a végére, és az utólagos olvasgatás közben ma azt látom: 15 évvel ezelőtt adták le az első epizódot. Napra pontosan, 2008, január huszadikán. Akkoriban annyit tudtam róla, hogy egy középiskolai tanár súlyos beteg lesz, majd elkezd metamfetamint gyártani, hogy legyen a családnak némi anyagi háttere, amikor ő már nem lesz. Ez annyira nem hozott lázba. Azóta eltelt 15 év, egy haver is nemrég nézte, beszélgettünk, belefogtam, úgy maradtam. Ha az embernek van hozzá gyomra, akkor egy nagyon jó sorozat, ami felváltva és egyszerre krimi, dráma, tragédia, thriller, mexikói western (ha van ilyen), de a humor is gyakran felüti a fejét, leginkább fekete humorként. Kár lett volna kihagynom, remek szórakozás! Boldog tizenötödik évfordulót a „Breaking Bad”-nek (vagy a „Totál szívás”-nak, ha úgy tetszik)!

Ma két kötetet hoztam el nektek, mivel szorosan összefüggnek: Amerika Kapitány – Kizökkent Idő és A Tél Katonája (NMK 4. és 7.). Jöjjenek hát.

A képregényeket Ed Brubaker írta és a nagy részét Steve Epting, egy másik részét Michael Lark rajzolta. Azért emelem ki Lark nevét, mert az ő rajzai szerintem tökéletesek lettek, amíg Epting maximum erős közepes nálam. Engem kifejezetten zavar, ha egy rajzoló nem tud kétszer ugyanúgy lerajzolni egy arcot, arányokat sem nagyon ismerve. Egyszer harmincasnak, másik panelen negyvenesnek néz ki ugyanaz az alak.

Ettől a megjegyzéstől eltekintve nem véletlenül lettek ezek a képregények mára klasszikusok. Brubaker nagyon jó mesélő, és nagyon jól tekergeti ide-oda a cselekmény szálait, néha kicsit krimisen, noirosan.

Amerika Kapitány története visszaemlékezéseken keresztül válik teljessé ebben a két kötetben. Miközben a jelenben az emlékekkel keveredő rémálmok kínozzák, megjelenik néhány különböző okból a várost lerombolni akaró terrorista. Valaki rejtőzködik, míg valaki nyíltan kiáll a nyilvánosságra.

A közös bennük az, hogy mindenki a hatalmat akarja, a kozmikus kockát, no meg Kapi orra alá borsot törni, megkínozni, stb. stb.

Nekem kifejezetten tetszett a Kizökkent Idő, amiben a valóság és képzelet keveredik. Amerika Kapitány és a 13-as ügynök kalandjait viszont simán fölözik a visszaemlékezések a második világháború idejére. A kötet végén pedig Jack Monroe magányos halála (ez a történet címe) rendesen szájba ver. Jack a Kapi megfagyását (emiatt halottnak hitték) követően volt Bucky, és Kapitány is, viszont a kezdetleges szérum, amit kapott, lassan lebomlik a szervezetében, és így bomlik meg az ő agya is. Zseniálisan felépített pár oldal volt ez. Ez a kötet a Captain America vol 5. 1-7 számait tartalmazza.

A Tél Katonáját szerintem senkinek nem kell bemutatni. Bucky a háború után orosz kézre kerül. Egy kar híján találnak rá az óceánban, és úgy gondolják, hogy hasznukra lehet az USA elleni hidegháborúban. Bucky nem kapott a szérumból, viszont hatékony kiképzést kapott, így korábban is ő volt az, aki Kapi helyett bemocskolhatta a kezét. Az oroszok kimosták az agyát, és saját céljaikra használják. A Tél Katonája fedőnév tehát az agymosott Bucky, akinek a képregénytörténelemben számos, balesetnek álcázott halál fűződik a nevéhez, és végül a Kapitánnyal is összetalálkozik. A Tél Katonája kötet a Captain America vol. 5. 8-9. és 11-14 számait tartalmazza.

Szóval két fordulatokban gazdag, látványos akcióparádét sikerült elolvasni, amiknek nem Epting rajzai az erősségei, hanem Brubaker történetmesélése és Lark sötét második világháborús rajzai. Mozgalmas az egész egyébként, és egy percig sem unalmas. Minden rajongónak ajánlom.

Maradnak a polcon tehát.

Bélu voltam, sziasztok!

Az Istenölő Spawn első kötete egy önállóan is teljes értékűnek számító történetet tartalmazott, összességében nézve nem igényelt folytatást. A vége teljes katarzis, nem egy szószátyár kötet, viszont ennek ellenére mégis mély tartalommal bírt és katartikus lezárást kapott.

Bairn története mégis kapott egy folytatást. Brian Holguin írta ezt is, a rajzokon Philip Tan dolgozott, kihúzóként még vagy öten működtek közre. Ennyiből lejön, hogy egy igen összetett munka ez az Istenölő. Az első rész történetét és festői rajzait nehéz lett volna überelni, viszont sikerült megközelíteni.

Ez a kötet teljesen más, mint elődje, mégis szórakoztató. Nem köpi szemen a karaktereit, tisztelettel bánik velük, és az olvasóval is. Sokkal több benne az olvasnivaló, viszont cseppet sem unalmas. Brian Holguin eddig is az egyik kedvenc Spawn íróm volt, és ezzel is csak erősítette az ingeremet arra, hogy oltárt állítsak neki a szoba egyik sarkában, csak Biankának valószínűleg ez nem tetszene.

Az első kötettel ellentétben a második rész nem kapott lezárásként is értelmezhető véget, és én még olvastam is volna tovább. Megszerettem a karaktereket, Bairn is jobban bemutatásra került, és a társául szegődött csínytevő Dromo humoros megnyilvánulásai is tetszettek. Nem tolja a pofánkba a direkt humort, csak finoman van adagolva, sokszor kicsit szituációsra sikeredve, de az ilyet is szeretem.

A cselekményről spoilermentesen nem sokat lehet elárulni. Spawn rámegy a kardjával a Tél királyára, aki kannibál, meg még pár istennel is összetűzésbe keveredik. Kő kövön nem marad, annyi szent. Folyik a vér, repkednek a testrészek, csihi-puhi és csatazaj. Súlyában nagyon közelít az Armageddonhoz.

Tetszett, na. Szerintem a legkomplexebb Spawn kötet, nem ismétli önmagát, lerí róla, az alkotók is élvezték, hogy Spawn-t írhatnak-rajzolhatnak.

A képregény összetett mitológiájából is kapunk ízelítőt, meg az alkotók vázlataiból. A kötet ismét gyönyörű keményfedeles kivitel, fényes papíron. Breitenbaumer László for President. Vagy valami ilyesmi.

Bélu voltam, sziasztok!

Brian Michael Bendis már számtalanszor bizonyította, hogy fantasztikus író. A mai Marvel képregénnyel sem okozott csalódást, a következő a Bosszú Angyalai – Káosz című kötet.

Az Avengers #500. száma azért rendesen elindított egy hullámot. Bendis sose sajnálta a karaktereket, simán kinyírt bárkit, akinek halálát a történet megkívánta. Ezt csak a Pókember esetében nem tudtam neki megbocsátani, de az egy másik történet. Viszont ez a Káosz című történet nagyon szívbe markoló volt.

Az NMK 3. száma az Avengers 500-503 számait és a Finálét tartalmazza. Igazából ez egy jól sikerült kötet, van eleje, van vége. A káosz tényleg durván összevisszaságot jelent, de mégis valahogy van az eseményekben összefüggés.

A kötetben minden népszerű hős megfordul, felsorolni is kár őket, mert napestig lehetne. Igazából a történet középpontjában Wanda Maximoff és a sajnálatos elmebetegsége áll, ami miatt rendesen felborul a rend, és ennek végzetes következményei lesznek az Angyalokra nézve.

A kötetben többségében David Finch rajzait nézegethetjük, miközben akad a kötetben rengeteg olvasnivaló is. A Fináléra viszont rengeteg vendégrajzolót sikerült összeverbuválni, így két oldalanként más-más rajzokban gyönyörködhetünk. Olyan nevek működtek itt közre, mint Alex Maleev (nekem a Póknő miatt volt ismerős), Darick Robertson (The Boys), vagy David Mack (Daredevil). Őket ismertem korábbról is, ezért emeltem ki a nevüket.

Kifejezetten tetszettek a különböző stílusú rajzok, és az, hogy az egésznek olyan nosztalgiaszaga volt. Főleg a „régi szép időket” idéző oldalak voltak a kedvencek, de igazából az egész összességében tetszett.

A Bendis-féle Angyal kötetek kihagyhatatlan darabok. A Káosz is ilyen, a Bosszú Angyalai legsötétebb napjáról szóló történet marad a polcon.

Jöhet a következő NMK kötet…

Bélu voltam. Sziasztok!