Azért aljas dolog erre a képregényre 1-es számot rakni. McFarlane-ről már többször bebizonyosodott, hogy szereti a pénzünket, és megszerzi, bármilyen pofátlan húzásokra is van ehhez szüksége. Ezek az első benyomásaim a Spawn’s Universe első (bah) számának elolvasását követően. No de térjünk rá a konkrétumokra.

A képregény első története tele van csillagozásokkal, hogy kivel hol találkozhattál a fő sor számai közül. Ez azért bosszantó, mert a képregény borítójára az #1-es szám került rányomásra. De ha a szerintem kifejezetten agyonírt, igénytelenné vált fő sort kell hozzáolvasni, akkor ez a háromszázvalahanyadik rész.

Amikor először átlapoztam a képregényt, nagyon jónak tűnt. A rajzok marha igényesek lettek, rengeteg energia van ebbe feccölve, az biztos. De ennyiben ki is fullad az összes pozitívuma. Ahogy mondtam az első történet tele van olyan eseményekkel, amikről semmit nem tudunk, olyan szereplőkkel, akikről halvány lila gőzünk sincs, kik ezek. Vagy olyan szereplők kerülnek ismét elő, akik már régen halottak lehetnének, de tudjuk, hogy Toddpapa nem szereti megölni a karaktereit.

Ismét találkozunk Cy-Gorral, a félig gorilla, félig ember, félig gép szörnyeteggel, Coggal, aki már szerintem minimum egyszer elhalálozott, de túlélte (amikor fellógatta magát a fára, hogy meghaljon, és a pokolba kerülve ő legyen a király, nos, az besz@rás volt, és imádtam, és jobb lett volna szegényt annyiban hagyni).

Építjük az Univerzumot, de hova. A középkori Spawn története a sárkányöléssel szerintem nagyon jó lett, viszont Jessica Priest (egyáltalán ki ez a nő?) alias She Spawn lelkizése a lányával olyan bele a közepébe dolog volt, amit ismét nem érthet az olvasó, mert nincs megmagyarázva, mert ez nem a kezdete az ő történetének sem. A Gunslingerként emlegetett csóka viszont nagyon menő, egy évig fekszik holtan a préri közepén, majd feltámadva elindul valamerre. Egyedül ez nevezhető kiindulópontnak.

A képregény megvalósításáról annyit, hogy a beíró a you’re (te vagy) és a your (tiéd) közötti különbséget több helyen bebakizta, egy helyen szóismétlést találtam, és több helyen betűtípus hibát is, ami rendkívüli igénytelenségre vall.

Erre aludni kellett volna még.

Tibi jön hamarosan a King Spawn füzet #1 számával… vajon az tényleg első szám lesz? Megtudhatjuk a következő részből.

Bélu voltam. Sziasztok!

Mindenekelőtt leszögezném, nem vagyok nagy, elvakult DC fan. Vannak kellemes élményeim a DC képregényekkel, de eleve kétellyel fogadom, ha egy ilyen cuccot agyon ajnároznak. Szerettem volna, ha a Harleen képregény olyan, amilyennek a borítója alapján elképzeltem, de ez is csak pántlikázva van, meg hypeolva. Sajnos túl sok tartalom ebben nincs.

Amikor megérkezett a Fumax Kiadó képregénye, azt mondtam, hogy ez igen. Szép nagy alapú keményborítós album, „Fumax méret”, mondhatnánk, jól illik a többi mellé a polcon. Már ha lenne neki hely a polcon, de ezt hagyjuk most.

A történet Harleen Quinzel doktornő (pszichiáter) életét mutatja be nekünk. Az élet kitolt vele, de a karrierje pont most kezd el felfelé ívelni. Kutatásával elnyeri Bruce Wayne tudományos ösztöndíját, és a mágnás elintézi neki, hogy az Arkham elmegyógyintézetbe is felvegyék. Kutatása lényege, hogy ha az emberek hosszabb ideig stressznek vannak kitéve, elveszítik az empátiát mások iránt. Szerette volna a tökéletes alanyt megtalálni a kutatásához, és az agyát is átvilágítani, hátha meg lehet gyógyítani az őrületet. Lényegében a háborút a gothami helyzettel párhuzamba helyezve úgy gondolja, hogy a bűnözők csupán áldozatok, de legfőképpen gyógyítható betegek.

Kutatásai során a legkiválóbb alanynak a Joker bizonyul, természetesen. És a félelmekkel táplált rémálmokat felváltják a nedves álmok. Harley ugyanis beleszeret Jokerbe. És ennyi.

Ez még nem is lenne baj, mert ilyen is kell, mondhatnánk. De. Hatalmas DE. Nagyon zavart a képregényben, hogy semmit nem tudunk meg Jokerről, mert egyszerűen az író (Stjepan Sejic) nem mert hozzányúlni! Joker végig hazudik Harleynak, manipulálja, hogy végül ő legyen az őrült női párja.

Az sem segít a sztorin, hogy lényegében az összes „Batman gonosz” kameózik egyet, vagy éppen a Kétarc fontos szerepet is játszik benne (őt bírtam egyébként). Hogy Harley teóriája valós-e, azaz hogy a bolondok meggyógyíthatóak-e, bocsánat, a szociopatákról van itt szó főleg, nem derül ki a képregényből. Igazából a gyilkossá váló Harley őrültsége mögött ott marad Harleen, aki még mindig bízik abban, hogy meg tudja menteni Jokert. De miért bízik ebben?

Mert az író nem merte leírni, hogy a jó karakter végleg elveszett, a város miatt, amit Gothamnek hívnak. Elmerül a saját elméjének ingoványos lápjában, ahova a Joker beférkőzött, és innen nincs visszaút, nincs gyógyulás. Aki sorozatgyilkossá válik, nem jár neki a megváltás, már ami ezt a földi létet illeti. Na, kb. ezt vártam volna ettől a képregénytől.

A képregény rajzai egyébként rendben vannak, amikért szintén Stjepan Sejic a felelős. De ezeken kívül sok pozitívumot nem tudok felhozni.

Bélu voltam. Sziasztok!

2008-ban regisztráltam a kongregate.com flash játékos oldalra. Elsődlegesen az volt az oka, hogy egy másik oldalról odatévedtem, és láttam, hogy badge-eket, jelvényeket lehet ezen az oldalon szerezni. És ha gyűjtögetésről van szó, a játékos énem egyből eldobja az agyát. A regisztrációm óta 1642 jelvényt szereztem, különböző szinteken. Sok időt kellett ezzel tölteni…

A Flash Player 2020. decemberi (2021. januári) kivezetését követően a kongregate.com játékai a Supernova Player segítségével lennének játszhatóak, viszont akármennyire is próbálkoztam, egyik kedvenc játékom sem jött be, és nem tudom, mi lehet az oka. Egy játék kivételével, ami nem nyugszik, amíg ki nem idegel végképp.

A világ egyik legszemetebb játékáról írok most nektek. Supernova nélkül is játszható a bejegyzés alján található linkkel.

Ez a játék a viszketés, ami az agyadat bazurgálja. Éveken át vissza-visszatérsz hozzá, és semmit nem haladsz benne előre. Egyszerűen lehetetlen végigjátszani. Nyilván nem így van, biztos van valaki, aki a játék végigjátszásával megszerezhető 15 pontos (közepes szintű) jelvényt megszerezte. Gratulálok neki, dögöljön meg.

Ez a játék, a gyűlöletem tárgya az Idle Monster Frontier, amivel a cikk megírásához 5 kört tettem meg, ezzel elcseszve az életemből másfél órát. Ez az a fajta játék, amiből csak még egy kört akarsz játszani, és órákat veszítesz el az életedből. Az Idle Monster Frontier egy stratégiai játék, másnak nemigen tudnám nevezni.

A lényeg, hogy összeraksz egy csapatot, 5 kisállatod van. A játék pofon egyszerű, mész előre a térképen, balról jobbra, ez automatikus, majd találkozol több kisebb-nagyobb csapat szörnnyel. Minden állatkádnak különböző harcmodora van, van köztük íjász, gyógyító, tank, egyéb. A karakterek gyorsaságát az egér megerőszakolásával (folyamatos kattintásokkal) aktiválható speed bar-ral tudod felnyomni, a gyorsabb haladás érdekében. Az utad során nem csak állatkákat, de egyéb karaktereket is beszerezhetsz. A karakterek fejleszthetők más karakterek bedarálásával, és játékpénzzel, amit a győzelmek után szerzel meg.

A győzelem pedig ritka ebben a játékban. Nagyon lassan haladsz előre, ha minden karaktered meghal, kezdheted elölről, vagy játékpénzért cserébe a legutolsó checkpointtól. A játék közben random ad karakterkártyákat, felhasználható varázsitalokat, és pénzt a játék. Utóbbiból nagyon keveset, ahogy vettem észre.

Az első főszörnyön jutottam tovább, ami egy Szfinx volt, de senkim nem maradt, akivel harcolhatnék a további ellenségek ellen, így rövid úton elbúcsúztam a játéktól. Tibivel beszéltem, Ő messzebb jutott, de szerinte ott még szemetebb a játék, szóval, ha eszembe jut, majd játszom még vele. :D

És egyszer végigviszem ezt a ganét, ha addig élek is.

Bélu voltam. Sziasztok!

A játék ezen a linken játszható:

https://www.kongregate.com/games/purple_pwny/idle-monster-frontier-dx?tab=achievements

Mai írásom korhatárosra sikerült, egy erősen korhatáros képregényről. Szókimondó tartalom. Szóval (18+), csak felnőtteknek.

Alan Moore művészetét mi nagyon szeretjük. Hosszú életműve olyan képregényektől hemzseg, mint a Watchmen, a V, a Halo Jones, a Különleges Úriemberek Szövetsége, vagy a Vilátor, csak hogy egy igazán trash, elborult cuccot is említsek.

Alan Moore képregényei sajátos hangvételűek. Nekem valahogy végig olyan búskomor majd’ minden munkája. Amit ma hoztam el nektek, az nem mélabús, nem depressziós, hanem egyenesen borzalmas, és tragikus. Ez pedig a From Hell, azaz A Pokolból. Spoilermentesen, természetesen.

A képregény számomra nehezen indult be. Mondhatni, az első négy fejezet nagyon túl van írva. Nem teszi könnyűvé az olvasását az sem, hogy az író 40 oldalnyi függeléket írt a képregényhez. A képregény minden egyes oldalához van valami kiegészítés, vagy néha egy humoros közbeírás. Moore minden általa megírt esemény hátterét, forrását összeszedte, kiegészítve saját meglátásaival, vagy, hogy hol kellett kiegészítenie a történetet a saját fantáziája szerint. Szóval rengeteg ismeretterjesztő tartalommal is találkozhat, aki ezt kinyitja. Összességében, mivel a nagyon nagy kép később áll össze, ezeket a fejezeteket tényleg unalmasnak találtam, egészen…

A képregény arról a bizonyos Jackről szól. Nem a Trópusi Viharból ismert Jámbor Jackről, az biztos. Ez a Jack prostituáltakat ölt, az 1880-as évek lepukkant, bordélyházra hajazó viktoriánus Anglia Londonjában.

„- Léptem már át kilencéves kölyköket, akik fényes nappal üzekedtek, valószínűleg a lánytestvérükkel.
- Hát tizenkét évesen megesküdnek többnyire.
- Így van. Aztán szétmennek. A lány elkezd kurv@’lkodni. Ezerkétszáz ringyó van Whitechapelben. Hivatalosan. Egy fenét. Egy shillingért bárkit megkap Whitechapelben. Hogy lehet ezzel boldogulni, mi? Hogy lehet rendet tartani egy ilyen kib@szott kuplerájban?

(Ford. Bayer Antal)

 A képregényben Moore részletes kórképet ad a Viktória korabeli Londonról. A rend fenntartására tett törekvések teljesen elbuktak, a bűnbandákkal tarkított ország együtt csúszik le az utcai szexualitás bűzös pöcegödrébe.

 Moore képregénye magával ragadó, csak rá kell érezni az ízére. A függelékekből kiderül, hogy az író nem csak a képzeletével játszott, amikor megírta ezt a fantasztikus történetet, hanem komoly pszichológiai, társadalomtudományi, történelmi, filozófiai, térképészeti, építészeti, és még ki tudja milyen kutatásokat folytatott, csak hogy az olvasó elé tárja ezt a remekművet. Mert ez a képregény REMEKMŰ! Csupa nagybetűvel.

 Az 1880-as évek vízválasztó volt az emberiség történelmében, szokták mondani, hogy ezek az évek előjelezték a huszadik századot. A huszadik század technológiai, kulturális fejlődése, de a borzalmai is helyet kaptak a képregényben. Furcsa együttállások, érdekes dátumok, egybeesések, amiktől az embert kirázza a hideg.

 A történet Eddie Campbell fekete-fehér rajzain elevenedik meg. A rajzok élesek, erősek, baljóslatúak, néhol pedig egyszerűen naturálisak. Campbell zsenialitása nem csak a rajzaiban rejlik, hanem a rendkívüli tájékozottságában, ugyanis elég sok helyen meg van említve, hogy bizony erről és erről Eddie tájékoztatta az írónkat. Remek munka volt ez.

 Olyan embereknek ajánlom a From Hellt, akik ki szeretnének szakadni a nyugalmas hétköznapokból a sötét Londonba, a védelmi pénz szedők, prostituáltak, összeesküvők, sorozatgyilkosok világába. Szerintem ez a képregény senkinek nem okoz csalódást, aki szeret kicsit utánaolvasni a dolgoknak.

Bélu voltam. Sziasztok!

A múltkori videómban elmondtam, hogy Tibivel arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a sokszínű geek kultúra minél több szeletét szeretnénk bemutatni. Sokféle geekság van, emellett nem mehetünk el, és nem foglalkozhatunk csak olyan témákkal, amik nekünk tetszenek. Nyitni kell a különböző kultúrák iránt (utóbbit a feleségem mondta, nagyon helyesen).

És képregénykultúra nincs Japán nélkül, vagy legalábbis nem mehetünk el a mangák mellett, amiknek nem csak saját otthonukban, de világszerte hatalmas sikerük van. Én ma az Attack on Titant hoztam el nektek, annak is az első könyvét olvastam el.

Hajime Isayama 2009-ben indult képregényére azért esett a választásom, mert korábban olvastam már róla valamelyik külföldi képregényes oldalon. Emberevő óriások, falak közé zárt emberek egy posztapokaliptikus világban.

A képregény egyből belerondít a történet közepébe. Valami átnéz az 50 méteres fal fölött. Jó magas koma, annyi szent. A falat azért építették olyan magasra, mert az átlagos méretű emberevő titán csak 15 méteres. Ja, igen. Az emberiség utolsó mentsvára egy több fallal körülvett város, amit a főszereplőnk, Eren Yeager csak kalitkának nevez, ahonnan kedvükre falatozhatnak az emberekre éhes szörnyszülöttek.

A titánokról nem sokat tudni. Nem tudni az eredetüket, nem tudni, hogy intelligens életformáknak tekinthetőek-e, mert még soha nem sikerült velük kapcsolatot létesíteni. Ami fontos, hogy egy sebezhető pontjuk van, és hiába nincs szükségük étkezésre, szívesen esznek emberhúst. A fal mögött az emberek biztonságban voltak, eddig… ugyanis az ellencsapás, amit a legjobban kiképzett katonáik intéznek a területek visszaszerzéséért, kudarcba fullad, és a katonák csak ötöde ér haza.

A képregény elején látható nyúzott fejű, kolosszális titán megjelenik a legkülső, Maria-falnál, és simán utat tör a kinn várakozó óriásoknak. Az akkor még gyermek Eren és barátai próbálnak túlélni. Menekülés közben Eren szeme láttára az egyik anyaszomorító elfogyasztja főszereplőnk édesanyját, ezért megfogadja, hogy beáll a felderítő hadtestbe.

És innentől kezdődhetnek a kalandok… már ha főszereplőnk túléli azt, hogy élve lenyelték…

A képregénynek 34 része van, egyenként 200 oldalas terjedelemben. Szóval ezt rendesen benéztem, mert ez megtetszett. Ennek kb. 1,5 méter hely kell a polcon, de valahogy megoldjuk majd. Csak az asszony meg ne tudja.

 Bélu voltam, sziasztok!

Kedves Olvasóink!

Ma szerintem az országban először vehettem kézbe a Teherszállító című képregényt, de az biztos, hogy elsőként írok róla.

Anno volt szerencsém az első változatát a képregénynek digitális változatban elolvasni. Virág István, az író keresett embereket, akik véleményeznék a művét. Első olvasásra nekem a képregény története tetszett, ezt akkor csak Istvánnak írhattam meg, mert hadititok volt, hogy milyen a cucc.

A Teherszállító képregény ki gondolná, egy teherszállító gépről szól. Az eredeti történetet 4 részre bontották a készítők, ennek olvashatjuk most az első részét, és ami üdítő, hogy megfogadták a tanácsokat, és az építő jellegű kritikákat, mert ennek a 2.0-ás képregénynek már a rajzai is tetszenek. Minden szereplő felismerhető, a fotók alapján készült rajzoknak egyáltalán nincs másolat érzete, mert a szereplők életre keltek a paneleken.

A képregény valós eseményeket dolgoz fel, egy teherszállító légitársaság alapításának és első szárnypróbálgatásainak (bocs) történetét. Az első füzet címe, azaz a Repülőgép egy sör áráért egy szóviccen alapul, ezt nem lőném le.

A légitársaság vezetőjének lenni nem játék és mese. Az alkalmazottakkal sok a gond, és ha tényleg olyan hülyeségeket műveltek, mint ahogy le van nekünk itt írva, akkor innen messziről is ejnye-bejnye gyerekek. Nem szabad hebrencskedni még a csajod kedvéért sem a repülővel.

A történet egyik főszereplője Vologya Kutakov, az orosz származása miatt Lettországból menesztett, de nálunk örömmel fogadott pilóta, aki ráncba szedi a tökkelütött bandát, és rendkívüli babgulyást főz a bográcsozásokkor.

A képregény rajzai, ahogy mondtam, már több, mint rendben vannak. Szép nagy alapú képregény, nem kell erőltetni a szemet olvasás közben. A terjedelmével már annál inkább nagy bajom van, mert ezt olvastam volna tovább. Nagy meló egy ilyen képregényt elkészíteni, de a 12 oldal nagyon csekély, kóstolónak mondanám, ami egyébként nagyon meghozza az ember kedvét a folytatáshoz. A folytatás(oka)t a készítők egyébként hosszabbra tervezik. Reméljük, hamarosan olvashatjuk tovább a történetet.

A képregény alkotói:

Történet: Virág István János
Koncepció, vázlatrajzok, producer: Virág István
Koncepció: Virág Viktor
Forgatókönyv: Vladyslav Stanislav
Eredeti fényképek: Földesi László
Rajz: Wilustrador

Facebook: https://www.facebook.com/teherszallito

A készítők oldala: https://www.teherszallito.eu/

A Thanos Győz nekem anno nem volt ennyire zagyvaság. Igazából egy kellemes idő- és dimenzióutazós, összetett történet, a végén szerintem egy jól eltalált drámával. Igazából, hogy meghalhat-e Thanos egyáltalán (vagy bárki a Marvel univerzumban), arra rég tudjuk már a választ: NEM.

A Thanos Győz egy kerek történet volt, és az alternatív távoli jövőkép engem anno megfogott. Ennek a képregénynek a „folytatása” a Kozmikus Szellemlovas – A Bébi Thanosnak meg kell halnia. A Kozmikus Szellemlovas már Frank Castle, azaz a Megtorló. Galactustól kapta a kozmikus powert, hogy segítsen neki levadászni Thanost, viszont Thanos megtörte, a saját oldalára állította.

A Kozmikus Szellemlovas képregény a Valhallában kezdődik. Frank beleköt egy északi félistenbe, akinek letépi az orrát. Odin rájön, hogy a megtorlás Frank élete, és nincs helye a Valhallában, mert nem nyugodott le a lelke. Ezért visszaküldi egy régi múltba, a Titánra. Frank fejébe veszi, hogy megöli a bébi Thanost, viszont amikor meglátja a három éves „hereállút”, megsajnálja, ezért úgy dönt mégiscsak, hogy felneveli, és jó titánt farag belőle.

Hiába mondják neki nagyon sokan, tényleg nagyon sokan, hogy ez egy ritka rossz ötlet, őt semmi sem tántoríthatja el tervétől. Mindezt azzal magyarázva, hogy a kozmikus erőt épeszű ember nem tudja elviselni, ezért Castle simán Deadpoolra őrül.

A képregény rajzai szerintem teljesen rendben vannak (Dylan Burnett), és nagyon szépek a színei. Több helyen elidőztem a rajzokon, mert brutálisak lettek.

Igazából nem is ezzel van a baj. Annak ellenére, hogy a Thanos Győzben Donny Cates egy viszonylag korrekt történetet rak össze, ebben sikerült egy a Megtorló kinyírja a Marvel univerzumot (Thanoson kívült). És a bébi Thanosnak olyan mondatok vannak a szájába adva, amit kevés háromévestől hallanánk.

A képregény magyar borítóján (Fumax) lévő háromféle betűtípussal felírt szövegek az igénytelenség látszatát keltik, viszont az eredeti verzióban is ilyen ocsmányan voltak felírva, szóval a magyar kiadó jó munkát végzett.

 A képregényben viszonylag sokat káromkodnak. De minden egyes káromkodásnál krikszkrakszolva van a szöveg, így néhol olvashatatlanná válik az egész. Szóval ez is igen zavaró benne.

Összességében annak ajánlom a Kozmikus Szellemlovas Képregényt, aki nem unja még Deadpoolt.

Bélu voltam. Sziasztok!

Az a helyzet, hogy nekem kimaradtak anno a lapozgatós Kaland Játék Kockázat (Fighting Fantasy) könyvek, pedig szerte a világon hatalmas népszerűségnek örvendenek, és mintha rémlene, hogy valahol, valakinek volt ilyen könyve. Na de lépjünk is tovább.

A hírhedt lapozgatós könyv műfajának megalkotása Ian Livingstone nevéhez fűződik. A nyolcvanas évektől kezdve 20 millió eladott példánnyal büszkélkedhet. Ezt nem magamtól találtam ki, hanem ez áll a könyv hátulján. Ez a könyv pedig:

A Veszedelem Kikötője! Ta-ta-taaaaaa!

A KJK könyveknek az sajátossága, hogy a főszereplő Te magad vagy. Vagyis Én magam vagyok a főszereplő, aki már háromszor el is halálozott a fantasztikus kalandok közepette egy-két cifra káromkodás kíséretében. Ajánlom, hogy ne kezdjetek ki a küklopsszal, ha lehet a spóragömböccel sem. És megjegyezném, hogy a zombi megölése után a pincében bujkálás is rossz ötlet volt.

A játék elkezdéséhez egy papírlapra, írószerszámra és két dobókockára van szükséged. Mindennek megvan a maga szerepe a játék során, amit a könyv elején található kimerítő bevezető érthetően a szánkba rág. Hát mit mondjak, marha bonyolult játékról van szó, nagyon oda kell figyelni minden apró mozzanatára. De nem fárasztanálak Titeket a játékszabályokkal, mindenki fedezze fel maga. A lényeg, hogy ne feledjetek el oda lapozni, ahova a könyv cselekménye mutat.

A könyv egy különleges fantáziavilágba kalauzolja el az olvasót. Változatos lényekkel, akikkel vagy beszédbe elegyedhetsz, vagy akár meg is küzdhetsz velük. Ez így egyszerűnek tűnik, viszont nagyon összetett a története, a cselekménye. A harcok önmagukban egyszer sem jelentettek problémát, viszont a döntések következményei sokszor végzetesnek bizonyulnak. A negyedik próbálkozásomra már eléggé elhaladtam a történetben, lehet, ezúttal nem fogok meghalni. Rá kell érezni a lényegére, és jól kell játszani, mintha tényleg egy hős lennél. De ezt sem minden esetben… a harc sokszor kifizetődő, sokszor pedig instant halál.

A történetben több helyen jegyzetelnem kellett, mert túl gyanús volt, hogy az éppen aktuális mellékszereplő egy térképet diktál le kedvesen. Akkor éppen nem sikerült meghalni. Nagyon jól van megírva a könyv, nagyon sok energiát kellett ebbe belefeccölni, hogy ezt így összehozza Livingstone bácsi. Szóval ajánlatos minden szeletkéjére odafigyelni. A sztorit pedig imitt-amott (sok helyen) gyönyörű rajzok teszik még átélhetőbbé.

A könyv megjelenéséről még nem esett szó. Nekem ez a puha fedeles megoldás teljesen bejött. Nagyon emlékeztet gyerekkorom Cherubionos könyveire, amiket a mai napig a polcon tartogatok. A fordításra is sok munkát fordíthatott a Kiadó, igényes, és a karakterek fantázianevei különösképp tetszettek.

Szerintem érdemes egy próbát tenni a lapozgatós műfajjal, aki a fantasy irányában érdeklődik. Én kipróbáltam, tágítottam az érdeklődésemet, és ez egy jó választás volt azt hiszem.

A könyvet a Chameleon Comix adja ki itthon. Jó hír, hogy van még sokféle, szóval, ha valaki nagyon függővé válik, van lehetőség csillapítani a kínzó vágyát, hogy kalandozgasson kicsit.

Bélu voltam! Sziasztok!

A Vízitündér első kötetéről sok minden elhangzott már. Nem véletlen, hiszen az utóbbi évek egyik kimagasló képregénye. Pedig nincs benne szuperhős, sem apokalipszis, sem egyéb, amire rögtön ugrik az olvasó. Egy mesébe csöppentünk bele, vagy inkább egy legenda köré épített varázslatos világba. Mert ugye vannak a vízitündérek, akik mitológiai alakok, és ők felelnek a vizekért. A legenda azt mondja, hogy minden víznek megvan a maga tündére, őrzője, és a tündér hangulata dönti el, hogy áradás vagy aszály lesz. Az első kötetben felmerült a kérdés: mi van akkor, ha egy tündér szerelmes lesz, és ezáltal a teljes élete és "pályafutása" megváltozik? Nem is annyira a válaszokra, hanem a fantáziánk megmozgatására koncentrált a képregény. Jöttek a szereplők, jöttek a kérdések és ezekkel együtt - jó esetben - beindult a mi fantáziánk is. Az egész egy fantasztikus meseszerű élmény, és sokkal több az, amit bele- és hozzáképzelünk, mint ami ténylegesen le van írva. Mindez annak ellenére, hogy csodálatosan illusztrált képregény, vonzza a tekintetet, a történethez és az egész világhoz tökéletesen illő rajzokkal, színekkel, szinte rajzfilmes élményt adva. A kötet zárása valamelyest előre vetítette a folytatást, illetve nagyon szomorú lett volna az olvasó (és automatikusan rajongó), ha nem így történik.

És most, két évvel később, végre kezünkbe vehetjük a második kötetet! A címe sokat elárul, bár pontosan az, amit az előző rész végén meglebegtettek a szerzők: A vízitündér lánya. Egy helyzet kellős közepébe csöppenünk. Az előzményhez képest tíz évvel később van a cselekmény. Az ott történtek következménye volt, hogy a környék aranyát megtalálták, kitermelték. Nagyjából az összeset. Kiürült a hegy, a folyó. Nem maradt csak ólom és pirit, ezek pedig senkit sem érdekelnek. Ilona, a vízitündér lánya úgy tűnik, nem örökölte anyja varázserejét, viszont nagyon éleslátású, okos, kíváncsi, és barátaival nagyon jó csapatot alkotnak. Apja, Vladimír továbbra is kísérletező, feltaláló, olyan szerkezetekkel próbálja megvédeni a környezetét, amelyek nem állnak mindenki rendelkezésére. Mindketten olyan dolgokkal próbálkoznak, amikben mások nem hisznek. Amíg Vladimír a természet erejét és adottságait próbálja kordában tartani, saját elképzelése szerint irányítani, Ilona úgy gondolja, ugyanezt a varázslattal is meg lehet tenni. Az is csak egy erő, miért ne lehetne? Más kérdés, hogy a kimerült erőforrások miatt a különböző fajok és lények a háború szélére sodródnak, és a találmányok igencsak hasznosak lennének. De az idő és a nyugalom hiánya örök ellenségek, ezt mi is tudjuk. Meddig fajul a helyzet és mi lesz a kimenetele? Nem titok. Csak el kell olvasni a képregényt. ;)

Természetesen most is találkozunk különböző mesebeli lényekkel. Van köztük elvarázsolt, elátkozott, hatalmas erővel vagy valamilyen varázserővel rendelkező. Utalások vannak egyéb mesékre, történetekre. Olyan szép lenne, ha sokáig folytatódna ez a sorozat, és megismernénk minél több klasszikus mesét ebben a formában. Vagy akár - mostanában használatos kifejezéssel - spinoffokat is kapnánk, ahol bizonyos szereplők történetét olvashatnánk. De ne szaladjunk ennyire előre. Örüljünk ennek a kötetnek, mert ismét egy gyönyörű kiadványt lapozgathatunk. A rajzok és a színek most is fantasztikusak, igaz, kicsit másak, de a történet maga is kicsit más lett. A szerzők most sem bíztak semmit a véletlenre, remek fordulatok és csavarok vannak végig elszórva. A sztori vége pedig... még messze van. És ez jó.

Tibi

Sokan úgy gondolják, hogy a nagy dumás Pókemberből éppen elég egy is. Mégis, számtalan történetben sokszorozzák kedvenc hálószövőnket. Az általam sokat átkozott Klónsztoriban például, ami éveken át futott egy túlírt, és lassan unalomba fulladó történettel. Az, amit ma hozok, viszont sokkal másabb. Szerintem az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb póktörténete, egy humoros, akciódús kitérő Pókember életében.

Ez a Póksziget!

Valamilyen oknál fogva Manhattanben elszaporodnak a Pókember képességeivel rendelkező szuperbűnözők, és civilek is. A lakosság egyik része hálóhintázik, a másik része pedig falra mászik ettől. Valamiért Mary Jane Watson nem változik át, erre egy az ok: évekig egy kanapén ült Pókemberrel, így immunissá vált a DNS-ére. Szóval a közös ülés az oka.

Kiderül, hogy egy rejtélyes vírus az oka mindennek, amit Pókember ellensége, a Sakál bocsátott rá New Yorkra, egy rejtélyes cicis néni megbízásából. A Sakál két egyenként háromajtós szekrény méretű pókszabású segítője Steve Rogers, és Cain. Előbbit nem kell bemutatnom, utóbbi pedig Peter egyik klóntesója, aki már inkább pók, mint ember.

Szóval szépen lassan mindenki Pókemberré válik, már ami a képességeket illeti, a vírus mutációjának harmadik szakaszában pedig minden fertőzött félig-meddig, vagy teljes egészében pókká változik. A mutagén vírus csak a szuperhumánokra nem hat, akik így felvehetik a harcot a póksereg ellen.

A képregényben megjelenik Pókember összes barátja, és ellenségei közül is sokan. A Fantasztikus Négyes, a Póknő, a Vörös Hulk, Sólyomszem, Shang-Chi, J. Jonah Jameson polgármester névsor már így is impozáns, viszont koránt sem mondható teljesnek. A képregényben fontos szerepet kap Eddie Brock (Antivenom) és Venom új gazdateste, Flash Thompson, azaz Venom ügynök. Akcióorgiát ígér ez a javából.

Nagyon jól megírt képregény a Póksziget (Dan Slott) és a rajzai is nagyon rendben vannak. Sőt. Humberto Ramos a rajzaival nagyon eltalálta az ízlésemet (Tibiét is, mert mondta). Nagyon jól rajzol Pókembert, és gonoszokat, meg gonosz cicis néniket is, meg cicis pókot is.

Dan Slottól már olvastam egy kevés Superior Spider-mant, viszont a Póksziget miatt be fogom szerezni a teljes sort. Bízom az ürgében. Most jut eszembe, az egyik kedvenc képregényemet, a She-Hulkot is ő írta (az Egyedülálló Zöld Nő címűként itthon megjelent darabot). Szóval duplán bízom az ürgében.

Bélu voltam. Sziasztok!

(Póksziget/Spider-Island: írta Dan Slott, rajz: Humberto Ramos, eredeti megjelenés: 2011. Itthon a Hihetetlen Pókember 2019/2-5. számaiban)