Sziasztok!
Amint az a múlt heti fumettis cikkemből kitűnt mindenkinek, szeretem az olasz képregényeket. Ma egy olyan képregényt hozok el nektek, amelyik a nagy fumetti császárok egyik, ha nem az első gyermeke. Zagort, az olasz csődört. Vagyis ő személy szerint nem olasz, csak a két apukája volt olasz.
Zagor Sergio Bonelli (író) és Gallieno Ferri (rajzoló) közös projektje volt, és idén ünnepli a hatvanadik életévét. Bonelli neve szerintem eggyé vált az olasz képregényével, neve ismerős lehet az itthon is megjelenő sorozatok címlapjairól, ugyanis a Sergio Bonelli Editore Olaszország legnevesebb képregénykiadója, itthon pedig számtalan címe megjelenik a haza kiadóknak hála.
Most a Zagor sorozat első két epizódját mutatom be nektek, általánosságban, spoilermentesen. Itthon az Anagram Comics a Frike Comics-szal karöltve adja ki, nagyon helyesen. Miről is van szó?
A képregények puha kötéső oversized TPB-k, nagyon szép színes borítóval, belül pedig teljesen fekete-fehér tartalommal. Ami jó ebben a méretben, hogy nem kell a szemet erőltetni, mert nagyon nagyok a panelek, viszont így a képek minősége is lélegzetelállító több helyen. Ezeken az ultragiga paneleken el lehet időzni, mint amikor pl. Zagor a dzsungelben vadászik dinoszauruszokra. A képregény műfaja számomra meghatározhatatlan. Western-horror-akció-kaland eddig, szóval igen változatos.
A főszereplő becses nevén Patrick Wilding, még becsesebb indián nevén Za-gor Te-nay, a „Kőbaltás Szellem”, ami elég beszélő név. A történeteket a 19. század eleje-közepére lehet kb. tenni, a helyszínek pedig igen változatosak. A képregény előszava szerint Zagor nem egy szent, igazából egy tévedés miatt bosszúból kiirt egy egész indián falut, ez az eredettörténete. Bűntudata miatt az életét arra tette fel, hogy gyámolítsa a gyengéket, békét kössön a háborgó népek között, és hogy megmentse a nőt.
Mert ugye nincs egy jó olasz képregény anélkül, hogy vinnék, majd mentenék a nőt. Zagor a nők bálványa, fürge, erős, izmos, jóképű, és vakmerő, ha életmentésről van szó. És ami a legszebb, mindenféle szupererő nélkül tökös.
Társa Chico, akinek kilóméteres neve van Chico Felipe Cayetano Lopez Martinez y Gonzales y Azevedo... Szóval ők Zagorral nagyon jó cimborák, minden bajba elkíséri a kőbaltás igazságosztót, és általában panaszkodik a nem túl komfortos körülményekre.
A képregény első részében, ami nem csekély, 300 oldalas monstrum, Zagorék egy Ctulhu-mítosz kellős közepében találják magukat. A képregényben főszerepet kap egy elvakult keresztény démonvadász, Cain, aki majdnem olyan tökös, mint Zagor, és mivel kétszer úgy szájbaverte, hogy több foga is kirepült, örök barátságot kötöttek egymással.
A második kötetben az Elveszett Világ története köszön vissza, a klasszikusé, kicsit viszont felturbózva. Zagorék a fennsíkon nem csak különböző hüllőkkel, hanem egy rég elveszett baráttal, és annak ősember alattvalóival is találkoznak. Egy rendkívül jól felépített kis történet, pörgős akciókkal, tiszta retro hangulatban.
Ami nagyon tetszett a képregényekben, hogy sok esetben ismerős környezetet látok, régi klasszikus művekből, viszont mégis van bennük valami plusz. A plusz a két-három főszereplő, akik nagyon szépen kidolgozottak. A képregény rajzain kívül itt senki sem fekete-fehér, ha értitek, mire gondolok. A szereplők komoly fejlődésen mennek keresztül, miközben Zagor tanúságot ad arról, hogy milyen az, amikor az ember válogatás nélkül mindenkivel önzetlenül jót akar cselekedni, amikor senkiről sem mond le, vagy amikor mindenkivel egyenlően bánik.
Zagor egy (majdnem) makulátlan hős, aki lángszóróval megy pontyemberekre, kőbaltával vágja tarkón a velociraptorokat, vagy fogpiszkálóval szúrja le a T-rexet, és még romantikára is van ideje.
A képregény humora még kiemelendő, a képek között is találtok egy elég király beszólást, de álljon itt egy idézet a második kötetből:
- Hamis biztonságérzetbe ringatnak minket… hogy aztán a fejünket vegyék!
- Azt Shuar törzs csinál.
- Így van! Találkoztunk velük, ők gyűjtik a fejeket!
- Borzasztó szokás… Ellenség fej levágni és megtartani… fehér utazó mond nekünk csinálja Shuar törzs, élnek északra… Xavante törzs nem ilyen!
- Hála a magasságosnak! Megkönnyebbültem!
- Igen, Xavante öl dárdával, üt bottal fej, és kitép ellenség szíve!
- Ugh. Ez aztán a bőség zavara…
(részlet a Zagor 2. részből: Menekülés az ősvilágból, írta Mauro Boselli, ford.: Pócza Lilla, Anagram-Frike 2020.)
Ha még itt a cikk végét is olvassátok, van egy nagyon jó hírem annak, aki szeretné megismerni a Zagor világát. Tibor barátunknak ugyanis egy szépséghibás példány nyomja a polcát, a mellékelt képeken láthatjátok. Ha a facebook bejegyzésünk alatt kommentben megírjátok nekünk, 1-10-es skálán mennyire szeretnétek megismerni Zagort, akkor bekerül a nevetek abba a kalapba, amiből kihúzunk egy szerencsés nyertest a képregényre (a jó válasz a 11 egyébként).
Sorsolás augusztus 1-jén.
Sziasztok!











































Tudom, hogy mindig azzal kezdem, hogy én mennyire szeretem ezt, vagy azt, de azt kell mondanom, a fumettiket (azaz olasz, többségében fekete-fehér, puhafedeles képregényeket) is nagyon szeretem. Tervezünk is néhány új itthon megjelent ilyen képregényt bemutatni nektek, mivel nem csak az a képregény, amiben benne van a Pókember meg a Deadpool. A fumettiknek van valamilyen sajátos bája. Először a fantasy Dragoneroval (itthon a Goobo adja ki) találkoztam, ami megfogott a tök egyszerű történetével, emellett a könnyed humorával. Dragonero, a fekete sárkány egy közös kalandban Zagorral is összefut, aki szintén egy „fumettiman”, viszont a Dragonero-Zagor crossover színes volt, és hihetetlen szép. És sokat lehetett röhögni rajta. Természetesen az Anagram Comics Zagorja is a polcon pihen, hogy bemutathassam nektek, az hatalmas tpb kiadás, mindhárom része megvan, a harmadik igen friss, alig egy hete jelent meg.
Na de hogy a lényegre térjek. A Julia krimi, de annak ellenére egy rendkívül könnyed olvasmány. Julia egy kriminológus, ahogy a borító ígéri nekünk, és Audrey Hepburnre hajaz. Igazából olyan az egész képregény, mintha egy Audrey Hepburn filmet néznél. A képregény előszavában utalnak is erre, mivel a panelek sorban követik egymást, mint egy-egy filmkocka, nincs a panelból kilógó, átlógó lelógó ábrázolás, és meg kell, hogy mondjam, ez így nagyon hatásos.
A történet megoldását nem mondom el, a Halálos Házasság cím szerintem eleget mond nekünk, mindenki olvassa el szépen.
















Az HBO Trónok Harca sorozata nekem az egyik kedvencem volt, egészen az utolsó előtti évadig, amikor már az írók magukra maradtak és elfogyott szerintem minden puskapor. Számomra a Fattyak Csatája után indult a hanyatlás, ami a hatodik évad 9. része volt, és mai napig kiráz a hideg, ha rágondolok, mennyire epic volt. Nekem az volt a sorozat csúcspontja, és sikerült utána nagyon alulmúlni (pedig akkorra a könyvek már rég elfogytak, ugyanis a Havas Jont érintő utolsó történés a Fekete várban történő megkéselése volt).
Az évek során elég sok minden felgyülemlett a vitrinben ebben a témában. Nagyon büszke vagyok a Tyrion Lannister Threezero figurámra, és a barátjára, az éjjeli őrség felkent parancsnokára, Havas Jonra. Ezek tényleg nagyon szép figurák, nézzetek meg pár képet róluk lentebb.
Remélem, hogy egyszer olvashatjuk a Winds of Wintert, ami a hatodik könyv lesz, de állítólag még azon kívül egy részt szán a nagy művének. Én várom, az biztos, és amíg nem jelenik meg, elolvasom az Álomdalokat. Hát gyerekek, érdekes egy kötet az is, de az majd egy másik bejegyzésre tartozik.
Nem csak csili-vili szuperhősök győznek le mindenkit a képregények oldalain. Ezt már – remélem – tudjuk. Már mutattam be ilyet, és még fogok is. Van ez az érdekes (nyilván nem mindenkinek) műfaj, ami az életrajz, önéletrajz, és mellettük az ilyen alapokon nyugvó, de némi fikcióval kiegészített művek. Utóbbi években kaptunk pár ilyet, köztük két nagy ismétlést is. Ami persze nem baj, mert minél többen olvassák a Maust és a Persepolist, annál jobb. Nem boncolgatom, miért, ez most nem erről szól. Nem túl bátrak a kiadók ilyen szempontból, és valahol meg is értem. Ha valami nem népszerű, az nehezen hozza vissza az árát. Volt még Csontváry, Rembrandt, A nagy Csé, A Faith no More képes testamentuma, Eva - Hazatérés – de ezek ismert és/vagy világhírű művészekről szólnak. Van pár webcomic-nak indult, aztán majd kiadásra került kötet (pl. Blossza, Minden belefér, Ahol a hegyi hódok). Meg két kedvencem, bár nem feltétlenül én vagyok a célcsoport: Mosolyogj! és Nővérek. Persze ez a „lista” a teljesség igénye nélkül készült, de a lényegen nem változtat: igen kevés ilyen képregény van a magyar piacon. És elérkeztünk a mai áldozathoz: Anna Krztoń – Szedd össze magad
Lengyel szerző (ilyet is még, sokat!) életének egy részét ismerhetjük meg, és szerintem sokat saját magunkkal találkozhatunk a történetben. Ha másért nem, mindenki volt gyerek, fiatal, majd felnőtt. :D A kötet elején valahol a kilencvenes években járunk, különböző lengyel - kisebb és nagyobb – városokban, amelyek nevét megpróbáltam kiejteni, de vagy a torkom fájt utána, vagy picit leköptem magam. Ezután csak úgy olvastam, hogy Przsbzsb vagy Krcspzsmm, úgyis a történés a lényeg. Sok mindenben folyamatosan érezhető, hogy Lengyelország közelebb van és volt a nyugathoz, mindig találunk majd olyan apróságokat, amelyek ezt igazolják. És minél keletebbre élt és nőtt fel az ember, annál inkább szembetűnő minden ilyen dolog.
Tizenévesen ugyanazt csinálták, amit mi is. Legalábbis én nagyon tudtam azonosulni az egésszel. Barátok, helyben, de a környező településeken is, akikkel összejárunk, bulizunk, ott egy rakás ember, akiről nem tudunk semmit, aztán kiderül, hogy mégis, mert van, akinek legalább három neve van, valamikor már találkoztunk egy buliban, koncerten vagy kocsmában, megbeszéljük a kedvenc zenéinket, könyveinket, vagy ha nem is kedvencek, akkor is hallottuk, olvastuk, mert minden érdekel, mindenre fogékonyak vagyunk, igyunk még egyet, gyújtsunk rá. Innen nézve kaotikus, de amikor benne éltünk, volt „logikája”. Akkoriban még alakulóban van az ízlés, a személyiség, nyilván sok mindent és sok mindenkit meg kell ismerni. Ami lassítja a történést, az – ami nekem is kedvencem volt a kilencvenes években – a levelezés. Rendesen, postai úton, napokig-hónapokig várva a válaszra. Így tartottuk a kapcsolatot akár sok ismeretlen ismerőssel is, és ez olyan természetesnek tűnt. Megosztani a gondolatainkat, az örömünket, bánatunkat, bármit. Az e-mail, social media és általában, az internet világában ez már elképzelhetetlen, de akkor élveztük, és fontos is volt. És lassan a képregény témája is kikristályosodik, egyre közelebb kerülnek a főszereplők, a három lány: Iga, Asia és Ania. Ezzel egyidőben minden és mindenki más távolabb kerül, háttérbe szorul. Több kapcsolat is lesz, amiről csak említés vagy utalás van, de magával a szereplővel nem is találkozunk, vagy csak futólag, nagyon kevés panel erejéig. Megismerünk kultúrákat, szubkultúrákat. Képregényes szempontból külön érdekes, hogy itt-ott, egy polcon vagy asztalon hever olyan képregény – lengyelül – ami nálunk csak mostanában jelent meg. A rock, metal, punk vagy alternatív rock is fontos és megkerülhetetlen, gyakran látunk idézeteket.




Ami szintén érdekes, az idő múlása, a világ fejlődése, és ezt is nyomon követhetjük a kötetben. A gyerekek kijárják az iskolát, főiskola, egyetem kerül a képe, és eközben szépen átmentünk a kétezres évekbe. Megjelennek a mobiltelefonok, a régi számítógépek és hatalmas monitorok helyét átveszik a laptopok, majd a tabletek. A levelezés helyét átveszi a facebook üzenet. A bakancsos gimisek művészek lesznek, vagy legalábbis próbálkoznak.