Sziasztok!

Ma a Szukits Kiadó Starcraft képregényének második részét (Túlélők) hoztam el nektek. Elöljáróban annyit róla, hogy az első rész ehhez képest egy lagymatag valaminek tűnik, pedig abban is nagyon pörögtek az események.

Jody Houser és Gabriel Guzmán képregénye olyan csalódás lett, hogy leírni nem tudom. Természetesen kellemes.

A kiadó ezzel a kötettel fantasztikus munkát végzett. Keménykötésű a szentem, igazán szép megjelenés, igényes borítóképpel. Igazán beszélő kép a Calebet marionett bábuként mozgató protoss kéz ábrázolása.

Megtudjuk, hogy a sötét templomos protossnak egy fegyverre lenne szüksége, vagyis egy nagy erejű energiaforrásra, amit a terránok egy bázisán állítanak elő. A Nerazimként emlegetett protoss harcosnő nem nagyon köti főszereplőnk orrára, hogy miért is lenne erre szüksége, de valószínűleg nem békések a céljai (a Nerazim egy gyűjtőnév, egy protoss sötét templomos törzset takar).

A képregény története ennyiben ki is merül. Viszont az atmoszféra, amit teremt, az magával ragadó. Az első rész ismeretlentől való félelemmel volt átitatva, itt már tudjuk, hogy mivel is állnak szemben az emberek, csak éppen ők nem. A félelmüket pedig nagyon átérezzük.

A gyártelepen élő terrán telepesek közül nem egyet megismerünk jobban, hogy aztán könnyes búcsút vehessünk tőlük, amikor cafatokra tépi, vagy kibelezi őket a protoss nőstény ion pengéje. Különösen tetszett, ahogy Caleb megéli újra és újra az őt ért traumát, lényegében, ahogy az első részben az egész hajója legénysége a protoss harcos martaléka lesz.

SPOILER!

A történet pedig egy olyan lezárást kapott, amit az utolsó előtti oldalig se nem tudtam, se nem sejtettem, hogy bekövetkezhet. Lényegében az utolsó oldalon jöttem rá, hogy itt bizony vége a dalnak… Szerintem zseniális és váratlan húzás volt, ahogy megölték mindkét főszereplőt…

SPOILER VÉGE!

Igazi űrhorror lett ez a kötet ismét. Ajánlom minden Starcraft rajongónak, de aki szereti az olykor horrorba forduló sci-fi akciót, annak is jó perceket tud okozni szerintem, és egész jó kis belépő lehet ez a játék által felépített és a könyvekkel kiegészített univerzumba.

A képregény rajzairól pedig annyit, hogy gyönyörűek. Frenetikus a színezés, a kidolgozottság… a hátterek, a bolygó, az űrhajók, a karakterek arca, teste, a protoss csaj minden porcikája, a hullahegyek, a robbanások, a kifolyt belek, nyakról leválasztott fejek, minden ott van, és úgy, ahol és ahogy lenniük kell. Hibátlan lett szerintem.

Bélu voltam. Sziasztok!

Sziasztok!

Ma egy régóta a polcon ücsörgő képregényt fogok nektek bemutatni. A Judge Dredd Apocalypse War című könyvét, amelyen nem kisebb nevek dolgoztak együtt, mint John Wagner, Alan Grant (írók), Carlos Ezquerra, Brian Bolland (rajzolók), és még sorolhatnám a fantasztikusabbnál fantasztikusabb alkotókat.

Az Apokalipszis Háború kötet nagy alapú TPB, puha kötéses, 2004-ben jelent meg. A 2000AD Magazine 1977-től leközölt 236. progjától, az ún. Block Mania történettől indul (ez 8 progot ölelt fel), és a teljes Apocalypse War történetet is tartalmazza (utóbbi 20 prog).

A történet 2103-ban játszódik, és egy a Mega City 1-et teljes egészében megrengető eseményről szól, amit azelőtt még nem látott az univerzum. Lényegében a Judge Child Sagának, ahol egy világvégét jelentő eseményt szerettek volna elkerülni (kevés sikerrel) a folytatása, és kihatással van Mega 1 későbbi történeteire is, például a Necropolist, a Halál bíró uralmának eljövetelét is megalapozta.

Az a bizonyos Block Mania egy polgárháború-szerű esemény, amikor is a lakóblokkokba szerveződött emberek egy rejtélyes oknál fogva nagyon agresszívvé válnak, egymásnak esnek, lényegében mindent agyonlőnek, ami mozog, így tizedelve értelmetlenül a lakosságot. A szálak az ivóvízhálózathoz, onnan meg egy bűnözőhöz vezetnek, aki megmérgezte a város keleti oldalának vízhálózatát, ezzel okozva az őrületet. A betegségben sok bíró is eszét veszti, így a polgárháború a keleti oldalról elterjed az egész városban.

Látszólag értelmetlen az egész történet, egészen addig, míg ki nem derül, a bűnözőnk egy kém, aki a kommunista Keleti Mega 1. diktátor-tanácsának megbízásából züllesztette le Mega City 1. népét, hogy könnyebben elfoglalhassák azt.

Az Apocalypse War eseményei a két város háborúját írják le, amikor is Keleti Mega 1. szétatomozza szeretett Mega-1-ünket, majd pedig szárazföldön, vízen, levegőben indít ellene offenzívát. A világvégével felérő háborúban több száz millió ember hal meg, és a Megák soha nem heverik ki ezt a veszteséget.

A háborúban az atombombákon, soklábú robotokon, szovjet bumerángokon túl még Mega 1. időjárás szabályozó rendszere is szedi áldozatait.

„Ez a legrosszabb vihar, amit valaha láttam… állampolgárok potyognak az égből.”

A történet fordulatos, imitt-amott néhány nagyszerű humorbonbonnal. Az ember csak felröhög az olyan beszóláson, amikor Mega 1. egyik lakója belenézve az atomrobbanásba csak annyit mond: „Ó ne. Már megint?”.

Végezetül pedig álljon itt egy kis idézet:

- Izaaks Bíró Úr! Dredd életben van! És megszökött!
-  Nos, Izaaks? Van valami mondanivalója?
- Ő… Uram… Mikor indul a következő fuvar Szibériába?

Köszönöm, hogy ma is velem tartottatok! Olvasásra fel!

További tartalmakért, képekért látogassatok el facebook oldalunkra! Köszönjük, ha nyomtok ránk egy likeot. ;)

Sziasztok Ragadozók!

Ma egy legénybúcsú után, nem, nem másnaposan pihenésképpen megnéztem a Predator második részét. Nosztalgiázzatok velem Ti is.

A Predator 2 eseményei 10 évvel az első részt követően játszódnak. A mindenki által kedvelt jóképű Ragadozó ezúttal a betondzsungelben vadászná  le prédáját, a szintén jóképű Danny Glovert, avagy Harrigan nyomozót.

A városi vadász egy olyan, háborús övezetté vált Los Angelesben szedi áldozatait, ahol a rendőrség a kiskirályokként uralkodó kábítószer maffiával harcol, és valljuk be, elég rosszul állnak. Kell nekik még egy ilyen ragadozó bácsi a nyakukba.

Harrigan és társai, a tökös banda, két férfi és egy nő gyilkossági ügyekkel foglalkozó nyomozócsoport, viszont ha mindenki ilyen hülye a kötelékben, mint ők, nem csodálom, hogy LA-ben már ki se mernek menni az emberek az utcára, mert félnek, hogy golyót kapnak egy épp arra bóklászó kartell tagtól.

Jó, persze, ha nem hoznának hülye döntéseket, akkor nyilvánvalóan nem lenne cselekménye a filmnek. De az, hogy a predator az általa oroszlánnak tekintett, agresszív nyomozó, Harrigan mellől egyenként levadássza a társait, mert alkalmat adnak neki, az már több a sokknál.

És az milyen már, hogy a külföldi gyüttment predator káromkodni tanul meg először, mert mindenki agyon fakkolja magát. Válogatott káromkodások tárháza az egész. :D

Összességében megvan az atmoszférája a filmnek, viszont az, hogy a ragadozó ennyire felhívja magára a figyelmet, teljesen ellentmond a fajtája viselkedésének, teljesen ellehetetlenítve a küldetését.

Lényegében amerre megy, fejek hullanak, gerincek szakadnak ki, nyomában káosz, könnyek, vér, belsőségek. Nyamnyam.

Kevin Peter Hall fantasztikus mozgása, gesztikulációi teljesen egyedivé teszi a ragadozót, és tényleg a jelmez mögött ott van ő. Érzelmeket fejez ki, tetőtől talpig gumiba öltöztetve.

A jelmez pedig továbbra is megállja a helyét a filmes történelemben. A predator(ok) gyönyörűek, ha lehet ilyet mondani egy csáprágós medvedisznópókbékaemberre.

Még aki szerintem említésre méltót alakít a filmben, az a pár perc erejéig bekábszerezve jósló Willie király. Hát az a csávó nagy forma nagyon. Tiszta elmebeteg. Kár, hogy az ő fejéből is sebváltódísz lesz az idegenek űrhajóján.

Ja és az idegen űrhajón lévő Alien koponya még mindig ultragáz szerintem. Hogy kerülhetett az oda? Hacsak a Predik nem tudnak utazni az időben.

Még mindig azt mondom, az első részt nem lehet überelni. A második meg sem közelíti, de teljesen nézhető kategória szerintem. Mondjuk a Predators szerintem jobb, a The Predator című borzadály első fél óráját leszámítva lényegesen alulmúlja bármelyik részt, szóval akkor még mindig inkább a második. :D

Na ketyegjenek azok a visszaszámlálók!

Az 1980-as évek televíziózásának két ikonja volt. A Rabszolgasors Izaurája, aki hetyke bajsza ellenére akkoriban a brazil szappanoperák Pamela Andersonja volt, és aki miatt a magyarok gyűjtést szerveztek, hogy kiválthassák a gyapotföldekről, valamint egy lepukkant amerikai rendőrhadnagy, akiről ez a mai cikk is szólni fog.

Adva van egy ember. Első látásra nem túl okos, arcán a reggeli kávé előtti bágyadt bambaság tükröződik. Öltözéke alapján, amely egy bolyhosra mosott drapp öltöny, egy  valamikor talán fehér, de mára krémszínű ing, egy zöld nyakkendő és egy széttaposott barna félcipő, inkább tűnne sarki csövesnek, mintsem olyasvalakinek, akitől a világ bűnözőire rájön a rikító fosás.

Columbo karakterét három színész alakította de sikerre Peter Falk, a nyomozó harmadik inkarnációja vitte a figurát. Először 1960-ban, a The Chevy Mystery Show című műsorban tűnt fel, méghozzá a 10. részben Bert Freed alakításában, és az esetlen de mégis zseniális rendőr kalandját ezután színpadra adaptálták, 1962-ben a Presciption: Murder című előadásban, amelyben Thomas Mitchell játszotta a hadnagyot. 1968-ban az NBC tévétársaság nagyon vakarózott azért, hogy a már akkor is sablonszámba menő bűnügyi történeteket kicsit más ízvilággal mutathassák be, ezért mozifilmet készítettek a színdarabból, amelyben a hadnagyot már Falk játszotta.

Falk castingolása nem volt zökkenőmentes. Először is egy idősebb színészt akartak a szerepre, és mivel Falk gyermekkorában daganatos betegsége miatt elvesztette az egyik szemét, finoman közölték vele, hogy soha a büdös életben nem fog befutni. Gyakorlatilag szánalomból fogadták mégis a castingon, ahol azonban ráérzett a szerepre, és kérdés sem volt, őt választották.

Falk annyira rácáfolt az őt lenéző stúdióvezetőkre és producerekre, hogy Emmy-díjat nyert a sorozat első évadjában nyújtott alakításával. Ezután hét egész szériát forgattak és sugároztak, majd egy évtizednyi (1978) megszakítás után már az ABC tévétársaságnál jelentkezett filmek formájában másfél-két órás játékidővel.

De mitől is lett ikonikus maga a figura? Columbo egy középosztálybeli proli, aki odacsöppen az elit tagjai közé. Jelenlétéért minduntalan elnézést kér. Megérti, hogy faragatlan, szerencsétlen hülyének tartják. Pedig a gyilkosságot kinyomozva szellemileg mindig felülkerekedik. Levinson és Link a két veuető forgatókönyvíró, a karakter kitalálói, Dávid és Góliát küzdelmét meséli el minden epizódban: Columbo túljár a gazdag, intelligens, szerteágazó összeköttetésekkel rendelkező gyilkos eszén.

Columbo nem művelt, de, hogy butának állítja be magát, ravasz trükk. A gyilkosok alábecsülik. Hiszik, hogy elkövették a tökéletes bűntényt és intellektuálisan magasan az együgyű hadnagy felett állnak.  Játszhatnak vele, mint macska az egérrel. Együtt nyomozhatnak vele. A stratégia zseniális. A gyilkosok könnyelművé válnak. Csak menet közben jönnek, rá, hogy Columbo intelligensebb, mint gondolták. Így a hadnagy végig lépéselőnyben van.

Columbo gyakran a tettes szakterületén is okosabbnak bizonyul. Egy reklámszakembert például saját trükkjével leplez le a ’Kettős vágás’ (1973) című részben: Egy filmet néz meg vele, amelybe belevágott egy pillanatig felvillanó képet, amit csak a tudatalatti regisztrál: A gyilkos fegyver nincs a rejtekhelyén! Columbo tudja, hogy a gyilkos el fog bizonytalanodni és a fegyver rejtekhelyére fog menni. A hadnagy követi és tetten éri.  

„Maga intelligens ember, de úgy tesz, mintha idióta lenne. Amit gyengeségnek mutat, az a valódi erőssége. Így csalja csapdába a gyilkosokat. Nem is gondolják, hogy átlát rajtuk” – fogalmazza meg találóan egy gyilkos, miután Columbo felderíti a tökéletesnek hitt bűntényét.

„Csak még egy kérdés” – ismétli Columbo tucatszám epizódonként. „Úgy látom, örömet okoz magának az emberek idejét buta, értelmetlen kérdésekkel rabolni” – állapítja meg egy tettes. Téved! A sok kérdés is trükk. Felidegesíti a gyilkost. Márpedig az ideges ember könnyebben hibázik.

Szintén a stratégia része nyomozói munkájának bagatellizálása. A gyilkos úgy érzi, tényleg kínos a hadnagynak, hogy egy gazdag, ismert, hatalmas személyt zaklat. Ezzel is könnyelművé válásához járul hozzá. Egy átlagos krimiben a gyilkos személyét nem fedik fel mindaddig, amíg a főhős ki nem bogozza a szálakat. A Columbóban a néző látja a bűntényt, így általában tudja, ki, miért és hogyan tette azt. Ezzel szemben a történet itt Columbo szemszögéből bontakozik ki, a néző neki szurkol, hiszen ő mindezekről semmit sem tud.

A sorozatot azért is kedvelik nagyon sokan, mert felhagy a szokásos cselekménysorral, általában nincs benne annyi erőszak, és az esetek felderítése gyakran intellektuális kihívást jelent. A tettes leleplezése sem jár erőszakkal, Columbo a tettest észérvekkel, a logikai ellentmondások feltárásával ejti csapdába, bár néhány esetben megpróbálták őt is megölni. A Columbo a guillotine alatt című epizódban a gyilkosnak, a bűvész Elliott Blake-nek a nyomozó egy guillotine alá fekszik, hogy szemléltesse elméletét. Blake korábban ezzel végzett áldozatával, s most újból hozzányúl, hogy Columbót is eltegye láb alól. A bárd lecsapódik, de a felügyelő feje nem esik le, minthogy előzőleg átalakított egyet s mást a guillotine-on, ezzel szerezve döntő bizonyítékot Blake ellen.

Néha bizonyítékoknak látszó dolgokkal kényszeríti vallomásra a tetteseket. Pl. az 1972-ben készült Columbo a panoptikumban című epizódban a brit színészházaspár véletlenül megöli mecénását, majd halálát balesetnek álcázza. Ügyesen igyekeznek egy fontos bizonyítéknak számító esernyőt úgy elhelyezni, hogy ne terelődjön rájuk a gyanú. Egy széthullott gyöngysor darabja, ami a színésznő öltözőjéből származik, bizonyítaná, hogy áldozatuk ott járt. A gyöngyöt azonban maga a felügyelő pöccinti bele ügyes kézmozdulattal pár pillanattal az ernyő kinyitása előtt. Sőt az ernyő sem az, amelyikkel az áldozat náluk járt. A bűnösök végül mégis összeomlanak.

Azt hiszem a MAD magazinban volt egy olyan paródia képregény, amelyben Columbo csodalatosan irritáló személyiségét megfogták annyiban, hogy 100 embert jutatott villamos székbe, akik közül 99 ártatlan volt, de inkább a halált választottak, csak a hadnagy végre leszálljon róluk.

Nektek persze nem kell ilyen drasztikus módszerekhez folyamodnotok. Ha szeretnétek együtt izgulni és nyomozni minden idők legagyafúrtabb rendőrével akinek a feleségét soha a büdös életben nem látta senki, szaladjatok el a DVD kiadásért vagy túrjátok fel a netet az epizódokért.

Én Ádám voltam, sziasztok!

Sziasztok!

Személy szerint én nagyon élvezem, ha visszatérhetek egy-egy képregény világába, még azután is, amikor már esetleg a fő sornak vége van. Most a Walking Dead: Alien című kötet segítségével ismét visszatérhetünk a járkáló holtak birodalmába.

Az Alien Barcelonában játszódik, valószínűleg nem sokkal a járvány kitörését követően. Brian K. Vaughan (Saga sorozat) írta és Marcos Martin rajzolta.

A képregény nem hosszú (72 oldal), viszont „oversized hc” (tehát nagyméretű keménykötéses albumszerű cucc), és nagyon szép kiadás. A kötetben a képregényen felül vázlatokat is találhatunk az alkotóktól, főleg a rajzokért felelős Martintól, hogy mikor mit „követelt tőle” Brian (az író), tehát hogy hogyan képzelte el a karaktereket, és végül hogyan sikerültek ezek. Ja és egyébként a belső borító lap, és első lap olyan fekete papírral van ragasztva, ami érintésre, mint a textil hatású szalvéta, csak kicsit merevebb. Nem hagy a kezed rajta ujjlenyomatot, és szépen lapozható az egész. A minőségre adtak, az biztos.

A képregény viszonylag jól hozza a Walking Dead hangulatát. A zombiktól nyüzsgő városból két élő szeretne kikecmeregni a tengerpartra, hogy útjukat az Egyesült Államok felé folytassák az óceánon át. Jeff amerikai bevándorló, míg Claudia helyi származású.

SPOILER!

Jeffről csak a végén derül ki, hogy egy bizonyos Ricknek az öccse, bár a vezetéknevét nem tudja elmondani Claudiának, sejthető (és a Walking Dead Wiki elárulja nekünk), ő bizony Rick Grimes öcsikéje. Bár a fő sorból nem is rémlik, hogy Rick valaha is említette volna az öccsét.

SPOILER VÉGE!

Marcos Martin rajzai eltérnek a Charlie Adlardtól megszokottaktól, sokkal kedvesebb, rajzfilmszerűbb az ábrázolásmódja, néhol erős skicces beütéssel, mintha befejezetlenek lennének a rajzok. Igazából nem mondanám, hogy rondák, de a zombik fintorai, a viccesnek kinéző (haláli) fejek sokszor kizökkentenek a hangulatból. Viszont az utolsó fekete kétoldalas panelen visszarángat a sztori a zombi apokalipszis kilátástalan közepébe, de akkor már vége az egésznek, az Isten szerelmére!

Rajongóknak egyébként kötelező darab.

Bélu voltam, sziasztok!

Hogy mi kell az idei év legdurvább és egyben legélvezetesebb hentelős mozijához? Egy elveszett kiscicás karkötő! Az 1980-as és 1990-es évek akciófilmjeinek fő ismérve az volt, hogy adott egy benga nagy izomkolosszus, aki kifogyhatatlan géppuskájával ripityára szaggatja az ellent, vagy a puszta erejével koponyákat roppantgat össze nevetve. Napjainkra megváltozott a deviancia, és az átlagos kisember átlagos kisembereket akar látni veszélyhelyezetekben hősse válni, akik bár senkik, mégis van bennük valami plusz.

Hutch Mansell, Bob Odenkirk alakításában egy senki, az élete pedig maga a sekélyes, amerikai kispolgári lét. Unalmas munka, unalmas család, unott apa, ő pedig tökéletesen eltűnik ebben a közegben. Életének legnagyobb kihívása, hogy még azelőtt kivigye a szemetet, hogy a kukásautó a házhoz érne vagy, hogy hányszor tudja kihúzni magát a buszmegállóba kapaszkodva anélkül, hogy sérvet ne kapjon az erőlködéstől. A felesége természetesen sokkal jobb munkával rendelkezik, mint ő, és oldalbordája szinte már sportot űz abból, hogy a szemét miatt nyaggatja és akivel már esténként párnákat tesznek maguk közé. A szomszéd a környék keménycsávója, a kedves sógor pedig igazi hadászati stratéga. Szóval nem könnyű Hutch Mansellnek lenni.

Aztán egy nap minden megváltozhatna, amikor piti betörők törnek be hozzájuk és Hutch bebizonyíthatná a családjának, hogy ő is ér valamit… Hutch azonban nem igazán küzd a betörőkkel, aminek köszönhetően a tinédzser fiával való addig sem túl meghitt kapcsolata még tovább romlik. Azonban amikor megtudja, hogy a betörők elvitték a kislánya cicás karkötőjét, akkor bizony lemegy a roló és szó szerint előveszi a szekrényből a rég elfeledett énjét.

Bár Hutch Mansell veszteségei és ezzel motivációi jóval alacsonyabbak, mint a John Wick bosszúvágya mögött húzódó indokok (cicus-kutyus) már az elején is érezni, hogy a Hutch Mansell bőrébe bújt “Senki” elég keményen küzd azért, hogy elfojtsa magában a benne dúló erőszakot. Aztán amikor fejben már nem tud megbirkózni azzal, hogy nulla az önbecsülése, és elpattan az a bizonyos ér az agyban, akkor pont ugyanolyan ámokfutást képes rendezni, mint Keanu Reeves főhőse, és a tét is egyre nagyobbá válik, hiszen képbe kerül egy Yulian Kuzentsov nevű orosz alvilági figura is, aki a maffia megtakarításait őrzi.

Ám, mint mindig, itt is több van a felszín alatt, mint ami látszik. Hutch kétkezi munkáját ugyanis fénykorában az összes hárombetűs ügynökség igénybe vette revizorként. Ha betojsz az adószakértőktől, akkor ettől rád jönne a cifrafosás. Hutch ugyanis ezen ügynökségek kiugrós és rossz útra tért ügynökeit győzte meg némi könyv- és lelkiismeret vizsgalattal tetteik felelőtlen mivoltáról, majd a tárgyalások végére ólommal tett pontot.

A Senkiben feltűnő Touch of Evil plakát gyönyörűen jellemzi Hutch visszaesését abba a pokolba, amiben igazán komfortosan érzi magát, de az őrült és pusztító verekedős jelenetek mellé fanyar humor is párosul. Persze kell is, hogy ne vegyük túl komolyan a filmet, hiszen ahogy halad előre a játékidő úgy kezdik egyre jobban feszegetni és túltolni a határokat. Bár a bordából kihúzott kést még megmagyarázza az adrenalin, egy ponton eljutunk oda, hogy hősünk a golyó okozta sebnél annyi fájdalmat érez, mint mi, amikor letesszük az asztalra a vajazókést.

Kevés olyan sorozatdaráló élhet ezen a bolygón, aki nem pörgette még végig a drogfőzés témájára épülő, rendkívül sikeres Totál szívás sorozatot annak idején. Az itt mellékszereplőként megismert, pörgő nyelvű Saul Goodman ügyvédet alakító Bob Odenkirk mindenkire pozitív benyomást tett.

Odenkirk karaktere olyannyira telitalálat volt a Totál szívásban, hogy azt követően egy újabb spin-offot készítettek rá Better Call Saul címmel, ami az alapsorozat előzményeit tárja fel, s jövőre már a hatodik évadot fogja megérni. De ez persze nem csoda: Bob egyszerűen lubickolt a pörgő észjárású ügyvéd szerepében. Leginkább ezért is hat üdítően a főszereplésével készült Senki. A Hardcore Henry című sci-fivel debütáló, meglehetősen fiatal orosz rendező, Ilya Naishuller első komoly munkájának is nevezhetnénk a John Wick írójának tollából származó Senkit, amellyel jó eséllyel akár be is léphet a nagyok közé, ha ezen a nyomvonalon halad tovább. A film tartalma abszolút nem bonyolult, könnyen követhetők a részletek, és pont annyira akciódús, amennyire annak lennie kell, hiába indul a sztori a már sokszor elpukkantott klisével, mely szerint az első negyed órában is már sejteni lehet, hogy valami nem kóser a tökéletesnek tűnő amerikai mintacsaládban.

Stílusát tekintve akciófilmről beszélünk, de mégis olyan érzésem volt a film megnézése közben, mintha, a Reszkessetek betörők Kevinjét látnám kiégett felnőttként, aki még egyszer felcsatolja az üveggolyós szütyőt és a légpuskát, és odaver egy izmosat a Vizes banditáknak. A Senki első, buszban leforgatott akciójeleneténél már érezni, hogy ez a film más lesz, mint az eddigiek akciófilmek. Főleg azért, ahogyan Odenkirk megformálja azt a múltbéli sötét titkokat palástolni próbáló, macsó karaktert, amit előzetesen senki nem várt volna tőle. A színész egyébiránt két éven keresztül készült és edzett erre a szerepre, ami önmagában sem akármilyen teljesítmény.

Az igazi kuriózum a főszereplő apjaként feltűnő, 83 éves Christopher Lloyd, aki még ebben a korban is olyan humorral átitatott, pozitív energiákkal brillírozik a szerepében, hogy le a kalappal előtte. A rendező állítása szerint még ahhoz is ragaszkodott, hogy minden segítség nélkül, saját maga cipelje a nehéz shotgunokat. 

Kevésbé underground világa van, mint a John Wicknek, cserébe viszont egy emlékezetes zenei betéttel kárpótolják a nézőt. A fináléban már igazi mészárlást rendeznek és ez így is van jól, afelől pedig kétségünk sincs, hogy így vagy úgy, de el fog készülni a folytatás (vagy az előzmény).