Mostanában keveset írtam (na jó, szinte semennyit, különböző okokból), viszont olvasgattam. Persze attól még nagyon sok lemaradásom van, de van pár kötet/füzet, amely mellett nem akarok csak úgy elvágtatni. Szokásomtól eltérően most tehát több olvasott képregény kerül terítékre, viszont csak röviden. Jó eséllyel volt/lesz olyan, amiről Bélu is ír/írt, sőt, ha netán lenne rá igény, egyiket-másikat szívesen kivesézzük. ;)

Ileana Surducan - The Lost Sunday
Ez egy angol nyelven megjelent képregény, Kickstarter projekt volt, még tavaly. Igazából két nyelven jelent meg, románul és angolul, és szerintem van köztetek olyan, akinek ismerős a Surducan név (ejtsd: Szurdukán), mivel a testvére, Maria írja a Vízitündér sorozatot. Ileana (ejtsd: Iljáná) szintén az ismert meséket dolgozza át, újragondolva azokat. Az alaphelyzet az, hogy nincs vasárnap, nincs pihenés, ezért a melónak sosincs vége, de a lány elindul megkeresni. Útközben mindenkinek segít, aki erre rászorul, majd eljut Frau Holléhoz. A rajzok az elején nem jöttek be. Vagyis a rajzok igen, mert nagyon jó a stílus, viszont van egy kissé elmosódott megjelenítés, mintha krétarajz lenne, vagy a digitalizáció rontotta volna el. De idővel rááll a szem, és nagyon élvezhető lesz.

Rancz Zsolt, Kaláber Tímea - Nyakleves!
Maradunk a határon túl, egy Székelyföldi csapat munkájával. A Wameleon fő profilja a branding. Saját tapasztalatukat már megosztották könyvekben is, ezzel segítve a fiatal vagy kezdő vállalkozókat. Rancz Zsolt író és Kaláber Tímea rajzoló most képregény formájába öntötte ezeket a tapasztalatokat, nyilván sokkal könnyedebb és felületesebb alakban. A rajzok stílusa nagyon friss és tetszetős, nagyon szerettem. A szöveg néhol nagyon erdélyi, akár gondot is okozhat annak, aki nem ismer bizonyos szavakat, szófordulatokat. Összességében valami újat kapunk, egy kis színfolt a képregények sűrűjében. Bár a kiadvány maga fekete-fehér. (A képregényt műfajnak nevezik a szerzők, amitől a hideg ráz...)

Margaret Atwood, Renée Nault - The Handmaid's Tale
Ezt sokan ismerik. Vagyis nem a képregényt, hanem a filmsorozatot. Nem mesélem el, hogy utópisztikus, meg vizionáló, meg akármi - lerágott csont. A kötet maga gyönyörű, nagyon sokáig csak nézegettem a polcon, néha belelapoztam, de igazából kinyitni sem kell. Na jó, de. Renée Nault rajzai kicsit több szabadságot adnak, marad tér a fantáziának. Ami érdekes, mert mégis csak képregény. De elég gyorsan elfelejti az ember a sorozat színészeinek arcát, ami jó. De közben nem korlátoz le a rajzoló elképzelésére. A színek használata szintén fantasztikus, szerencsére nem annyira sötét, de mégis erősen szuggerálja az egysíkú létezést, a korlátokat. Szóval belül is szép.

Ghyczy Csongor - EVA - Két halál
Bár csak nemrég ismertem meg Ghyczy munkáit, de elég gyorsan rajongó lettem. A rajzai... nem is rajzok, hanem alkotások, nagyon művészi megvalósítással. A kevés szín használata nagyon jó ötlet, nagyon tetszik. Ebben a kötetben a kékkel operál, és ez is nagyon hatásos. Eva Hesse életét követhetjük ismét, ezúttal egy utolsó interjú nyomán. Az előző képregény - "EVA - hazatérés" - olvasása közben kicsit utánanéztem a művésznő életének, pályájának, és nem lettem boldog. A karrierje felfelé ívelt, az élete viszont rövid volt. Bevallom, a képregény végét már könnyes szemmel vártam és olvastam.

Folyt. köv.

Tavaly év végén volt már szó a Kockás Különszámairól (őszi és téli), azokból is egy képregényt emeltem ki, az Égbolt Királyát, Étienne Willem francia alkotó képregényét (Les ailes du singe az eredeti címe).

Ahogy akkor is, most Tibi koma hívta fel rá a figyelmem, hogy ismét olvasható az Égbolt királya, ezúttal utoljára. A három részes kis sorozat utolsó epizódja Chicago címmel jelent meg a Kockás 2022/1. tavaszi különszámában.

Összességében kell erről a képregényről írnom, nem is csak az utolsó fejezetről. Az egész egyben szerintem teljesen megállja a helyét mindenütt. Gyönyörűek a rajzai és a története is szórakoztató. Az első fejezet nagyon erős, aztán elment egy kicsit a szuperhősködés felé, majd a végén már majdhogynem csak az maradt. Kicsit elfáradt a végére, de a művész cerkája az nem.

A történet főszereplője Harry Faulkner, a pilóta makákó, aki továbbra is sármosan osztja a pofonokat, viszont a harmadik fejezetben már kb. csak 4 panelen repül, ami valljuk be, egy pilótáról szóló történetben kevés. Az első fejezetben folyton csak repültek, és egyáltalán nem volt unalmas, mert ilyet nem sokszor látni képregényben ilyen minőségű rajzokon.

A Chicagoban folytatódik tovább a rejtélyes Z-03 anyag utáni nyomozgatás, mivel egy tigris megszerzi Harry szupererejét, így legyőzhetetlenné (?) válik, miközben egy város alatt lapuló várost találnak hőseink, amit egy buddha néni teste lát el villamossággal. Természetesen a szupererőt adó anyagnak hála.

Nos, ahogy mondtam, a képregény a harmadik részre kicsit elfáradt sztoriban, de érdemes újból és újból elolvasni az egészet egyben. Szerintem ilyen művészi igényességű rajzokat nem sok helyen látni. Azért maradt egy kis hiányérzetem, mert én talán kicsit többet foglalkoztam volna a harmincas évek városával, életével, mint a szuperbűnözőkkel, de még mindig nem én vagyok a művész.

Sajnos a történet végén ott virít a szomorú vége felirat, egy aranyos kis csattanóval. Remélem az ilyen minőségi képregények felteszik Európát a képregényes térképre (ezt kicsit szarkasztikus hangvétellel ejteném ki a számon). Aki nem (csak) szuperhősökre vágyik, annak jó választás a Kockás, különösen ez a majmos móka. Én mindjárt neki is kezdek újrázni elölről az egészet.

Bélu voltam, sziasztok!

Tavaly szeptemberben volt utoljára Szegeden képregénybörze, amire mi évek óta állandóan „jegyet váltunk” egy asztal erejéig, mint eladók. A tavalyi esemény beharangozóját ezen a linken olvashatjátok. Tudjátok, hogy elég sok képregényt olvasok, hónapról hónapra nő a készlet, viszont a lakás sajnos nem lesz nagyobb, így folyton szortíroznom kell. 

Ezért kell idén is elmennünk a képregénybörzére, április 30-án, szombaton, 10 és 14 óra között. Az utóbbi évekhez képest annyi változással kerül megrendezésre, hogy végre ismét benn lehetünk majd a Somogyi Könyvtárban, bár kinn, a Dóm téren, a könyvtár előtt sem volt rosszabb kedvünk, mint benn. Erről árulkodik a tavaly készült lenti kép is.

Miért érdemes eljönni vásárlóként a börzére? Egyrészt sok magángyűjtő jelen van, nagy választékkal, ugyanis mindenkinek más az érdeklődése. Ezen kívül még magánkiadók, és képregényboltok is jelen vannak ezeken az eseményeken. 

Mindig családias hangulatban telnek ezek az események, Egonnal már barátságot kötöttünk évekkel ezelőtt, és mindig ismerős arcok vannak mind az eladók, mind a vevők között. 

Ha ellátogattok a börzére, mindenképpen keressétek majd meg az asztalunkat. A blogon bemutatott angol és magyar nyelvű képregények közül válogathattok, és viszünk ki néhány figurát is, és idén felszámolom a mozis pohár gyűjteményemet figurákkal együtt. 

Szóval, ha becsakliznátok néhány geek cuccot jó áron, akkor keressétek majd az asztalunkat a Szegedi Képregénybörzén április 30-án.

Az esemény linkjét itt találjátok.

Bélu voltam, sziasztok!

Láthattátok már Instán, hogy nem rég megérkezett egy csomagban többedmagával a The Hellbound – Út a Pokol Felé című képregény is (Fumax Kiadó). Elöljáróban annyit róla, hogy ez egy koreai képregény, manwha, és jól elolvastam.

Felemás érzéseim vannak a képregénnyel kapcsolatban. Egyrészt a képregény alapötlete korántsem mondható rossznak (a történetben azonban van néhány logikai bukfenc), sőt, viszont a rajzai nekem nagyon nem jöttek be. Ahogyan Tibinek is, nekem is nagy kedvencem a Deathnote sorozat, ami krimi és horror meg thriller, meg minden egyben. A Hellbound is kb. ilyesminek készült, csak hát középszerű a megvalósítás.

A képregényt Jon Szangho írta és Cshö Gjuszok rajzolta. Története szerint Szöulban megsokasodtak a rejtélyes halálesetek, amikor is szuttyos nyúzalékok rontanak ártatlan(nak tűnő) áldozataikra, és élve elégetik őket.

Kellemes kis kiindulási pont ez. A rendőrség nyomozgat, előtérbe kerül egy szöuli szekta, és annak vezetője, akik bizonygatják, hogy ez Isten bosszúja a bűnösökön, az áldozatok, haláluk pontos pillanatát is megtudják egy üzenetből, és azt is, hogy elkárhozott a lelkük. Ez nem ad sok okot a vidámságra.

Nos, nem akarom lelőni a poént, az első kötet vége rengeteg kérdést vetett fel, amikre a választ nem fogom megtudni, mert a második kötetet biztosan nem fogom megvenni. Egyrészt a képregény erősen önismétlő, szájbarágós, és egyszerre nagyon hiányos. Mintha a rengeteg sulykolással szeretné meggyőzni az olvasót, hogy „ez majd ígérem, kilyukad valahova, hidd el…” A legzavaróbb az egészben az volt, hogy ezek a „rejtélyes” gyilkosságok kb. 20 évre vezethetők vissza, a rendőrség már tud egynéhány esetről, és a szekta álláspontja totál egybevág az egésszel. Mégsem hisznek nekik, és olyan, mintha eddig fel sem tűntek volna ezek a nyilvános helyen élve elégetések.

Azt se tudjuk pontosan, kinek mi a bűne, és erős a gyanúm, hogy az első kötet végén felvezetett „hatalmas” cliffhanger is elhal valószínűleg, mert nem sok logikát látok benne.

SPOILER

Ha Isten számításaiba hiba csúszik, és random módon visznek embereket el a mumusok, akkor hogy magyarázzuk azt, hogy a szektavezér ártatlannak vallja magát, miközben ő is elkárhozott, és tudjuk is, hogy nem annyira bárány a lelke szentünknek, mivel segédkezett egy gyilkosságban. Szóval nagyon nem úgy tűnik, hogy random a lelkek elkárhozása…

SPOILER VÉGE

A képregény rajzai sok helyen az egyszerű árnyékolatlan kontúr rajzok, máshol meg olyan photoshop májszter képeket láthatunk, hogy majd megszólalnak rajta a háztartási berendezések (speciel van pár olyan panel, ahol pl. konyhai gépeket, csöpögtető tálcát láthatunk, tök feleslegesek). Vannak olyan panelek, ahol háromféle ábrázolás vegyül, ami a szememnek nagyon zavaró volt. Ja és vannak olyan sötét képek, amiken konkrétan semmi nem látszik, és ez szerintem nem direkt van.

Na de ha nem hisztek nekem, és rápróbálnátok erre a tökéletesnek egyáltalán nem mondható darabra, akkor a webtoons-on megtalálhatjátok az első 24 füzetet. Így online el lehet olvasni, angolul.

Bélu voltam, sziasztok!

Meglepődve tapasztaltam, hogy megjelent itthon a Southern Bastards, magyarul a Déli Rohadékok 2. kötete. Sehol sem láttam róla semmit, pedig manapság már – kis túlzással – a facebookon éljük a mindennapjainkat. Így ért meglepetéskét, amikor a Képregénymarket oldalát böngésztem, újdonságként szembe jött velem.

A Déli Rohadékok egy nagyon érdekes hangulatú történet. Egyrészt furcsa krimi, thriller, másrészt meg, pont az író, Jason Aaron, és a rajzoló, a másik Jason, azaz Latour előszava miatt nagyon életszagú az egész. Pont, mert ők ott nőttek fel, a szutyok délen, ezek között az állatok között. Tudjuk, hogy az ottani emberek finoman szólva is csökönyösek, öntörvényűek, idegengyűlölők. Mégis, annak ellenére, hogy ott délen ilyen körülmények uralkodnak, szeretik. Én ezt a dolgot nem is értem.

A második kötetben megtudjuk, hogy a főgonosz, Boss edző bá mekkora tetű, bár az első részben sem volt egy matyó hímzéses rakottszoknyás úri kisasszony. Persze nem lenne annyira jó ez a sorozat, ha Boss edző csak „a gonosz” lenne, jelentősen árnyalják a róla alkotott képet ebben a félig visszatekintős, félig jelenben játszódó történetben. A kötethez azért annyit elárulok, hogy az amerikai foci, mint sport, de inkább, mint életcél rengeteget szerepel benne, amellett, hogy néhány ember azért rossz véget is ér.

Ahogyan megszokhattátok tőlünk, igyekszünk mindig kevés spoilerrel dolgozni. Aki olvasta az első részt, megismerhettük a végén Earl Tubb lányát, aki a Boss edző vérrel szennyezett életútját bemutató kötet végén ismét visszatér. És ami a legszebb, hogy ő bizony tudja, hogy apja visszatért délre, és – mivel elvesztette vele a kapcsolatot – utána indul…

Jó kis folytatása volt ez az első kötetnek. Sok karaktert nem fogsz megszeretni, viszont annál többet fogsz utálni. A kérdés az, hogy mennyire szippantja be a dél az éppen oda visszatérő embereket, mennyire válnak ők is ilyen eszeveszett vadállatokká, mint ezek a déli rohadékok.

Hiába férgek a főszereplői, letehetetlen olvasmány a Déli Rohadékok. Mondhatnám, hogy szeretem őket utálni. A képregény képi világa, szóhasználata, a benne zajló események miatt csak felnőtt olvasóknak ajánlott.

És ha már a Marketet emlegettem, mint információforrást, akkor álljon itten egy link, ahol a Déli Rohadékok mindkét részét levadászhatjátok:

Jó szórakozást.

Bélu voltam! Sziasztok!

Spawn univerzumában rengeteg olyan karaktert találunk, amik emlékezetesek maradnak, ha csak egyszer is láttuk őket. Elsősorban Todd McFarlane „örökölt” játékgyárában kell keresnünk a megoldást erre. Toddfather fantasztikusan rajzol, és amikor elengedte – legalábbis ami a rajzolást illeti – a gyeplőt, akkor is olyan arcokra bízta az Ivadék sorsát, mint pld. Greg Capullo, Angel Medina, Philip tan, vagy Brian Haberlin, csak hogy a kedvenceimet emlegessem. És ami szépen van megrajzolva, annak egyenes útja van a gyártósorra. :D

Szóval minden karaktere egyedi, mert ami megjelent a képregényben, a folyamatosan bővülő McFarlane Toys játékuniverzumában is jól mutathat. Akit viszont ma hoztam nektek, nála pont fordítva volt. Ugyanis ő először játék formájában jelent meg, majd került bele sokak kedvenc képregényébe (a Spawn #38-as számába, ami itthon a Spawn 6. kötetében található).

Michael Konieczni-nek hívták Al Simmons egyik barátját, katonatársát, aki, miután megtudta, hogy Alt hogyan ölték meg, nyomozni kezd, és sajnos emiatt a rosszabbik végére került annak a bizonyos cumizós rollernek.

Michael ugyanis hamarosan egy neuroátviteli kísérlet alanyaként ébred, és nem a saját testében. Az Egyesült Államok egy titkos katonai kísérletében a főemlősök (speciel itt: gorilla) genetikáját ötvöznék az emberével, amivel emberfeletti képességekre szert tevő, irányítható szuperkatona jönne létre. Frederick Willheim doki viszont elszámítja a dolgokat, és véletlenül egy agyátültetést hajt végre egy névtelen gorilla és Konieczni felhasználásával. És Konieczniből nem sok marad az állatban. Így született a kibernetikus gorilla, röviden Cy-Gor, az egyik legikonikusabb Spawn főgonosz. Cy-gor születése egy igazi Frankenstein történet, hátborzongató. Aztán nagylábnak nézik, miközben elfalatozgat néhány vadászkutyát.

Cy-gor végül Spawnnal is találkozik, sőt, még a borzalmas múltja is kiderül. Ennek köszönhető, hogy egy bizonyos szinten Al és közte valamiféle förtelmes kapocs alakult ki. Cy-gor nem csak a Spawn fősodorjában, de a Hellspawn történetben is szerepelt.

És most már a polcra is tehetjük egy ultragiga megafigura alakjában. az új Cy-gor szerintem az utóbbi idők legkidolgozottabb Mcfarlane figurája. A figura 12 inch körüli, és dobozában 1340 grammot nyom. Ebben aztán van anyag.

Cy-gor egy talppal érkezik, más kiegészítő nem jár hozzá. Viszont hatalmas pozitívum a mozgathatósága. Igazából nem tudtam elképzelni, hogy ilyen sok mozgathatósági pontja van. Ami még meglepett, az a „gömbcsuklós” megoldás, amivel a különböző testrészei mozgathatóak. A nyaka, a karjai vállból, a könyökei, csuklói, a dereka, a lábai, még a talpa is külön mozoghat. Emellett szépen be is állítható, nem csuklik össze. A mozgathatósági pontok pont ennek a megoldásnak hála, majdhogynem láthatatlanok a figurán.

A dobozáról annyit, hogy a magilla első képregényes megjelenése került az oldalára, a hátlapjára pedig egy beállított kép róla. Szerintem nagyon pofás, igényes, gyűjtői cucc lett ez.

Szóval ajánlom minden Spawn rajongónak, és nem csak a figurát, hanem a Cy-gor szereplésével készült történeteket is.

A figurát ezúttal Nyitrai Dávidtól szereztem be, akinek a weboldalán (davescomicshop.com) akár más gyűjtői finomságokat is megtaláltok, nem csak figukat, de képregényeket is. Dáviddal messengeren is szoktunk tárgyalni, rugalmas, jó árai vannak, és még ajándékot is ad a rendelésedhez.

A figuráról lőttem pár képet, meg a képregényből is rakok fel párat. Érdemes belenézni a galériába.

Bélu voltam, sziasztok!

Sziasztok!

Az utóbbi időben elég sokat kalandoztunk el a filmes évfordulók irányába, ezért kicsit háttérbe szorult a képregényes tartalom. Viszont napról napra dolgozunk rajta, hogy képregények is terítékre kerüljenek. Ilyen még amúgy se nagyon volt, képregényes visszatekintő következik.

Angela, a Spawn szexi angyala minden Spawn rajongónak kedvence. Dögös, menő, gyilkos maca, aki nem törődik a szabályokkal. Ja és egyébként egy százezer éves angyal, aki pokolivadékokra vadászik.

Angelát – ha nagyon vázlatosra veszem a témát – a Spawn első füzeteiből ismerhettük meg, igazából a Spawn 9. számában, ahol is vadászni kezd az igazi Pokolivadékra. Azért mondom, hogy igazi pokolivadékra, mert azóta már Al Simmons meghalt, vagy mégsem? Ki tudja már, hogy hogy is állunk ezzel a dologgal. McFarlane univerzumában, aki meghalt, az is élhet örökké, emlékezzünk csak Cygorra, akiről majd még szeretnék egy rövid figurás bemutatót is rittyenteni nektek.

No de Angeláról, mert megint elkalandoztam. Angela Spawnos megjelenését Neil Gaiman írta, és Todd McFarlane rajzolta (#9). Tudom, hogy így van, mert itt csücsül a polcon magyarul, és megnéztem az előbb.

Neil Gaimanról annyit, hogy anno Angelán sikerült összekapnia Todd bácsival, ezért később elpasszolta a Marvelnek a karaktert, így Angela ma már – igaz egy másik univerzumban – de asgardiként repked, angyal szárnyakon (Thor népéből való tehát).

Érdekesek ezek a jogdíj mizériák, és anno ha jól emlékszem a magyar Spawn kiadással is volt egy kis problemo, mivel Angelát mintha ki akarták volna vágatni belőle, tehát hogy ő nem is szerepelhetett volna abban a történetben, amiben alapjában megjelent, és valljuk be, a századik részben történt hirtelen haláláig jelentős szerepet töltött be.

Ezért is soha a büdös életben nem fogják még egyszer kiadni Angela minisorozatát, amit Gaiman írt, és Greg Capullo rajzolt, aki egy isten. Ez a minisorozat három füzetnyi tartalom, Angela főszereplésével, Spawn vendégszereplésével. Nekem sikerült levadászni azt a három füzetet, amiben benne van, 1994-ből!

A története kiegészíti a Spawn 9. része körüli eseményeket (itthon a Spawn kezdetek 2. kötetben található a sztori). Angela kicsit közelebbi viszonyba kerül Al Simmonsszal, akire egyébként, mint ebből a történetből kiderül, engedély nélkül vadászott. Angeláról tudni érdemes, hogy a történelem során sokszor játszott mennyből az angyalt, aminek mindig egy Spawn látta kárát (általában a pecsétjüket megtartotta belőlük, de az ivadékokat megölte).

Angelát Gábriel Arkangyal perbe fogja, mert állítólag elárulta a Mennyországot, és már éppen halálra akarják ítélni, amikor megjelennek Charlie angyalai, Spawnnal karöltve, akit tanúként neveznek meg. Spawn viszont nem tudja kifejteni az álláspontját, mivel Elíziumban nem nagyon tűrik meg a pokol egyik ivadékát, ezért gyorsan menekülőre kell fogniuk hőseinknek.

Angela és Spawn a pokol egyik barlangjában még közelebbi kapcsolatba kerülnek – khm… valószínűleg –, majd végül Spawn hoppon marad, visszatér a Földre, Angela pedig útnak indul, szakadár angyalként fog tevékenykedni, mivel csalódott az örökkévalókban, és nem látja értelmét a háborúskodásnak (mivel a Menny és a Pokol a szemében egy és ugyanazonná válik).

A képregény rajzai zseniálisak, viszont megjegyezném, hogy az első füzetet majdnem becsuktam, és majdnem abbahagytam az egésznek az olvasását, kár lett volna. Ugyanis Capullo mester rajzait Mark Pennington nagyon borzasztóan színezte. Angela egy sárkánnyal harcol a füzet elején, és beindult valami „photoshop májszterkedés” éppen, de szerencsére rövidesen elmúlt. Nem tudom, hogy volt-e akkoriban ez a program, de ha nem is volt, akkor is, mintha ezüst spray-vel és bronzosítóval fújtak volna le néhány rajzot, borzasztóan undorító volt.

Ez csak az első füzet elejére jellemző, utána szépen visszatérnek a Spawn természetes színei.

Gaimanról pedig annyit, hogy szerintem jobbra írta az Angelát, mint McFarlane bármikor Spawnt. :D Voltak benne ütősebb poénok, pl. amikor Spawn az Elíziumban rákérdez a csajoknál, hogy „Figyu már! Az mégis hogy lehet, hogy nálatok mindenki ilyen szexi cicababa?”. De persze senki nem válaszolja meg a kérdését…

Hát ezt mi is megkérdezhetnénk, de jobb így, mintha mindenki pufók Violátor angyalka lenne.

Bélu voltam. Sziasztok!

Garth Ennisnek vannak jó képregényei. Éppen ezért, amikor jóárasítva láttam az egyik képregényes adok-veszek csoportban, meg is vettem rögvest a Prédikátor, eredeti címén Preacher sorozat első négy magyar nyelvű kötetét.

A sorozatot itthon a Kingpin adta ki, Kingpin méretben, kemény és tpb kötésben is. Nekem a tpb-k vannak meg.

Garth Ennisnek vannak jó képregényei, ez sajnos nem az. Ahogy Tibi mondta, egyszerre sok és kevés. Én is ezt érzem. Mindjárt kifejtem, miért.

A történet kiindulópontja ígéretes. Isten megunta a banánt és magára hagyta az emberiséget. A Mennyországot a szeráfok irányítják. A Menny börtönéből pedig kiszabadul egy olyan lény, aminek megszületnie sem lett volna szabad. Ő a Genezis, egy angyal és egy démon szerelméből született, és egyesülni akar egy általa kiválasztott, erős lélekkel.

Jesse Custer tiszteletesre esik a választása, aki egyből cafatokra robbantja kisvárosi nyáját. Aztán menekülőre fogja a dolgot. Custer a Genezissel együtt isteni erő birtokosává válik, ha Isten hangján szólal meg, nem tud senki a kérésének ellenállni. Ezt a képességet jóra szeretné használni, de néha balul sülnek el a dolgok.

Custer tiszteletes két társra talál, Tulipra, a nőre, akit öt évvel korábban szó nélkül elhagyott, és Cassidyre, a nagypofájú vámpírra.

Így 16 füzet elolvasása után azt kell mondanom, hogy már a harmadik kötetre elfogyott a szufla ebben a történetben. Ami eleinte vicces volt, értem itt a sokszor öncélúnak ható trágár szókimondást. Eleinte tényleg vicces volt ez, viszont a végére nagyon vártam, hogy bedobhassam a sarokba ezt a műremeket.

A káromkodással akarták ezt eladni, viszont a történet irtózat gyenge. Eltekintve néhány tényleg ütős poéntól, ez nagyon kínos. Ja és Steve Dillon rajzai sajnos sablonosan hatnak, és nagyon alulmunkált az egész.

A történetben rengeteg bizarr, természetellenes dolog van sorba állítva. Legyen az egy belterjes déli küklopsz család, vagy a gyerekét kicsináló bigott és egyszerre kétes erkölcsű nagymama, kötözős szexet preferáló hivatalnok, most soroljam? Ez túl sok egyszerre. És Custer tiszteletes mindenütt ilyen f#('(#ságokkal találkozik.

A megvalósításról: tudtam, hogy Kingpin méret, és kicsi, ők így szeretik, szerintem meg egyáltalán nem jó, de ez csak személyes vélemény. Viszont az, hogy a képregény előszavában a második kötettől következetesen hibásan Nemezisnek írják Genezist... Nem is kommentálnám.

A képregényt nem ajánlom senkinek. Feleslegesen trágár, túlzottan és céltalanul erőszakos, a második kötet végétől egy iszonyat gyenge történettel. Az a helyzet, hogy ezt így biztosan nem folytatom.

Vannak trágár és szókimondó képregényeim, Garth Ennis pedig az egyik kedvenc íróm, de... Itt valahogy elment egy rossz irányba, amit nem tudok felfogni. Majdnem olvashatatlan, viszont élvezhetetlen, fárasztó, lassú folyású és kib($&+$! trágár.

Bélu voltam. Sziasztok.

Nem olyan rég figyeltem fel a Lore Olympus című képregényre az egyik oldalon. Modern köntösbe ágyazott mitológia, több, mint 400 oldalon, kemény kötésben. Rachel Smythe képregénye szerintem marha jól sikerült. Furcsa, hogy ez a véleményem egy romantikus képregényről?

Alapvetően érzelmes embernek tartom magam. Nem riadok vissza egy romantikus film megnézésétől, vagy akár egy ilyen jellegű regénytől (régen volt már, de azért olvastam egy-kettőt) és képregénytől sem. Általában azt vettem észre, hogy a nőknek szánt romantikus történetekben nagyon nagy hangsúlyt kap a szexualitás, és szerintem néha talán túlságosan is igénytelen módon. Miért van ez? Én tudjam? De engem ez kifejezetten zavar.

A romantikus lehet sokszor szexi, és sokszor rózsaszín. És nem zavar a dolog, ha ízléssel van tálalva. A Lore Olympus erre példa. Görög istenek modern kori szerelmi bénázásai, a mai környezetben, ketyerékkel, kocsikkal, legénylakásokkal, éjszakai élettel.

Hádész és Perszephoné egy isteni házibuliban futnak össze, hogy aztán plátói kapcsolat alakuljon ki köztük. Közben meg egyéb történések bonyolítják a sztorit. A képregény immáron a webtoonson 195. részénél tart, és folytatódik. Ott ingyenesen olvasható, képenként lefelé görgetve. Ezért ha kérdezitek, hogy miért is érdemes megvenni ezt a könyvet, akkor az igényes szerkesztés és úgy általában a kötet fantasztikus megjelenése miatt (Ciceró Könyvstúdió fantasztikus munkát végzett ezzel).

A képregény humora könnyed, sokszor a fiatal istenlány naivitásával operál, majd a tapasztaltabb férfi istenek szexista megjegyzéseivel…

„- De ez a Perszephoné, he?
- Van benne valami melankolikus vonás, amit nem egészen értek.
- Melankolikus vonás? Ne vetíts már! Tegnap még azt mondtad, a combjai közt akarsz élni.
- Nem mondtam ezt. Sose lennék ennyire közönséges.
- Pedig de.
- T-talán…”
(ford.: Márton Zsófia)

Amellett, hogy a képregény rajzai nagyon szépek, színesek, a rózsaszín ködfelhő mögött azért a szorongás is ott dereng. A humor mellett olyan témákat feszeget, mint a nők szexuális kizsákmányolása, bántalmazás, a mérgező párkapcsolatok. Ezért, és a szexuális töltet miatt csakis és kizárólag felnőtt olvasóknak ajánlott. Ja és szókimondó tartalom jellemzi.

Az a helyzet, hogy én ezt venni fogom. Egy könnyed, magával ragadó romantikus kis képregény, amiben néha szájbaver a szomorú mondanivaló.

Bélu voltam, sziasztok!

Nagy örömmel csaptam le az egyik képregényes csoportban Enki Bilal Szörny-tetralógiájára. Elsősorban a rajzai fogtak meg, mivel halvány lila gőzöm sem volt a történetről. Az egyik repülő taxi képe sejlik fel lelki szemeim előtt, ami egyfajta Blade Runner utánérzést adott az egésznek. Ezt a taxit több helyről is kifényképeztem, mert marha jól néz ki, mint ahogyan az egész képregény.

A tetralógiát a Titkos Fiók Kiadó adta ki, még a kétezres évek végén.

A képregény alkotója bosnyák származású, a régi Jugoszlávia szülötte. Jugoszlávia felbomlásának eseményei köszönnek vissza ebben a képregénysorozatban. Pontosan ezért szerettem meg, mert nagyon közeli az egész, és mégis annyira távolinak hat.

A történet visszavezet Szarajevó bombázására, 1993-ra, amikor is a pusztítás közepette három gyermek jön világra. Közülük a legidősebb Nike Hatzfield, akinek az apját egy orvlövész ölte meg, miközben újszülött gyermekét menekítette volna el a harcok elől. Nike az apja cipőjének márkájáról és az őt megtaláló riporterről kapta a nevét. A szarajevói árvák még Lejla és Amir.

Az ő történetüket kísérhetjük végig, miközben Nike – akinek szuperképessége a fantasztikus memóriája – fokozatosan emlékszik vissza születésének pillanatáig minden eseményre, miközben magunk is hallhatjuk a háború zajait.

A jelen (2026-2027 fordulójának) eseményei három síkon játszódnak. Az „űrtudós” Lejla, a különleges ügynök Amir és az utánuk megrögzötten kutató Nike történetébe belerondít a Szörny, a Warhole-nak nevezett rejtélyes személy tevékenysége, amit bővebben nem fejtenék ki, mert valaki még nem olvasta a képregényt, és megsértődne, ha elspoilerezném.

A képregény sokat vett (lopott) a Szárnyas Fejvadászból. Itt is léteznek egyfajta replikánsok, néha azt se tudod, ki kicsoda éppen, valódi vagy mesterséges. Tényleg a főszereplővel történnek a dolgok, vagy a hasonmásával, egyáltalán ki a főszereplő? Nike, Amir vagy Lejla? Esetleg a háttérben rosszalkodó Szörny? Nem tudtam eldönteni. A lényeg, hogy talán a történet rámutat arra, hogy mi teszi az embert emberré. Igazából a tökéletesen megalkotott szintetikus és a természetes emberek alig térnek el egymástól. Ebben is a neves elődjére utal.

Egy igazán szórakoztató képregénysorozat ez, viszont emellett nagyon nyomasztó is. A komoly hangvételű történetet még jobban súlyozzák az alkotó nyers ceruzarajzai, amik egyszerűen lebilincselőek.

Tele van az egész képrejtvényekkel, jelképekkel, utalásokkal. Mindenhol az az ismerős európai érzés, hogy ez akár Magyarországon is játszódhatna, bár nem 5 év múlva azt hiszem.

Talán a negyedik könyv végére elfáradt a történet, de ez mit sem von le az egész értékéből. A lezárása igen nyitott, és majdhogynem mesterkéltnek hat, sok helyen olvashattunk már hasonlót. Habár nem egy korszakalkotó mű ez, viszont elgondolkodtató, mindenkinek mást jelenthet, mindenkit más módon indíthat be, más érzelmeket válthat ki mindenkiből. Belőlem szomorúságot, hogy vége van. Ezt a balkáni cyberpunk világot még nézegettem volna.

Találkozzunk három év múlva, Belgrádban, vagy Szarajevóban. Vagy majd eldöntjük még, hol.

Bélu voltam. Sziasztok!