Ma egy olyan filmet hoztam el nektek, amivel egyidős vagyok. Segítségképpen annyit elárulok róla, hogy olyan örökbecsű mondatok hangzanak el benne, mint:
„Dillon! You son of a bitch!”
„Get to the choppaaaaa!!
„You’re one ugly motherfucker!”

Rájöttetek? Ha nem, akkor még egy kis segítség:
„Manapság rengeteg gerinctelen emberrel találkozni…”

Szóval ma lett 35 éves a Predator. A legkedvencebb sci-fi akciófilmem, főszerepben Arnold Schwarzeneggerrel (magyar hangja: Gáti Oszkár), és a 220 centis Kevin Peter Hall-lal (ő volt a Predator).

A filmet John McTiernan rendezte, zenéjét a zseniális Alan Silvestri szerezte. Nem egy nyócoszkáros film ez, viszont egy nagyon jó összerakott valami. Megunhatatlan. Minden évben legalább egyszer biztosan újranézem.

A film cselekményéről annyit röviden, hogy Dutchot és csapatát egy dzsungellel borított országba vezénylik, hogy kimenekítsenek egy minisztert és bandáját a gerillák fogságából. A mentőakció jól sikerül, mindenkit megölnek a gerillák közül, miközben imitt-amott rejtélyes körülmények között megnyúzott hullákat is találnak. Egy kis idő múlva rájönnek, hogy vadásznak rájuk. TATA-TA-TAAAAAAAAAM!

A filmben olyan arcok szerepelnek, mint Carl Weathers, aki az egész életét végig színészkedte, vagy Shane Black, aki Hawkinst játszotta, és később egy Predator film rendezőjeként is kipróbálta magát. Mondanám bár ne tette volna, de az a film talán nem lett annyira borzasztó, visszaemlékezve, a mozijegy árát biztosan nem érte meg.

Kevin Peter Hall, mint a Ragadozó egyszerűen zseniális volt. A csávót az tette híressé, hogy nagyon jól tudott jelmezben „színészkedni”. 1979-től kezdve játszott több szerepben, két filmben volt ő a Predator, és kiemelném még Harryként nyújtott alakítását (ő volt a Nagyláb a Harry and the Hendersons című filmben és sorozatban). Vállalt epizódszerepet a Star Trek: The Next Generation és a Dukes of Hazzard című sorozatokban is.

A Mac-et játszó Bill Duke teljesen megőrül a tehertől, hogy bizony őket le fogják egyenként vadászni, míg Billy (Sonny Landham) egy szál macsetével áll ki a szörnyeteg ellen.

És a jelmez. Stan Winston rengeteget tett hozzá, hogy az ilyen filmek kultikus státuszba kerüljenek.

Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan vannak benne kisebb nagyobb bukfencek, mégis hatalmas szíve van az 1987-es Predatornak. Már akkor is elismert, mára pedig legendaivá nőtt személyek dolgoztak rajta közösen, és nem véletlen, hogy mai napig egyetlen folytatása sem tud a nyomába sem érni.

A játékgyártók is természetesen meglátták a filmben a lehetőséget. A McFarlane-től a Necán át már adtak ki Predator figurákat. Nekem is volt néhány, de annyira begőzöltem a folytatások miatt, hogy leépítettem a gyűjteményem. Pedig volt egy pár. Mindegy. A film élményét amúgy sem adja vissza semmi, pláne nem egy műanyag bábu (ezt csak Bianka miatt írtam, kell legalább egy Predator figura).

Szóval, ha kedvet kaptatok ehhez az akció-remekműhöz, nézzétek meg a ma 35 éves Predatort.

Bélu voltam, sziasztok!

Működik-e Hellboy képregény a Pokolfajzat nélkül? A Vad Virágok által kiadott Mike Mignola univerzum már itthon is elég sok kötetet számlál. Az eredeti Hellboy sorozaton felül a Hellboy és a P.K.V.H. és az önálló P.K.V.H. sorozat is olvasható már magyarul, nem is beszélve a nemrég bemutatott Hellboy Budapestenről.

Az első mondatban feltett kérdésemre a válasz egyértelműen igen. De miért működnek ezek a történetek Hellboy nélkül?

A P.K.V.H. (Paranormális Kutató és Védelmi Hivatal) a különös, rejtélyes történeteknek jár utána, viszonylag sok ügynököt számlál, akik önmagukban is elég furcsa alakok, nem hogy együtt. A P.K.V.H.-t Hellboy „apukája” alapította egyébként, és Piros ennek keretében nyomozgatott, bár többször kiszakadt ebből a körből (más-más okokból).

Abe Sapien és társai az eredeti sorozatban is feltűntek már. Liz, a pirokinetikus lány, Roger, a homunculus, Johann, a lufiba zárt lélek és Kate, az irodista, akit maga Hellboy küld terepre, így ki is van a csapat. Mindannyian érdekes karakterek, bár nekem Abe és Roger viszi a prímet. Az összes karakter kidolgozott személyiséget kapott, de ők ketten még viccesek is. Mondjuk Johann német beszólásai is komikusan hatnak néha.

Azért jó, hogy egy-egy humorbonbont elszórnak a szereplők, mert elég sötét történetekről van szó. A P.K.V.H. harmadik kötetére az Abe-et felzaklató rémálmok kerülnek a középpontba, amiket nem igazán ért meg. Abe eredettörténete sokakat foglalkoztatott, mivel Hellboy nem jött rá, hogyan kerülhetett a beomlott lepukkant labor egyik lombikjába a halember (akit ő nevez el Abrahamnek).

A harmadik kötetben tehát kaptunk egy eredettörténetet, jól mélyen elásva egy lovecraft-i látványos rémálomban. Az Árnyék Innsmouth fölött eseményei köszönnek vissza ezúttal, egy kis szektásdival. Mindig pont ez a novella inspirál képregényeket, nem is csoda, az egyik legemlékezetesebb Lovecraft mű.

Mike Mignola írta a történetet, és Guy Davis rajzolta, nekem nagyon tetszenek a rajzok. Nyoma sincs Mignolától megszokott Hellbob Kockanadrágnak, bár azt is szeretem, neki ez a stílusa. Davis részletes rajzai viszont valahogy kellemesebbek a szemnek. Szerintem. De imádom a Hellboyt is, szóval ezért ne kövezzetek meg.

Talán a történet vége most kicsit jobban megrázott, mint számítottam rá, bár a köztes időben is vannak megrázó, horrorisztikus elemek. Abe rejtélyes eredetének félig feltárása több kérdést vet fel bennem, mint amennyit megmagyarázott. Mignola pont ilyesmit írt az utószavában. Szerencsére még lesz folytatása, és remélem, pontot tesznek erre a szálra, bár ez a harmadik kötetben százszorosan jelen lévő misztikum nagyon jót tett szerintem a történetnek. Így lehet, ha bizonytalanok vagyunk egy-egy dologban, az nem árt.

Szóval jó ez a sorozat, vegyétek, ha tehetitek. Hellboy nélkül is hangulatos, kicsit így más, de nagyon jó olvasmány szép rajzokkal.

Bélu

Először szkeptikus voltam a Tréfamesterekkel kapcsolatosan. Jött egy képregény kb. a semmiből, de legalább szép méretes. Hogy lehet így hirtelen összedobni ennyi anyagot? Főleg történelmi és/vagy politikai témában? Mindenkinek van erről elképzelése. Aztán kiderült, hogy sok év munkája áll mögötte, nagyon sok utánajárás, olvasás, dokumentálás, meg minden. Csak éppen nem kötötték az orrunkra. Tulajdonképpen jobb is, így nem ment a panaszkodás, követelőzés, a "hol van már?". Viszont kicsit több marketinget elbírt volna, amikor már biztos volt a nyomda, a megjelenés közelsége.

A borító alapján először úgy gondoltam, egy jó kis történelmi trip. Hiszen ott van nagyjából minden, ami egy adott kort leír: az erős munkás, mellette A Nő, vigyáznak rájuk a kedves fegyveres elvtársak, minden fölött pedig Rákosi. Meg valami csápok, nem is értem. Az első pár fejezet valóban az, amire számítottam. Nagyon durván átjön, hogy mennyire, kinek és mitől kell félni. Nagyon, mindenkinek, a hatalom szeszélyeitől. Mert lehetsz tehetős vagy nincstelen, ha valakinek úgy tetszik, kulák vagy. Aztán jön a fekete autó, és talán soha többé nem térsz haza. A történet 1949-ben kezdődik, amikor ez bizony előfordulhatott. A feeling még negyven éven át kitartott. Én csak a Ceaușescu rezsim utolsó évtizedét éltem át, de elég is volt. Sok "szép" emlék és élmény maradt meg. Így ezek a fejezetek nagyon érdekesek és izgalmasak voltak, de ugyanakkor sok szomorú és torokszorító pillanat is volt.

Szóval '49-ben az Ezdrás család valahol a Hortobágyon éli szép, nyugodt és gondtalan életét, csak ez nem igaz. Viszont idősebb fiuk, Simon Dunapentele helyére építi Sztálinvárost. Brigádja büszkesége, igazi sztahanovista, ráadásul Toldi Miklós erejével áll neki a munkának nap mint nap. Van ott egy leány is, ahogy kell. Majd egy nap az apjáért eljön a fekete autó, ahogy kell. Vajon hány ilyen - nem kitalált - történet van? Belegondolni is fájdalmas.

Közben a legnagyobb elvtárs, Sztálin hetvenedik születésnapjára készül a világ. Legalábbis az a világ, amelyik számít. Rákosi pedig beszáll egy kis űrhajóba és... Mi van?! Értelmet nyernek a csápok, amelyeket a borítón láttunk. Szóval Mátyásunkat kicserélték az alakváltók, és ha minden jól (?) megy, valahogy sikerül elindítani a harmadik világháborút, atommal megspékelve. Fura fordulat, az biztos. De jobban belegondolva talán nem is. Vagyis megmagyarázható. '38-ban mutatták be a rádióban Orson Welles "Világok harca" rádiójátékát, ami nagyon durva pánikot keltett az amerikaiak közt. És ezt követte még sok ilyen, na meg rengeteg szörnyes-alienes sci-fi film. Errefelé ez kimaradt, itt a szocializmust kellett építeni, nem volt idő ilyenekre. De most, jó 70 évvel később már lehet. Retrózni is, nosztalgiázni is, scifizni is, képregényezni is. Félni is.

Pólik József és Zách Attila egy remekművet alkotott. Ponyva, ez tény, de abból a legjobb, hiszen úgy kombinálták az eltűnt korszak legfőbb elemeit hazai elemekkel, ahogy azelőtt még senki. Nagyot merít a magyar történelemből (ezt dokumentálva is a kötet végén), az akkori életből, életkörülményekből, illetve a "régi jó" amerikai bábos szörnyek világából is. Már csak azt kellene valahogy kideríteni, kik a tréfamesterek…

Nincs még vége az évnek, és ígértem nektek néhány filmes évfordulót még az idénre. Karácsonyhoz közeledve a legszebb filmeket válogatom össze, hogy bemutassam őket, hátha valaki kedvet kap a hulla pelyhes, meg a síri csendes éj között. A ma 15 éves film a wikipédia szerint posztapokaliptikus vámpírfilm. Szerintem meg zombis-scifi-akció-horror. Ez a Legenda vagyok, ma mutatták be 15 éve.

Will Smith-t én egy jó akciófilmszínésznek tartom, viszont amikor először láttam ezt a filmet, leesett az állam, mennyire jól tud hozni drámai karaktert is. Ez fontos is, mivel rajta kívül élő ember nincs a film háromnegyed részében. Oké, a Sam-et alakító kutyák (ketten voltak) is rendesen drámáztak. Nagyon okos jószágok, annyi szent. Ők ketten (hárman) tök jól lehozzák a film nagy részét. Smith olyan józan bolondot játszik, amit egy három éve magányosan élő embertől elvárnál.

A film, ahogy mondtam, szerintem zombi-szerű lényekkel teletűzdelt akció-horror. Néha azért rendesen lecsillapodnak a kedélyek, ez kell is, mert elég tömény lenne a szörnyek óbégatását hallgatni több, mint másfél órán keresztül. No meg az ábrázatuk is elég fancsali néha.

Az akciók közötti chill-ek, a csöndben zabálás, a golfozás a kihalt anyahajón, a különböző vadállatokkal versenyfutás New York utcáin (a nyitójelent rohadt jó) kicsit kizökkentenek a film borzasztó valóságából. Hogy már nincs ember (?) a Földön.

A film nem találta fel a spanyol viaszkos vásznat egyáltalán. Mutáns vírus, kihalt minden, zombi-szerű szörnyek, zombikutyák (ezt ne vegyétek el tőle, azok igenis azok). Mégis valahogy tud egyfajta többletet hozzátenni, ami miatt nem érzed pofátlannak az „újrahasznosítást”.

Viszont meglepődve tapasztaltam, hogy a film vége erőteljesen megváltozott.

Most jönnek a SPOILEREK!

A film végén, amikor a főszereplő többedmagával bennragad a laborban, nem lát más kiutat, hogy társait menekítse, feláldozza magát: a rájuk vadászó szörnyeket magával együtt a levegőbe repíti. A film végén a túlélők megtalálják a kolóniát, amit a doki végig letagadott, hogy létezhet.

Az alternatív, mára úgy tűnik eredeti (ahha) befejezés szerint a szörnyek a doki által elrabolt szörnyelláért mennek. A doki odaadja nekik, és kiderül, hogy ő ugyanolyan szörny az ő szemükben, mint azok az övében. Ez rohadt bosszantó befejezés. Rendesen kiherélték a karaktert, így a Legenda vagyok cím a film végére max. a „Béna balhere vagyok”-ra változott. Mivel kiderült, hogy a szörnyeknek is van alternatív civilizációjuk, ők nyilvánvalóan primitívebbek, de az uralkodó faj bizony az övék lett. Will Smithnek tehát nincs más választása, majdnem legenda lett. Túlélte, de milyen áron.

SPOILER VÉGE

A rendező szerint a változtatásra azért volt szükség, mert az eredeti befejezés megosztotta a nézőközönséget. Hát engem meg az új befejezés oszt meg. Mondta volna ki inkább: köllött a zsé! És ennyi. Ez még hihető is lenne. Azért kellett két befejezést leforgatni, mert hagyni kellett benne egy folytatásra lehetőséget.

Egyébként a film Richard Matheson azonos című, 1954-ben megjelent kisregénye alapján készült. Ez már egyes oldalak szerint a harmadik feldolgozása (1964-ben volt már egy I am legend, majd egy 1971-es The Omega Man című film, Charlton Hestonnal a főszerepben) A rendező elmondása szerint a film alternatív (most már hivatalosnak tűnő) vége jobban közelít az eredeti műhöz. Nem olvastam, nem tudom.

Amúgy lesz folytatása a filmnek, úgy néz ki. Remélem majd a szörnyellák randiznak az emberekkel, meg a zombikutyák kergetik a zombimacskákat, miközben azok egy serpenyővel ütlegelik az egereket.

Békén kellett volna hagyni ezt a filmet. Azért az eredeti befejezéssel szerintem érdemes egy próbát tenni.

Bélu voltam, sziasztok!

Már több, mint harminc éve nincs karácsony Kevin nélkül. Sőt, mára a Reszkessetek betörők első három része a Karácsony minden napját képes bearanyozni. Annak mindenképpen, aki szereti. Ma a sorozat harmadik részét hoztam el nektek, ami éppen ma lett 25 éves.

A filmek mind egy sémára épülnek. Adott egy furfangos kis ördögfióka, aki véletlenül egyedül marad otthon. Valamiért pont őt pécézik ki az aktuális rossz bácsik (néni), be akarnak jutni a házába, és mivel ő egy kis pszichopata állat, módszeresen megkínozza őket.

A harmadik film elején néhány rosszarcú úriember és egy kevésbé rosszarcú hölgy sikeresen elcsakliznak egy mikrocsipet, ami a légierő tulajdona, és terroristáknak szeretnék eladni. Szóval elég idióták ahhoz, hogy a táskájukat összecseréljék egy idős hölgyével. Az összecserélt táskában egy csempészéshez használt kisautó van, míg a nénijében kenyér. Nem egy minőségi csere történt tehát, bár mai árak mellett megfontolandó.

Az idős néni a nyolcéves Alex és családja szomszédja, és hazatérve, felismerve a cserét, a kisfiúnak adja hólapátolásért cserébe a távirányítós kisautót. És mit ad Isten? Alex épp otthon marad a rajta kiütött pörsenések, ismertebb nevükön, bárányhimlős kiütések miatt, miközben családja mindenütt van, csak nem otthon.

A kis Alexre hárul tehát a feladat, hogy a négy gyilkos terroristával felvegye a kesztyűt, és szanaszét trancsírozza őket. Nyolcéveshez képest tisztában van rengeteg fizikai törvénnyel, tökéletes nyomolvasó és csapdaállító. Kevint valahogy mégsem tudja kenterbe verni.

A „betörőket” válogatott kínzásokkal boldogítja a kis Alex, amik közül akár egyetlen telitalálat azonnal a delikvens halálához vezetne, de a második rész is tartalmazott túlzásokat (emlékszünk a negyedikről ledobott téglákra? Kevin olyanokkal találta többször fejbe szegény Marvint és Harryt, azok mégis felkeltek).

Nos, itt is van tetőről virágcserépledobás, majd dupla leszúrt rittbergerrel pöcegödörbe fejelés, villamosszékáltali halál, szétfűrészelt korlátok miatti hanyatt esés, WD40-el pofánfújás, fűnyírós hajigazítás, másodikról tranbulinra, majd onnan a jeges vízbe zuhanás, boksz kesztyűvel és pajszerrel tökönverés, súlyzókkal és szekrénnyel fejen kólintás. Mind-mind nyakkitörő mutatvány, a terroristák legnagyobb problémája pedig a kisgyereken bosszút állni, és megváltásként éri őket, amikor végre lecsap rájuk az FBI.

Hogy ez sok? Egyáltalán nem. Akárhányszor leadják, az igazi rajongók megnézik ezt is. Nekünk ez is egy kedvenc az első két rész mellett.

A filmben a „nagyobb nevek közül” Alex D. Linz-en kívül (ő a kilencvenes évek végén elég sok családi vígjátékban, sorozatban szerepelt) Scarlett Johanssont emelném ki, aki az aggódó nővért alakította, és hírneve mára meghaladja az enyémet is. Neil Flynn is megfordult a filmben, zsaru szerepben, őt a Dokikból (Scrubs), és az Anyám borogass/Semmi közepén/Családom és egyéb emberfajták (The middle) című sorozatból is ismerhetjük.

Szóval, ha bárki elfelejtette volna, hogy létezik: Reszkessetek Betörők 3., és 25 éves.

Bélu voltam. Sziasztok!

Néhány hete posztoltunk a Szegedi Képregényfesztiválról, ahol én nagyon keveset költöttem, nem úgy, mint Tibi, aki ott sem volt, viszont velem vásároltatott be. Most szakad le a plafon. Szóval vettem néhány képregényt a fesztiválon, de csak olyanokat, amiket meg KELLETT vennem, mert szólítgattak, kérleltek, hogy vigyem őket haza. Na, az egyik ilyen képregény a Nero Blanco Comix Robin Hoodja.

A képregény több mint kétszáz oldalas, ragasztott papírkötés. A rajzai fekete-fehérek, ezek mára klasszikusnak mondható történetek, de ne ijedjen meg senki a szótól. Az angol és francia képregényirodalomból válogat a kötet, így elég változatos, de mégis valahogy koherens az egész.

Robin Hoodot senkinek nem kell bemutatni. A fuszeklik fejedelme, mocskos bűnöző. Persze, hogy nem. Robin Hood a Sherwood-i erdő ura, a normannok jókedvének elrontója. Amit a gazdagoktól elvesz, odaadja a szegényeknek.

Szóval ebben a kifejezetten szép és vaskos kötetben kilenc történetet olvashatunk Robin és vidám cimborái kalandjaiból. Habár minden történet más, mégis belengi Robin mondai léte, amit ő képvisel. Akármilyen problémával kerül szembe, mindent megold így vagy úgy, lényegében ő a Sherwood-i Pókember. Erős, gyors, nagyon pontosan lő nyíllal célba, és még falra is mászik, ha arra van szükség. Tiszteli és védi az embereket, gyámolítja az elesetteket.

A csávó annyira király, hogy bomlanak érte a népek, viszont a hírnévnek az az ára, hogy bármi van, egyből nála csörög a 112-es segélyhívó, és a békéscsabai mentők helyett is a kórházat keresik rajta. Szegény szerintem totál kialvatlan, annyi dolga van.

Elkalandoztam megint. Szóval A képregényre visszatérve. Robin rendkívül furfangos, és a történetekben legtöbbször van egy-két jól elhelyezett csavar. Egyszer-kétszer hangosan felröhögtem. Főleg az első két történet verte ki nálam a biztosítékot, az eltűnő szarvasokkal és a boszorkánnyal. El kell olvasni, és tudni fogjátok, mire gondoltam.

Az első képregény 1955-ös, a legfrissebb pedig 1966-os, szóval ismét egy képregény-történelmi ereklye kerülhet az olvasó kezébe. A kötet végén Bayer Antal utószavában a II. világháború utáni angol és francia képregénykiadás és alkotás rejtelmeivel, Robin Hood történelmiségével (hogy élő ember lehetett-e ő egyáltalán, vagy csak kitalálták az egészet) ismerkedhetünk meg.

Továbbra is azt mondom, hogy egy-egy ilyen kötet elkészítése során rengeteg kutatómunka van, arról nem is beszélve, hogy Tóni fordította és szerkesztette az egészet. Hatalmas tisztelet (ezért is).

Egy szónak is száz a vége, Robin Hood a Sherwood-i Pókember, csak nem olyan balfék. Egy igazi középkori macsó. Rendkívül szórakoztató kis történetek, szebbnél szebb rajzokkal. Jó kis (ál)történelmi cucc ez, jó humorral, és sok akcióval. Egyetlen este alatt elolvastam. Letehetetlen.

Bélu

Nem titok, hogy Diabolik az egyik kedvenc képregényes karakterem. Elég visszanézni a bejegyzéseket, gyorsan kiderül. Tavaly jött egy Diabolik film is, amit jó lett volna megnézni, na de... hol? Pár héttel ezelőtt ez megoldódott, ugyanis bekerült az HBO Max kínálatába. Nem estem neki azonnal, legalább egy napot vártam vele. Azóta eltelt több nap. Hagytam egy kis időt neki, leülepedni, elengedni bizonyos érzéseket, vagy nem is tudom.

A film alapjait nagyjából ismerhetjük, magyarul is megjelent képregényekről van szó. Bár aki az Anagram kiadó köteteit ismeri, érezhet némi időzavart. Is. De adaptációk esetében ez általában így van, ilyeneken nem szabad fennakadni. Kicsit veszünk innen, kicsit onnan, Diabolik már sok mindent csinált (ezt nem részletezik), Evan Kant pedig most jön képbe. Leginkább az ő eredettörténete ez a film, sőt, ha Google-ba beírom, hogy "Diabolik 2021" akkor Eva az első, Diabolik a második a sorban. Szerintem is.

Nem vagyok filmkritikus, filmesztéta vagy bármi egyéb. Ez a része másokra marad. Szóval viszonylag röviden le tudom írni a véleményem. :D Van hozzá magyar szinkron is, hallottam. Vagyis belehallgattam, de nagyon gyorsan visszaálltam eredeti hangra, magyar felirattal. Sokkal jobb a hangulata, ad hozzá némi pluszt. És néha kell az a plusz. Mert Diabolik - bár feketébe van öltöztetve - eléggé szürke. És ahogy egy képregényes karakterhez illik, lapos is. Kicsit a történet is olyan, a hangsúly is máshol van, és valahogy a főszereplő (Luca Marinelli) sem tökéletes. Rákerestem egyéb szerepekben, és azokban hitelesebbnek tűnik, már előzetesek alapján is. Ginko (Valerio Mastandrea) felügyelő sokkal jobb, mellékszereplőként néha sokkal jobb a színészi játéka, mint a főhősé. És akkor... Eva Kant! Ez volt a reakcióm, amikor (Miriam Leone) először megjelent a képernyőn. Eva Kant! Mintha a képregényből lépett volna elő, csak színesben. Nagyon jól sikerült elkapni nemcsak a megjelenését, hanem a mozgását, viselkedését, mindenét. Bár a miértje nem kap magyarázatot, és nem is tudom, hogy egyáltalán van-e rá értelmes magyarázat? Egyszerűen csak vonzza a bűn, a bűnözés, az izgalom, az illegalitás, az ékszerek, a kincsek, a pénz. "Egyszerűen".

A képi világ és a szereplők mozgása, létezése nagyon képregényes, ez hatalmas plusz pont. Hollywood kicsit torzított volna a színeken, hogy jobban meglegyen a hatvanas évek hangulata. Talán én is, mert a ruhák és a hajviseletek annyira nem győztek meg. Határeset. Szóval felemás érzéseim vannak. Egyrészt nagyon képregényes, remek Eva Kanttal, másrészt pedig tévéfilm feeling, szürke Diabolikkal. Rajongóknak persze ezt is meg kell nézni. De inkább olvassuk a képregényeket. És nem mintha eddig nem lett volna mit, de napokon belül megjelenik egy 600 oldalas megakötet - Diabolik Magnum - Az elveszett ékszerek -, szóval: hajrá!

Szebbnél szebb Mikulásos témát találhatnánk a mai napra, de mi mégsem így teszünk. Erre fontos okunk van, ugyanis ma 20 éve, hogy az amerikai mozik bemutatták az Equilibrium című filmet. Itthon megkapta még a beszélő Gyilkos Nyugalom alcímet, mert szeretjük az ilyet.

A történet Libriában játszódik, a III. Világháborút követően. A totalitárius diktatúrában a Tetragrammatron Tanács uralkodik, élén az Atya, aki a grammatron papjain keresztül félemlíti meg az ártatlan érző emberi lényeket. Az új világrend szerint ugyanis az embertelenség oka maga az emberség, az érzés. A háborúk képével riogatva az emberek rendszeres időközönként beadják maguknak az aktuális prozium adagjukat, aminek hála elveszítik az érzés képességét.

Christian Bale játssza a főszereplőnket, Preston papot, aki az érzésbűnözőket hajkurássza, társaival egyetemben. Hajthatatlan a csávó, mindenkit kinyír, aki érez. Az érzésbűnözők ugyanis ellenállást szerveznek, így az ilyen bűnöző elemeket megtalálásuk esetén azonnal ki kell végezni. Miután Preston megsemmisíti a Mona Lisát (a művészeti alkotások is érzést váltanak ki ugye), megöli társát (Sean Bean, ezen nem is csodálkozunk már), akiről kiderül, nem szedi a napi adag viagráját, ezért bűnözővé válik.

Preston másnap véletlenül eltöri a fejadagját, ezért a központba menne másikért, viszont az Ellenállás miatt fejetlenség uralkodik, így nem kap szedukszent, muszáj lesz beérnie a macskagyökér teával. Az meg tudjuk, semmire se jó. Oda is lesz a békés nyugalom.

A papban fokozatosan előtörnek az érzések, és a végén már úgy gondolja, nincs is szüksége a dilibogyókra, meg tud ő őrülni azok nélkül is. Közben persze folyamatosan hívja fel magára a figyelmet, hogy héló! Én érző emberi lény vagyok, de társán kívül senkinek sem tűnik fel ez.

A végére maga is az Ellenállás tagja lesz, mivel Jürgen (William Fichtner) beszervezi. Kérdés, hogy ennyien képesek lesznek-e megdönteni az Atya uralmát, vagy ők is mennek az élve elégető szobába. Ja mert itt ilyen is van.

A film szerintem nagyon jól ötvözi a különböző disztópiák legfontosabb elemeit. Van itt nagy testvér, szóma, és akció dögivel, csak győzze a szemünk a sok lövöldözést. A gun-kata nevű kitalált harcművészet szerintem marha látványos lett. Ezt maga a rendező, Kurt Wimmer és Jim Vickers (harcművész és kaszkadőr) ötlötte ki, a kung fu elemeinek felhasználásával. Japánban a film kultusz lett, így rengeteg animében átvették ezt a harcművészeti stílust. A lényege szerint a harcban minden mozdulat statisztikailag kiszámítható, így majdnem tökéletesen lehet célozni, és elkerülni a golyókat egyidejűleg. Ezért vannak ilyen fura pózaik a harcosoknak. Szerencsére Preston pap ennek a mestere, így garantált a sikere.

A film vérbeli akcióorgia. Van itt sötétben torkolattűzben pisztolyozás, géppuska-fordítós fejbelövés, és még szamurájkodás is, a végén az egyik komának leesett az álla. Vagyis az arca. Teljesen gyerekbarát tartalom.

Szóval annak ellenére, hogy nem hozott sok újdonságot az életünkbe az Equilibrium, összességében egy látványos és szórakoztató film, viszonylag kevés kínos jelenettel. Néha azért túltolták a fizikát, na.

Bélu voltam. Sziasztok!

Vajákról még nem is írtunk. Pedig szeretjük, még Witcher-kora óta. Biztos akad egy-két ember, aki a három játékkal eltöltött sok száz órát. Bevallom, én nem. Vagy gépem nem volt hozzá, vagy időm. Amikor az első játék kijött, sokan még nem is sejtették, mi a karakter múltja. Pedig Andrzej Sapkowski első írásait már '86-ban is olvashatta a nagyérdemű, igaz, lengyelül. És lehet a lengyel és a magyar bármekkora jó barát, nyelvileg azért van távolság. Ezt a távolságot csak 2011-ben sikerült áthidalni, mivel akkor jelent meg először magyar fordításban a Witcher. Vagyis a Vaják. Ebben az évben jött a második játék is, de ez már geek történelem. Mi pedig nem vagyunk töritanárok. Viszont van egy brit geek, aki nemcsak az Acélember, hanem a Witcher szerepét is magára vállalta, nem is akárhogy. Igen, Henry Cavill, aki talán még Hegylakó is lesz a jövőben. De ez csak szóbeszéd.

Tulajdonképpen ezeket kicsit kifejtve lehetne akár egy hosszabb írást is összerakni, de nem ez a cél. Nagyon gyakran gondolkodunk képregényben - most is. Van már több Witcher képregény, eredeti kiadójuk a Dark Horse. 2014 óta fut a sor, bár ez kicsit túlzás. Volt egy szál, amit Paul Tobin írt. Aztán jött egy Aleksandra Motyka, Bartosz Sztybor run. Majd még egy, de erre visszatérünk. Magyarul a Szukits kiadó adja ki, nagyon szép kis kötetekben. Itt a "kis" nagyjából szó szerint is érthető, a kiadó képregényei általában 155×235 mm-es méretekkel rendelkeznek. És pont ezen a vonalon jött egy kivétel is, a 195×290 mm-es omnibus, a Tobin run 3 + 1 történetével.

És most térünk vissza a "még egy"-hez. Ugyanis az eddigi kötetek inkább inspirálódtak a Vaják világából. Az írók a karaktert vették alapul, nem Sapkowski novelláit, könyveit. Ami viszonylag jó volt, mert nem tudjuk előre, mi fog történni, ott az izgalom, a kíváncsiság stb. Az "Egy csepp igazság" viszont az első kötet egyik novelláját veszi alapul. Én ennek nagyon megörültem, mert ezek a sztorik szippantottak be a Witcher világába. Aki pedig nem ismeri ezeket, most megtudhatja, kb. mire számíthat. Vagyis hát egyáltalán nem, mert minden kaland más. Azt pedig már sok egyéb helyről tudjuk, hogy néz ki a vaják (nem olyan jóképű, mint a sorozatban...), hogy varázsolgat (mert nem varázsló, de van egy jó alapképzése), mi van a nyakában és az mit jelent/jelez, hogyan kerül elő egy pillanat alatt a kardja, hogy ismeri fel a jeleket, a szörnyeket, hogy olvas nyomokat. Ez nem kevés. Most csak úgy lovagol, utazgat. Legalábbis úgy tűnik, aztán fene tudja. Szóval megy a vaják, nyomokat talál, gyanú van. Okosabb lenne másfelé menni, de a főhősünk... bátor! És megfelelő szaktudással rendelkezik a furcsaságok terén. A nyomok egy udvarba vezetnek, a kertben virágok. Zöld erdőben járt, kék rózsát talált. Aztán a kastélyból előjön a medvedisznóember, vagy valami hasonló. Megijed a vaják? Nem. És igaza van. Kiderül, hogy egy átok ül a szörnyetegen, de azt nem a két szép szeméért kapta. Sőt. De az átokkal csomagban elég sok pozitív dolog is érkezik. Felmerül a kérdés, hogy szabadulna-e az átoktól? Minek? Van szállás, korlátlan étel, ital, minden. De ha mégis szeretné, na, azt a vaják nem tudja megoldani. De az sem biztos, hogy sikerülne. Szóval... Meg amúgy is nő van a dologban. Akár több is. Mert az minden jó történetben van. Úgysem szpojlerezek, hiába várjátok! Ebben a kis novellában/képregényben nem számítana az olvasó ennyi fordulatra és csavarra, de Sapkowski mégis belepréselte. De ha ez nem elég: már kapható a következő Vaják képregény, „A feloldozás útja”!