Továbbra sem akarom filmes bloggá tenni a Hétköznapi Geekságokat, és a közeljövőben egyelőre nem is tervezek több filmes bejegyzést megosztani, viszont a ma 10 éves Her – A nő az egyik kedvenc romantikus mozim, ezért nem tudom kihagyni ezt az évfordulót.

Hogy egyáltalán romantikus mozi-e, őszintén nem tudom megmondani. Bianka szerint nem egy tipikus elsőrandis film, pedig én ezt nézettem vele… tényleg elismerést érdemel, hogy ennek ellenére, néhány év múlva bár, de mégis hozzám jött.

Sokszor láttam már, de minden alkalommal mást jelent Spike Jonze rendező alkotása, de általában véve A nő egy nagyon szomorú film a kiüresedett kapcsolatokról, az egymástól eltávolodott emberekről, a technológia-függésről, de legfőképpen a magányról.

A nem túl távoli jövőben, sőt, mára már inkább a közeljövő szót használnám, él Theodore Twombly (Joaquin Phoenix), a válófélben lévő szerelmeslevél író (feleségét Rooney Mara alakítja). Igen, Theodore napja azzal telik az irodában, hogy megbízások alapján szerelmes leveleket ír másoknak. Egyetlen barátja Amy (Amy Adams), emberi kapcsolatait főként a felületes munkahelyiek jelentik. Egy nap Theodore hazafelé menet felfigyel egy hirdetésre, ami mesterséges intelligenciával működő operációs rendszert hirdet, ami gyökeresen megváltoztathatja a felhasználó életét. Theodore vesz egy ilyet…

A telepítést követően a mesterséges intelligencia (hangja Scarlett Johansson) a Samantha nevet választja magának, majd főhősünk és közte plátói kapcsolat kezd kialakulni, ami rengeteg nehézségbe ütközik.

A film közel két órás. Nem egy könnyen emészthető valami. Én nézőként folyamatosan azon rágódtam, hogy vehetné magát komolyan egy olyan ember, aki a számítógépével jár, de láthatóan a rendező is ezt a kételyt akarja a nézőben elültetni. A kettős érzés egészen a film végéig bennünk van. Samantha kezdetben élőlényként, majd ahogy telik az idő, már felsőbbrendű entitásként tekint magára, amivel folyamatosan kínos helyzetbe hozza „gazdáját”. Szerelmük a néző szemével egyáltalán nem normális, miközben ebben a kifordult világban néhány hónap leforgása alatt majdhogynem elfogadottá válik, hogy a felhasználók romantikus kapcsolatba elegyednek az operációs rendszerükkel. 

Azért ilyen ijesztő film A nő, mert jelenlegi világunkhoz rendkívül közel áll. Mindannyian kicsit függünk a közösségi médiától, a számítógépekhez, okostelefonokhoz vagyunk láncolva, miközben szép lassan elmehet mellettünk az élet. A film tiltakozásként is felfogható ez ellen. Nyilvánvaló, hogy a technológia nem kerülhető ki napjainkban, de nem muszáj beleszerelmesednünk.

Bélu

Újraolvasós Aldous Huxley Szép Új Világ című könyve. Most amúgy is az antiutópiák korszakát élem, ilyeneket olvasok, úgyhogy le is veszem majd a polcról. Amiért pedig szóba került, az az ennek alapján készült film, ami éppen ma 30 éves. Ugyanis 1993. október 8-án jelent meg a Demolition Man! Nálunk a Pusztító címet viseli.

Bármennyiszer meg tudom nézni ezt a Sylvester Stallone, Wesley Snipes és Sandra Bullock főszereplésével készült sci-fi akciót. Lényegében évente teszem ezt, mint a Predatorral (1. és 2.), vagy a Dredd bíróval szoktam. A nyolcvanas-kilencvenes években gyártott akciófilmek bája mindig elvarázsol. Azért nekem tényleg ezek az arcok az igazi sztárok. Ilyen elcseszett vagyok.

Marco Brambilla rendező nem csak egy hihetetlen akciódús, de humoros, és tényleges tartalommal bíró filmet rittyentett össze, amit ma már nem biztos, hogy le lehetne forgatni, és ez szomorú egy kicsit. Huxley Szép Új Világából is csak a fos valósul meg. Elnézést kérek a beszéderkölcsi szabálysértésért. 1 egységnyi pénzbüntetés a jutalmam. Jólét!

A film főszereplője John Spartan, egy alternatív kilencvenes években élő régivágású zsaru, akit pusztító emberként is emlegetnek. Eszközei a korának rendőreit is megijesztik, de néha muszáj keménykezűen fellépni a bűnözés ellen. Jó, ez a szerep Stallone-ra íródott.

Spartan szembekerül a legelvetemültebb gyilkossal, Simon Phoenix-szel, aki csőbe húzza, ezért mindkettejüket börtönbe zárják. A jégbörtönben lefagyasztják a bűnelkövetőket, Spartant úgy 70 évre.

Aztán egy snitt, és 2032-ben Phoenix feltételes kedvezményéről tárgyalnának éppen, amikor csodával határos módon kiszabadul. A rehabilitációja jól sikerül, percenként öl, és az elpuhult jövőbeli zsaruk teljesen alkalmatlanok rá, hogy elfogják (San Angelesben, a hatalmas metropoliszban 16 éve nem volt gyilkossság).

Mit van mit tenni, rehabilitálni kell Spartant is, aki Lenina Huxleyt kapja társául, aki rajong a kilencvenes évekből szakadt gorilláért. Spartan úton-útfélen nevetség tárgya, mindenki suttyónak nézi, míg végül komolyan elhiszik, hogy Phoenix-szel szemben nem lehet az ő 21. századi tunya módszereikkel elbánni.

A film szerintem majdnem tökéletes, köszönhető ez annak, hogy marha jó alapanyagot turbósítottak fel egy igen frankó akcióorgiává. Szerintem nem túlzok, hogy ez a film kultikussá vált mára, és rengeteg mondata szállóigévé vált. A humora nem direkt, szituációkban van elrejtve, és amellett, hogy Stallone karaktere sokszor a forrás, de Sandra Bullock is remekel a naiv rendőrfruska szerepében. Snipes totál elmebeteg, de egyben zseni is a karakter. Egyáltalán nem egy agyatlan lövöldözés, ez komolyan mondom, már igényes szórakoztatás.

Nem akarok nagyon sok poént lelőni, de minden, ami Huxley, abból viccet lehet csinálni. Ugyanis a régi kor emberének furcsák az olyan dolgok, mint önvezető autó, a villámló bot, a virtuális szex, a fine dining Pizza Hut-os vacsora, vagy az állandó megfigyelés. Ezek közül azért néhány dolog mára megvalósult, vagy megvalósulni látszik, így kicsit sírva lehet vigadni ismét.

A film erejéhez nekem még hozzátesz a remek szinkron, oké, oké, sok helyen kis félrefordítások fordultak elő benne, de… Gáti Oszkár, Csuja Imre, Kiss Erika, Gruber Hugó, Selmeczi Roland, Melis Gábor, vagy Fodor Zsóka (ő volt a számítógép hangja) színészeink fantasztikus munkát végeztek. Tényleg a magyar szinkron nem csak hogy hungarikum, de önálló művészeti ág.

Kell még többet írnom? Nyomás azonnal megnézni!

Soha nem fog kiderülni, mire valók azok a ki’+>@§!” tengeri kagylók…

Bélu

Nehéz egy olyan műről írni, amiről már mindenki leírt mindent. Ilyen az 1984 is. George Orwell kultikus regénye, a disztópikus világokat bemutató könyvek egyik gyöngyszeme. Önmagában nehéz lenne róla újat mondani, viszont ahogy egyre több ilyen jellegű írást olvasok, összeáll egy kép bennem. Tényleg valamilyen keverék-világban élünk, ami ezeknek világoknak, rendszereknek a különböző rossz tulajdonságait sajátította el.

Az 1984 egy mestermű. Minden elemében az, izgalmas, katartikus, letehetetlen. Amint a kezembe vettem az ez alapján készült képregényt, egyből beugrott, hogy miken fog keresztül menni Winston Smith, pedig már vagy 15 éve nem volt a kezemben a könyv. A regényt Fido Nesti dolgozta át és illusztrálta. Egy nagyon baljóslatú és reménytelen világot tár elénk. Milyen is lenne, a regény se más.

Az, hogy a Nagy Testvér figyel, az minden egyes kockájában érezhető. Érzed azt a félelmet, amit Winston és társai éreznek, azt a kilátástalanságot, hogy ebből a helyzetből semmi esélyed nincs kitörni. A rendszer pribékjei minden, az uralkodó hatalom iránti ellenérzést letörnek, sőt, gyökerestül tépik ki a szívekből. A propaganda-gépezet nem áll le, az imádott Nagy Testvér arca mellett a gyűlölt Emmanuel Goldstein is gyakran megjelenik a teleképekben, ő a zsidóság elleni gyűlölet egyik megszemélyesítése, ami sajnos valóságos volt a regény születésének idején.

Sok minden ismerős lehet, ugyanis sok olyan rendszer volt már a történelemben, ami gyűlöletre épül, ahogyan a történetben szereplő Óceánia. A propaganda folyamatos sugárzása, a háborúval és egyéb veszélyekkel riogatás, a múlt szánk íze szerinti változtatása, a gyűlöletkeltés, az érzelmek és az egyén elnyomása jellemzi.

A képregény rendkívül nehéz és hosszas olvasmány. Fido Nesti a regény szövegét ültette át a kockákba, és főként leíró szövegrészekkel lehet találkozni, viszonylag kevés szövegbuborékkal. A képi világ nagyon illik a szöveghez, ha jó a kedved, és szeretnéd elrontani, akkor nyugodt szívvel ajánlom ezt a képregényt. Nekem az, ahogy a fényekkel játszik, az tetszett a legjobban, és ahogy egy-egy teljesen lényegtelennek tűnő alakzatot elhelyez bizonyos helyeken, pont ezzel a fényjátékkal. Oda ragasztja a szemet. Egyetlen „hibáját” hoznám fel, hogy a kis méretére tekintettel kis helyen sűrűsödik be a rengeteg szöveg, és nagyon kicsik a betűk, néha még megnehezíti ezt azzal, hogy a betűk színe épp csak árnyalatnyiban tér el a háttértől. Szemüveges vagyok, nehéz volt így olvasni, sokszor erőltetni kellett a szememet. De ez csak technikai információ volt.

Néha tényleg az az érzése támad az embernek, hogy nyilvánvalóan nem minden szempontból, de egyes írók 60-70 évvel ezelőtt megjósoltak mára valóságossá vált dolgokat. Az 1984 éppen ezért kiemelkedő alkotás, mert jövőképe teljesen elképzelhető, és habár nem 1984-ben, de mára sok minden megvalósult belőle. Rengeteg idézhető mondata van, amiket magáénak érezhet a mai ember. Ez teszi hátborzongatóvá.

A mű figyelmeztet:

„A háború: béke.
A szabadság: szolgaság.
A tudatlanság: erő.”

Szerintem olvasson mindenki minél többet.

Bélu

Nehéz helyzetben vagyok, mert kimutatták, hogy öt mondatnál hosszabb bejegyzést egy átlagos olvasó biztosan átpörget. Remélem, hogy aki minket követ, az egyrészt kíváncsi ránk, másrészt felkészült arra, ami most jön. Ugyanis 20 éve, 2003 októberében jelent meg a kedvenc képregénysorozatom első száma. Ez pedig nem más, mint a Walking Dead. Robert Kirkman találmánya.

Az évforduló alkalmából ismét elolvastam az első könyvet, a Holtidőt, angolul ez volt az első hat részt magában foglaló Days Gone Bye. Itthon 2011-ben jelent meg, én csak a TV sorozat első évadának befejezését követően (mivel később találtam rá, így kb. 2013-ban) olvastam el, hogy enyhítsem a zombik iránt érzett mérhetetlen hiányérzetemet.

A képregényt végig Kirkman írta, és az első hat részt Tony Moore, a többit pedig Charlie Adlard rajzolta. A hatodik rész után volt egy szakítás, Moore Kirkman szerint nem volt alkalmas arra, hogy hosszú sorozatot rajzoljon végig (ő pedig ilyet tervezett, ott szerette volna folytatni a történetet, ahol a zombis filmek általában befejezik, és egy egész életet akart végig követni). Utána olyan nyilatkozat is elhangzott, hogy Adlard stílusa jobban illik ehhez a világhoz. Szerintem meg pofon egyszerű. Moore hihetetlen részletgazdag rajzait pepecselős meló volt elkészíteni, és amikor befutni látszott a sorozat, nagyüzembe kellett kapcsolni, ahhoz pedig Adlard jóval egyszerűbb stílusa tényleg illett. Persze, tud rajzolni, de Moore-t meg sem közelíti a szememben.

A képregénysorozat elején Rick Grimes-t, a kisvárosi rendőrt kómába lövik, csak 28 nappal később ébred fel… vagy valami ilyesmi. A kórház kihalt, a betegek halottak, de már jobban vannak, meg is kóstolnák Ricket. A városból kijutva ismét találkozik családjával, és egy végeláthatatlan sorozat veszi kezdetét, amiben a zombik csak töltelékként szerepelnek. Ez egy ízig-vérig drámai sorozat, ami néhol thriller és horror elemekkel van tarkítva. A képregény Rick Grimes-ra, a vele utazókra, az ő megpróbáltatásaikra helyezi a hangsúlyt, és a történet fő traumáit nem a zombik, hanem pont az emberek adják.

Kirkman ugyanis nagyon szereti a karaktereit váratlan helyzetekbe beledobni, hogy megnézze, mi sül ki az egészből. A zombis dolgok sokszor társadalomkritikaként szolgálnak, és az író egyik inspirációját a Holtak Hajnala adta, tehát az a fő kérdés, hogy mivé válik az ember, ha eltűnik a közrend, ha megsemmisül a társadalom, amit eddig ismertünk. 

Rick fő ellensége a többi ember, akik máshogy gondolkodnak, megalomán állatok, akik csak szélsőségekben tudnak gondolkodni. Rengeteg fordulat van a történetben, és senki sincs biztonságban, Kirkman tényleg bárkit „megöl”, legyen az akár „jó” vagy „rossz” karakter, ha a történet úgy kívánja.

A képregény eliindított egy zombi cunamit az utóbbi tizennéhány évben. Én az első sorozatért rajongtam, pedig az első évad után ott is volt egy éles váltás (Frank Darabont kevesebb szót kapott már, az ő zombijai eszközhasználók voltak, és nem voltak annyira agyatlanok, mint később). Képes voltam a hajnali premierre felkelni, minden hétfőn… Én se vagyok normális. Talán Negan karaktere volt az, aki miatt még a későbbi évadokat is néztem egy darabig, de leszoktam róla. Kicsit megcsömörlöttem az egésztől.

Aztán a nagy hype-pal beharangozott Fear The Walking Dead sorozat készítői is alapvetően hazudtak, mivel azt ígérték, hogy a szereplői a kólika kezdeteit fogják átélni, na de ott is két rész után csak zombulás volt meg agyatlan kaszabolás. Ötlettelen volt az egész. Mostanában viszont a Norman Reedus főszereplésével futó Daryl Dixon sorozatról csak jókat olvasni, lehet megér majd egy próbát.

A sorozat alapján kijött egy-két számítógépes játék is, a játékot, amiben Daryl-t irányíthatod, és vele lövöldözhetsz hullákra, viszonylag sokat nyüstöltem, viszont besokalltam a hangjaitól és az effektjeitől (no meg attól, hogy a játék csalt, ha úgy tartotta kedve, beteleportált mögéd egy-két zombit).

A képregénysorozat 2019-ben ért véget. Aki olvasta, olvasta, aki nem, az valószínűleg nem is fogja. Az utóbbi időben Walking Dead Deluxe néven kiszínezve újraindították a sort, szerintem így csak a lényege veszik el, de lehet a fiatalokat még be tudja vonzani. Egy számot megvettem, ami a Spawn 30. évfordulójára jött ki, Michonne és Spawn látható a borítón, szép dísznek tartom, de ki se nyitottam.

A képregények egy része magyar TPB-ben van meg, aztán, ahogy itthon eléggé vegyes fogadtatásban részesült, és hányattatott sorsa volt a sorozatnak, a kiadás akadozásai miatt kénytelen voltam angolul elkezdeni gyűjteni, szintén 140-150 oldalas TPB-kben (és már vissza sem tértem a magyarhoz). Az utolsó 1000 oldal viszont egy hatalmas Compendiumban van meg, kezelhetetlen, és nehéz, megfájdítja az ember csuklóját.

Nem merem megkockáztatni, hogy én vagyok-e a Walking Dead képregények legnagyobb rajongója kis hazánkban, viszont a képregényes akciófigurákban sincs hiány itthon. Megvan néhány széria azokból is (összesen 17 figurám van), azokból az időkből, amikor McFarlane még adott a minőségre.

Hú, gyerekek. Aki velem tartott eddig a cikkben, az jutalmat érdemel. Szóval, hű olvasó, ha kívánod, egy cikk témáját megadhatod, hogy miről legyen szó a későbbiekben (igyekszem teljesíteni, ha nem valami beszerezhetetlen cuccról van szó).

A képeken az első könyvből láthatóak panelek.

Bélu

Én is azt mondhatom magamról, ahogy anno Tibi koma írta saját magáról, nem én vagyok a legnagyobb James Bond fan. Sőt. Szerintem maximum egy-két filmből láttam részleteket, így nyugodt szívvel mondhatom, hogy a James Bond képregény nem nekem készült.

És mégis. A Vad Virágok Könyvműhelynél (már megint ők, persze…) megjelent két Warren Ellis történet igenis nekem készült. A képregények több formátumban szerezhetők be. Van két kötetes TPB (ragasztott papírkötés), gyűjtői limitált kemény kötés (omnibus, tehát teljes sort tartalmazó) kötet, és a még gyűjtőibb, Warren Ellis által dedikált kiadás. Nekem a gyűjtői omnibus, kevésbé limitált :D változat van meg.

A két történetnek nem tudom, mennyire lehet köze a James Bond életérzéshez, nem ismervén a karaktert, illetve társait, viszont nagyon izgalmasak a sztorik. Nálam sikerült elérni azt a „wow” érzést, tehát egy akciófilm-szerű hangulatot. James laza, néha jól elverik, de azért ő okos és talpraesett persze. A nők bálványa, és erről sikerül is úton-útfélen bizonyságot adnia. A két sztori nem függ össze egymással, külön is élvezhetőek, és két különböző problémára összpontosítanak.

A Vargr egy brutális hatású kábítószer elleni harcra, az Eidolon pedig egy összeesküvésre. A történetekről nem is igazán érdemes többet szólni, csak annyit, hogy Warren Ellis egy nagyon jó író, nagyon érzi a karaktereket, jók a szövegek, gördülékenyek, és brutálisak a sztorik. Jason Masters rajzai pedig tizenhatos karikássá varázsolják ezt a képregényt. Ne ijedjünk meg, ha szétloccsanó agyvelővel, a Mortal Kombatból ismert röntgenes sebesülésekkel, illetve halálokokkal, és a kábítószertől már rothadó, de még élő emberekkel találkozunk.

És akkor most magáról a kötetről. Az omnibus gyönyörű lett. Kapott egy védőborítót, amit minimum elegánsnak, de inkább etalonnak mondanék. A kötet eredeti borítója nekem kicsit az egyetemi tankönyveim kinézetét juttatta eszembe, de a védőborító design-ja mesteri lett. A másik, amit megjegyeznék, hogy soha nem találkoztam ilyen minőségű és fényességű papírral, mint amire ezt a képregényt nyomtatták. Fényes, ezért fényképezhetetlen (ezért vannak inkább netről leszedett képek), viszont némelyik oldalon olyan színek vannak, mintha valami gyöngyházfényű, vagy porcelán bevonatú papírról olvasnék. Soha sem láttam ilyen szépet.

A kötet a képregényeken felül egyébként borítókat és néhány vázlatot is tartalmaz.

És ez nem fizetett hirdetés, és nem is AI felhasználásával készült! Tessék innen elmenni, oszoljanak, kérem… Nincs itt semmi látnivaló.

Bélu

Pozsgay Gyula első képregényéről, Az Öreg Tigrisről már esett szó itt a blogon, kb. oda voltam meg vissza érte, és most kijött a tatabányai alkotó következő képregénye. Az Ifjú Oroszlán Molnár László története, aki egy Messerschmitt Bf 109 vadászgéppel aprított fenn az égben a második világháború vége tájékán.

A repülőgépes sztorik lehetnek nagyon menők, Az Ifjú Oroszlán ennél azért több. Persze, nagyon király dolog ilyen tehetséges embernek lenni, mint ezek a vadászgép-pilóták, viszont végig ott van az olvasóban az érzés, hogy mikor lesz a hősök utolsó repülése, amikor már nem térnek haza.

Szóval ez a képregény feszült, és szívszorító egyszerre. Fiatal emberek a főszereplői, akik élhettek volna még, csak ez a fránya háború ugye… Az alkotónak sikerült most átadni azt, hogy ezek a hősök, akik beszélgetnek, repkednek, lövöldöznek, viccelődnek, lazáznak, mégiscsak gyerekek. Ezt a karakterek ábrázolásmódja még jobban szemlélteti. Nyilván minden emberi élet drága, de az, aki már húszas évei elején beszáll egy vadászépbe harcolni, az elég nagy császár. Bár a képregény elején a sírkő felirata már lelövi a poént, hogy nem egy „happy end” lesz a vége, egyáltalán nem bosszankodtam miatta, talán a képregény így egy méltó keretbe foglalja ennek a nagyszerű fiatalembernek az emlékét.

Az Oroszlán és társai bármikor életüket adták volna a hazáért, néhányuk meg is tette ezt végül, és a legszívfájdítóbb ebben az egészben, hogy bennük is ott a kétely, hogy egyáltalán megéri-e? Van-e még megvédenivalójuk? Maradt-e a hazából egy épkézláb terület, vagy van-e még élő családtagjuk egyáltalán, akikért érdemes lenne bármit is tenni. Ők mégis beszállnak a gépbe, és szembenéznek a halálos ellenséggel.

Van itt néhány hajmeresztő kaland, aminél az ember elgondolkodik, hogy mégis ezt hogy élhették túl, és persze, sok humoros pillanatot is tartogat, de ahogyan a legtöbb háborús képregénynek, ennek a mondanivalója is az, hogy a háború szar. Mert egyébként teljesen mindegy, földön, vízen, vagy levegőben éri a katonát a felesleges halál.

Végezetül álljon itt a 101. Puma vadászrepülő osztály/ezred jelmondata:

„Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse.”

Van ebben így valami.

 Bélu

Mit olvasnak az olaszok 2023-ban? Többek között Diabolikot, ami már 1962 óta hatalmas sikernek örvend. Ekkor indult útjára ez a mára legendásnak tekintett sorozat. Legújabb bejegyzésemben a Szicíliában beszerzett Diabolik – Un Alibi Perfetto (Tökéletes Alibi) című kötetét hoztam el nektek.

A fumetti iránt érzett szerelem szerintem sosem múlik el. Akinek bejön az, hogy mindenhonnan kölcsönzött ötleteket olvashat, kicsit összemixelve, vagy új köntösbe öltöztetve, talán sosem tudja megunni. Szerintem kicsit a nosztalgia is rásegít erre. Diabolikról nekem Fantomas jut folyton eszembe, pedig eléggé más. Az, hogy bárkinek a bőrébe bújhatnak, az nagyon közös bennük (meg az, hogy egyikük sem különösebben pozitív karakter). Diabolik és Ginko harcában valahogy mégis mindig a rossznak szurkolok, pedig ha érdekei úgy kívánják, zokszó nélkül kinyír bárkit (ebben a kötetben is csak két emberrel végez).

Természetesen a Tökéletes Alibi című történetben is Ginko felügyelő és Diabolik kerül egymással szembe, mindenki más mellékszereplő. Egy rejtélyes rablássorozat kelti fel mindkettejük figyelmét, Ginko nyomoz, Diabolik pedig a rablókat verné át, és szerezné meg a lopott ékszereket. A tökéletes alibi az

SPOILER

hogy a rablók börtönben vannak, és így senki sem gyanakszik rájuk, hogy ők lennének a körözött banda tagjai, egészen addig, amíg egyikük ott nem marad a tett helyszínén (mondanom sem kell, hogy holtan).

SPOILER vége.

A nyomokat követve Diabolik ismét álruhát ölt, és beépül a szervezetbe, hogy borsot törjön mindenki orra alá.

A történet rendkívül fordulatos, és ezúttal nem találtam erőltetettnek a Diabolikra jellemző (epizódvégi) magyarázatokat. Ezúttal tényleg majdnem minden egyértelmű, hogy mi miért és hogyan történik, nem igényelt túl sok rizsát, így tényleg a teljes kötet történetmesélése folyamatos. Jó, engem simán megvesz Diabolik a különböző nyakatekert megoldásainak elmagyarázásával, de sokan pont emiatt nem szeretik meg.

Itthon az Anagram Comics adja ki Diabolik történeteit. Az a jó különböző részekben, hogy semmiféle előismeret nem szükséges hozzájuk, és minden kötet (az olasz kiadással egyezően) egy-egy önálló történetet tartalmaz, a krimi és a thriller határán. A Fekete és a Magnum kötetek pedig még több olvasnivalóval látnak el, sokszáz oldalon.

Bélu

Hatalmas szerencse, hogy a Bubi Bolt folytatja az anno abbamaradt X-men történetek kiadását, mert enélkül nem jutottam volna odáig, hogy megrendeljek néhány olyan füzetet is tőlük, amiket egyébként nem tettem volna (nekem az újhullámos Marvel köteteikből csak a Holdlovag jött be, ami egyértelmen az én hibám, nem az övék). Gondoltam, tölteléknek jók lesznek ezek a Bubi Extra füzetek, csak hogy ne hiába fizessek postaköltséget. Így szereztem be a Marvel 1872 sorozatát (Bubi Extra #1-#4.).

Jó képregényekről könnyű bejegyzést írni, és ez nincs másként az 1872-nél sem. Négyfüzetnyi tartalom összesen, és olvastam volna tovább, rosszul esett, hogy a végére értem. De lehet pont így lett kerek az egész. Itt nem maradt el a katarzis, mint az 5 Róninnál (legalábbis nálam ott nem váltott ki különösebb érzelmet a történet vége).

A Marvel multiverzum megsemmisült (végre… na, nem persze, a Marvel soha nem fogja feladni ezt az egyértelműen alibizésre alkalmas koncepciót). Maradt egy világ, ahol a főszereplőink egy vadnyugati porfészek lakói. A kisvároska felett Fisk polgármester és Roxxon kormányzó, valamint ezek csatlósai uralkodnak.

Egy nap egy Vörös Róka nevű indián férfi nyakába veszi a sivatagot, és fel akarja robbantani a Roxxon gátját, amivel az indiánokra szárazságot és éhínséget hozott a vállalat. Számításaiba hiba csúszik, és hamar bitófán találja magát… aztán egy BAMM! Steve Rogers sheriff megmenti, és tisztességes tárgyalás alapján szeretné elítéltetni az őslakos terroristát, viszont ezzel szembemegy a helyben szokásos lincselés iránti igénnyel. A sheriff lázadásának az lesz az egyetlen foganatja, hogy itt már sose lesz béke, és mindenkinek meg kell halnia természetesen (vagy csak az egyik oldalnak).

A történetben majd’ minden második oldalra jut egy pisztolypárbaj, lövöldözés, iszákos dülöngélés, és nem válogatnak az eszközökből, ha brutális gyilkosságokat kell bemutatni. Folyik a vér, hullanak az emberek. Nekem kicsit a Gyorsabb a halálnál című filmre hasonlít a hangulata. Valahogy nem tiszta western ez, hanem egy ilyen köntösbe bújtatott akcióképregény. Talán egy olyan oldala volt, ahol éreztem azt a feszültséget, mint mondjuk a klasszikus filmeknél, ahol sokáig szemeznek egymással, egy jelre várva, hogy aztán valaki holtan essen össze.

A szereplők itt nem rendelkeznek semmiféle szupererővel, így tényleg van egy kis félsz az olvasóban, vajon mi történik majd az éppen aktuálisan mutatott hőssel. Talán emiatt is letehetetlen olvasmány, és gyorsan végigszaladtam rajta. Kifejezetten üdítően hatott, hogy a végén egy kis misztikumot sikerült belevinni az egészbe, így lett igazán „marveles” a sztori.

Ez az egyik jó példája az 5 Róninon felül (ott azért a végét sikerült eltrollkodni), hogy a multiverzum ad lehetőséget rendes, igényes történetek kitalálására, és nem csak a lusta és ötlettelen írásnak kell eszünkbe jutnia erről a bizonyos szóról.

Jó kis sztori volt ez.

Bélu

Valamikor nem olyan rég láttam egy meme-t a neten, amin egy halmazábra volt látható. A halmazok közös metszetébe a „Te épp itt vagy” feliratot firkantották. A különböző halmazok címkéi (többek között) az Állatfarm, az 1984 és a Fahrenheit 451 volt. A kép szerint ezek keresztezéséből született meg a mai világunk.

A kép után elgondolkodtam és rájöttem, hogy nekem ezek a regények, novellák megvannak, viszont olvasatlanul porosodtak a polcon, ahogy az egy jó gyűjtőnél rendje és módja. Ezeket az olvasatlan regényeket és képregényeket egy polcra tettem, és megfogadtam, sorra elolvasom őket. Azt nem, hogy nem veszek addig új darabot… no de ennyi rólam.

A Fahrenheit 451 lesz az autoriter demokrácia téma bemutatójának első állomása. Ray Bradbury 1953-ban megjelent novellája, ami immáron már 70 éves. Most, hogy elolvastam, az évente újrázós polcra kerül fel. Nem tudom, mennyire van létjogosultsága a mai világban egy olyan bejegyzésnek, ami a könyvek olvasásának fontosságáról szóló könyvet mintegy „reklámoz”, de remélem, meghozom a kedvét néhány embernek, mint ahogy Guy Montag, a történet főszereplője szerette volna.

Fahrenheit 451 az a hőfok, amikor a könyvlapok már lángra kapnak. Egy olyan Amerikában járunk, ahol a könyvek és a gondolkodó ember ellenség, és ezek elégetéséről a tűzőrség gondoskodik. Az egyik tűzőr Guy Montag, aki a történet főszereplője.

A könyvben rengeteg idézhető mondat olvasható, és annak ellenére, hogy 1953-ban ez még sci-finek hatott, mára valósággá vált sok tekintetben. Bradbury a TV befolyásának növekedése ellen lépett fel a novellájában, viszont mára bármilyen média tartalomra ráfogható a társadalom, az egyén kiüresítése, a közöny erősítése mások iránt, az, hogy önként és dalolva mondtunk le az olvasásról, nem is kellett erre senkit kényszeríteni.

Az olvasatlan, a média felvizetett tejet adó csöcseire rácsimpaszkodó emberek könnyen befolyásolhatóak, mindent elhisznek, amit eléjük raknak, ha megfelelően van tálalva. Az ilyenek csak a saját látszat boldogságukkal törődnek, ami a folyamatos fogyasztásban, üres szórakozásban (nagyrészt a tv bámulásában), esetleg valamilyen függőségben keresendő. Az olvasott ember ezzel szemben veszélyes, mert gondolkodik, mert kérdéseket tesz fel, ez ellen harcolni kell. Az egyetemi tanárok a nép ellenségeként az utat járják csavargóként, bujkálva, az etika, mint felesleges tantárgy ki lett dobva a kukába. A világ teljesen kifordult önmagából.

„Azt hiszem, maga az Úristen sem ismerné fel egyszülött fiát ebben a maskarában. Mézeskalács Megváltót csináltak belőle, csupa szacharin és szirup, és finom célzásokat tesz bizonyos árucikkekre, amelyek nélkülözhetetlenek a hívők lelki üdvösségéhez.” (ford. Loránd Imre)

Szerencsénkre nem ilyen világban élünk. Nálunk nincsenek könyvégetések, betiltások, bedarálások, mindent szabad, és semmit sem muszáj. A média is minden tekintetben a helyes irányba tereli az embereket, gondolkodnunk továbbra sem kell, megteszik helyettünk mások, és nincs más dolgunk, csak nézni a bikiniben arckrémet, vagy fogyasztószert (ez hihetetlen, ez tényleg működik!) népszerűsítő celebeket, meg a frissen született kedves kis pandabébit a híradók végén.

Néha azért olvassunk el egy könyvet.