Sziasztok Geekok!

Láthattátok mostanában, hogy sikerült lecsapni egy utolsó (?) darab gyűjtői limitált stb. stb. Conan, a barbárra, amit a Képes Krónikák Könyvkiadó hozott el nekünk 2021-be. Egyébként kétféle formátumban jelent meg. Elsődleges célunk, hogy ne csak nézegessük, ami a polcon van, hanem el is szeretnénk olvasni. Elolvastam tehát ezt a robosztus darabot. Gyűjteményem talán legnagyobb képregénye, már ami a méreteit illeti.

A képregény gyönyörű óriási nagy alapú keménykötéses megjelenést kapott. A fedőlapja nagyon elegáns, elején egy skeccs-szerű rajzzal, arany felirat hirdeti Conan, a barbár nevét, a hátulján pedig egy fekete-fehér rajz, amin a kimmériai éppen egy óriás majomnak látja el a baját.

Tibivel magunk között csak „fhanszia Conannek” hívott képregényt három olyan alak rajzolta, akiknek a nevét nehezen tudnánk kiejteni, és mindannyian remek munkát végeztek a rajzokkal.

A képregény történetei Robert E. Howard novellái alapján készültek. És ahogyan a Lovecraft antológiánál ki voltam akadva, hogy mennyire rosszul sikerültek – szerintem – azok az átdolgozások, itt lehidaltam, hogy mennyire jó ez a könyv. Eleve ott kezdődik, hogy három novella képregényváltozatát kapjuk meg egy több, mint 180 oldalas kötetben. Ezt nevezem.

Az első történetben egy dél-amerikai dzsungelhez hasonlító helyszínen járunk, ahol a civilizált telepesek szeretnének végleg megtelepedni, de a földjüket védő bennszülöttek ezt nem igazán nézik jó szemmel, és egy hatalmas háború kerekedik ki az egészből. Conan itt zsoldosként jelenik meg, mint ahogyan a második történetben is. A rajzok szerintem nagyon elütnek a megszokott Conan ábrázolástól. Itt egy idősebb kimmériait kapunk, de egy cseppet sem puhányabb, mint fiatalabb kiadásai.

A második történetben egy hercegnő kér segítséget a zsoldos Conantől, aki élne-halna már végre egy kis kalandért. A hercegnőt álmában egy sötét rém kísérti, és mindenféle piszkos dolgokat súg a fülébe. Kiderül, hogy egy ellenséges nép varázsló-uralkodója kísérti szegényt. Conan persze kapva kap az alkalmon, és segít a gyönyörű nőnek.

A harmadik történetben egy összevisszaságot kapunk, azt se tudni, ki kivel van. Conan itt valamiféle martalóc, akit felbérelnek, hogy megöljön egy varázslót, viszont… a végén már a varázsló a jó, aztán meg mégsem… Ki érti ezt?

A képregény szerintem nagyon újfajta módon tálalja ezt a három novellát. Az alkotók kicsit sem féltek hozzányúlni a karakterekhez. Például két képkocka erejéig megjelenik a teltebb idomú Vörös Szonja is, akiről inkább elhiszem, hogy lekever egy hatalmas sallert, mint a már megszokott vékonyka lányról. Idétlen és nagyon vicces. És ami azt illeti, az alkotók nem fukarkodtak a szexuális tartalom megjelenítésével sem, sok bőmellű hölgyet láthatunk a lapokon.

Egy bosszantó dolog van azért a kötettel kapcsolatban. Sajnos az utolsó fejezetben akármilyen kevés is a szöveg, azért megért volna egy (jónéhány) átolvasást a lektortól, mert több helyen elírás van a szövegben. Kimaradtak betűk, vagy éppen több volt belőlük a kelleténél. Ezt egy gyűjtői igényességgel készült képregény alkotógárdája szerintem nem engedheti meg magának. Talán ez az egyetlen szálka a szememben.

Na, jól van, elég volt a szőrszálhasogatásból. A képregénynek az alap változata még kapható elég sok helyen, szóval érdemes rá lecsapni. Conan rajongóknak kötelező darab.

Bélu voltam. Sziasztok!

A piros az új fekete. Ezt nem a divatdiktátor mondja belőlem, mert bennem nem lakozik olyan. De kérdezhetném mondjuk azt, hogy: kívül piros, belül fekete - mi az? Igen, a Diabolik fekete gyűjtemény második kötete piros borítóval, ami nagyon elegáns külsőt kölcsönöz neki. És a jövőben egyéb színekkel is találkozhatunk majd, ha minden igaz. Azt hittem, az első kötetet nem lehet überelni, az elegáns és robusztus feketét, de ez a piros még szebb! Gyakran csak nézegetem, ki sem nyitom. A mérete miatt könnyen fogható, hordozható, nagyon jó ez a formátum! És nem is fogy el olyan gyorsan, mint a normál terjedelmű Diabolik kötetek. Nyilván gyűjtőknek mindenképp ajánlott, de az alkalmi olvasóknak is, vagy azoknak, akik szeretnének egy szép és izgalmas kötetet elővenni a táskából, nagyobb zsebből. Bocs, de nem tudok betelni vele! :)

Négy történetet olvashatunk ebben a kötetben, amelyeket a hazai rajongók már olvashattak az elmúlt években (a Diabolik 11, 8, 10, illetve 12 számokban). Nem mindig olvastam megjelenési sorrendben az eddigi köteteket, és igazából nem is szükséges, nem egymásra épülő sztorik. Aki nem ismeri Diabolikot, annak most nem lesz gyorstalpaló. Volt már, az előző kötet bemutatójában, illetve a 388. oldalra lapozva találunk egy ilyet. Találunk még két interjút a részek között, illetve Ginko (ejtsd: Dzsinko) felügyelő bemutatását, aki a kötetek harmadik legfontosabb szereplője. Az első persze Diabolik, a második Eva Kant, csak utánuk következhet "a jó oldal".

No, nézzük át gyorsan, mit is találunk ebben a kötetben! Próbálok minél kevesebbet spoilerezni, mert kár lenne. Bár én élveztem a pár hónapon belüli újraolvasást is, de nem vagyunk egyformák. A kötet első része "Az utolsó hajsza", amelyben látszólag Diabolik megzakkant, és halálba hajszolja az autós üldözőjét. Majd megint. Nem mellesleg rendőrök az áldozatok. Azt tudjuk, hogy extrém esetben Diabolik akár gyilkol is, viszont itt nem rajtaütés van, és egyéb indíték sincs. Tehát valami nem stimmel. Pörgős, akciódús, remek nyitás! Ezt követi a "Halálos ítéletek" című történet. Ismét gyilkosságok követik egymást, az elején nem tiszta, hogy egy igazságosztó, vagy rablás és haszonszerzés a cél? Főszereplőnk nyomozásba kezd, nehogy már a rendőrök tegyék ezt... Kicsit lazább, néha viccesebb történet, de ez is jól áll az egésznek. A harmadik az "Eva nyomában", és a cím olyasmiről árulkodik, hogy Fräulein Kant valahol van, valamilyen zűrbe keveredett, esetleg eltűnt. És így is van, de a körülményeket nem árulom el. Kedvenceim között van ez a kötet (itt: történet), többszörösen kilátástalan helyzetet kell megoldania mindkét főszereplőnek, és van "pár" csöbörből vödörbe szituáció. Sérülés is akad bőven, ami még jobban megnehezíti a... az amúgy is nehezet. Apropó: sérülések. A negyedik és egyben záró részben - "Maszk nélkül" - egy komoly sérülés miatt Diabolik kénytelen maszk nélkül létezni, heteken keresztül. Ami több okból is nehéz: Diabolik lényege az álcázás, a maszkok, illetve mindenben a kihívást vagy az értékek megszerzésének lehetőségét látja és keresi. De hogy lehetne pihenni, eseményektől távol maradni, ha egy jól megtömött széf van a környéken? A válasz egyszerű: sehogy.

Ha ez lehetséges, ez a kötet még jobban tetszett, mint az első, tehát csak ajánlani tudom. És azt mondtam már, hogy bitang jól néz ki? :D

Aki még nem olvasta a 4001 A.D. cikkeimet, az most itt és itt megteheti. Nem ismételném meg nagyon magam, mert az uncsi lenne, szóval a mai kötet bemutatójával csak úgy belecsapunk a lecsó közepébe.

Ez a Valiant Kiadó 4001 A.D. történetfolyamának egyik oldalági, egyben utolsó kötete, a Beyond New Japan.

A TPB képregénykötet összesen 4 történetet tartalmaz, egy X-O Manowar, egy Bloodshot, egy Shadowman és egy War Mother történetet. A szép ebben, hogy az X-O Manowaron kívül a többiekről semmit sem tudtam (csak hogy Bloodshot itthon megjelent sztorija nem volt túl veretes), és ennek ellenére lebilincselő és egyben lehangoló volt a képregény olvasása. A lehangoltság azért volt, mert sajnos 4001-be többé új történetekkel nem utazhatunk, maximum, ha folytatják az új Rai történetét (az valamivel utána játszódik).

A kötet X-O Manowaros része a New Japan felemelkedése utáni közvetlen eseményeket mutatja be nekünk. Ahhoz, hogy egy kontinensnyi űrhajó felemelkedhessen, hatalmas energiákat kellett Apának mozgósítania, emiatt természeti katasztrófák sora következett be, cunamik, földrengések, a kriptovaluták teljes összezuhanása.

Az emberek háborút indítanának ezért Apa ellen, aki/ami Új Japán mesterséges intelligencia uralkodója. Ehhez nem is lenne jobb eszköz, mint az X-O páncél, viszont Apa rövid úton rendet tesz az óriás robotokkal életére törők között. Bimm-bamm-bumm, az X-O páncél többet nem is repül, csak rozsdásodik az évezredeken keresztül.

Bloodshotról tudjuk, hogy egy tesco gazdaságos terminátor. Szóval nem is kell tőle túl nagy sztorikra gondolni. Viszont ebben a kötetben van egy kis csavar. Ugyanis 4001-ben már csak Bloodshot létezik, a nanotechnológiás részecskehalmaz, aki önálló személyiségként gondol magára, és Ray, az eredeti személyisége halott. Tudjuk, hogy Apa nem csak Blooshotot, de Rayt is megmentette, a Rai legeslegújabb 2019-es sorának második kötetéből, amikor is egy háttérben megbúvó vírusként éldegél egy merevlemezen. A Rai alkotói azért többet tettek Bloodshot karakterébe, mint az eredeti írói összesen.

Shadowman sztorija egy női loát (vudu halálistent) mutat be nekünk, aki az emberek és a túlvilági lények közötti egyensúlyt teszi rendbe. A War Mother meg egyfajta fosztogató katona, aki New Japan földre hullott romjai között egy kisgyereket talál.

Mind a négy történet New Japan árnyékában játszódik, és rengeteg kérdést vet fel. Főleg a Bloodshot sztori kibontása érdekel engem a legjobban (sose gondoltam volna), remélem kapunk még Rait, és erre lehetőségem lesz.

Bélu voltam, sziasztok!

Nem nagyon terveztem Valentin napi posztot a blogra, de ha már az élet úgy hozta, segítek nektek átvészelni a csokigyártók és virágárusok ünnepét egy romantikus vígjátékkal, mivel a feleségem azt mondta, hogy mozizni kellene, és írjak is már valami cikket.

El is megyünk mozizni, a „Vegyél el” című – valószínűleg – világmegváltó romkomra, ami, kapaszkodjatok meg, egy Bobby Crosby nevű alak képregénye alapján készült. A neveket a film leírása alapján megváltoztatták, és az alapszituációt egy kicsit modernizálták, azért 2007, amikor a Marry me megjelent, még nem volt akkora divat a likevadászat és az instaprostitúció.

Szóval rákerestem erre a Marry me-re, hogy mégis mi a szösz ez. Egy viszonylag jól megrajzolt képregény. A története szerint Stasia egy popsztár, szerelmi élete romokban hever, ezért teljesen kiakad. Britney-zett is egyet, már ami a rövid házasságot illeti, meg úgy általában a férfiak nem maradnak meg sokáig mellette. Stasia teljesen idegzsábát kap, ha csak arra gondol, mit fognak róla írni a lapok, és hogy mégis mi lesz vele, amikor elkezd ráncosodni minden olyan része, ami még ma feszes. Valószínűleg nem lesz annyira kapós, gondolja.

A képregény elején egy koncerten járunk, ahol mindenki Stasia nevét üvölti. Egy csajszi, aki szerelmes belé egy „Marry me” feliratot szorongat. A haverja, Guy kísérte el a buliba, akinek halvány lila gőze sincs arról, hogy ki vonaglik és nyivákol a színpadon. A Marry me molinó Guy kezébe kerül, amíg a barátnője kimegy WC-re, és Stasia – őrülettől vezérelve – a színpadra szólítja őt, és egy rögtönzött szertartáson feleségül megy az ismeretlen férfihez.

Nos, kb. ennyi az alap sztorija a képregénynek. A csaj megfogadja, hogy ha beledöglik is, kitart újdonsült és ismeretlen férje mellett, nehogy a lapok olyasmit írjanak róla, ami a közvéleménynek nem tetszik. Lényeg az őszinteség.

A képregény első része a comixology.eu oldalon egy Amazonos belépés után digitális formában ingyen olvasható. Csak szólok.

A képregény filmes feldolgozásában Jennifer Lopez, Owen Wilson, és Maluma játsszák a főbb szerepeket. Ha netalántán elvinnéd a csajod romantikázni, gyertyafényes vacsora mellett ez is lehet egy alternatíva. Szerintem ez a film be fog jönni neki.

Bélu voltam, sziasztok.

Az utóbbi időben erőteljesen rágyógyultunk a mangákra. Nem is nagy baj, mivel mostanában rengeteg megjelent itthon és még fog is. Ma a Mangafan Kiadó egyik kiadványát, az impozáns külsejű Death Note képregényt fogom nektek röviden bemutatni, már amennyit az első rész elolvasása után tudhatunk róla.

A Death Note is sónen manga, azaz fiúknak készült. Viszont a témája, annak ellenére, hogy már régen kinőttem a fiú korból, mégis megfogott.

A Death Note egy nagy dilemma elé állítja az olvasót. Vajon mit tennél, ha a főszereplő, Yagami Light helyében lennél? Ja hogy nem tudod, miről is van szó.

Yagami Light egy középiskolás, kitűnő tanuló, aki egy füzetet talál az utcán.

„Ez egy halálisten füzete. Na persze. Kinek a nevét a füzetbe írják, az meghal. Ha-ha. Beteg ötlet ez a füzet. Miért élvezik az emberek az ilyen morbidságokat? Mint azok a lánclevelek… Ha nem küldöd tovább, halálos beteg leszel.”
(ford.: Nikolényi Gergely)

Nos, nem. Ezúttal a Halállista tényleg működik. Ryuk, az egyik halálisten unalmában az emberek közé dobja Halállistáját, amibe ha emberek nevét írja, akkor rövid úton meghalnak, hátralévő életük teljes idejét a halálistennek adva.

Light megérzi a listában rejlő lehetőségeket, ezért gyorsan ki is használja, hogy szerinte jobbá tegye a világot: minden bűnözőt el akar takarítani, ezzel egy utópiát létrehozva, melyben ő a Halálisten. Egy igazán jó kis nyomozósdi indul a rejtélyes gyilkos ellen, ugyanis a rendőröknek is feltűnik, hogy rengeteg bűnöző hal meg rövid időn belül.

A listának azért van néhány szabálya, amit most nem részleteznék, ha bővebb leírást olvasnátok, a tavaszi Free képregényújságban, amit a Képregénymarketnél az 5.000,-Ft feletti értékű rendeléseknél adnak, olvashattok róla Tibi tollából.

Nézzétek meg a néhány képet, amit a galériában összeválogattam a képregényből.

Bélu voltam, sziasztok!

Sok mindent lehet látni képregényes csoportokban. Sajnos olyan sok mindent, hogy puszta látványra is felkelti némelyik kiadvány az érdeklődést. Így jártam az Image Kiadó Rat Queensével is tavaly, amiből egyetlen képet posztolt egy kolléga.

Meg is kellett rendelnem, annak ellenére, hogy nem igazán tudtam, mégis miről szól, viszont a rajzai, és hogy a rendelhető kötet már a hatodik kiadása az első résznek, adott némi bizakodásra okot.

A Rat Queens Kurtis J. Wiebe és Roc Upchurch képregénye, miközben a borítót az a Fiona Staples rajzolta, aki a Sagát, és a későbbi egyik kötetben még Stjepan Sejic is tiszteletét teszi, szóval olyan rajzolók dolgoztak ezen, hogy még a szomszéd néni tíz lábujját is megnyalod olvasás után. Na jó, ez elég undorítóan hangzott.

A Rat Queens egy banda neve, négy hölgy kompániája. Betty kobold, Dee embernek tűnik, Hannah tünde, Violet pedig törp. Szóval első látásra ez egy klasszikus fantasy eposz is lehetne, de nem az. Ebben az eposzban főként sokat fuckolnak, szókimondanak, ormótlankodnak, idétlenkednek, rombolnak, isznak és gombáznak a főszereplők. Legfőképpen Betty.

A Rat Queens és egyéb szövetségek tartanak rendet Palisade-ben, ebben a képzeletbeli városkában. Viszont a Rat Queenst mindenki gyűlöli, főleg a fenti tulajdonságaik miatt, amiket felsoroltam. Akármikor balhé üt ki, ők a kellős közepén vannak, és ritkán fordul elő, hogy józanok. Így lényegében többet ártanak, mint használnak.

A polgármester elküldi őket egy kalandra, ha sikerrel járnak, megbocsátanak nekik.

„- Hogyhogy teli van ismét a Hátuljáró barlang koboldokkal? Múlt hónapban pucoltuk ki a helyet.
- Fogadok, hogy nem intéztük el mindet. Tudod, a koboldok úgy szaporodnak, mint a nyulak. Ne vedd magadra Betty.
- Tök igaz. Szeretünk kinyomni dolgokat a testünkből, legalább annyira, mint belenyomni dolgokat."

Amikor viszont a kalandozás során nem találják a kiirtandó koboldokat, akkor gyanússá válik nekik a helyzet. Egy orgyilkos vár rájuk ugyanis.

Minden bandára ráküldenek egy-egy orgyilkost, és kevesen élik túl. A mieink főként azért ússzák meg ép bőrrel, mert egyikük nagyon jó varázsgyógyító. Szóval elindul egy nyomozás, hogy vajon ki is akarhatja a bandák tagjainak halálát. A nyomok a kereskedők céhéhez vezetnek. A Patkánykirálynők véletlenül még egy emberek és trollok közti háborút is kirobbantanak, aminek egy brutális csatajelenet lesz az eredménye.

A képregény tiszta idióta. A csajok nagyon vagányak. A kedvencem Betty, a kis kobold, aki annak ellenére, hogy lány, nem a fiú társaságot kedveli. Itthon ez valószínűleg 18-as karikát kapna, mivel több romantikus jelenet is helyet kapott a képregényben (nem, semmi szex, tényleg romantikus).

Szerintem nagyon szórakoztató. A jó hír, hogy összesen talán hat kötet, így nem megy rá a gatyám, mire a végére érek.

Bélu voltam, sziasztok!

Neil Gaiman a világ minden táján népszerű írónak számít. Az első műve, amivel találkoztam, az a néhány évvel ezelőtt megjelent Halál teljes gyűjtemény volt, amit a képregényes csoportokban ajánlottak. Az a helyzet, hogy ízelítőnek nem volt rossz a Halál. Megágyazott a Sandman képregényeknek, Északi Mitológiának és egyéb más képregénynek, ami az író nevéhez köthető.

2001-ben jelent meg Gaiman American Gods című regénye, ami akkora pályát írt le, hogy már azóta sorozata (Prime Video) és még képregényadaptációja is megjelent a Dark Horse Kiadónál. Megvallom, hogy a regényt nem olvastam, és a sorozatot sem néztem. Számomra teljesen ismeretlen terep volt az Amerikai Istenek. Viszont tavaly (vagy korábban?) szembejött velem egy facebookos csoportban a képregény angol nyelvű, három kötetes, keményfedeles, védőborítós változata. Annyira megfogott, hogy meg kellett vennem a kollégától, szóval azóta az én polcomon feküdtek a drágák olvasatlanul, mert az jó.

Dehogy jó. De nem volt mit tenni, mindig volt valami, amit olvasni kellett ez helyett. Olvastam már Gaiman képregényt, tudom, hogy nehéz a szókincse, ehhez nekem bátorságot kell merítenem lelkem legmélyéről, és megvallom őszintén, féltem a csalódástól. Ezért már az utóbbi hetekben rendre szemeztem a kötetekkel, hogy csak el kellene kezdeni. Nem. De. Na jó, nem. De.

Szóval ez jön most. Vagyis az American Gods-ról alkotott vélemény, ami megváltja a képregényes kritika-alkotás világát. Dehogy. :D De azért remélem tetszeni fog.

A képregények kinézete az, ami megfogott már az első pillanatban. Nagyon igényes kötetek, fekete alapon arannyal felfirkálva rá a cím, a világos védőborítón fényes részletekkel. Szerintem már megérte az árát.

A történet szerint Amerika nem az amerikaiaké, mert olyanok nincsenek. Az Egyesült Államok világ minden tájáról bevándorló emberek országa, akik magukkal vitték a kontinensre isteneiket is. Mivel mindenkiben benne él Isten, legyen is bármilyen származású. Főszereplőnk egy hallgatag muki, Shadow Moon, aki egy börtöntöltelék.

Shadow testi sértésért három évet tölt az egyik kellemes amerikai wellness központban, a történet elején éppen szabadulása esedékes. Láthatjuk, hogy számolja vissza a napokat, hogy hazatérhessen feleségéhez. Tervezi az új életét, napról napra ugyanarra gondolva. Teljesen nyomasztó az egész.

Aztán a szabadulását előre hozzák egy tragédia miatt, amit inkább nem lőnék le, mert az egész történetre kihatással van. A lényeg, hogy a képregényben semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem végleges, ami elsőre annak tűnhet.

Shadow szabadulását követően Mr. Wednesday szolgálatába áll, aki túl sokat tud róla, és úgy általában a világról, mondhatni látnoki képességekkel bír. Itt már sejthető, hogy a cím elspoilerezett néhány dolgot. Wednesday Isten? Vagy egy isten? Később kiderül.

Shadow azt a feladatok kapja, hogy mindenhova elvigye Wednesdayt, ahova kéri, és védje meg. Legyen sofőr, testőr, és elsősorban legyen csöndes. Ne kérdezzen semmit, az a biztos. Utazásaik során sok furcsa emberrel találkoznak, akiknek a neve beszédes és az Olvasó fogja a fejét, hogy őt is ismerem valahonnan. Shadow nem kérdez, csak néz, viszont amikor Wednesdayt éppen egy barátjához viszi, megbízójával és furcsa társaságával felülnek egy körhintára…

„A Kék Duna Keringő ritmusa zakatolt és énekelt a fülében, és egy szívdobbanásnyi időre Shadow újra gyerek volt, és csak egy dolog kellett a boldogságához, hogy felüljön a körhintára. Teljesen mozdulatlanul ült a sas-tigrisén, és a világ forgott körülötte. Shadow hallotta magát, túlnevette a zenét. Boldog volt. Mintha az elmúlt harminchat óra, sőt, három év meg sem történt volna. Az egész elpárolgott egy gyermek álmodozásában, aki a körhintán ül a Golden Gate Parkban, miközben az anyja figyeli, remélve, hogy soha nem ér véget a zene, ez az utazás.

Aztán a fények kialudtak, és Shadow meglátta az isteneket."
(ford.: jómagam)

A régi istenek zabosak, mert az emberek elfelejtették őket. Nem kicsit társadalomkritika az egész, mivel a technológiai fejlődést teszik mindezért felelőssé. Az új istenek: az internet, az összeesküvés elméletek, a globalizáció, de sorolhatnánk még.

Szóval a lepukkant régi istenek háborút terveznek indítani az újakkal szemben, aminek a középpontjában valamiért Shadow áll.

A képregény története komoly hangvételű, de sok töltelék történet van benne, amik megmosolyogtatják az embert. Számomra Anansi, egy afrikai pókszerű istenség legendája biztosan emlékezetes marad. Történt ugyanis, hogy Anansi, miközben a tigris fürdőzik, ellopja annak a parton hagyott levetett golyóit, ott hagyja neki a sajátjait, amik lényegesen kisebbek voltak, és ráfogja a majmokra a bűntettet. Így lett Anansinak rendes mogyorója. A legendák már csak ilyenek.

A képregény alkotói Neil Gaiman, P. Craig Russel és Scott Hampton. A képregény nagy részét Scott Hampton rajzolta, de néhány rövid történetet olyan nevek jegyeznek, mint a legendás Walter Simonson, vagy a szintén nem kispiskóta, többszörösen díjnyertes Colleen Doran.

Scott Hampton rajzai eléggé hullámzó képet mutatnak. Nekem ez a fényképszerű, sok helyen sarkos, egyenes vonalas, kemény rajz nem tetszett az elején. Aztán ahogy a történet haladt előre, egyszerűen nem tudtam nem hosszasan nézegetni a képeket is. Ez illik ehhez a sztorihoz, tökéletes így együtt az egész.

Bélu voltam. Sziasztok!

Az elmúlt időszakban már két cikk is született Bélu virtuális tollából, amely a Cultree – cultree.hu - valamelyik képregényével foglalkozott. Konkrétan a „Valami vadászik a gyerekekre”, illetve a „BRZRKR” első füzetei. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire menő és fontos dolog ez, hogy végre van egy magyar platform, ahol magyar nyelven olvashatunk digitális képregényeket! Hiszen 2022-t írunk, a világ már rég digitális, nagyon sok külföldi - kisebb és nagyobb, képregény és manga - oldal van, amelyik ezekkel már nagyon rég foglalkozik. Nincs papír, megmentünk pár fát, nincs nyomda, nem kell várni stb. Persze, ott a másik oldal is: nem lehet a polcra rakni, nem lehet eladni, ha meguntad, kell hozzá egy megfelelő eszköz, és így tovább. Olyan nincs, hogy valami mindenkinek jó. Lépjünk inkább tovább. Szóval Béluval nagyjából azonnal ráugrottunk a kínálatra, és ha nem is mindent, de több mindent olvastunk, és azóta is várjuk a folytatásokat. A már említett két cím is nagyon ütős, de van még egy, ami elég gyorsan felkeltette az érdeklődésem.

A "Boom! Studios" kiadó egyre több kiadvánnyal van jelen a magyar piacon (reméljük, lesz több is). Próbálom összeírni őket: „Cserkeszterek” (Lumberjanes), az „Egérőrség” (Mouse Guard), „Klaus”, „Dűne - Atreides ház”, „Buffy, a vámpírok réme” (Buffy, The Vampire Slayer), „Egyetemre mentem” (Giant Days) (digitálisan is!), vagy a már említett „Valaki vadászik a gyerekekre” (Something is Killing the Children) és a „BRZRKR”. Illetve a még nem említett „Királyok kora” (Once & Future). Ez utóbbi egy horror elemekkel is tarkított dark fantasy, és... beszéljünk kicsit róla! ;)

Nagyon friss, 2019 nyara óta létezik. Az első gyűjteményes kötet (Once & Future - Volume One: The King is Undead) hat füzetet tartalmaz, és a 2021-es Hugo-díj döntőse volt, Best Graphic Story kategóriában (Legjobb grafikus/rajzolt történet, ha muszáj valahogy fordítani). Ebből a hat füzetből eddig három jelent meg magyarul, a legfrissebb 14.-én, ha valaki lemaradt volna. A történet alapvetően két szálon fut, és ezek elég gyorsan összefonódnak. Adott egy angol nacionalista banda, akik az Artúr király legendájára és mítoszára alapozva egy nagy dobásra készülnek. Eközben egy kedves idős néni, McGuire nagyi megszökik az idősek otthonából. Az artúrosok szeretnének feltámasztani valakit, akinek segítségével vissza tudják majd hozni a régi időket, a dicsőséget, meg minden. Tudjuk jól: régen minden jobb volt. Bár olyan időkről van szó, amelyeket nem ismerünk pontosan, és az egykori hősök nem biztos, hogy olyan tiszta és jó emberek voltak. A nagyit közben megkeresi az unokája, Duncan, aki múzeumban dolgozik, izgalmaktól viszonylag mentes életvitellel. Egy szörnyvadász miatt viszont nagyi és unokája a legsötétebb árnyalatokban pompázó mágiával találják magukat szemben, és természetesen együtt kényszerülnek szembeszállni a feltámasztott fenyegetéssel. Hogy ki is a szörnyvadász? Azt nem árulom el, mert én sem olvastam el előre az ajánlót, és tök jó meglepetés volt.

Legendák, feltámasztott egyének, szörnyek, akció, humor (nagyon jó poénok vannak, a megfelelő helyeken) - mi kell még? Vásárolni, olvasni, jól szórakozni! És türelmetlenül várni a következő számot...

Amióta bevezették itthon ezt a „mindent megvámolunk, de duplán” dolgot a külföldi rendelésekre, megfogadtam, hogy nem rendelek többet külföldről. Aztán Tibi felvilágosított, hogy habár felszámol némi postaköltséget, a német Amazon oldalon azért lehet találni néhány ezer képregényt.

Az idei első rendelésem egy Image Comics pakk volt, benne egy Rat Queens és egy 2021. szeptemberében megjelent teljes Stray Dogs. Utóbbit vesszük ma górcső alá.

Az Image Comicsnál olyan sikercímek jelentek meg (számomra azok), mint a Walking Dead, vagy éppen a Spawn, de olvastam még Rick Redeemer Strange Girljét is, ami ugyancsak megér egy misét. Be is követtem a kiadót facebookon.

Tavaly szembejött velem a Stray Dogs. Néhány borítót láttam, igencsak szép rajzok, mintha egy Disney meséből léptek volna elő a kiskutyák. Szóval megtetszett, mint sok másik képregény, csak ezt valamiért soron kívül megrendeltem. Megérte.

Tony Fleecs és Trish Forstner képregénye olyan hatást gyakorolt rám, mint még egyetlen képregény sem. No, de miről is szól ez az egész.

A kötetben egy ötrészes minisorozat kapott helyet. Egy Sophie nevű kiskutya a főszereplő, akit a gazdája állatorvoshoz visz. Aztán snitt, egy bakancsos férfi viszi új otthonába a kiskutyát. Vajon mi történhetett?

Bizonyított tény (legalábbis a képregény ezt állítja), hogy a kutyáknak a rövid távú memóriája nem túl veretes. Szóval azt se tudják, mi történt velük a múlt héten. Lényegében ösztönösen működnek, beidegződések alapján viselkednek.

Sophie nem emlékszik a történtekre, ahogyan az új gazdája többi kutyája sem nagyon.

„-Hé! Nem találom azt a botot!
- Miféle botot?
- Hogyhogy miféle botot? Azt a szupermenő botot, amit abban a dobozban találtál.
- Egyáltalán nem emlékszem egy botra.
- Két nappal ezelőtt volt! Szórakozol velem?”

Szóval szegény ebek nem nagyon emlékeznek korábbi életükre, vagy, hogy egyáltalán ki kicsoda, míg Sophie egy ismerős ruhadarabot meg nem szagol…

„- A gazdátok… betört a gazdám házába… és várt rá. És amikor ő hazaért, ő megölte… és elhozott magával ide.”

Sophie és társai eszeveszett nyomozásba kezdenek az ismeretlen ház elrejtett zugaiban, és mindenhova beszagolnak, ahová gazdájuk megtiltotta nekik. De ami a fészerben várja őket, arra egyikük sem volt felkészülve. És sorban térnek vissza az emlékeik…

Ez a képregény egy ízig-vérig thriller Disney-rajzfilmes köntösbe ágyazva. Emellett a drámai végkifejlet miatt olyat tettem, amit még soha. Megkönnyeztem egy képregény végét. Az utóbbi idők legjobb képregényes élménye volt a Stray Dogs. Nem tudom, bármi tudja-e ezt überelni.

Ha bele szeretnétek kukkantani, a kiadó honlapján az első füzetet elolvashatjátok ezen a linken.

Bélu voltam. Sziasztok!

Kicsit fáj a szívem, amiért ezt kell írnom, de a Szukits szerintem legszebb képregénykötete, a Lovecraft Antológia hatalmas csalódás nekem. Hangsúlyozom, ez csak egy vélemény, ez én vagyok, és valószínűleg bennem van a hiba, mint sokszor máskor is. De most leírom, miért csalódtam, és lehet velem egyetérteni, vagy nem. Kommenteket továbbra is szívesen olvasunk.

Korábban már írtam H. P. Lovecraft egyik novelláskötetéről, az itthon a Helikon Zsebkönyvek sorozatban megjelent Onnan Túlról című kötetről. Ebből a kötetből egy novellával találkozhatunk ebben az antológiakötetben. Lovecraft novelláiról, mitológiájáról ebben a cikkben írtam, szóval nem ismételném magam.

Minden történetet más írók dolgoztak át képregényre, és mások is rajzolták mindet. A legkedvesebb számomra a Szín az Űrből című, amit David Hine dolgozott át (többek között Spawnt is írt, a legjobbakat), és Mark Stafford rajzolta. Ez a történet szerintem méltó Lovecraft örökségéhez. A többi? Őszintén? Nem tetszettek.

Lovecraft történeteiben az fogott meg, hogy az olvasóra bízza, hogyan képzeli el az elképzelhetetlen, leírhatatlan borzalmakat, amikkel a főhős találkozik. Nyilván egy képregénynél erre nem lehet számítani, a rajzoló képzeletét láthatjuk viszont a lapokon. Nem is ezzel lenne a baj.

Nekem valahogy nem elég szörnyű a látvány. Olyan dolgokat kellett volna ábrázolniuk, amik tényleg elborzasztanak, vagyis horrorisztikus módon ábrázolni a hétköznapit. Ez csak kevés helyen sikerült. Egyrészt a már említett Szín stb. történetben és a Dagonban, ahol a tenger mélyéről előtörő szörny-istenséggel találkozhatunk. Na, ő tényleg elég ocsmány szar, szóval az is tetszett. Én összességében máshogy képzeltem el a szörnyeket, vagyis Lovecraft írásai máshogy képeződtek le bennem, mint ezeknek a rajzolóknak a fejében. Ez az én hibám, nem az övék. Mondom ezt úgy, hogy a rajzok szerintem minden „fejezetben” igényesek.

Viszont az is érdekes, hogy az összes történetben marad a jellegzetes „lovecraft-i” elbeszélés egyes szám első személyben, és alig van benne szövegbuborék. A panelek felett, alatt található leírások kommentálják az eseményeket. Szóval nem erőltették meg magukat az „adaptálók”. Ez azért is igaz, mert a „soktízoldalas” novellákat néhány oldalban dolgozták át képregényre, így szerintem a történetek lényege veszik el az egészből. Például az Árnyék Innsmouth Fölött zsebkönyv méretben közel 130 oldal, a képregényben sikerült 18 oldalban összefoglalni. Hát mit mondjak. Vagy a Patkányok a Falban című novella, ami több, mint 30 oldal, itt 12 oldal. Pont a lényeg veszik el ebben is, mivel a főszereplőt őrületbe kergeti a patkányok motoszkálása és az álmai a „démoni kondásról”, ami itt valami halálként lett aposztrofálva. A kondáról nekem valami mutáns szörny emberfejű disznókonda jut eszembe, másnak úgy tűnik nem. Szóval 12 oldalban egyáltalán nem derül ki, hogy a főhős küzd ezekkel a tényezőkkel, és unalomig ismételi magát, mire az olvasó is már marhára megelégeli, és akkor pofán vág a végkifejlet. Na, ez itt nincs.

Furcsa, hogy ennél sokkalta jobb Lovecraft feldolgozás volt a Zagor egyik kötete, vagy éppen Neil Gaiman Smaragdzöld tanulmánya.

A Lovecraft Antológiából szerintem pont a lélektaniság veszett el, az, hogy az olvasót is őrületbe akarja kergetni az író. Kár érte, ez sokkal jobb is lehetett volna. Adaptációnak ez nagyon kevés.

Bélu voltam, sziasztok.