Aki még nem olvasta a 4001 A.D. cikkeimet, az most itt és itt megteheti. Nem ismételném meg nagyon magam, mert az uncsi lenne, szóval a mai kötet bemutatójával csak úgy belecsapunk a lecsó közepébe.

Ez a Valiant Kiadó 4001 A.D. történetfolyamának egyik oldalági, egyben utolsó kötete, a Beyond New Japan.

A TPB képregénykötet összesen 4 történetet tartalmaz, egy X-O Manowar, egy Bloodshot, egy Shadowman és egy War Mother történetet. A szép ebben, hogy az X-O Manowaron kívül a többiekről semmit sem tudtam (csak hogy Bloodshot itthon megjelent sztorija nem volt túl veretes), és ennek ellenére lebilincselő és egyben lehangoló volt a képregény olvasása. A lehangoltság azért volt, mert sajnos 4001-be többé új történetekkel nem utazhatunk, maximum, ha folytatják az új Rai történetét (az valamivel utána játszódik).

A kötet X-O Manowaros része a New Japan felemelkedése utáni közvetlen eseményeket mutatja be nekünk. Ahhoz, hogy egy kontinensnyi űrhajó felemelkedhessen, hatalmas energiákat kellett Apának mozgósítania, emiatt természeti katasztrófák sora következett be, cunamik, földrengések, a kriptovaluták teljes összezuhanása.

Az emberek háborút indítanának ezért Apa ellen, aki/ami Új Japán mesterséges intelligencia uralkodója. Ehhez nem is lenne jobb eszköz, mint az X-O páncél, viszont Apa rövid úton rendet tesz az óriás robotokkal életére törők között. Bimm-bamm-bumm, az X-O páncél többet nem is repül, csak rozsdásodik az évezredeken keresztül.

Bloodshotról tudjuk, hogy egy tesco gazdaságos terminátor. Szóval nem is kell tőle túl nagy sztorikra gondolni. Viszont ebben a kötetben van egy kis csavar. Ugyanis 4001-ben már csak Bloodshot létezik, a nanotechnológiás részecskehalmaz, aki önálló személyiségként gondol magára, és Ray, az eredeti személyisége halott. Tudjuk, hogy Apa nem csak Blooshotot, de Rayt is megmentette, a Rai legeslegújabb 2019-es sorának második kötetéből, amikor is egy háttérben megbúvó vírusként éldegél egy merevlemezen. A Rai alkotói azért többet tettek Bloodshot karakterébe, mint az eredeti írói összesen.

Shadowman sztorija egy női loát (vudu halálistent) mutat be nekünk, aki az emberek és a túlvilági lények közötti egyensúlyt teszi rendbe. A War Mother meg egyfajta fosztogató katona, aki New Japan földre hullott romjai között egy kisgyereket talál.

Mind a négy történet New Japan árnyékában játszódik, és rengeteg kérdést vet fel. Főleg a Bloodshot sztori kibontása érdekel engem a legjobban (sose gondoltam volna), remélem kapunk még Rait, és erre lehetőségem lesz.

Bélu voltam, sziasztok!

Nem nagyon terveztem Valentin napi posztot a blogra, de ha már az élet úgy hozta, segítek nektek átvészelni a csokigyártók és virágárusok ünnepét egy romantikus vígjátékkal, mivel a feleségem azt mondta, hogy mozizni kellene, és írjak is már valami cikket.

El is megyünk mozizni, a „Vegyél el” című – valószínűleg – világmegváltó romkomra, ami, kapaszkodjatok meg, egy Bobby Crosby nevű alak képregénye alapján készült. A neveket a film leírása alapján megváltoztatták, és az alapszituációt egy kicsit modernizálták, azért 2007, amikor a Marry me megjelent, még nem volt akkora divat a likevadászat és az instaprostitúció.

Szóval rákerestem erre a Marry me-re, hogy mégis mi a szösz ez. Egy viszonylag jól megrajzolt képregény. A története szerint Stasia egy popsztár, szerelmi élete romokban hever, ezért teljesen kiakad. Britney-zett is egyet, már ami a rövid házasságot illeti, meg úgy általában a férfiak nem maradnak meg sokáig mellette. Stasia teljesen idegzsábát kap, ha csak arra gondol, mit fognak róla írni a lapok, és hogy mégis mi lesz vele, amikor elkezd ráncosodni minden olyan része, ami még ma feszes. Valószínűleg nem lesz annyira kapós, gondolja.

A képregény elején egy koncerten járunk, ahol mindenki Stasia nevét üvölti. Egy csajszi, aki szerelmes belé egy „Marry me” feliratot szorongat. A haverja, Guy kísérte el a buliba, akinek halvány lila gőze sincs arról, hogy ki vonaglik és nyivákol a színpadon. A Marry me molinó Guy kezébe kerül, amíg a barátnője kimegy WC-re, és Stasia – őrülettől vezérelve – a színpadra szólítja őt, és egy rögtönzött szertartáson feleségül megy az ismeretlen férfihez.

Nos, kb. ennyi az alap sztorija a képregénynek. A csaj megfogadja, hogy ha beledöglik is, kitart újdonsült és ismeretlen férje mellett, nehogy a lapok olyasmit írjanak róla, ami a közvéleménynek nem tetszik. Lényeg az őszinteség.

A képregény első része a comixology.eu oldalon egy Amazonos belépés után digitális formában ingyen olvasható. Csak szólok.

A képregény filmes feldolgozásában Jennifer Lopez, Owen Wilson, és Maluma játsszák a főbb szerepeket. Ha netalántán elvinnéd a csajod romantikázni, gyertyafényes vacsora mellett ez is lehet egy alternatíva. Szerintem ez a film be fog jönni neki.

Bélu voltam, sziasztok.

Az utóbbi időben erőteljesen rágyógyultunk a mangákra. Nem is nagy baj, mivel mostanában rengeteg megjelent itthon és még fog is. Ma a Mangafan Kiadó egyik kiadványát, az impozáns külsejű Death Note képregényt fogom nektek röviden bemutatni, már amennyit az első rész elolvasása után tudhatunk róla.

A Death Note is sónen manga, azaz fiúknak készült. Viszont a témája, annak ellenére, hogy már régen kinőttem a fiú korból, mégis megfogott.

A Death Note egy nagy dilemma elé állítja az olvasót. Vajon mit tennél, ha a főszereplő, Yagami Light helyében lennél? Ja hogy nem tudod, miről is van szó.

Yagami Light egy középiskolás, kitűnő tanuló, aki egy füzetet talál az utcán.

„Ez egy halálisten füzete. Na persze. Kinek a nevét a füzetbe írják, az meghal. Ha-ha. Beteg ötlet ez a füzet. Miért élvezik az emberek az ilyen morbidságokat? Mint azok a lánclevelek… Ha nem küldöd tovább, halálos beteg leszel.”
(ford.: Nikolényi Gergely)

Nos, nem. Ezúttal a Halállista tényleg működik. Ryuk, az egyik halálisten unalmában az emberek közé dobja Halállistáját, amibe ha emberek nevét írja, akkor rövid úton meghalnak, hátralévő életük teljes idejét a halálistennek adva.

Light megérzi a listában rejlő lehetőségeket, ezért gyorsan ki is használja, hogy szerinte jobbá tegye a világot: minden bűnözőt el akar takarítani, ezzel egy utópiát létrehozva, melyben ő a Halálisten. Egy igazán jó kis nyomozósdi indul a rejtélyes gyilkos ellen, ugyanis a rendőröknek is feltűnik, hogy rengeteg bűnöző hal meg rövid időn belül.

A listának azért van néhány szabálya, amit most nem részleteznék, ha bővebb leírást olvasnátok, a tavaszi Free képregényújságban, amit a Képregénymarketnél az 5.000,-Ft feletti értékű rendeléseknél adnak, olvashattok róla Tibi tollából.

Nézzétek meg a néhány képet, amit a galériában összeválogattam a képregényből.

Bélu voltam, sziasztok!

Sok mindent lehet látni képregényes csoportokban. Sajnos olyan sok mindent, hogy puszta látványra is felkelti némelyik kiadvány az érdeklődést. Így jártam az Image Kiadó Rat Queensével is tavaly, amiből egyetlen képet posztolt egy kolléga.

Meg is kellett rendelnem, annak ellenére, hogy nem igazán tudtam, mégis miről szól, viszont a rajzai, és hogy a rendelhető kötet már a hatodik kiadása az első résznek, adott némi bizakodásra okot.

A Rat Queens Kurtis J. Wiebe és Roc Upchurch képregénye, miközben a borítót az a Fiona Staples rajzolta, aki a Sagát, és a későbbi egyik kötetben még Stjepan Sejic is tiszteletét teszi, szóval olyan rajzolók dolgoztak ezen, hogy még a szomszéd néni tíz lábujját is megnyalod olvasás után. Na jó, ez elég undorítóan hangzott.

A Rat Queens egy banda neve, négy hölgy kompániája. Betty kobold, Dee embernek tűnik, Hannah tünde, Violet pedig törp. Szóval első látásra ez egy klasszikus fantasy eposz is lehetne, de nem az. Ebben az eposzban főként sokat fuckolnak, szókimondanak, ormótlankodnak, idétlenkednek, rombolnak, isznak és gombáznak a főszereplők. Legfőképpen Betty.

A Rat Queens és egyéb szövetségek tartanak rendet Palisade-ben, ebben a képzeletbeli városkában. Viszont a Rat Queenst mindenki gyűlöli, főleg a fenti tulajdonságaik miatt, amiket felsoroltam. Akármikor balhé üt ki, ők a kellős közepén vannak, és ritkán fordul elő, hogy józanok. Így lényegében többet ártanak, mint használnak.

A polgármester elküldi őket egy kalandra, ha sikerrel járnak, megbocsátanak nekik.

„- Hogyhogy teli van ismét a Hátuljáró barlang koboldokkal? Múlt hónapban pucoltuk ki a helyet.
- Fogadok, hogy nem intéztük el mindet. Tudod, a koboldok úgy szaporodnak, mint a nyulak. Ne vedd magadra Betty.
- Tök igaz. Szeretünk kinyomni dolgokat a testünkből, legalább annyira, mint belenyomni dolgokat."

Amikor viszont a kalandozás során nem találják a kiirtandó koboldokat, akkor gyanússá válik nekik a helyzet. Egy orgyilkos vár rájuk ugyanis.

Minden bandára ráküldenek egy-egy orgyilkost, és kevesen élik túl. A mieink főként azért ússzák meg ép bőrrel, mert egyikük nagyon jó varázsgyógyító. Szóval elindul egy nyomozás, hogy vajon ki is akarhatja a bandák tagjainak halálát. A nyomok a kereskedők céhéhez vezetnek. A Patkánykirálynők véletlenül még egy emberek és trollok közti háborút is kirobbantanak, aminek egy brutális csatajelenet lesz az eredménye.

A képregény tiszta idióta. A csajok nagyon vagányak. A kedvencem Betty, a kis kobold, aki annak ellenére, hogy lány, nem a fiú társaságot kedveli. Itthon ez valószínűleg 18-as karikát kapna, mivel több romantikus jelenet is helyet kapott a képregényben (nem, semmi szex, tényleg romantikus).

Szerintem nagyon szórakoztató. A jó hír, hogy összesen talán hat kötet, így nem megy rá a gatyám, mire a végére érek.

Bélu voltam, sziasztok!

Neil Gaiman a világ minden táján népszerű írónak számít. Az első műve, amivel találkoztam, az a néhány évvel ezelőtt megjelent Halál teljes gyűjtemény volt, amit a képregényes csoportokban ajánlottak. Az a helyzet, hogy ízelítőnek nem volt rossz a Halál. Megágyazott a Sandman képregényeknek, Északi Mitológiának és egyéb más képregénynek, ami az író nevéhez köthető.

2001-ben jelent meg Gaiman American Gods című regénye, ami akkora pályát írt le, hogy már azóta sorozata (Prime Video) és még képregényadaptációja is megjelent a Dark Horse Kiadónál. Megvallom, hogy a regényt nem olvastam, és a sorozatot sem néztem. Számomra teljesen ismeretlen terep volt az Amerikai Istenek. Viszont tavaly (vagy korábban?) szembejött velem egy facebookos csoportban a képregény angol nyelvű, három kötetes, keményfedeles, védőborítós változata. Annyira megfogott, hogy meg kellett vennem a kollégától, szóval azóta az én polcomon feküdtek a drágák olvasatlanul, mert az jó.

Dehogy jó. De nem volt mit tenni, mindig volt valami, amit olvasni kellett ez helyett. Olvastam már Gaiman képregényt, tudom, hogy nehéz a szókincse, ehhez nekem bátorságot kell merítenem lelkem legmélyéről, és megvallom őszintén, féltem a csalódástól. Ezért már az utóbbi hetekben rendre szemeztem a kötetekkel, hogy csak el kellene kezdeni. Nem. De. Na jó, nem. De.

Szóval ez jön most. Vagyis az American Gods-ról alkotott vélemény, ami megváltja a képregényes kritika-alkotás világát. Dehogy. :D De azért remélem tetszeni fog.

A képregények kinézete az, ami megfogott már az első pillanatban. Nagyon igényes kötetek, fekete alapon arannyal felfirkálva rá a cím, a világos védőborítón fényes részletekkel. Szerintem már megérte az árát.

A történet szerint Amerika nem az amerikaiaké, mert olyanok nincsenek. Az Egyesült Államok világ minden tájáról bevándorló emberek országa, akik magukkal vitték a kontinensre isteneiket is. Mivel mindenkiben benne él Isten, legyen is bármilyen származású. Főszereplőnk egy hallgatag muki, Shadow Moon, aki egy börtöntöltelék.

Shadow testi sértésért három évet tölt az egyik kellemes amerikai wellness központban, a történet elején éppen szabadulása esedékes. Láthatjuk, hogy számolja vissza a napokat, hogy hazatérhessen feleségéhez. Tervezi az új életét, napról napra ugyanarra gondolva. Teljesen nyomasztó az egész.

Aztán a szabadulását előre hozzák egy tragédia miatt, amit inkább nem lőnék le, mert az egész történetre kihatással van. A lényeg, hogy a képregényben semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem végleges, ami elsőre annak tűnhet.

Shadow szabadulását követően Mr. Wednesday szolgálatába áll, aki túl sokat tud róla, és úgy általában a világról, mondhatni látnoki képességekkel bír. Itt már sejthető, hogy a cím elspoilerezett néhány dolgot. Wednesday Isten? Vagy egy isten? Később kiderül.

Shadow azt a feladatok kapja, hogy mindenhova elvigye Wednesdayt, ahova kéri, és védje meg. Legyen sofőr, testőr, és elsősorban legyen csöndes. Ne kérdezzen semmit, az a biztos. Utazásaik során sok furcsa emberrel találkoznak, akiknek a neve beszédes és az Olvasó fogja a fejét, hogy őt is ismerem valahonnan. Shadow nem kérdez, csak néz, viszont amikor Wednesdayt éppen egy barátjához viszi, megbízójával és furcsa társaságával felülnek egy körhintára…

„A Kék Duna Keringő ritmusa zakatolt és énekelt a fülében, és egy szívdobbanásnyi időre Shadow újra gyerek volt, és csak egy dolog kellett a boldogságához, hogy felüljön a körhintára. Teljesen mozdulatlanul ült a sas-tigrisén, és a világ forgott körülötte. Shadow hallotta magát, túlnevette a zenét. Boldog volt. Mintha az elmúlt harminchat óra, sőt, három év meg sem történt volna. Az egész elpárolgott egy gyermek álmodozásában, aki a körhintán ül a Golden Gate Parkban, miközben az anyja figyeli, remélve, hogy soha nem ér véget a zene, ez az utazás.

Aztán a fények kialudtak, és Shadow meglátta az isteneket."
(ford.: jómagam)

A régi istenek zabosak, mert az emberek elfelejtették őket. Nem kicsit társadalomkritika az egész, mivel a technológiai fejlődést teszik mindezért felelőssé. Az új istenek: az internet, az összeesküvés elméletek, a globalizáció, de sorolhatnánk még.

Szóval a lepukkant régi istenek háborút terveznek indítani az újakkal szemben, aminek a középpontjában valamiért Shadow áll.

A képregény története komoly hangvételű, de sok töltelék történet van benne, amik megmosolyogtatják az embert. Számomra Anansi, egy afrikai pókszerű istenség legendája biztosan emlékezetes marad. Történt ugyanis, hogy Anansi, miközben a tigris fürdőzik, ellopja annak a parton hagyott levetett golyóit, ott hagyja neki a sajátjait, amik lényegesen kisebbek voltak, és ráfogja a majmokra a bűntettet. Így lett Anansinak rendes mogyorója. A legendák már csak ilyenek.

A képregény alkotói Neil Gaiman, P. Craig Russel és Scott Hampton. A képregény nagy részét Scott Hampton rajzolta, de néhány rövid történetet olyan nevek jegyeznek, mint a legendás Walter Simonson, vagy a szintén nem kispiskóta, többszörösen díjnyertes Colleen Doran.

Scott Hampton rajzai eléggé hullámzó képet mutatnak. Nekem ez a fényképszerű, sok helyen sarkos, egyenes vonalas, kemény rajz nem tetszett az elején. Aztán ahogy a történet haladt előre, egyszerűen nem tudtam nem hosszasan nézegetni a képeket is. Ez illik ehhez a sztorihoz, tökéletes így együtt az egész.

Bélu voltam. Sziasztok!

Az elmúlt időszakban már két cikk is született Bélu virtuális tollából, amely a Cultree – cultree.hu - valamelyik képregényével foglalkozott. Konkrétan a „Valami vadászik a gyerekekre”, illetve a „BRZRKR” első füzetei. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire menő és fontos dolog ez, hogy végre van egy magyar platform, ahol magyar nyelven olvashatunk digitális képregényeket! Hiszen 2022-t írunk, a világ már rég digitális, nagyon sok külföldi - kisebb és nagyobb, képregény és manga - oldal van, amelyik ezekkel már nagyon rég foglalkozik. Nincs papír, megmentünk pár fát, nincs nyomda, nem kell várni stb. Persze, ott a másik oldal is: nem lehet a polcra rakni, nem lehet eladni, ha meguntad, kell hozzá egy megfelelő eszköz, és így tovább. Olyan nincs, hogy valami mindenkinek jó. Lépjünk inkább tovább. Szóval Béluval nagyjából azonnal ráugrottunk a kínálatra, és ha nem is mindent, de több mindent olvastunk, és azóta is várjuk a folytatásokat. A már említett két cím is nagyon ütős, de van még egy, ami elég gyorsan felkeltette az érdeklődésem.

A "Boom! Studios" kiadó egyre több kiadvánnyal van jelen a magyar piacon (reméljük, lesz több is). Próbálom összeírni őket: „Cserkeszterek” (Lumberjanes), az „Egérőrség” (Mouse Guard), „Klaus”, „Dűne - Atreides ház”, „Buffy, a vámpírok réme” (Buffy, The Vampire Slayer), „Egyetemre mentem” (Giant Days) (digitálisan is!), vagy a már említett „Valaki vadászik a gyerekekre” (Something is Killing the Children) és a „BRZRKR”. Illetve a még nem említett „Királyok kora” (Once & Future). Ez utóbbi egy horror elemekkel is tarkított dark fantasy, és... beszéljünk kicsit róla! ;)

Nagyon friss, 2019 nyara óta létezik. Az első gyűjteményes kötet (Once & Future - Volume One: The King is Undead) hat füzetet tartalmaz, és a 2021-es Hugo-díj döntőse volt, Best Graphic Story kategóriában (Legjobb grafikus/rajzolt történet, ha muszáj valahogy fordítani). Ebből a hat füzetből eddig három jelent meg magyarul, a legfrissebb 14.-én, ha valaki lemaradt volna. A történet alapvetően két szálon fut, és ezek elég gyorsan összefonódnak. Adott egy angol nacionalista banda, akik az Artúr király legendájára és mítoszára alapozva egy nagy dobásra készülnek. Eközben egy kedves idős néni, McGuire nagyi megszökik az idősek otthonából. Az artúrosok szeretnének feltámasztani valakit, akinek segítségével vissza tudják majd hozni a régi időket, a dicsőséget, meg minden. Tudjuk jól: régen minden jobb volt. Bár olyan időkről van szó, amelyeket nem ismerünk pontosan, és az egykori hősök nem biztos, hogy olyan tiszta és jó emberek voltak. A nagyit közben megkeresi az unokája, Duncan, aki múzeumban dolgozik, izgalmaktól viszonylag mentes életvitellel. Egy szörnyvadász miatt viszont nagyi és unokája a legsötétebb árnyalatokban pompázó mágiával találják magukat szemben, és természetesen együtt kényszerülnek szembeszállni a feltámasztott fenyegetéssel. Hogy ki is a szörnyvadász? Azt nem árulom el, mert én sem olvastam el előre az ajánlót, és tök jó meglepetés volt.

Legendák, feltámasztott egyének, szörnyek, akció, humor (nagyon jó poénok vannak, a megfelelő helyeken) - mi kell még? Vásárolni, olvasni, jól szórakozni! És türelmetlenül várni a következő számot...

Amióta bevezették itthon ezt a „mindent megvámolunk, de duplán” dolgot a külföldi rendelésekre, megfogadtam, hogy nem rendelek többet külföldről. Aztán Tibi felvilágosított, hogy habár felszámol némi postaköltséget, a német Amazon oldalon azért lehet találni néhány ezer képregényt.

Az idei első rendelésem egy Image Comics pakk volt, benne egy Rat Queens és egy 2021. szeptemberében megjelent teljes Stray Dogs. Utóbbit vesszük ma górcső alá.

Az Image Comicsnál olyan sikercímek jelentek meg (számomra azok), mint a Walking Dead, vagy éppen a Spawn, de olvastam még Rick Redeemer Strange Girljét is, ami ugyancsak megér egy misét. Be is követtem a kiadót facebookon.

Tavaly szembejött velem a Stray Dogs. Néhány borítót láttam, igencsak szép rajzok, mintha egy Disney meséből léptek volna elő a kiskutyák. Szóval megtetszett, mint sok másik képregény, csak ezt valamiért soron kívül megrendeltem. Megérte.

Tony Fleecs és Trish Forstner képregénye olyan hatást gyakorolt rám, mint még egyetlen képregény sem. No, de miről is szól ez az egész.

A kötetben egy ötrészes minisorozat kapott helyet. Egy Sophie nevű kiskutya a főszereplő, akit a gazdája állatorvoshoz visz. Aztán snitt, egy bakancsos férfi viszi új otthonába a kiskutyát. Vajon mi történhetett?

Bizonyított tény (legalábbis a képregény ezt állítja), hogy a kutyáknak a rövid távú memóriája nem túl veretes. Szóval azt se tudják, mi történt velük a múlt héten. Lényegében ösztönösen működnek, beidegződések alapján viselkednek.

Sophie nem emlékszik a történtekre, ahogyan az új gazdája többi kutyája sem nagyon.

„-Hé! Nem találom azt a botot!
- Miféle botot?
- Hogyhogy miféle botot? Azt a szupermenő botot, amit abban a dobozban találtál.
- Egyáltalán nem emlékszem egy botra.
- Két nappal ezelőtt volt! Szórakozol velem?”

Szóval szegény ebek nem nagyon emlékeznek korábbi életükre, vagy, hogy egyáltalán ki kicsoda, míg Sophie egy ismerős ruhadarabot meg nem szagol…

„- A gazdátok… betört a gazdám házába… és várt rá. És amikor ő hazaért, ő megölte… és elhozott magával ide.”

Sophie és társai eszeveszett nyomozásba kezdenek az ismeretlen ház elrejtett zugaiban, és mindenhova beszagolnak, ahová gazdájuk megtiltotta nekik. De ami a fészerben várja őket, arra egyikük sem volt felkészülve. És sorban térnek vissza az emlékeik…

Ez a képregény egy ízig-vérig thriller Disney-rajzfilmes köntösbe ágyazva. Emellett a drámai végkifejlet miatt olyat tettem, amit még soha. Megkönnyeztem egy képregény végét. Az utóbbi idők legjobb képregényes élménye volt a Stray Dogs. Nem tudom, bármi tudja-e ezt überelni.

Ha bele szeretnétek kukkantani, a kiadó honlapján az első füzetet elolvashatjátok ezen a linken.

Bélu voltam. Sziasztok!

Kicsit fáj a szívem, amiért ezt kell írnom, de a Szukits szerintem legszebb képregénykötete, a Lovecraft Antológia hatalmas csalódás nekem. Hangsúlyozom, ez csak egy vélemény, ez én vagyok, és valószínűleg bennem van a hiba, mint sokszor máskor is. De most leírom, miért csalódtam, és lehet velem egyetérteni, vagy nem. Kommenteket továbbra is szívesen olvasunk.

Korábban már írtam H. P. Lovecraft egyik novelláskötetéről, az itthon a Helikon Zsebkönyvek sorozatban megjelent Onnan Túlról című kötetről. Ebből a kötetből egy novellával találkozhatunk ebben az antológiakötetben. Lovecraft novelláiról, mitológiájáról ebben a cikkben írtam, szóval nem ismételném magam.

Minden történetet más írók dolgoztak át képregényre, és mások is rajzolták mindet. A legkedvesebb számomra a Szín az Űrből című, amit David Hine dolgozott át (többek között Spawnt is írt, a legjobbakat), és Mark Stafford rajzolta. Ez a történet szerintem méltó Lovecraft örökségéhez. A többi? Őszintén? Nem tetszettek.

Lovecraft történeteiben az fogott meg, hogy az olvasóra bízza, hogyan képzeli el az elképzelhetetlen, leírhatatlan borzalmakat, amikkel a főhős találkozik. Nyilván egy képregénynél erre nem lehet számítani, a rajzoló képzeletét láthatjuk viszont a lapokon. Nem is ezzel lenne a baj.

Nekem valahogy nem elég szörnyű a látvány. Olyan dolgokat kellett volna ábrázolniuk, amik tényleg elborzasztanak, vagyis horrorisztikus módon ábrázolni a hétköznapit. Ez csak kevés helyen sikerült. Egyrészt a már említett Szín stb. történetben és a Dagonban, ahol a tenger mélyéről előtörő szörny-istenséggel találkozhatunk. Na, ő tényleg elég ocsmány szar, szóval az is tetszett. Én összességében máshogy képzeltem el a szörnyeket, vagyis Lovecraft írásai máshogy képeződtek le bennem, mint ezeknek a rajzolóknak a fejében. Ez az én hibám, nem az övék. Mondom ezt úgy, hogy a rajzok szerintem minden „fejezetben” igényesek.

Viszont az is érdekes, hogy az összes történetben marad a jellegzetes „lovecraft-i” elbeszélés egyes szám első személyben, és alig van benne szövegbuborék. A panelek felett, alatt található leírások kommentálják az eseményeket. Szóval nem erőltették meg magukat az „adaptálók”. Ez azért is igaz, mert a „soktízoldalas” novellákat néhány oldalban dolgozták át képregényre, így szerintem a történetek lényege veszik el az egészből. Például az Árnyék Innsmouth Fölött zsebkönyv méretben közel 130 oldal, a képregényben sikerült 18 oldalban összefoglalni. Hát mit mondjak. Vagy a Patkányok a Falban című novella, ami több, mint 30 oldal, itt 12 oldal. Pont a lényeg veszik el ebben is, mivel a főszereplőt őrületbe kergeti a patkányok motoszkálása és az álmai a „démoni kondásról”, ami itt valami halálként lett aposztrofálva. A kondáról nekem valami mutáns szörny emberfejű disznókonda jut eszembe, másnak úgy tűnik nem. Szóval 12 oldalban egyáltalán nem derül ki, hogy a főhős küzd ezekkel a tényezőkkel, és unalomig ismételi magát, mire az olvasó is már marhára megelégeli, és akkor pofán vág a végkifejlet. Na, ez itt nincs.

Furcsa, hogy ennél sokkalta jobb Lovecraft feldolgozás volt a Zagor egyik kötete, vagy éppen Neil Gaiman Smaragdzöld tanulmánya.

A Lovecraft Antológiából szerintem pont a lélektaniság veszett el, az, hogy az olvasót is őrületbe akarja kergetni az író. Kár érte, ez sokkal jobb is lehetett volna. Adaptációnak ez nagyon kevés.

Bélu voltam, sziasztok.

A "Criminal" sorozat 2006-ban kezdődött, eredetileg az Icon Comics-nál (pl. Kick-Ass, Powers, Scarlet), majd az Image Comics vitte tovább, adta ki újra. Ami fontosabb: most már magyarul is olvashatjuk az "Alvilág"-ot, a Vad Virágok Könyvműhelynek köszönhetően. Talán sokat elmond a képregényről az, hogy három Eisner-díjat is nyert az évek során. Na de... Kezdjük másképp.

Vannak olyan könyvek, filmek, tv-sorozatok, képregények/mangák stb., amelyek kicsit másképp közelítik meg a dolgokat. Mert amikor valamit nézünk - legyen most ez a kiindulási pont -, jól jön a happy end, a jónak drukkolunk, a rendőrnek, majd a bíróságnak, aki érvényesítik a törvényt, amely minket és az értékeinket védi. Viszont... Ki nem ismeri a Keresztapa filmeket (vagy könyveket)? Vagy ott a "Sebhelyesarcú", a "Volt egyszer egy Amerika", hogy csak pár klasszikust említsek. Nem kérdés, ki a rossz, ráadásul gátlástalanul, mindenen és mindenkin átgázolva, semmitől vissza nem riadva. Egy maréknyi dollárért ( ;) ) egy, tíz vagy száz ember élete is lényegtelen. Mégis élvezzük ezeket a filmeket, pedig jobban belegondolva, általában mi is azok az emberek vagyunk, akiket gondolkodás nélkül ütne ki a képzeletbeli sakktábláról egy ilyen banda, ha úgy adódna. És mégis nekik drukkolunk (persze csak a képernyő előtt), hogy ez is sikerüljön, hogy túljárjon a rendőrök eszén.

Ha ugrunk pár évtizedet előre, akkor ott vannak az igazságosztók. Vagyis az önbíráskodók. Például Dexter, aki felkutatja a gyilkosokat, hogy végezzen velük, majd feldarabolja őket. Igen, megérdemlik, de ez nem így működik, ez így nem jó! Mégis mindig félünk, hogy lebukik, elkapják, pedig nem csinál semmi rosszat. De. Manga-anime vonalon pedig nagyon jó példa a Death Note: akinek a neve bekerül a füzetbe, az bizony meghal. És a főszereplő arra használja, hogy megtisztítsa a világot a bűnözőktől. Mindkét esetben - a helyszínből adódóan - a lebukás egyenlő a halálbüntetéssel, ezt persze egyiküknek sem kívánjuk. Vagy mégis? Na és John Wick? Az se' kutya! (pun intended)

Mi köze ennek az "Alvilág" képregénysorozathoz? Egyértelmű. A bűnözők a főszereplők - ez történetenként eltér, de vannak átfedések, találkozási pontok -, kisebb nagyobb ügyeiket kísérhetjük figyelemmel, és a történetek annyira jól megírtak (Ed Brubaker zseni, hétszeres Eisner-díj nyertes), hogy azonnal berántanak, és mindent indokoltnak érzünk. Szinte sosem gondolunk arra, hogy ez rossz, ezt nem így kellene. Ezt az író megerősíti és alátámasztja azzal, hogy a piszkos ügyeiket gyakran egymás közt intézik a bűnözők, a rendőrök pedig korruptak, és valamelyik utálatos bandavezér irányítása alatt vannak. Szóval rendesen épít a régóta működő dolgokra, amelyek miatt élvezzük az ilyen műveket, és drukkolunk az - amúgy gonosz, rossz, gátlástalan - főszereplőnek. Mert van nála rosszabb is. Mindezt meg kell dobni egy-egy szinte szuper-karakterrel, akit a kvalitásai kiemelnek a sok kis pitiáner közül, illetve a családi háttér is olyan, ami "megmagyarázza" a dolgok alakulását. Nem is tehet róla szegény, az apja vagy akárkije miatt lett ilyen... :( Közben pedig olyan remekül csinálja, amit csinál, hogy nem unjuk meg, még, még, még!

Az első omnibust szereztem be, amely három kötetet tartalmaz (gyönyörű kivitelezésben). A három kötet külön is beszerezhető, puhatáblás (TPB) kötésben. A "Gyáva" ("Coward") az első és eredeti sorozat első öt füzetét tartalmazza. A főszereplő Leo Patterson, aki tulajdonképpen egy bűnöző zseni, aki képes rövid idő alatt elemezni a helyzeteket, és felkészülten várni azt, amire normál esetben senki sem gondolna. A gyávasága tulajdonképpen ugyanez, a fokozott elővigyázatosság, a rossz helyzetek elkerülése mindennél fontosabb. De még fontosabb a lebukást elkerülni. A sorozat második része a "Lawless", és szintén öt füzetet tartalmaz. A Lawless egy - természetesen - szintén bűnöző család neve, ezért nem lett mondjuk "törvénytelen" a kötet címe. Azt csak oda kell gondolni, fordítás nélkül. Tracy Lawless egy nagyon tehetséges és ezért veszélyes katona, aki ott hagyja az egységét, hogy kiderítse testvére halálának körülményeit. Mondanom sem kell, egy bűnbanda tagja volt. Mindkét történetben olyan melókba keverednek a főszereplőink, amelyek másképp sülnek el, mint ami az eredeti elképzelés volt, persze teljesen eltérő módon. A harmadik kötet – „A Halott és a haldokló” („The Dead and the Dying”) - már folytatás, az első kettőre építkezve. Más jellegű, emberi sorsokat bemutató, az összefüggéseket érdekesen, tarantínós-ponyvaregényes módon feltáró.

A teljes sorozat egyik gerince, biztos pontja az "Alvilág" kocsma, ahol csak a gengszterek fordulnak meg és - ha nem tartják be a szabályokat - fel. Nemcsak térben, hanem időben is mindig fontos szerepet játszik ez a helyszín, egy biztos pont bármit elkezdeni, megérdeklődni. A hely neve "Undertown", a város alatti rész, az alvilág. A bejárat melletti neonfeliraton kiégett az utolsó betű, így "Undertow" maradt, ami a víz felszíne alatt egy olyan rész vagy réteg, ami a felszínhez képest teljesen más irányba mozog, akár le is ránthat magával. Nagyon jó húzás, sajnos esélytelen rendesen lefordítani.

Három kötet, háromféle megközelítés: gondolkodás, erő, érzelmek. Magával ragadó és letehetetlen, filmeket megszégyenítő ábrázolással, képi világgal és hangulattal. Remekmű.

Megszokhattátok tőlünk, hogy próbálunk minden jeles évfordulóra odafigyelni, legyen az egy ikonikus film, vagy egy színész születésnapja. Igazából szeretek utánaolvasni ezeknek az évfordulóknak, és főként azért, mert ilyenkor egy cseppnyi történelem is megelevenedik a szemem előtt.

A mai nap pedig azért említésre méltó, mert éppen ma 100 éve született Telly Savalas (Aristotelis Savalas). Kalandos életét, pályafutását lehetetlen felsorolni egyetlen bejegyzésben, ezért nem is törekszem ilyesmire. Görög származású amerikai színész (már ott született), és már ötvenes évektől kezdve karakterszínészként dolgozott tévés produkciókban. Számtalan emlékezetes alakítása ismert Magyarországon is. Talán a legismertebb mind közül Kojak, a folyton nyalókát szopogató pökhendi nyomozó karaktere. A sorozatot ’73-’78 között vetítették egyébként. Savalas nagyon szeretett bagózni, ezért a sorozat kedvéért nyalókázott, hogy ne folyton cigaretta, szivar, pipa lógjon a szájából, az mégis hogy nézett volna ki. Sajnos ez a szokás okozta a halálát is 1994-ben.

Savalas a Kojakkel nagy sztár lett, és olyannyira, hogy a nyalókázásnak is hatalmas népszerűséget szerzett, ez egy fajta lazaság szimbólum lett. Ki ne emlékezne a Kojak nyalókára, amit itthon gyártottak, és talán a mai napig gyártanak is. Emlékszem a csokibevonatú cukormasszára, amit ha megpróbáltál elrágni, biztosan a tömésed bánta.

Savalas olyan filmekben játszott még, mint a Halál ötven órája, vagy éppen Az Alcatrazi Ember, amiben nyújtott alakításáért Oscar-díjra is jelölték. De ő volt Bazi Joe a Kelly Hőseiben. Számomra Telly Savalasról talán a Piszkos Tizenkettőben nyújtott alakítása jut eszembe elsőként, és pont kapóra jött ez a két évforduló, hogy újra elővegyem, leporoljam, és megnézzem. Ja persze, még nem mondtam, hogy idén ez a film is 55 éves lesz a nyáron.

A filmet nem hiszem, hogy be kellene mutatni bárkinek is. John Reisman őrnagy (Lee Marvin) 1944-ben, a háború kellős közepén azt a feladatot kapja, hogy egy tucat, súlyos bűncselekményekért sokéves fegyházra, kényszermunkára, vagy épp halálra ítélt legényt kiképezze, majd amnesztiáért cserébe egy beszivárgó hadműveletben csapást mérjenek a német vezérkar egy duhajkodásra használt támaszpontjára.

Reisman őrnagynak egyértelmű az álláspontja a feladatról:
„Tudtommal azért vagyunk itt, hogy megnyerjük a háborút. Azt hiszem nem kéne nagydobra vernünk, hogy elöljáróink között közveszélyes őrültek vannak.”

Reisman őrnagy a halálsoron válogat a társadalom krémje közül. Erőszaktevők, gyilkosok, pszichopaták, lelki nyomorultak között, akiknek talán ez az utolsó esélyük a megváltásra.

„- Szóval mire jutott?
- Tulajdonképpen semmire. Csak azt tudom mondani, ami már a papírokból is kiderül. Ez egy tucat válogatott antiszociális elem. Többségük egyenesen pszichopatológiai eset. A legrosszabb, a legveszélyesebb ez a Maggott. Van egy vallási megszállott, egy rosszindulatú törpe, két félidióta, a többiről jobb is, ha nem beszélünk.
- Nem mondhatjuk, hogy nem egy eszményi anyag.”

Természetesen Telly Savalas a legveszélyesebb Archer Maggottot játszotta a filmben. Egy vallási fanatikus bolondot, aki isten kezének gondolja magát, és folyton a Bibliából idéz, és az elsők között ér rossz véget. Egy igazán eszelős és fantasztikus alakítás ez Savalastól.

A filmben olyan neves színészek játszottak még, mint Charles Bronson (róla is megemlékeztünk tavaly), Donald Sutherland, vagy George Kennedy (a Csupasz Pisztoly filmekből lehet ismerős).

A film egy olyan időben készült, amikor még szabad volt a társadalmi ellentéteket, problémákat szókimondón tálalni. Ezért is imádom annyira. Nincs híján drámának, szókimondó, pimasz és olykor keserédes humornak sem. Készült még folytatása is, viszont maximum B filmes kategóriába lehet azokat sorolni, szóval meg sem közelítik ezt a mesterművet.

Természetesen a filmélményhez az is hozzátartozik, hogy a magyar szinkronja fantasztikus. Olyan nevek működtek közre a filmben, mint Sinkovits Imre, Láng József, Helyey László, Szacsvay László, Bujtor István, Gálvölgyi János, Szakácsi Sándor, Tahi Tóth László.

Végülis ez ilyen kettő az egyben bejegyzés lett. Remélem, segít emlékezni erre a legendás színészre.

Bélu voltam. Sziasztok!